A tőke nemzetgazdasági szempontból
A “tőke nemzetgazdasági szempontból” való tanulmányázásához természetesen mind a “tőke”, mind a “nemzetgazdaság” természetének ismerete szükséges előfeltétel. Mivel azonban tudományunk területén aligha van két olyan jelenség, amelynek lényegéről több a kétértelműség és nagyobb a vélemények ellentmondása, mint a “tőkéről” és a “nemzetgazdaságról”, ebből már eleve meg lehet ítélni, hogy milyen értéket tulajdoníthatunk a “tőkének a nemzetgazdaság szemszögéből” végzett számos vizsgálatnak. Valójában ezek gyakran csak kiutat jelentettek azok számára, akik a tőke természetével kapcsolatos tudatlanságukat úgy igyekeztek leplezni, hogy a tőke természetét egy még kevésbé világos jelenséghez kapcsolták. A folyamat itt csupán abban állt, hogy az egyéni gazdaság megfigyeléséből nyert legkülönfélébb tőkefelfogásokat átvitték a “nép gazdasága” értelmében vett “nemzetgazdaságba”, ez utóbbit egységes szubjektumként fogták fel, de e célból a “magángazdasági” tőkefelfogásból kiiktatták mindazokat az elemeket, amelyek a fenti elképzeléssel – a “gazdálkodó nép” tőkéjének elképzelésével – összeegyeztethetetlennek tűntek. Ily módon eljutottunk a “tőke nemzetgazdasági szempontból történő” elhatárolásainak sorozatához, amelyek különböznek a “magángazdasági szempontból” történő elhatárolásoktól, de amelyek nem annyira a tőke közvetlen megfigyelésének eredményei a valós nemzetgazdaságban, mint inkább a fogalmak priorisztikus kombinációjának eredményei.
Egy olyan vagyontárgy, amely az egyén számára jövedelemforrás, azaz “állandó” jövedelemkifizetés, és így számos közgazdász értelmében “tőke” (a magángazdaság szempontjából!), nem feltétlenül növeli összességében a nép tagjai jövedelmének összegét. A követelések, kiváltságok, monopoljogok stb., bár gyakran elég nagy jelentőségű jövedelemforrások az egyéni gazdaság számára, nem feltétlenül növelik a nép egészének jövedelmét, mivel egyesek jogaival szemben mások kötelezettségei vagy korlátozásai állnak. Azzal segítették ki magukat, hogy ezeket a tőkéket “a magánszektor szemszögéből” elválasztották a “tőke nemzetgazdasági szempontból” fogalmától.
Ami az egyén számára produktív vagyon, és amelyet így számos szerző a “magángazdaság” szempontjából “tőkének” nevez, nem feltétlenül jelenik meg tőkeként a “nemzetgazdaság” (egy nép gazdasága, egységes szubjektumként felfogva!) szempontjából. A közvetlen fogyasztásra szánt javak, pl. élelmiszerkészletek, készruházati cikkek, bútorok stb., mindaddig, amíg még a termelők, azaz a kereskedők kezében vannak, kétségtelenül “tőke” az egyéni gazdaság szempontjából, de “fogyasztási cikkek” a nemzetgazdaság szempontjából a fenti fikció értelmében,– a nép mint egységes gazdasági alany fogyasztási cikkei. És valóban, számos közgazdász kiiktatta a “magánszektor tőkéjének” fenti kategóriáját a “nemzetgazdasági szempontból vett tőke” fogalmából.
Tekintettel arra a lehetőségre, hogy mindenféle gazdasági javak másfajta javakra cserélhetők, és így az fogyasztási cikkek egy részét is termelőeszközökre lehet cserélni, számos közgazdász az egyes gazdaságok jövedelemképzésre szánt javait a magánvállalkozás szempontjából “tőkének” nevezi; a nemzetgazdaság szempontjából viszont csak azokat a javakat, amelyek – a csere lehetőségére való tekintet nélkül – technikai természetüknél fogva termelési eszközök. A szóban forgó egyéni gazdaság szempontjából azok a javak, amelyeket egy kereskedő üzleti tulajdonává tesz, pl. ékszerei, bútorai, tőkévé válnak; a nemzetgazdaság szempontjából viszont a fenti közgazdászok szerint fogyasztási cikkek maradnak, hacsak technikai természetüknél fogva nem alkalmasak arra is, hogy termelési eszközök legyenek.
Ezzel szemben bizonyos szervezeteket, például az igazságszolgáltatást, az oktatási rendszert és általában a közigazgatás megfelelő szervezetét, sőt magát az államot – mivel ezek az emberek gazdasági törekvéseinek állandó támogatását szolgálják – számos közgazdász a nemzetgazdaság szempontjából tőkének nevezte, de a magángazdaság szempontjából nem annak, és így tovább.
Túl messzire vezetne, ha az egyéni gazdaság megfontolásából nyert tőke különböző fogalmai és a “nemzetgazdaság” (a nép gazdaságának értelmében, egységes szubjektumként) eszméje közötti minden lehetséges kombinációval foglalkoznék. A megadott példák elegendőek lehetnek. Amit itt tisztázni igyekeztem, az csupán a fenti folyamat módszere, az a törekvés, hogy az egyéni gazdaság megfigyeléséből nyert tőkefogalmat a több értelemben vett “nemzetgazdaságra” átvigyük, és annyiban módosítsuk, amennyiben ez az analógia a tudományos konstrukció nehézségeihez vezet, – meglehetősen értéktelen játék a fogalmakkal, miközben az itt megoldandó tényleges probléma végül is lényegesen más: a tőkének a gazdaság társadalmi formájára jellemző valós megjelenésében való megismerése és megértése.
Az egyes gazdaságok termelőeszközei nem tekinthetők a munkamegosztáson alapuló gazdaságban elszigetelt jelenségeknek, összességük nem pusztán ezek egyszerű aggregátuma. Ahogyan a fejlettebb gazdasági kultúrával rendelkező országokban az egyes gazdaságok a forgalom révén, magasabb fejlettség esetén pedig a kormányok gazdasági tevékenysége révén is magasabb egésszé egyesülnek, (ugyanez történik általában egy nép egyes gazdaságainak vagyonával, különösen pedig a termelőeszközökkel). Ez utóbbiak a gazdaságnak a munkamegosztáson alapuló magasabb egységéhez is kapcsolódnak: egy szerves egészhez, hasonlóan magához a “nemzetgazdasághoz”. Amit tehát itt kifogásolok, az semmiképpen sem az úgynevezett nemzeti vagyon organikus jellege a “nemzetgazdaság” termelőeszközeit illetően. Csak ezeknek a jelenségeknek a téves felfogását kell itt korrigálni.
Amit “nemzetgazdaságnak” neveznek, az a szó valódi értelmében éppúgy nem a nép gazdasága, mint ahogy a színház nem “teljes színdarab”, a könyvtár nem “teljes könyv. A nemzetgazdaság a gazdaságok szervezete, de maga nem gazdaság a szó itt meghatározó értelmében. Ez nem a nép egészének javak iránti keresletét kielégítő tevékenység, hanem az egyes gazdaságok szervezetét jelenti, amelynek célja a javak iránti kereslet kielégítése, és amelyhez a pénzügyi gazdaság is tartozik. A “nemzetgazdaság” olyan jelenség, amely nemcsak mennyiségileg, hanem minőségileg is különbözik az egyes gazdaságoktól, például úgy, ahogy egy szervezet különbözik az egyes tagjaitól.
Még a kormányok gazdaságpolitikai tevékenysége is, jelenlegi állami és társadalmi viszonyaink között, lényegében nem a szó tulajdonképpeni értelmében vett nemzetgazdaság – nem a nép egészének javak iránti igényének kielégítésére irányul -; a gazdasági igazgatás is inkább lényegében az egyes gazdaságok azon szervezetének elősegítésére irányul, amely éppen nem a szó tulajdonképpeni értelmében vett nemzetgazdaság[1].
Az elmondottak nemcsak a szubjektív értelemben vett nemzetgazdaságra vonatkoznak, hanem a szó objektív értelmében is – nemcsak a nemzetgazdaságra abban az értelemben, hogy az egy nép tagjainak a javak iránti szükséglet kielégítésére irányuló gondoskodó tevékenysége, hanem a javak iránti szükséglet kielégítésére a nép rendelkezésére álló, e célból rendezett (szervezett) eszközei is. A nemzetgazdaság a szó objektív értelmében is valójában nem az egyéni gazdasággal analóg jelenség; hanem az egyéni gazdaságok szervezete, amelyben a javak nem a nép (mint egységes szükségletű szubjektum) keresletére tekintettel, hanem az egyéni gazdaságok hordozóinak javak iránti keresletére tekintettel szerveződnek. Még az objektív értelemben vett nemzetgazdaság sem egyetlen gazdaság, hanem a forgalom által összekapcsolt és a kormány támogató hatása alatt álló egyéni gazdaságok organizmusa. Ebben a szervezetben minden egyes gazdaság függő, de nem abban az értelemben, hogy egy gazdaság része; függő, mint a gazdaságok szervezetének tagja, amelyben minden egyes gazdaság sikereit az összes többi gazdaság állapota és az utóbbiak koherenciája határozza meg.
A javaknak ez a szerveződése, amelynek célja nem az emberek egészének, hanem az egyes gazdaságok alanyainak a javak iránti keresletének a kielégítése, különösen világossá válik, ha a termelőeszközöket vesszük figyelembe. Amit “egy nép termelő vagyonának” szokás nevezni, bizonyos értelemben “nemzeti tőkének” is (szemben az egyes gazdaságok tőkéivel), az nem a nép egészének jövedelemképzését szolgálja, hanem annak minden egyes része inkább az egyes gazdaságok jövedelemképzését. Ez nem a szó valódi értelmében vett nemzeti tőke, még ha jobb kifejezés híján annak is nevezhető[2]. Ez az egyes gazdaságok tőkéinek megtestesítője, amelyek a forgalom révén egymással összekapcsolódva egy magasabb egységet alkotnak. A “nemzeti tőke” csak ebben az értelemben valós jelenség, minden más értelemben önkényes fogalom.
Kézenfekvő az a fontos következtetés, amely a “tőkének a nemzetgazdaság szempontjából való reális szemléletéből” a korábbi nézetek értékelésére adódik. A “nemzeti tőke” egy olyan kollektív egész, amely az egyes gazdaságok összes tőkéjét (amelyek magukban foglalják a kényszerközösségek tőkéit is) a maguk egyediségükben foglalja magában. Az egyes gazdaságok tőkéi teljes egyediségükben szerves részei ennek a kollektív egésznek. A nemzetgazdaságon belüli összes termelési javak puszta leltározása, egy olyan leltár, amely figyelmen kívül hagyja a termelési javak helyét az egyes gazdaságokban és funkcióik egymástól való függését, teljesen alkalmatlan[3] a fenti jelenség reális megragadására; még megközelítőleg sem ad helyes fogalmat a “nemzeti tőke” mint szerves egész valódi természetéről.
Ezért az is világos, hogy az egyéni gazdaság termelőeszközeinek egyetlen része sem zárható ki a nemzetgazdaság termelőeszközeinek fogalmából anélkül, hogy ez ne hamisítaná meg a nemzetgazdaságot. Az egyes gazdaságok azon szervezete, amelyet nemzetgazdaságnak nevezünk, és ugyanígy egy nép termelőeszközeinek azon szervezete, amelyet nemzeti tőkének szokás nevezni, lényegesen más formát öltene, ha nem lennének benne követelések és kötelezettségek, az egyes tőkék hozamát befolyásoló jogok és korlátozások. A “nemzeti tőke” fogalma irreálissá válik, ha az egyes gazdaságok eszközeinek fenti kategóriáit ki akarjuk belőlük iktatni.
Hasonlóképpen nem közömbös a nemzetgazdaság számára, hogy a javak előállítói és a kereskedők többé-kevésbé jelentős árukészletekkel rendelkeznek-e, amelyek közvetlenül alkalmasak az emberi szükségletek kielégítésére, vagy ezek a javak csupán (mint felhasználási lehetőség!) a fogyasztók kezében vannak. A társadalom tagjainak fogyasztási cikkekkel való ellátása nem történhet fenntartható módon megfelelő készletek nélkül, amelyek a termelők és a kereskedők kezében vannak, mintegy a nemzetgazdaság rögzített készleteként. A szóban forgó áruk, bár technikailag fogyasztási cikkek, gazdaságilag ugyanolyan szerves és nélkülözhetetlen alkotóelemei az egyes gazdaságok “tőkéjének”, és így ezen egyéni tőkék, a “népi tőke” szervezetének is, mint más típusú termelési eszközök és árukészletek. Ezek lényegesen eltérnek az egyes gazdaságok fogyasztási cikkeitől. A “nemzetgazdaság szempontjából” fogyasztási cikként való felfogásuk félreértés.
Ugyanez igaz az egyéni gazdaság fogyasztási cikkeire is, ha azokat tulajdonosaik jövedelemszerzésre fordítják, és eleve erre a célra szánják, például a szó technikai értelmében vett termelőeszközökért cserébe. Ez új “tőkéket” is teremt, nemcsak az egyes érintett gazdaságok, hanem a nemzetgazdaság szempontjából is. A fenti javak is a “nép tőkéjének” valódi részei, u.a. ugyanabban a gazdasági értelemben, mint a fogyasztási cikkek, amelyek a termelők, illetve a kereskedők kezében vannak, mint árukészletek.
Másrészt az egyes gazdaságok tőkéje, és így annak szervezete is: a nemzeti tőke, ténylegesen csökken, amikor az előbbiek egy részét a tulajdonosok a kiadási célra fordítják (gazdaságilag a fogyasztási cikkekhez csapják!). Még ha ez oly módon történik is, hogy a javak technikai előállításának eszközeit eladják a fogyasztási cikkekért cserébe, és az utóbbiakat elfogyasztják, világos, hogy még ebben az esetben is megmaradnak a szóban forgó termelési eszközök, de a nemzetgazdaság ellenértékei nem. Ha A eladja gépét B-nek, és a bevételt személyes kiadásaira fordítja, akkor csökkentette a saját tőkéjét, míg B tőkéje csak a vételárnak megfelelő összeget kapta meg, ami szintén tőke volt. A fenti esetben a gazdaság valójában egy tőkével szegényebb lett.
A tőke nemzetgazdasági szempontból való szemlélete, ahogyan az a fent vitatott felfogásból kiderül, téves. Valójában egyrészt az egyes gazdaságok tőkéi, másrészt pedig a tőkék egy olyan organizmusa, amely az egyes gazdaságok tőkéit teljes sajátosságukban magában foglalja: a nemzet tőkéje a szónak ebben a kizárólag reális értelmében. A “nemzeti tőke” például nem egy sajátos egyéni tőke, hanem annak kollektív struktúrája[4].
Az itt elutasított “tőke nemzetgazdasági szempontból” fogalma csak egy sokkal általánosabb tévedés következménye, amelyre tudományunk szempontjából betöltött alapvető jelentősége miatt már másutt is rámutattam[5]. Abban a téves alapfelfogásban gyökerezik, hogy a nemzetgazdaság, bár szerves egész, mégis az egyéni gazdasággal analóg entitás, és hogy a gazdaság jelenségeit ezért egy “gazdasági nemzet” kifejeződésének kell tekinteni, és az egyéni gazdaság jelenségeivel analógiával kell magyarázni. Ahelyett, hogy a nemzetgazdaság elméleti megértésére törekednének azon a módon, ahogyan azt egyedül lehet elérni a bonyolult jelenségek tekintetében: az egyes jelenségek lényegének és belső összefüggéseinek feltárásával, amelyekből a kollektív jelenség áll, a fenti vélemény képviselői egy “gazdasági nemzet” fikciójával és annak “életkifejezéseivel” foglalkoznak. Ahelyett, hogy a elméletileg értelmeznék nemzetgazdaság jelenségeit, amelyek végül is a kölcsönhatás (az érintkezés!) által összekapcsolt egyes gazdaságok működésének feltűnő összeredményei, ezekből magyaráznák annak alkotó elemeit, figyelembe véve az ugyancsak feltűnő kormányzati és erkölcsi hatásokat[6]: a néplélek, a néplélek közvetlen kifejeződéseiként, sőt a természeti szervezetekben megfigyelhető jelenségek analógiájaként igyekeznek értelmezni őket. Ez egy elmúlt korszak természettudósaira emlékeztet, akik az emberi test jelenségeit az életerőből, bizonyos betegségek zsenialitásából és hasonlókból magyarázták, és érthetetlen megvetéssel harcoltak az egzakt módszerek megalapozói ellen a természetkutatás területén[7].
