Tóth András: Az európai pénzfejlődés politikai gazdaságtana (2. rész)

Az első részben áttekintettük a pénzforgalom általánossá válását, amely a kereskedelem egyre szélesebb körben való elterjedésével vált elkerülhetetlenné. Ebben a részben az európai pénzfejlődést tekintjük át, amely a Római Birodalom bukását követő zűrzavaros évszázadok után új szakaszba lépett a kereskedelem fellendülésével.

A magángazdaság pénzügyi forradalma a középkorban

Európa kereskedelmi élete Nagy Károly alatt kezdett feléledni, melynek jele az ezüstpénzek verésének újraéledése volt.

Nagy Károly halála után decentralizálódott a pénzverés intézménye, s a püspökségek hercegségek, grófságok, és a nagyobb városok sorra állították fel pénzverdéiket.

A lassan feléledő kereskedelem kéz a kézben járt a pénzverés terjedésével. Különösen a 12. század után, a németországi és csehországi ezüstbányák felfedezése nyomán öntötték el Európát a számtalan helyen vert ezüstérmék. A pénzforgalom élénkülése elősegítette a kereskedelmi forgalom egyre gyorsabb növekedését, a városiasodást, a polgárosodást, az árutermelésre való átállást a 13. században. A kereskedelmi forgalom élénkülése révén az Afrikából érkező arany lehetővé tette az aranypénz megjelenését is. Az arany általánossá válását tovább segítette a körmöcbányai aranylelőhely felfedezése a 14. században.

A kereskedelem és a készpénzforgalom volumene hamarosan lehetővé tette a legnagyobb kereskedelmi központokban – először az olasz kikötővárosokban – bankárok, bankok és a fémpénzt helyettesítő váltók, csekkek megjelenését, valamint a hitelforgalom kialakulását. Ez a pénzforgalmat megkönnyítő újítás

megnyitotta az utat egy másik újdonság, a pénzteremtés előtt. Ez azt jelentette, hogy a bankárok a náluk letétbe helyezett pénzérmék összegén túlmenően is kibocsátottak látra szóló bankjegyeket,

arra a tapasztalatra építve, hogy tipikusan a bankjegyek csak egy kisebb részét váltják be „igazi” pénzre (érmére).

Nem kellett sok azonban ahhoz, hogy a magángazdaságban zajló pénzügyi forradalom eredményeit a politika világa is a maga hasznára fordítsa.

Az állam is hasznot húzott a pénzügyi forradalomból

Anglia az 1688 és 1697 között Franciaország ellen vívott kilenc éves háború során súlyos és állandó pénzügyi problémákkal küzdött.

A kincstár szokásos bevételei nem voltak elegendőek az elhúzódó háború terheinek finanszírozására. Egy agyafúrt skót kereskedő, William Patterson vezetésével egy tizenkét befektetőből álló csoport ajánlatot tett a királynak a kincstár megsegítésére.

Eszerint alapítanak egy új bankot, Bank of England néven, amely az állam által kibocsátandó kamatozó kötvényeket megvásárolja, s ennek révén lehetőség nyílik a hadi kiadások fedezésére. A koronának adandó kölcsönért cserébe a befektetői csoport fő kérése az volt, hogy az általuk kibocsátandó aranyra átváltható bankjegy legyen az angol állam által jóváhagyott hivatalos fizetőeszköz. Erre akkor még a Parlament nem volt hajlandó, de a Bank of England lett a kormányzati számlák pénzkezelője.

A Parlament 1694-ben jóváhagyta a Bank of England alapítását, a Bank fő részvényesei közé pedig a király személyesen is belépett. Cserébe

a Bank of England a korhoz képest óriási pénzjegy mennyiséget bocsátott ki a háború finanszírozására, s a pénzügyi forradalom segítsége révén (is) Anglia megnyerte a kilenc éves háborút.

Azonban két év sem telt el, és a bank válságba jutott. A kibocsátott bankjegyeit nem tudta aranyra váltani. A bankcsődöt úgy kerülte el, hogy a Parlament közbeavatkozott. A Parlament ideiglenesen felmentette a bankot az alól a kötelezettsége alól, hogy aranyra váltsa át bankjegyeit, de fenntartotta adósai kötelezettségét, hogy tartozásaikat továbbra is törlesszék. Ennek a beavatkozásnak a révén a bank elkerülte a bankcsődöt. A Parlament döntése precedenst teremtett a jövőre: a 18. században még többször előfordult, hogy a kormányt finanszírozó Bank of England nem tudott helytállni aranyfizetési kötelezettségeiért, de a Parlament minden egyes esetben megmentette a csődtől.

A Bank of England kisegíti az államot, az állam kisegíti a Bank of England-et

A Bank of England helyzetét egy másik, 1697-ben született parlamenti döntés is megszilárdította. A kormánypárti Bank of England modelljét az ellenzék is le akarta másolni, s egy „ellenbankot” kívántak alapítani saját politikai megerősödése érdekében. A Parlament villámgyorsan lépett, s törvényben tiltotta meg, hogy még egy nagybank jöhessen létre Anglia földjén.

1708-ban újabb fontos döntést hozott a Parlament a Bank of England monopolhelyzetének megerősítésére: megtiltotta, hogy hat tulajdonosnál többel rendelkező bankok bankjegyet bocsássanak ki. Ezzel a Bank of England egyedül maradt a nagybankok között, mint bankjegykibocsátó bank.

A Bank of England monopolpozícióját biztosító parlamenti döntések nyomán született meg a kormányzat kiadásait finanszírozó központi bank modellje.

A központi bank elsődleges célja és feladata bankjegykiadással lehetővé tenni, hogy a kormányzat tovább nyújtózkodhasson, mint ameddig a takarója ér, és ne csak az adófizető polgároktól függjön.

A 18. században az így kreált pénzügyi perpetuum mobile fő célja az volt, hogy lehetővé tegye Európában a vezető hatalmi szerep elérését, illetve a gyarmatok szerzését a hadsereg- és flottaépítés finanszírozásával. A pénzügy újítás révén Anglia a világ vezető nagyhatalmává vált, amit megpecsételt Nelson győzelme Trafalgarnál, és Wellington győzelme a waterlooi csatamezőn a nagy francia rivális felett.

A központi bankolás sikerei és kudarcai átrajzolták Európa térképét

Hogy mennyire a hadiszerencsének és a gyarmatosítás sikerességének köszönhető az angol kísérlet sikere, azt az is mutatja, hogy legfontosabb vetélytársai,

Skócia és Franciaország egyaránt megpróbálkozott az angol modell követésével.

William Patterson pár évvel az angliai sikere után skót papírpénz-kibocsátással finanszírozott gyarmatalapítási kísérletbe fogott a skót állam megerősítésére. A kísérlet azonban megbukott. A vállalkozás bukása csődbe vitte a skót elitet, s közvetlen oka volt annak, hogy végül a Skót Parlament beleegyezett az Angliával való egyesülésbe 1708-ban. Hasonló módon juttatta Franciaországot csődbe John Law az 1720-as évek elején, amikor az angol modellt másolva papírpénz kibocsátással finanszírozta a francia állam amerikai gyarmatalapítási kísérletet. A francia kísérlet bukása után a francia királyság soha többet nem tudta rendezni pénzügyeit, s a királyság folyamatos csődközeli állapota, majd pénzügyi csődje volt a közvetlen oka a Nagy Francia Forradalomnak, s a királyi család trónvesztésének.

A Bank of England szerepe a 19. században tovább nőtt az angol pénzügyi élet irányításában. Az 1844-es Peel Act lényegében az egyetlen bankjegykibocsátó bankká tette a jegybankot. A többi bank pedig ezentúl csak lakossági és üzleti megtakarításokat fogadott be, és hitelt bocsátott ki, amelyek fedezete a Bank of England által kibocsátott bankjegy, az angol font lett. Az ország aranykészlete a Bank of England pincéjében halmozódott fel. A Bank of England az aranykészlet arányában bocsáthatott ki bankjegyeket.

Ezzel a változással

a Bank of England nem egyszerűen csak a kormány házibankja lett, hanem felelős „gazdájává” vált az angol pénzügyi életnek is.

Erről az új világról adott elemzést Walter Bagehot Lombard Street címet viselő, 1873-ban megjelent könyve, amely már csak úgy elemezte az angol jegybankot, mint az angol bankvilág – s ezen keresztül a kereskedelmi és gazdasági élet – szabályozóját. Bagehot úgy jellemezte a jegybankot, mint a végső mentsvárat, amely meg tudja menteni a hitelezési válságba került bankokat, azzal, hogy pénzkölcsönt ad nekik válság esetén.

Ez a cikk a Carl Menger Intézet inflációról és árstabilitásról szóló sorozatának második része. Az első részben a pénz és az állami pénzverési monopólium kialakulásáról beszéltünk, a következő rész témája pedig az angol pénzügyi modellről, mint a 19. századi kapitalista világ modelljéről szól majd.