Tizenötödik levél

Ön felveti nekem, hogy az előző levelemben leírthoz hasonló megközelítés szinte hihetetlen, mivel nem feltételezhető, hogy egy tudós, aki észszerűen törődik tudományos hírnevével, képes legyen a tudományos ellenféllel szemben a felsőbbrendűség hangnemét megütni és tekintettel a korrekció lehetőségére,  csak a hiúság csiklandozása kedvéért ilyen kalandos eszközökhöz folyamodni. Milyen kevéssé ismeri Ön Schmollert! Mintha ugyancsak ö nem harcolt volna több mint egy évtizede minden tudományos ellenféllel pontosan ugyanúgy! Olvassa el, barátom, munkámnak azokat a részeit, amelyeket idézek, és az ő recenziójának azon részeit, amelyeket éppoly pontosan idéztem, kövesse az ő egyéb kritikai tevékenységét, és nem fog csodálkozni.

És mégis, ha figyelmen kívül hagyhatjuk az ilyen és hasonló dolgokat, Schmoller támadásai nem jelentettek egy még aggasztóbb oldalt.

Azt, hogy Schmoller, ahol tudományos nézeteimet vitájának tárgyává teszi, elég gyakran arra késztet, hogy az ellenkezőjét mondjam annak, amit valójában mondok, hogy olyan dolgokat szegez szembe kioktató hangnemben, amelyeket én magam állítok, hogy megfeddi bennem azt, amit másokban dicsér, és hogy Schmoller kritikájának ilyen művészi eszközei többek, azt itt nem tárgyalom. Bármennyire is megdöbbentőek nézeteim félreértései és félreértelmezései, amelyekkel Schmoller kritikájában találkozom, és bármilyen közeli az a kérdés, hogy a tudományos vitában milyen igazolása van a legjobb esetben is egy ilyen kétértelmű és átgondolatlan írásnak? – ebből nem akarok következtetést levonni a berlini Évkönyv szerkesztőjének igazságszeretetét illetően. Az elfogultság az előre kialakított véleményekben, az olvasmányok felületessége, a tárgyalt témák hiányos orientációja, a rossz szokások, amelyek az iparszerűen űzött kritika nyomán rendszeresen előfordulnak, egy olyan természet, amely nyilvánvalóan inkább a pártharc alacsonyabb formáira, mint a tudományos vitára van predesztinálva és kiképezve: mindezek a körülmények együttesen még a legszembetűnőbb félreértelmezéseket is lehetővé teszik egy olyan ember számára, mint Schmoller.

Más a helyzet ott, ahol valótlan állításokról van szó, amelyekben minden félreértést kizár a dolog természete, és  valótlan állításokról, amelyek csak azt a célt szolgálják, hogy megakadályozzák a szerző és kutatásainak eredményei helyes értékelését a társak által. Az ilyen valótlan állítások kabalák, és nincs túl kemény szemrehányás, nincs túl keserű gúny, ami ezek márkajelzése ne lenne.

Schmoller szemrehányást tesz nekem, amiért “panaszkodtam W. Roscher és B. Hildebrand történelmi műveire”[1], megpróbálja azt a benyomást kelteni olvasóiban, hogy én” Knies-t néhány szóval száműztem[2], a manchesterizmus követőjeként ír le[3], aki szimpatizál Savigny népszellem miszticizmusával[4], stb..

Mindezek az állítások teljesen légből kapottak, olyan gyanúsítások, amelyekre a legcsekélyebb nyom sincs a munkámban.

Hildebrand és Roscher történelmi munkáira panaszkodtam volna? Az igazság az, hogy Hildebrand történelmi munkáiról sehol egy szót sem szóltam, de “Vizsgálatok” 225. oldalán kifejezetten elismertem Roscher “kiemelkedő érdemeit a közgazdaságtan számos fontos jelenségének történeti megértésének előmozdításában”.

Én száműztem volna – Schmoller szerint – pár szóval Knies-t? Az igazság az, hogy “Vizsgálódások” 228. oldalán Knies-t a német közgazdaságtan történelmi iskolájának legkiválóbb módszertanosaként írom le. Nem a Schmoller által idézett néhány szót szentelem tanításai kritikájának, hanem írásom több nyomtatott oldalát, és arra a következtetésre jutok, hogy Knies a politikai gazdaságtan módszertanát illetően lezárja a történelmi iskola gondolatkörét; amit a történeti közgazdaságtan módszertani problémáinak tanulmányozása napvilágra hozott, arra a szerzőnél már találhatók utalások.[5]

Látja, barátom, mi a jelentősége Schmoller azon állításának, hogy én Knies-t az általa idézett szavakkal száműztem. Ez éppolyan valótlan, mint Schmoller minden más gyanúsítása.

De nem csak egyszerű hibák ezek is?

Jól figyelje meg, barátom, azt a tendenciát, amely pontosan ezekből a rendkívül személyes célzásokból fakad!

De majdnem elfelejtettem megemlíteni, hogy nemcsak Knies-t írtam le a német közgazdászok történelmi iskolájának legkiválóbb módszertanosaként, figyelembe véve ennek az iskolának a módszertanát, és az újakat csak annak epigonjaiként; igazából másodlagos helyen Schmollert is ezek közé soroltam, másodlagos helyen őt, az “ő” évkönyveinek kiadóját! Ostoba módon nemcsak a szokásos dicséretet tagadtam meg tőle, hanem valójában megsértettem azokat a megfontolásokat, amelyekkel kiváltságos helyzetének tartoztam, és így nyilvánvalóan bizonyos érzékenységeket ébresztettem. „Ha viszket, megvakarja” részesítettem megfelelő elismerésben ezt a nemzetgazdasági Rhadamantus-t (mitológiai krétai király). De Schmoller nem akar érzékenynek tűnni, ezért megvakarja  Roschert, megvakarja   Knies-t, ő maga vakarja meg a halott Hildebrandot, – mert a sérült hiúság viszket.

Engedje meg, barátom, hogy megvédjem magam Schmoller azon vádjától, hogy a Manchester Párt[6] vagy a “Savigny-féle népszellem miszticizmusának” támogatója vagyok. Mindkét állítás teljeséggel légből kapott. Ha valami összeegyeztethető Schmoller gyűlöletes hatékonyságával tudományunk területén, az az a tény, hogy félreérthetetlen odaadással harcol a tiszteletreméltó emberek mellett a társadalmi gonoszságok ellen, valamint a gyengék és szegények sorsáért, egy olyan küzdelemben, amelyben bármennyire is más a kutatásom iránya,  együttérzésem teljes mértékben e törekvések oldalán áll. Szeretném kis energiámat azoknak a törvényeknek a tanulmányozására fordítani, amelyek az emberek gazdasági életét szervezik; semmi sem áll azonban távolabb tőlem, mint a kapitalizmus érdekében végzett szolgálat. Schmoller egyetlen vádja sem valótlanabb, egyetlen komolytalanabb szemrehányás sem, mint az, hogy én a Manchester Párt támogatója vagyok, hacsak a gazdaság törvényeinek megalkotására való törekvés, vagy a civilizáció eddigi eredményeinek minden gazdaságpolitikai reformban való komoly megfontolásának szükségességére való hivatkozás önmagában nem igazolhatja a fenti vádat – egy ötlet,  ami azonban csak nagyon csapongó elmében keletkezhet[7].

Továbbá, ami azt a vádat illeti, hogy a “Savigny népszellem miszticizmusának” követője vagyok, nemcsak hogy nem az utóbbi mellett, hanem kifejezetten ellene szólaltam fel. „Vizsgálódásaim” 208. oldalán szó szerint ezt írom: “A Smith-i iskola ezen erőfeszítéseivel szemben (az egyoldalú pragmatizmussal szemben) a gyümölcsöző tevékenység mérhetetlen területe nyílt meg tudományunk előtt Burke-Savigny irányzatának értelmében – nem olyan, amelynek az lett volna a feladata, hogy ragaszkodjon ahhoz, ami organikussá vált, mint sérthetetlen, mint az emberi dolgok magasabb bölcsessége, szemben a társadalmi kapcsolatok par excellence reflektív rendjével. A szóban forgó erőfeszítések célja inkább a meglévő szociális intézmények általános és különösen az organikusan létrehozott intézmények teljes megértése kellett, hogy legyen: a nemzetgazdaság területén az újdonságkereséstől való egyoldalú racionalista függőséggel szemben kipróbált és tesztelt intézményekhez való ragaszkodás. Meg kellett akadályozni az organikussá vált gazdaság szétesését egy részben felszínes pragmatizmus, egy olyan pragmatizmus révén, amely képviselőinek szándéka ellenére elkerülhetetlenül szocializmushoz vezet.”

Úgy gondolom, hogy itt nem a “manchesterizmus” és a “miszticizmus” törekvéseit védem a nemzetgazdaság területén, hanem tudományos nézőpontomnak megfelelő módon harcolok ellenük, és Schmoller mégis rám zúdítja a miszticizmus és a manchesterizmus vádját – ezt a népszerű társadalmi-politikai heppet! Hepp! amit a berlini Évkönyv kiadója minden alkalommal és minden helyen megszólaltat, bármennyire is helytelen, amikor – kifogy az érvekből.

Barátom, úgy gondolom, hogy most már mi is tisztában vagyunk Schmoller pártatlanságával a tudománykritika kérdéseiben. A félreértésre való hajlama természetesen nem a legsajnálatosabb aspektusa a tudományunk területén tanúsított kritikusi hatékonyságának.


[1] Uo, 242. o.

[2] Uo, 250. o.

[3] Uo, 241. és 250. o.

[4] Uo, 250. o.

[5] Vizsgálódások, 230. o.

[6] Az úgynevezett manchesteri iskola követőjének lenni természetesen nem becstelenség; ez csak egy sor tudományos meggyőződéshez való ragaszkodást jelent, amelyek közül azt nevezhetjük a legfontosabbnak, hogy az egyéni érdekek szabad játéka a leginkább elősegíti a gazdasági közjót. Társadalomfilozófusok, akik intellektuálisan magasan állnak Schmoller felett, és akiket az igazság legnemesebb szeretete vezérel, a fenti elv és az abból eredő gazdaságpolitikai maximák támogatóinak vallották magukat. Mint mondtam, az úgynevezett manchesteri iskola támogatójának nevezni önmagában nem olyasmi, ami a legcsekélyebb szemrehányást is tartalmazná.

De ez más az úgynevezett társadalmi-politikai irányzat ilyen egyoldalú partizánjának szájában, mint Schmoller. A manchesterizmus a szájában az a megbélyegzés, amellyel bárkit meg akar jelölni, aki másképp gondolkodik, egy olyan szitokszó, amelyet ellenfeleire zúdít – bárhol is töri meg az érveit.

H. Dietzel (Hildebrand’s Jahrbücher, 1884. N. F. VIII. 110. o.) jogosan tiltakozik az ellen, hogy manchesterizmus megbélyegzését azok ellen zúdítsák, akik a gazdasági jelenségek egzakt elemzésével foglalkoznak.

Véleményem szerint manchesterizmunak körülbelül annyi köze van egy pontos közgazdasági elmélet igazolásának kérdéséhez, mint például egy lőpor-összeesküvésnek az elméleti kémia igazolásának kérdéséhez.

[7] “Vizsgálódásaimban” több helyén harcolok az úgynevezett ” etikai ” irány ellen a politikai gazdaságtanban, de szigorúan elválasztom a nemzeti gazdaságkutatás “társadalmi-politikai” irányától (226. o., Not. 123).

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: