Fordította: Némethné Pál Katalin és Németh Imre
A “német nemzetgazdasági történelmi iskola” kétértelműsége a kutatás céljaiban és módszereiben a politikai gazdaságtan területén, egy olyan gyengeség, amely már megalapításakor, félreérthetetlenül nyilvánvaló volt és már csaknem öt évtizedes fejlődés során sem sikerült leküzdeni.
A “történelmi iskola” kezdetektől fogva nem a saját tudományunk problémáiban való elmélyülés eredménye volt mint a történelmi jogtudomány. Ez utóbbi a saját tudományuk problémáiban elmélyülő tudósok igényéből keletkezett. Ez a kezdetektől fogva a történelmi ismeretek beépítését jelentette a tudományág elméletébe és gyakorlatába. Külső körülmények hozták őket létre; nem a mi tudományunk munkásai, – eredetileg történészek alapították. A mi tudományágunkba a történeti módszert hasonló módon, de kívülről építették be.
A történelmi iskola soha nem tudott megszabadulni ezektől a származási hibáktól. A szilárd történelmi ismeretekhez és a körültekintő tudáshoz való kötődés, egy gondos, de vezető nélküli eklektika képezi a kiindulópontot tudományunk területén, de ugyanakkor ez a fejlődés csúcspontja is. Különböző, nagy komolysággal tett kísérletek történtek a történelem és a politikai gazdaságtan egy bensőségesebb, szerves kapcsolatát összehozni, de a történelmi közgazdászok által felvetett kilátás, hogy emeljük ki a tudományt elmaradott állapotából nem valósult meg, sőt, ma már szinte még távolabbinak tűnik mint azokban az időkben, amikor Hermann és Rau tanított.
Hogy a fenti reformkísérletek, néha szokatlan tehetséggel végrehajtott reformkísérletek nem vezettek a kívánt célhoz, az nem a véletlen műve. Kudarcra voltak ítélve amiatt a hiba miatt, ami a történelmi kiindulópontban és ennek a politikai gazdaságtanhoz való kötését a reform sarkalatos pontjaként tekintésében ismerhető fel. A téves hipotézis, hogy a történelmi ismeretek összekapcsolása a politikai gazdaságtannal önmagában az utóbbi reformját jelenti, a historizmus hamis dogmája tudományunk területén, a kezdetektől fogva nem lehetett az alapja ez utóbbi ígéretes átalakulásának.
Egy tudomány reformja csakis a önmagából, csak saját eszmekörének mélyéről bukkanhat elő, csak a tudományáguk legsajátabb problémáiban elmélyedő kutatók műve lehet. A politikai gazdaságtant nem történészek, matematikusok vagy fiziológusok, de még azok sem, akik vakon követik a nyomaikat fogják kiemelni a jelenlegi álmosságából. A politikai gazdaság reformja csakis tőlünk származhat, a szakértőktől, akik ennek a tudománynak szolgálatában állnak.
Amit más tudományok és képviselőik nyújthatnak nekünk, az fokozatos elmélyülés a saját problémáikban, a saját eredményeik tökéletesítését célzó kutatás. Óvatosan és hálásan akarjuk használni ezeket, amennyiben fontosak a tudományunk fejlődése szempontjából, a történelmi kutatások eredményeit éppúgy, mint a statisztikáét, a pszichológiáét, a logikáét és a műszaki tudományokét. A más tudományágak reform-szerű bekeverését, idegen nézőpontok és módszerek bevezetését a politikai gazdaságtanba azonban a jövőben határozottan el kell hárítanunk. Egy újabb fél évszázadnyi időszakban a német nemzetgazdaságnak nem kell újabb csalódásokkal szembenéznie.
Azt, hogy mi a következő és legfontosabb lépés a politikai gazdaságtan területén a feladat megoldásához, úgy tűnik, hogy a tudományág jelenlegi állapota egyértelműen kijelöli. Mint az idegen hódítók, a történészek is behatoltak tudományunk talajára, annak érdekében, hogy szokásaikat – a terminológiájukat és a módszertanukat – ránk kényszerítsék, minden egyes a kutatásra, ha nem is felel meg az ő sajátosságuknak. Ennek az állapotnak véget kell vetni. Fontos a tudományunk természetéből adódó problémáknak és megismerési módoknak visszaadni a megbecsülést, megszabadítani a historizáló tendenciától, az egyoldalúságtól. Ha a politikai gazdaságtan Németországban újra felfedezi önmagát, a koncepcióját és a módszereit, megőrzi a saját maga számára az egyetemesség szellemében, amely figyelembe veszi a külföldi eredményeket, a külföldi kutatásokat, beleértve más tudományterületek kutatásait is, és különösen a történelmet és a statisztikát, hogy saját céljait szolgálja: akkor nem kell ennek a tudománynak a további visszafejlődésétől tartanunk.
A következő módszertani levelek a fenti célt szolgálják. Céljuk, hogy segítsenek egy tudományosan nagyon tompa, a historizmus méltatlan és intoleráns eszközével lehető legnagyobb mértékben elnyomott területet a német nemzetgazdaságtanban, az utóbbiak legfrissebb kinövéseit a kritika fényében minősítsék, megfelelő választ adjanak a minősíthetetlen támadásokra.
Ebben a kis, elsősorban a védelemnek szentelt könyvben kerültem a nyilvánvaló kísértést, hogy megvitassam a tényleges kutatás sajátos módszertanát az elméleti nemzetgazdaságtanban. Az „Untersuchungen über die Methode der Socialwissenschaften” (Vizsgálódások a társadalomtudományok módszertanáról) c. írásomban cáfoltam a történelmi iskola lelkes állítását arról, hogy a fenti irányzat a közgazdaságtan területén az elméleti ismeretszerzésre alkalmas, a vonatkozó ismeretek részletes bemutatását egy külön írás számára fenntartva. Az ezzel kapcsolatos előzetes megjegyzések mindazonáltal élénk vita tárgyát képezték az én módszertani vizsgálataim alatt: az örvendetes jele annak, hogy a német nemzetgazdaságtan, a történelmi iskola túlsúlya ellenére érdeklődik az elméleti kutatás fenti fontos ága iránt. Most arra fogok törekedni, hogy felgyorsítsam kötelezettségvállalásom teljesítését, mivel a nemzetgazdaságtan a céljai és a tudományos útjai tekintetében csakis a teljes tisztánlátás képes megdönteni történeti közgazdászaink egyoldalúságát. Lehetőséget kapnak arra is, hogy figyelembe vegyék a szakértő E. v. Böhm, Emil Sax, W. Lexis, H. Dietzel és mások ellenvetéseit, melyek az én levezetéseim egyes részeit vitatták.
Bécs, 1847. január
Jelen írás Carl Menger összegyűjtött művei III. kötetének (“Rövidebb írások a közgazdaságtan módszereiről és történetéről“) első darabja.
Carl Menger Intézet 