Nyolcadik levél

Azt hiszem, hogy nem meríteném ki a történelmi iskola kifogásait a politikai gazdaságtan és a történelmi tudományok közötti kapcsolat kérdésében a nemzetgazdaság gazdaságából való álláspontommal szemben, ha nem emlékeznék tudományunk historizmusának egy sajátos formájára, amely nem kisebb mértékben, mint amit előző levelemben jellemeztem, a történelmi tanulmányok túlbecsüléséhez és a német közgazdászok egyoldalú odaadásához vezet.  Arra a német közgazdászok körében elterjedt nézetre utalok, hogy a történelem mind az elméleti közgazdaságtannak, mind a gazdaság gyakorlati tudományainak kizárólagos empirikus alapja. E nézet téves voltának tisztázása mind az elméleti közgazdaságtan, mind a közgazdaságtan gyakorlati tudományai tekintetében számomra még fontosabbnak tűnik, mivel a szóban forgó doktrína döntő jelentőségű a történelmi közgazdászok egész álláspontja szempontjából tudományunk módszertani kérdéseiben.

Úgy tűnik számomra, hogy a fenti vélemény hívei – hogy először is a historizmusról beszéljek az elméleti nemzetgazdaságtanban – figyelmen kívül hagyják azt a tényt, hogy a történelem mellett a közös élettapasztalat (az egyéni gazdasági tevékenység motívumainak, céljainak, sikerét meghatározó körülményeknek és sikereknek az ismerete) az elméleti közgazdaságtan szükséges alapja. A gazdaság összetett jelenségei elsősorban az egyes gazdasági törekvések érintkezésének eredményei[1]), ezek és összefüggéseik megértése tehát az előbbiek szükséges előfeltétele. De a gazdaság története nem nyújt nekünk ismereteket az egyes gazdasági folyamatokról[2], különösen nem a pszichológiai indítékokról, sőt nem adhat nekünk ilyesmit, olyan okokból, amelyeket másutt részletesen is megindokoltam.[3] Csak azok írhatják le a történelmet az elméleti közgazdaságtan kizárólagos empirikus alapjaként, akik teljesen félreértik a történetírás lényegét.

Még kevésbé nevezhető a történelem a közgazdaságtan gyakorlati tudományai kizárólagos empirikus alapjának; éppen ellenkezőleg, magától értetődő, hogy még a népek múltjának legalaposabb ismerete sem teszi lehetővé számunkra, hogy megállapítsuk a megfelelő beavatkozás alapelveit: a nemzetgazdaságban, a megfelelő cselekvést az utóbbi területén. A nemzetek gazdasági élete folyamatosan olyan új feladatokat teremt a nemzetgazdaság és a pénzügyi adminisztráció számára, amelyek megoldása nem kizárólag a múlt tanulmányozásán alapul, hanem csak olyan ismeretek alapján, amelyek messze túlmutatnak az állami élet eredetének puszta történelmi és statisztikai ismeretén, amelyek az állami tevékenység feladatainak változó koncepciója, a technikai tudás állapota, stb. révén oldhatók meg. A történész, “a visszafelé forduló próféta”, nem lehet az egyetlen mértékadó a gyakorlati közgazdasági tudományok területén. A fenti értelemben vett historizmus a gazdaságpolitika és az államháztartás tekintetében is szembetűnő egyoldalúság. Ugyanez teljesen tarthatatlan a közgazdaságtan elméletének és a gyakorlati közgazdasági tudományoknak a tudományos élet követelményeinek megfelelő felfogásában, és csak történelmi népünknek a politikai gazdaságtan természetével és feladataival kapcsolatos hibáival magyarázható.

Aki az elméleti közgazdaságtanban, mint a szóban forgó közgazdászok, felismeri a “gazdaságtörténet párhuzamosságainak tudományát”, aki a gyakorlati tudományokban a nemzetgazdaságról csupán a főbb kulturális népek által a múltban követett gazdasági célok, a múltban ezek elérése érdekében tett intézkedések és az itt elért sikerek szisztematikus bemutatását látja:  a fenti megfontolásban azonban elégséges volta megtalálhatja a történeti tanulmányokban. Aki viszont az itt jellemzett történeti közgazdászok erőfeszítéseiben csak különleges, bár nagyra becsülhető kutatási ágakat ismer el a politikai gazdaságtan területén, aki az elméleti közgazdaságtanban a megnyilvánulások tudományát és a gazdasági jelenségek törvényeit látja; a nemzetgazdaság gyakorlati tudományaiban a nemzetgazdaság megfelelő fenntartásának, illetve az állami költségvetés megfelelő szabályozásának elveit ismeri fel, az a gazdaság történetét és statisztikáját valóban fontos segédtudományokként írja le, de soha nem a politikai gazdaságtan területén végzett kutatás kizárólagos empirikus alapjaként. Azáltal, hogy szinte kizárólag a történeti tanulmányoknak szentelik magukat, történeti, különösen új-történeti közgazdászaink nemcsak egyoldalúvá válnak, hanem az eredetileg felelős tudományt egy ugyanilyen kiegészítő tudománnyal helyettesítik, azaz a “nemzetgazdaság törvényeinek” és a “nemzetgazdaság területén a célszerű cselekvés elveinek” kutatása helyett empirikus anyagot hoznak létre a fentiek meghatározásához.  tudományos igazságok megállapítása; inkább az egyoldalúságuk sokkal nagyobb. A politikai gazdaságtan számos segédtudománya közül csak eggyel foglalják el magukat, ráadásul azzal, amely az utóbbi igazságainak megállapításához szükséges empirikus anyagnak csak egy részét tudja nekünk felajánlani, miközben úgy gondolják, hogy magán a politikai gazdaságtanon is dolgozhatnak.

A fenti nézet hasonló a szekereséhez, aki azért akart jelentkezni az építésznek, mert néhány szekér köveket és homokot szállított az épülethez.


[1] Vizsgálódások, 232. o. ff.

[2] Az elméleti közgazdaságtannak nemcsak az emberi gazdaság azon jelenségeinek általános természetét és általános kapcsolatát kell tanulmányoznia, amelyek – mint például a piaci árak, az árfolyamok és az effektárfolyamok, a monetáris valuta, a bankjegyek, a kereskedelmi válságok stb.- a “nemzetgazdaság” jelenségei, az egyes gazdaságok érintkezésének eredménye, amelyet az áruszállítás egy magasabb egységhez köt, (Vizsgálataim,  233. old. ff.), hanem az emberi gazdaság egyedülálló jelenségeinek lényegét és azok kapcsolatát a ” nemzetgazdaság ” jelenségeivel a szó fenti értelmében. A közgazdaságtannak például meg kell magyaráznia nekünk az “egyéni szükségletek” természetét, az “áruk” természetét, sőt az olyan gazdasági jelenségek természetét is, amelyek például a “használati érték”, amely meglehetősen szubjektív jellegű, csak az egyén rendelkezik róla valódi tudással. Hogyan vonhatja le kizárólag a történelemből e jelenségek természetének megjelenését és a “nemzetgazdaság” jelenségeivel való kapcsolatát? Az a vélemény, hogy a történelem a társadalomtudományok kizárólagos empirikus alapja, szemet gyönyörködtető egyoldalúság. (Vizsgálataimról lásd a 121. tf. o.-t.)

[3] Uo. 122. O.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: