Mellesleg, barátom, ne gondolja, hogy az a vélemény, hogy a történelem a politikai gazdaságtan kizárólagos empirikus alapja, az utolsó ütőkártya, amelyet a historizmus kijátszott a tudományunkban. Ahogyan minden egyoldalúságot a legnagyobb következményekig kell elvinni, hogy kiélje magát, hogy végre általánosan elismerjék, úgy a politikai gazdaságtan területén a historizmus sem állt meg a fenti nézetnél. Végtére is, történeti közgazdászok egy része teljesen elhagyta az elméleti és gyakorlati tudományok eszméjét az emberek gazdaságából, annak érdekében, hogy a történelmi reprezentációkban ismerje fel a nemzetgazdaság területén végzett kutatás egyetlen legitim feladatát. De még azok is, akik ragaszkodnak az elméleti és gyakorlati tudományok eszméjéhez a nagyobb vagy kisebb következményekkel járó jelenségek fenti területén, képesek voltak a politikai közgazdaságtan historizmusát egy lépéssel a fent említett nézőponton túlra vinni.
Aki a történeti kutatások eredményeit az elméleti közgazdaságtan és a nemzetgazdaság gyakorlati tudományainak kizárólagos empirikus alapjának tekinti, az tévesen ítéli meg minden más empirikus dolog jelentőségét, de különösen a nemzetgazdasági ismeretszerzés elméleti és gyakorlati irányának racionális alapjait. Ó a “Gazdasági jelenségek törvényeiben” csupán “fejlődési törvényeket”, “a gazdaságtörténet párhuzamait” ismeri fel; az elméleti közgazdaságtanban nem a “gazdasági jelenségek törvényeinek” tudományát, hanem a “gazdaságtörténet párhuzamainak” tudományát látja; őt a fenti egyoldalú nézet fogja vezetni, hogy a közgazdaságtan gyakorlati tudományait ne tekintsék a nemzetgazdaság területén a célszerű cselekvési elvek reprezentációinak, amelyek megfelelnek a körülmények sajátosságának, hanem pusztán a gazdaságtörténetből kölcsönzött tapasztalatok reprezentációinak a gazdaságpolitika és a pénzügyi igazgatás céljairól, intézkedéseiről és sikereiről stb.
Bármennyire is egyoldalú az álláspontja a fenti nézetek eredményeként, nem tagadja sem a jelenségek “törvényeinek”, sem a “célszerű cselekvés elveinek” létezését a nemzetgazdaság területén. Számára is a történelem és a statisztika lesz csak az az empirikus alap, amelyen az elméleti közgazdaságtan és a gyakorlati tudományok igazságait – bármennyire is egyoldalúan fogja fel – a nemzetgazdaságnak még kutatnia kell. Az elméleti és gyakorlati ismeretek, még e nézet szerint is, különböznek attól a történelmi-statisztikai anyagtól, amely alapján azokat meg kell szerezni.
Úgy tűnik azonban, hogy tudományunknak ez a nézete sem elégítette ki számos német (tudós,) egyoldalú historizmusát. Ők inkább a kutatás posztulátumaként azt az elvet állapítják meg, hogy még a politikai közgazdaságtanban is – beleértve annak elméleti és gyakorlati részeit is – “a történelemnek valójában önmagáért kell beszélnie”, a gazdasági jelenségek törvényei helyett és a nemzetgazdaság célszerű előmozdításának elvei helyett, illetve, hogy az állami költségvetés megfelelő megállapításához bizonyos kategóriák szerint rendezett történelmi-statisztikai anyagot kell használni. Amikor Schmoller azt követeli, hogy “a közgazdaságtan alapvetően leíró jelleggel haladjon előre, és a hallgatónak konkrét egyéni képet nyújtson, de fogalmak, típusok és kapcsolatok stb. szerint rendezve, specializálódjon az egyes jelenségek és okok követéséig”[1], akkor itt csupán a historizmus e szélsőséges formájának képviselőjeként dokumentálja magát, amely még mindig összeegyeztethető a politikai gazdaságtan eszméjével, mint egy olyan nézet képviselője, amely a nemzetgazdaság elmélete és gyakorlati tudományai helyett “lényegében” egy bizonyos tudományos kategóriák szerint rendezett történelmi-statisztikai anyagot kíván elhelyezni, – kétségtelenül nagyjából a legalacsonyabb nézőpont, amelyen társadalomtudomány helyezhető el.
Mi volt a fejlődés menete a német közgazdaságtan történelmi iskolájában?
Elmélet! — Történelmi-statisztikai megjegyzésekkel ékesített és történelmi kiátkozásokkal áttört elmélet! – Puszta jegyzetek és történelmi átkozódás azzal az állítással, hogy érvényes egy elmélet legyen!
Ebben az irányban azonban nehéz további “haladást” elérni.
[1] Évkönyv, a. a. 0. 246.o.
Carl Menger Intézet 