David D. Friedman: A közoktatás melletti érvek gyengéi (második rész)

(A tanulmány első része itt olvasható.)

Tőkepiaci kudarcok

Egy újabb érvet szolgáltatnak az állam oktatásban való részvételének igazolásához a humántőke-befektetés sajátos problémái. Ha kölcsönt szeretnék kérni egy nagy haszonnal kecsegtető gyárépítéshez, felajánlhatom a gyárat biztosítékként. Ha viszont az ugyancsak nagy haszonnal kecsegtető oktatásomba szeretnék fektetni, ott ilyen lehetőségem nincs. Az Egyesült Államok és a legtöbb fejlett ország jelenleg hatályos törvényei szerint megtehetem, hogy elvégzek egy iskolát, majd csődöt jelentve leírom a tartozásomat. Tehát

a humántőkébe való értékes befektetés lehet, hogy nem valósul meg, ha a kérdéses személy nem képes a befektetést önerőből finanszírozni.

Hogy ez az érv mennyire fontos, az attól függ, hogy az elemzési egységünk az egyén-e, vagy a család. Ha ugyanis a család, akkor az érv a társadalomnak egy jóval kisebb részére vonatkozik. A legtöbb család képes fedezni a gyermeke oktatását a folyó jövedelméből. Sőt valójában a legtöbb család már most is maga fizet – adók formájában, amit közoktatásra vesznek el tőle. Lehet, hogy egy ilyen kiadást kevésbé engedhet meg magának egy kis jövedelmű nagycsalád, mint egy nagy jövedelmű kiscsalád. Viszont van rá bizonyíték, hogy a magániskolák az adott oktatási színvonalat olcsóbban biztosítják, mint az állami iskolák, úgyhogy a legtöbb szülő számára kisebb terhet jelentene egy privatizált rendszer. A piaci kudarcról szóló érv így már csak a családoknak egy kis töredékére vonatkozik, akik a jövedelmi eloszlás alján helyezkednek el.

Ami pedig őket illeti, több dolog is van, amit érdemes belátnunk. Az első, hogy

nincs sok értelme az egész társadalomnak csinálni közoktatási rendszert, ha csak az alsó néhány százalék humántőke-befektetését akarjuk támogatni.

A második, hogy a jelenlegi rendszer épp azoknál produkál különösen rossz eredményeket, akiknek a legnehezebb lenne önállóan képeztetni magukat, úgyhogy ez felveti a kérdést, hogy vajon számukra ez mennyivel előnyösebb egy magániskola-rendszernél. A harmadik pedig, hogy a 19. században láttuk, hogy még a nagyon szegény emberek is képesek voltak a gyerekeiknek legalább egy minimális oktatást nyújtani. A kora 19. század brit munkásai sokkal szegényebbek voltak, mint akik ma Amerikában szegények, és mégis az adatok azt mutatják (erre lentebb részletesebben is visszatérünk – a szerk.), hogy a legtöbben képesek voltak állami segítség nélkül is elég oktatást vásárolni, hogy a gyermekeik legalább az alapvető készségeket elsajátítsák – ez több, mint amit sok szegény gyerek ma megkap.

Problémákat is felvet, ha az elemzésünk egysége nem a gyerek, hanem a család. A legtöbb család képes finanszírozni a gyermeke oktatását, de nagyon kevés gyerek tudna önállóan elég pénzt előteremteni. Egy magánalapokon nyugvó rendszer szinte az összes gyerek esetében arra épít, hogy vannak szülők, akik törődnek a gyermekeik jólétével, és hajlandók finanszírozni az oktatásukat.

A legtöbb szülő a legtöbb társadalomban igenis törődik a gyereke jólétével. Ezt egyrészt lehet önzetlenséggel is magyarázni, ami evolúciós alapon sem felfoghatatlan dolog, másrészt pedig lehet, hogy a szülők szeretnék, ha öregkorukban a gyerekeik el tudnák tartani őket. Ezek nem tökéletes ösztönzők – vannak szülők, akik feláldozzák a gyermekeik jólétét a sajátjukért. De

a szabad szülői döntéshozatal alternatívája a legtöbbször nem az, hogy a gyerek hozza a döntést – egy ötéves, akinek legtöbbször nemhogy pénze, de információja és politikai ereje sincs. Az alternatíva az, hogy a gyerekről ne a szülei, hanem más felnőttek – bürokraták, politikusok, szavazók – döntsenek. Könnyen lehet, hogy a szülők nem lesznek a gyerekeikkel mindig önzetlenek, de az összes felnőtt közül még mindig ők azok, akiknél a legnagyobb a támogatás valószínűsége.

Ha nem szívesen hagynánk a gyerekekről szóló döntést a szülőkre, akkor még határozottabban kell elleneznünk, hogy bárki másnak a kezébe helyezzék a döntést.

A valóság megint megdöbbentő képet mutat. Olyan szegénység közepette, amit a legtöbbünk el sem tud képzelni, a brit szülők a kora 19. században iskolába tudták küldeni a gyerekeiket – nem annyi időre, mint ahány évig a mi gyerekeink tanulnak, de ahhoz elég volt, hogy elsajátítsák az alapvető készségeket. Egy évszázaddal később Amerikában a bevándorlók szülei rendszeresen áldozták fel magukat a gyerekük oktatása érdekében. Egyelőre még nem láttunk hasonló önfeláldozást azok részéről, akik a közoktatásban dolgoznak – mondjuk egy tanársztrájkot, ami alacsonyabb béreket követelne, hogy több pénz jusson tankönyvekre.

Az egalitárius érv

Végül

az egyik legerősebb érv a teljesen privatizált oktatási rendszerrel szemben, hogy támogatja és tartósítja az egyenlőtlenségeket.

A gazdagabb szülők többet költenek majd a gyerekeikre, így aztán ők tanultabbak, sikeresebbek és gazdagabbak is lesznek. A hatást csak tovább mélyíti, hogy a családi háttér önmagában is erősen befolyásolja az iskolai teljesítményt, családonként egyforma oktatási kiadások mellett is. Ahhoz, hogy egy szegény és aluliskolázott család gyermeke ugyanolyan jól képzett legyen, mint egy gazdag és jól iskolázott család gyermeke, átlagosan sokkal többet kéne költeni az előbbire.[1]

Legalább két lehetséges válasz van erre az érvre. Az egyik, hogy a célunk elvileg az oktatás, nem pedig az egyenlőség. Ha a rendszer teljes privatizálása a társadalom szegényebbik felének kicsit, a gazdagabb felének pedig nagyon javítana a helyzetén, akkor mindkét csoport jól járna. Bővebben kifejtve ez az érv messzebbre vezetne, mint ameddig ebben az esszében el szeretnék menni.

A másik válasz az, hogy

egy teljesen privát rendszer lehet, hogy egyenlőtlen oktatást eredményez, de a mai közoktatás is – és korántsem egyértelmű, hogy melyik okozza a nagyobb egyenlőtlenséget.

A mai közoktatási rendszerben az iskolák minősége nagymértékben és nem véletlenszerűen tér el az ország egyik pontja és egy másik közt. Ennek az egyik oka, hogy a magasabb jövedelmű városokban átlagosan többet tudnak és akarnak költeni oktatásra, mint az alacsonyabb jövedelmű régiókban, bár az USA-ban ez a különbség valamennyire csökkent a törvényi szabályozások következtében. A második ok, hogy a gazdagabb és iskolázottabb szülők gyerekeit általában könnyebb oktatni, mint a szegény régiókban születetteket. Harmadszor pedig közrejátszhat még az is, hogy a kertvárosi gazdagok a szegényeknél hatékonyabban tudják befolyásolni a politikát.

Az első két tényező ott lenne egy teljesen privatizált rendszerben is, de van okunk feltételezni, hogy a jelentőségük kisebb lenne. Egy magánalapokon nyugvó rendszer kevésbé lenne földrajzilag merev, mint a mai közoktatás. Azok a szegények, akiknek jó képességű gyermekeik vannak, és hajlandók sokat áldozni rájuk – nem egy ilyet láttunk már –, jobb iskolákba is küldhetnék a gyermekeiket ahelyett, hogy abba a körzetbe kéne járniuk, ahol történetesen élnek. Technikailag ez nem elképzelhetetlen egy állami rendszerben sem, sőt néhol engedik is az ilyesmit, de nem gyakori – talán azért sem, mert ezzel az oktatási kormányzat tagjai lemondanának a hatalmuk egy részéről a szülők javára.

A magánalapokon nyugvó rendszer

egy másik előnye a szegény szülők számára, hogy közvetlenül szólhatnának bele, hogy milyen oktatást kap a gyerekük, politikai hatalom nélkül – amiből a szegényeknek törvényszerűen kevés szokott lenni. A jövedelmi korlátaik függvényében a szegényeknek meglenne az a gazdasági hatalmuk, ami mindenki másnak is: hogy eldönthetik, kitől akarnak vásárolni.

Végül pedig a teljesen privatizált rendszerben a szegény gyerekek legalább valamennyi oktatást kapnának. A mai közoktatásban, ami a legerősebben meghatározza az oktatási teljesítményt, az a családi háttér. Erre az egyik magyarázat az, hogy a szülők önmagukban is jelentős részét képezik a gyerekek környezetének, úgyhogy belejátszanak a tanulmányaikba. De az is lehet, hogy a mostani iskolákban nem túl jó a tanítás, úgyhogy a gyerekek a szükségesnél jobban függnek attól, amit a környezetüktől tanulnak. Ha így van, akkor a szegények – akiknek a gazdagoknál nagyobb szükségük van a szüleiktől nem beszerezhető dolgokra – lehet, hogy relatíve több előnyhöz jutnának az oktatási rendszer színvonalának általános javulása által.

Történelem

Sok mindennél, amit emberek csinálnak, kétféle történelem létezik: a népszerű történelem, ami főként mitológia, és a valódi történelem. Az oktatás kapcsán elég sokat tudunk a valódi történelemről, hála E. G. Westnek.[2] A brit és amerikai közoktatási rendszerek történelmét vizsgálva

számos olyan tényt azonosított, amik bőségesen cáfolják azt a nézetet, hogy a tömegoktatást kizárólag állami beavatkozás révén lehet biztosítani.

Ezek a következők:

• Nagy Britanniában az oktatási kiadások a nemzeti jövedelemnek nagyjából ugyanakkora hányadát tették ki az állami beavatkozás és a kötelező iskoláztatás bevezetése előtt, mint utána.
• Az állam belépése előtt szinte minden gyerek járt iskolába. Akik ennek ellenkezőjét állították – Angliában érveltek így az állami beavatkozás mellett –, azok egyszerűen rosszul olvasták a statisztikákat. A leggyakoribb hiba az volt, hogy úgy számolták ki, hogy hány gyereknek kéne iskolába járnia, hogy önkényesen vettek egy irreálisan magas számot, ahány évig az oktatásnak kéne tartani, és kiszámolták, hogy hány gyerek lenne iskolában, ha annyi évig minden gyerek iskolába járna. A valóban iskolába járók számát ezután összevetették a kapott számmal, és azt mondták, hogy ekkora az iskolába járó gyerekek aránya. A gyakorlatban viszont – mint West rámutat – a közvetlenebb adatok azt mutatják, hogy az állami beavatkozást (azaz kb. 1830-at) megelőzően szinte mindegyik gyerek járt legalább néhány évet iskolába. A valós és számított iskolai jelenlét közti különbség igazából azt mutatta, hogy a gyerekek kevesebb évig jártak iskolába, mint amennyit a számítás során feltételeztek.
  Ugyanennek a hibának volt különösen ékes példája a brit magán- és a porosz állami rendszer összehasonlítása, amit a Manchesteri Statisztikai Társaság végzett el 1834-ben. A szerzők úgy számoltak, hogy a brit gyerekeknél 10 évig tart az iskola, ennek alapján pedig kimutatták, hogy Manchesterben a gyerekeknek csak kétharmada járt iskolába, szemben az (állítólag) száz százalékos porosz aránnyal. A porosz iskolarendszerben viszont az oktatás csak 7 éves volt – tehát ha igaz is, hogy minden gyerek végigjárta a hétévnyi iskolát, az egy gyerekre jutó átlagos iskolai évek száma nagyjából ugyanaz volt mindkét rendszerben (Poroszországban 7, Manchesterben 6 és fél). A Statisztikai Társaság semmilyen bizonyítékkal nem szolgált, hogy a brit szám a 10 évet végigjáró diákok kétharmadát képviselte volna, később pedig ki is derült, hogy nem. Azoknak, akik soha nem jártak iskolába, az aránya a későbbi számítások szerint valahol 1 és 3 százalék között volt.
• Azok a kutatások, amelyek az oktatás teljesítményét az írni-olvasni tudásban mérték (ezt egyfelől különböző tanulmányok, másfelől pedig egy közelítő változó – hogy hány vőlegény írt alá házasságkötéskor – segítségével állapították meg, amik mind elérhetőek voltak hosszú idősorokban), nem mutattak ki szignifikáns eltérést az állami beavatkozás hatására. Amennyire meg lehet mondani a (nagyon tökéletlen) adatok alapján, az írni-olvasni tudás már az állami részvétel megjelenése előtt is gyors növekedésnek indult. Az írni-olvasni tudásban mért legtöbb növekedés pedig már akkorra lezajlott, amikor az országos közoktatási rendszert bevezették, illetve kötelezővé tették.
• A közoktatási rendszer elterjedése többnyire azoknak volt köszönhető, akik a rendszert működtették – és ezt aligha tették önzetlenül. A változás fő hatása az volt, hogy leváltották, nem pedig kiegészítették a korábbi magániskola-rendszert.

Az iskolai utalvány (voucher) mint alternatíva

Eddig két alternatíváról beszéltem – közoktatásról és magánoktatásról. Egy valahol a kettő között elhelyezkedő alternatíva az, hogy

az állam egy fix összeget nyújt évente minden diáknak, amit a szüleik felhasználhatnak arra, hogy oktatási szolgáltatást vásároljanak bármilyen magán oktatási szolgáltatótól.[3]

Mennyire oldja meg egy ilyen rendszer a már említett problémákat?

Az utalványos rendszer orvosol pár gondot a humántőke-piaci kudarcokkal kapcsolatban. Azok a családok, akik túl szegények ahhoz, hogy a gyerekeiket iskolába küldjék, használhatják az oktatási utalványt. Az olyan szülők, akiket nem érdekel annyira a gyerekük jóléte, hogy fizessenek érte, szintén élhetnek az utalvánnyal, melynek révén költségmentesen oktathatják a gyerekeiket. Az utalványos rendszer lehet, hogy az egyenlőtlenségeket is csökkenti, mind az állami, mind a privatizált rendszerhez képest. Viszont ez sem törölné el az egyenlőtlenségeket, hiszen a szülők szabadon kiegészíthetnék az utalványt,[4] illetve a szülők maguk is nagy hatással vannak a gyerekeik fejlődésére.

Nem világos, hogy az utalványos rendszer megoldana-e bármilyen, a tisztán magánalapú rendszer által felvetett problémát. Példának okáért nem lehet vele megoldani a pozitív externáliák okozta hatékonytalanságokat – feltéve, ha elfogadjuk, hogy vannak ilyen externáliák, és jelentősek is. Az utalvánnyal egy dollárral többet költeni oktatásra a szülőknek nulla dollárral kerül többe az utalvány összegéig, és egy dollárral felette. Ez azt jelenti, hogy azok, akik mindenképp többet költenének, mint az utalvány, ugyanannyit fognak költeni, mint a privát rendszerben.[5] Ha jelentősek a pozitív externáliák, ez a szint a hatékonynál alacsonyabb lesz. Azok a szülők viszont, akik kevesebbet költöttek volna oktatásra az utalvány nélkül, most az utalvány összegének megfelelően költenek majd – ami vagy több, vagy kevesebb oktatást eredményez, mint ami hatékony lenne. Az externáliák kezeléséhez az lenne a célravezető, ha az állam az iskolai kiadásoknak akkora százalékát fedezné, ahány százaléka az oktatásból származó nyereségnek nem a gyerekhez és a szüleihez, hanem másokhoz kerül. Az utalványnak csak akkor van értelme – ebből a szempontból –, ha ismerjük az oktatási kiadások optimális szintjét, valamint ha ez minden családnál nagyjából ugyanakkora – ami nem valószínű.

Bár az utalványok nem adnak megfelelő ösztönzőket az externáliák kezelésére, a közoktatás még mindig rosszabb. Ha egy szülő 1000 dollárt akar költeni a gyermeke oktatására, miközben az állam csak 900 dollárt költ diákonként, a szülő kénytelen lesz egy magániskolának adni 1000 dollárt: ez ezerdollárnyi pluszköltség százdollárnyi plusz oktatásért.[6] Ha a pluszköltség kevesebbet ér, mint a plusz kiadás, akkor a szülő inkább a közoktatásban hagyja majd a gyerekét, ahol kevesebbet oktatást kap majd, mint egy teljesen privát rendszerben. Tehát a közoktatás révén lehet, hogy kevesebb pénz megy majd oktatásra, mint amennyit a szülők önként, egy magánalapú rendszerben hajlandók lennének elkölteni – ami a pozitív externáliák alultermelése jelentette problémát csak rontja, nem pedig javítja.

Hogy egy utalványos rendszer megfelelne-e azoknak, akik szerint a szülők nem tudnának a gyerekeik oktatásáról jól dönteni – vagy azért, mert nem is akarnak, vagy azért, mert nincs elég tudásuk hozzá –, az attól függ, hogy az állam mennyire szabályozza az utalványt elfogadó iskolákat. Ez rámutat az utalványok egyik fő hátrányára is: ha a kormány fizeti a zenészt, lehet, hogy ő is rendeli a nótát.

Ha az állam utalványokat ad az oktatás finanszírozására, valószínűleg meg fogja határozni, hogy mi számít nála oktatásnak Így az utalványos rendszer – a közoktatáshoz hasonlóan – használható indoktrinációra, illetve hogy átirányítsák az „oktatási kiadásokat” az olyan, politikailag jobban szervezett csoportoknak, mint a tanárok vagy a tanügyi adminisztrátorok.

Elvileg lehetne tervezni olyan utalványos rendszert, amiben ezek a problémák minimálisak, talán úgy, ha azokat az intézményeket tekintjük iskolának, amelyeknél az objektív kimeneti eredmények átlaga eléri az állami iskolákét – de közel sem világos, hogy egy ilyen rendszert bevezetnének, illetve működtetnék-e.

Egy másik érv az utalványok ellen, hogy pazarlást is ösztönözhetnek. Abban a két évtizedben, amikor az amerikai iskolák teljesítménye – objektív mércék alapján – bezuhant, az egy diákra jutó reálkiadások mintegy megduplázódtak. Egy utalványos rendszerben az iskolákat ellátó érdekcsoportok (tankönyv-kiadók, tanár-szakszervezetek, és így tovább) lobbizhatnak az utalvány összegének emeléséért, ami az optimális szint fölé viheti az oktatási kiadásokat. És bár a képességüket, amivel ilyenformán maguk felé folyatnák a pénzeket, korlátozná az iskolák közti minőségi verseny, a nagyobb kereslet általában emelni fogja a termékük árát.

Konklúzió

Sok érvet fel lehet hozni a mellett, hogy az állam vegyen részt az oktatásban támogatóként vagy szolgáltatóként – ahogy gyakorlatilag bármilyen termék vagy szolgáltatás kapcsán is felhozhatunk érveket az állami szerepvállalás mellett. Igyekeztem bemutatni, hogy az oktatás kapcsán felhozott érvek nem túl erősek. Vannak még általános érvek, hogy miért nem jó, ha az állam bármiben szerepet vállal – például a politikai kudarcok ténye, hozzátéve, hogy a közgazdaságtan szerint a magánpiacok általában megközelítőleg optimális kibocsátást biztosítanak minimális költség mellett.

Az oktatás kapcsán vannak még további, nagyon erős érvek az állami irányítás ellen. Az egyik legfontosabb, hogy az állam kezében az oktatás az indoktrináció eszköze lehet, melynek révén a kormány, illetve az oktatási döntéshozók vagy az erős lobbi-csoportok a saját nézeteiket taníttathatják. Ebből a szempontból

a közoktatás egyik legfőbb hátránya az egységesség. Bármilyen oktatás indoktrinációnak minősül annál, aki nem fogadja el, amit tanítanak neki. Egy magánrendszerben viszont nincs egy kizárólagos ortodoxia.

A különböző gyermekeknek különböző dolgokat tanítanak, a szüleik és – kisebb mértékben – a tanárok, tankönyv-írók és más oktatásban részt vevő emberek preferenciáinak megfelelően. Az iskolából kikerülve a már felnőtt gyerekeknek lehetőségük van arra, hogy pótolják a saját oktatásuk nyújtotta hiányosságaikat, ha olyanokkal érintkeznek, akik más iskolában végeztek, illetve más dolgokat tanultak. Egy állami rendszerben nagy a veszélye, hogy egy hivatalos ortodoxiát tanítanak majd mindenkinek.

A közoktatás egy további hátránya – különösen egy sokszínű társadalomban –, hogy szinte szükségképpen tartalmaz államilag elismert vallást. Nem lehet úgy gyerekeket tanítani, hogy ne beszélnénk nekik arról, hogy a vallások miben térnek el. A vallásilag semleges oktatás – legalábbis az USA-ban – abban merül ki, hogy a tanárok (ahogy az átlagemberek is) úgy veszik, hogy amiben ők hisznek, az tény, amiben mások hisznek, az vallás. Egy közoktatási rendszer egy megosztott társadalomban így tovább mélyítheti az árkokat, hiszen az egyes szülők gyermekeit más emberek vallása szerint indoktrinálják majd.

A közoktatás rengeteg hátrányát megoldaná, vagy legalábbis mérsékelné egy utalványos rendszer. Azonban míg egy ilyen rendszer komoly javulást jelent a hagyományos közoktatáshoz képest, kevés okunk van feltételezni, hogy jobb lenne egy teljesen privatizált rendszernél.

A fő érv az utalványok ellen, hogy az államnak mindenképp meg kell határozni, hogy mi számít oktatásnak és mi nem, máskülönben nem tudja megszabni, hogy kinél lehet fizetni az utalvánnyal. Egy konkrét definíció alkalmazása a magániskoláknál hasonló problémákkal járna, mint amik a közoktatásban vannak, bár valószínűleg jóval kisebb mértékben.

Összességében kijelentem, hogy Adam Smith sejtése helytálló volt. Fenn lehet tartani közoktatási rendszert, de körültekintőbb dolog, ha nincs.

Ez a cikk a Carl Menger Intézet oktatásról szóló sorozatának harmadik része. Az első rész a közoktatás szabadságelvű kritikáját tartalmazta, a második rész pedig jelen tanulmány első fele volt. A következő, befejező rész témája a felsőoktatás szerepe és működése lesz.

A tanulmány kézirata – amin a fordítás alapul – online elérhető (The Weak Case for Public Schooling), nyomtatásban a Liberty nevű folyóiratban jelent meg (1993). Fordította Madlovics Bálint.

---

[1] A vonatkozó irodalmat áttekinti Sam Peltzman, „The Political Economy of the Decline of American Public Education”, Journal of Law and Economics, Vol 36, (1993)

[2] West (1975); Education and the State: A Study in Political Economy, Institute of Economic Affairs, London 1965; “The Political Economy of American Public School Legislation,” Journal of Law and Economics, 10: 101 (1967); “Private Versus Public Education: A Classical Economic Dispute,” Journal of Political Economy, 72: 465 (1964).

[3] Néhány változatban szerepelnek utalvánnyal támogatott állami iskolák is. Máshol az összeg eltér különféle diákok esetében, vagy az évek száma helyett a teljesítmény alapján változik. Most ebben az esszében eltekintek az ilyen részletektől, és inkább az utalványos rendszer egyszerű változatát elemzem.

[4] Még ha az iskolák nem is kérhetnek többet az utalvány összegéért, a szülők akkor is találnának rá más módot, hogy kiegészítsék a gyermekük tanulmányait.

[5] Ez a következtetés figyelmen kívül hagy bizonyos, újraelosztásból következő jövedelmi hatásokat. A sokgyermekes, alacsony jövedelmű családok nettó haszonélvezői lennének az utalványoknak; a kevés gyermeket nevelő, magas jövedelmű családok nettó vesztesei. Az előbbiek jellemzően többet fognak költeni a gyermekeik oktatására, mint az utalvány nélkül, míg az utóbbiak kevesebbet.

[6] Ha az egyetlen, ami az oktatásnál számít, a tanórák száma, akkor ez nem igaz; a szülő vehet százdollányi magánórát a közoktatáson felül. De ha valakinek az oktatás minősége is számít, nem csak a mennyisége, annak az állami oktatás kiegészítése nem kielégítő alternatíva.