Némethné Pál Katalin: Pandémia, bezárkózás, nyomor

Régi könyveket gyakran jó újra olvasni. Biztosan találkoztak már azzal, hogy egy írásban Önök egészen másra figyeltek fel, más tartottak fontosnak, mint az ismerősük. Gazdag, gondolatokban bővelkedő könyvekkel van ez így. Ugyanez történik, ha újra elővesszük őket. Az eltelt idő, a megtörtént események, megélt tapasztalatok néha másra helyezik a fókuszt. Vagy pont nem, hanem ismételten felhívják a figyelmet arra, amit annak idején fontos üzenetnek találtunk benne.

Ez történt velem és Matt Ridley „A józan optimista” című könyvével is. Hét éve olvastam és írtam is róla a Kapitalizmus blogon. Most megint úgy látom, érdemes visszaidézni a „The Economist” egykori tudományos szerkesztőjének könyvéből az akkor kiemelt gondolatokat. A koronavírus járvány – és az azt kezelni hivatott intézkedések – miatt lefagyott világgazdaság most indul újra és nagyjából mindenki tudja, hogy a dolgok nem mennek majd úgy tovább, ahogy eddig. Röpködnek is a különféle elemzések, jóslatok, előretekintések. Ezek olyan sokan vannak, hogy egyelőre nem tudnék relevánsakat kiválasztani, a példák felkutatását rábízom a kedves Olvasóra. (El sem tudná kerülni, hogy belefusson ilyenekbe.) Ezek között vannak trendelemzések – ami töréspont után meglehetősen kérdéses –, valamint vannak tapasztalatokat, analógiákat felhasználó prognózisok – amik inkább megalapozottnak tűnnek. És vannak ideológiavezérelt jóslatok, amik a legveszélyesebbek, mert a globalizáció leállítását, a nemzetállami bezárkózást, a kormányzati irányítás (lásd még: bürokratikus koordináció) erősödését tartják szükségszerűnek, előmozdítandónak. Na, ezért kell elővenni A józan optimistát.

Ridley ezt írja: „Mivel a kormány monopólium, a kormány az általa működtetett intézményekből többnyire azt váltja ki, hogy azok elvesztik hatékonyságukat és stagnálni kezdenek; a kormányhivatalok inkább költségvetésük inflációját, semmint ügyfeleik kiszolgálását tartják szem előtt; a lobbicsoportok pedig bűnös szövetséget kötnek a hivatalokkal, hogy minél több pénzt szakítsanak maguknak az adófizetőktől.” Félreértés ne essék: nem Magyarországról van szó a könyvben, hanem világtörténelemről. Az üzletemberek nem szentek, senki nem is feltételezi ezt róluk. A náluk jóval nagyobb hatalommal rendelkező kormányzati szereplőktől viszont azt várjuk el, hogy érdekeiken felülemelkedve szolgálják a közjót. Hát rossz hír: a történelem során soha nem tették és soha nem is fogják.

A józan optimista a történelem folyamát áttekintve azt bizonyítja, hogy ott volt fejlődés, innováció, gazdagság, jólét, ahol az emberek kereskedtek, interakcióba léptek másokkal és ennek nem szabtak gátat és mértéket államok és birodalmak.  A birodalmak – hiába virágoztatta fel őket egy-egy zseniális vezető, avagy Ridley megfogalmazásában: gazember – mindig oda jutottak, hogy megmerevedtek, bürokratikussá váltak, bezárkóztak és elfojtották a kezdeményezőkészséget és az innovációt. De nem kellett ehhez birodalom sem: ha a természeti körülmények szerencsétlenül alakultak és egy-egy közösséget elvágtak a többitől, akkor az elszigetelődés leépüléshez vezetett, a csere beszűkülésével elkopott a régi tudás. A munkamegosztás és a csere kiterjedése gazdagsághoz vezetett, az önellátás nyomorhoz. (Ne tévesszen meg senkit az uralkodó elitek pompás élete, építkezései. Az csak az elnyomás mértékét mutatja, nem az ország gazdagságát.)

A nemzetek gazdagságának titka Adam Smith szerint az, hogy kellő számú ember meg tudja osztani a tevékenységeket. Ridley szellemes példája: ha Adam négy óra alatt fog meg egy halat és három óra alatt készít el egy horgot, érdemes kooperálnia Ozzal, aki egy óra alatt fog halat és két óra alatt készít el egy horgot. Sőt, még Oznak is hasznára van az együttműködés: Adam hat óra alatt elkészít két horgot, Oz két óra alatt fog két halat. Mindkettőnek lesz egy hala és mindketten nyertek egy-egy órát, amit nem élelemszerzésre kell fordítaniuk. (Ha valakinek beugrik a portugál bor és az angol gyapjú, igaza van. Ridley bevallja, hogy a ricardo-i példát ültette át egyszerű hétköznapi helyzetre az ősemberek viszonyai között.) A munkamegosztás és a csere minden résztvevő számára többletet eredményez. És ehhez nem kell senkinek együttműködésre kényszeríteni őket.

A közgazdászok imádják a stilizált tényekből felépített modelleket, ahol minden egyéb tényezőtől eltekintenek, illetve változatlanul hagyják azokat. Hát tegyünk most mi is így ősembereinkkel. Legyenek ketten egy zárt társadalom, két erőforrással: a horog anyagával és a megfogható hallal. Sőt, álljon rendelkezésre korlátlanul tüske, inda a horogkészítéshez! Mi a legfőbb érték e stilizált társadalom szereplői számára? Az az idő, amit nem kell a létfenntartásra fordítaniuk. (Hm, mi nem így vagyunk a szabadidővel?) Ha megvalósul a fenti munkamegosztás és csere, akkor a társadalmi összes érték növekszik: két órát megtakarítanak a létfenntartási tevékenységből. Egyet Adam kap, egyet Oz. Igazságos ez a csere? Az. Jól jár az egyén is, meg a társadalom egésze is? Jól. És mégis baj van vele.

Adam a megnyert idővel is hat órát dolgozik, míg Oz csak kettőt. Adam tehát rosszul fogja érezni magát a munkamegosztásban és változtatni akar az arányokon. Attól függően, hogy mit választ, a kimenetek egészen eltérő eredményre vezetnek. A leginkább kézenfekvő megoldás: egyre gyakorlottabban készíti a horgokat, új fogásokat, megoldásokat talál ki és így egyre rövidebb időt kell a két horog elkészítésére fordítania. (Ld. még: innováció.) Oz helyzete ekkor nem változik, Adamé javul és nyer a társadalom egésze is. A másik lehetőség: szabad idejét arra használja, hogy javítsa a halfogási képességét. Ha ez három óra alá csökken (mondjuk: kettőre), akkor már nem érdemes fenntartania a cserét. Ő öt óra alatt (3 óra horogkészítés + 2 óra halfogás) jut egy halhoz, Oz pedig három alatt (2 óra horogkészítés + 1 óra halfogás). Adam nyer (persze egy csomó szabadidő előzetes befektetése árán), Oz veszít (meg is érdemli, ha ő meg nem javítja egyik képességét sem), a társadalom egésze változatlan helyzetben marad.

A magyar történelem nem szerepel a könyvben, de tessék csak végig gondolni az iskolában tanultakat! Jólétünk mindig akkor virágzott fel, amikor – akár saját uraink ellenére is – részt vettünk nagy európai munkamegosztásban, és mindig akkor szegényedtünk el, ha elhittük, hogy magunk vagyunk, és ellenséget láttunk azokban, akik partnereink is lehettek volna. De ezt nem lehet központilag tervezni. Mindenkinek magának kell megtalálnia azt, hogy ő miben jobb, mi az a tevékenység, amit érdemes más számára végeznie és ki az a más.

Nyilvánvaló, hogy ha a koronavírus járvány nyomán hatalomra kerülnek az önellátást, bezárkózást, a globalizáció lassítását követelő politikai erők, akkor mindannyian veszíteni fogunk. Azok is, akik azt hiszik, a konkurencia kitiltásával ők nyerhetnek. Nem fognak, mert azt a hasznot, amit esetleg saját áruik kényszerértékesítésével elérnek, azt elviszi, hogy maguk is csak kényszer-csatornákon jutnak erőforrásokhoz. A járvány idején sok vállalatot nem azért kellett korlátozott működésre fogni, leállítani, mert nem lett volna vevő a kínálatára. Hanem azért, mert nem jutott alapanyaghoz, alkatrészhez, sőt, volt, aki munkaerőhöz sem. Tényleg ennek az állandósulását akarja bárki is? Persze, célszerű lesz új beszállítói láncokat, hálózatokat kiépíteni, megfelelő pufferekkel, párhuzamos forrásokkal.

A koronaválság egyik legfontosabb tanulsága éppen az, hogy a partnerek az értékláncon lefelé is fontosak és megbecsülendők, meg az is, hogy célszerű többre is támaszkodni közülük. Ugyanez igaz a munkaerőre is: szükség van olyan rugalmas megoldásokra, amikkel a kiképzett, a cégben releváns „tacit” (azaz hosszabb idő alatt csak helyben megszerezhető) tudással rendelkező dolgozók megtarthatók. A komolyabb cégek – ahol a munkatársak humán tőkét jelentenek, nem csupán agyonhasználható bérrabszolgát – jól tudják ezt, és meg is tettek mindent, hogy megőrizzék a munkatársakat. Ennek során szintén kialakultak, vagy éppen most formálódnak olyan új lehetőségek, amik ezt elősegítik. Ilyen a távmunka vagy a rugalmas munkaidő – hogy két régi, de most ismét figyelmet kapott lehetőséget említsek. De biztosan van több is. A várható változások pont ezekből a megoldásokból fognak kifejlődni. Nem az elzárkózás, hanem a hálózatokban való gondolkodás következtében.

A pandémia végigsöpör a világon, még az is lehet, hogy újabb hullámokban vissza-vissza tér. De a 2020 tavaszán elszenvedett vesztségek – amelyek következményeit még fel sem tudtuk mérni és amelyeket majd később érzünk a saját bőrünkön – azt mutatják: nem lehet bezárkózni és leállítani a világgazdaság vérkeringését. Mert akkor mind visszasüllyedünk a nyomorba. Ami – a mostanában közkeletű tévhitekkel szemben – nem tesz jót a környezetnek sem. Nézzék csak meg a húsvét-szigeti őserdőket! Nem tudják, mert obszidiánfejszékkel is sikerült kiirtania azokat egy világ egyéb részétől elzárt természeti közösségnek. Eljutottak egészen a kannibalizmusig az éhezés miatt. Ez nem jóslat. Csak emlékeztetés.

Írta: Némethné Pál Katalin

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: