Baráti aggodalommal hívja fel a figyelmemet arra a tényre, hogy a Schmollerrel való veszekedésnek nem csak tudományos, hanem meglehetősen a más oldala is van. Nincs még egy tudós Németországban, talán máshol sem, aki olyan könyörtelenül választja meg az eszközeit, amikor az ellenféllel kell megküzdenie. Fel kell készülnöm szavaim minden lehetséges és lehetetlen elferdítésére, és arra, hogy hogy Schmoller mestere annak személyeskedő és vulgáris írói stílusnak – ami egyébként az egyetlen mesteri képesség, ami németségére tekintettel ennek az embernek tulajdonítható – amiből én magam is szinte ijesztő mintákat kaptam.
Igaza van, barátom, ha úgy gondolja, hogy a tudományos vita Schmollerrel nem pusztán tudományos ügy; elvégre ez az ember túlságosan is jól ismert mások véleményének kifejezett félreértelmezéséről és ugyanilyen jól ismert, mint az illetlenség képviselője a tudományos polémia területén.[1]
Valójában, nem minden habozás nélkül vágok bele az ellenem irányuló támadásainak ezen oldala elleni harcba. De vannak olyan körülmények, amelyekkel szemben elhallgatni hazaárulás lenne. Szívesen elhagynám ezt az unalmas ügyet, hogy valami mással foglalkozzam, ha úgy vélném, hogy az a fajta kritika, amelyet Schmoller a tudományunk területén gyakorol, olyan súlytalan lenne. Pontosan az, ami ön szerint okot ad nekem a hallgatásra, Schmoller támadásaival szemben, számomra még egy indítékot jelent, hogy felemeljem a hangomat ellene.
“Meg nem érdemelt dicséret – mondja Lessing – mindenkinek megadható. … De ha, ha egy ilyen bizonytalanul . . . híressé vált ember nem akar megelégedni érdemtelen kitüntetésének csendes birtoklásával[2], ha a “csalóka fény”, amely a meteorhoz emelkedett, most inkább perzselni és égetni szeretne, legalábbis mérgező gőzöket terít körülötte; ki tudná magát visszatartani a felháborodástól? és melyik tudós, akinek a körülményei engedik, ne lenne köteles nyilvánosan tanúbizonyságot tenni nemtetszéséről?
Nos, a körülményeim lehetővé teszik számomra, hogy fellépjek Schmoller félreértései, elferdítései és nemzeti gazdasági kritikája szerénytelesége ellen.
Csak arra kérem, barátom, hogy ne fedezze fel ebben a legcsekélyebb hősiességet sem; mert egyrészt úgy vélem, hogy az én “világtól elzárkózó naivitásom” még mindig a legvilágiasabb és legműveletlenebb törekvés a tudomány terén, és másrészt azt hiszem, hogy van még néhány más okom rá, hogy ne féljek túlságosan az ellenfelemtől. Az olyan emberek, mint Schmoller, csak a tudomány kietlen körülményei miatt kerülnek a felszínre. Csak amikor a tudományos irányzatok fejei nem teljesen biztosak a dolgukban, mély kételyek gyötrik őket az alapvető nézeteik iránt, és ez több szempontból is engedékennyé teszi őket az alárendelt szellemekkel szemben, az utóbbiak félig képesek szembe szállni, félig nevetséges terrorizmust szervezni más vélemények képviselőivel szemben, ahogyan azt jelenleg számos országban gyakorolják ahogyan azt jelenleg számos országban gyakorolják tudományos folyóirataink. Én azonban nem kérem ezeknek az embereknek az belátását, sőt, semmit sem hagytam ki, hogy elkerüljem még a látszatát is annak, mintha egy Schmoller elismerését akarnám. Akkor mi okom is lenne félni tőle?
Az, hogy bebizonyítja, hogy tévedtem? Bárcsak ez a veszély létezne, mennyire hálás lennék neki minden okításért, ha ilyeneket találnánk a hozzá hasonló íróknál, egy olyan írónál, akit oldalról oldalra félreértettem, ami – de nem akarok olyan hangnemet megütni, mint az ellenfelem hangja.
Vagy el kéne rettegnem attól a ténytől, hogy Schmoller elferdíti, félreértelmezi a nézeteimet? Bevallom, hogy az ilyesmi nem éppen egy író öröme. „Lesz-e, ki nem akarja kiérdemelni, hogy a nép beszéljen róla?” (An erit, qui velle recuset os populi meruisse?) Milyen könnyen megfosztja az ilyen “jelentéstétel” a szerzőt a becsületes munka sikerétől? Milyen könnyen? Igen! De csak akkor, ha a terepet e törekvés hőseire bízzuk és nem ragaszkodunk az objektív beszámolóhoz való jogunkhoz.
Mi egy tudományos folyóirat szerkesztője, amiért hagynunk kéne, hogy csendben eltorzítsa a tudományos kutatásunk az eredményeit? Mi más ő, mint egy olyan ember, aki az igazság és a folyóiratát olvasók tudományos igényeinek szolgálatában áll, egy ember, aki őszinte és elfogulatlan tudósítást ígért programjában és a saját kötelessége ellen cselekszik, ha ahelyett, hogy teljesítené a ígéretét, elferdíti az igazságot. És egy ilyen ellen ne legyen védekezési lehetőség? Nincs védekezési eszköz a tudományos szervek visszaélései ellen, amelyek létezését a tudományos világ, és csakis az teszi lehetővé a szellemi és anyagi támogatása révén?
Az orvosság olyan egyszerű, mint amilyen hatékony. Fontos, hogy ne fogadjuk el nyugodtan a tudományos kutatásaink eredményeinek torzításait, hanem ítéljük el őket. Ha ezt esetek sorában megtesszük, az olvasóközönség megszokja, hogy ne bízzon többé vakon bizonyos bírálók beszámolóiban, de legalábbis a különösen szembetűnő állítások esetén maga győződjék meg az állítások megalapozottságáról. De ezzel megtört azoknak az embereknek a hatalma, akik az objektív tudósítást mások véleményének elferdítésével helyettesítik. Csak mindenki tegye a kötelességét a fenti értelemben, és hamarosan nem kell többé félni a Schmollerektől. Igen, ők hamarosan kénytelenek lesznek letenni a kritikusi tollat, vagy pedig a jövőben különösen lelkiismeretesnek kell lenniük a jelentéstételben. Mert ha egyszer bizalmatlanságot ébresztettünk az ilyen kritikusokkal szemben, akkor a saját érdekükben nincs más választásuk, mint, hogy különösen lelkiismeretesek legyenek a jelentéseikben. Mi lehet kegyetlenebb büntetés ezeknek az embereknek, minthogy arra kényszerítjük őket, hogy objektív kritikát gyakoroljanak?
[1] Az írásomról írt kritikájában Schmoller egyáltalán nem erősen fejezi ki magát, amikor olyan kifejezéseket használ mint: :”a világtól menekülő szobatudósok naivitása”, “skolasztikus gondolatgyakorlatok”, “tudományos munkateljesítmény szemellenzője”, “absztrakt sémák”, “szellemi fogyatkozás” és hasonlók. Mindezt nyilvánvalóan azért, hogy megerősítse, sőt megértesse azon érvek dühét, hogy engem a módszertani nézeteim miatt “azonnal ki kell dobni” minden ” az egzakt kutatók bármely köréből. Az ő kritikájának vonatkozó szakasza, amely a bizonyíték arra, hogy Schmoller nem minden haszon nélkül szerezte tudományos pályafutásának első spóráit a kézműves egyesületekben (vö. vö. Schmoller: A német kisipar történetéről VI. o.), szó szerint így szól: “A kémikus merészelhet egy kémiai tárgy fizikai tulajdonságaiból absztrakciót levonni, de ha megvizsgálja a légköri levegőt, és azt Menger elvei szerint elszigeteli, azt mondaná: én csak a nitrogént veszem figyelembe, mert az a domináns, azonnal kidobnák a laboratóriumból.” Aki csak ismeri a logika elemeit, tudja, hogy az elszigetelés folyamatán csak a véletlen megjelenő momentumoktól való elszigetelést értjük, és aki olvasta a könyvemet, az tudja, hogy én még soha, még a legtávolabbi felbujtást sem adtam annak a képtelen véleménynek, hogy az izolációs folyamat a lényeges momentumok megjelenésétől való izolálását jelenti. Schmoller megjegyzése ezért nem csak illetlen, sőt a durvasággal határos, de ugyanakkor teljesen oda nem illő. Ezt a megjegyzést még azt is kockáztatva meg merem tenni, hogy Schmoller esetleg, egy pillanatra elfelejtve, hogy jelenleg is a tudósok egyik legelőkelőbb társaságának tagja, hirtelen feltartja az ujjait és elszavalja szörnyű érveit – az “azonnal” kifejezést használva.
Azt is természetesnek vehetem, hogy Schmoller nem csak ellenem, hanem megszokásból gyakorolja mások nézeteinek eltorzítását és lehető legilletlenebb kifejezésmódot. Már közel tíz évvel ezelőtt Treitschke professzor úgy érezte, hogy nyílt levelet kell írnia Schmollernek (“Der Socialismus” és támogatói. Berlin 1875, 102. o.), számos utalást idézve arra a tényre, hogy Schmoller polémiája “személyes kirohanásokkal gazdagon díszített” és hogy ő (Treitschke) kénytelen volt, hajlandósága és szokása ellenére néhány személyes megjegyzést is elővezessen a válasza előtt”. – Megjegyzéseket, amelyek abban tetőznek, hogy “Schmoller szinte az összes ellenfelével összecsap olyan szavakkal dobálózva, amelyek nem támogatják a megértést “. Ami Schmoller igazságszeretetét illeti, Treitschke ugyanezzel szemben fejti ki: “Nekem is tíz lapot kellene megtöltenem, ahogyan önöknek is, ha meg akarnám mutatni, hogy mennyire eltúlozta itt az állításaimat, ott az ellenkezőjévé változtatta, majd a feltételesből feltétlent csinált, vagy akár a saját gondolataimat is ellenem fordíthatják, mintha megtagadtam volna őket, és ilyen dialektikus művészetekkel hozza végül létre a képet, amelyben nincs nyoma a valódi véleményemnek.”
A hírnév, ami Schmoller gyalázkodó írásmódjának csúcsteljesítménye volt, mindenesetre “Vizsgálataim” kritikájának áldozatául esett.
[2] Lessing itt egy másik kifejezést használ
Carl Menger Intézet 