Az előző bemutatásból látható, hogy a fenti nézet milyen hibákhoz vezetett, különösen a tőke- és jövedelemelmélet területén. Ez nemcsak azt eredményezte, hogy a tapasztalatokkal ellentétes fikció eredményeként az egyes gazdaságok tőkéjével analóg és csak a tudományos konstrukció érdekében bizonyos tekintetben módosított “nemzeti tőke” létezését feltételezték, hanem azt is, hogy a nemzetgazdasági kutatás érdeklődése elvonatkoztatott a “nemzeti tőke” valódi természetének vizsgálatától, és üresjárati problémák felé fordult, amelyeken a kiváló elmék éleselméjűsége gyakran eléggé terméketlenül tette próbára a valódi nemzetgazdaság és annak jelenségeinek elméleti megértését.
A tőkejövedelemről szóló tant különösen is a legkedvezőtlenebb módon befolyásolta, amennyiben az elméleti vizsgálat először ezt az utóbbit a fenti fikció értelmében vett “nemzeti jövedelem” egyik ágaként ragadta meg, és igyekezett megvizsgálni azokat a törvényszerűségeket, amelyek szerint ez a “nemzeti jövedelem” a természeti tényező, a munka és a tőke között megoszlik, hogy aztán ismét az ezektől egészen eltérő törvényszerűségeket határozzon meg, amely szerint e fiktív kategóriákból származó jövedelem a társadalom egyes tagjait illeti meg[8] – ez a folyamat ahhoz a geográfuséhoz hasonlítható, aki, hogy egy hegység magasságának ismeretéhez jusson, a hegységek szerves jellegére való hivatkozással, először meg akarta határozni a szóban forgó hegység fiktív magasságát általában, majd ki akarta számítani azt a részesedést, amely a hegység minden egyes magasságára jut.
[1] Vö. a módszerrel kapcsolatos Vizsgálódásaim, 234. o. ff.
[2] Vö. Vizsgálódásaim a módszerről, 233.-255 oldalak
[3] Tanításom egyes ellenfeleihez hasonlóan én is eltávolodnék az igazságtól, ha arra az állításukra, hogy “nem ismerem fel a nemzetgazdaság szerves egészét”, azt állítanám, hogy ez náluk is így van. Én csupán azzal vádolom őket, hogy a nemzetgazdaság szerves természetének minden elismerése ellenére tévesen értelmezik a gazdasági jelenségek szerves összefüggésének természetét. Vö. K o s c h e r , System, I. 1886. b. 62. Erről bővebben lásd a Tanulmányok a módszerről című munkámat. pp. 139-183; 232 ff; 271 ff.
[4] Vö. E. v. B ö h m , Rechte u. Veih., 19. o. ff.
[5] Lásd Vizsgálódásaim a módszerről,. 155 o. ff.
[6] Az “egyedi gazdaság” és a “nemzetgazdaság” nemösszehangolt fogalmak – ahogyan azt a puszta szómeghatározások alapján feltételezhetnénk -, amelyek a “gazdaság” általános fogalmának vannak alárendelve. A szóban forgó jelenségek inkább úgy viszonyulnak egymáshoz, mint az egyedi jelenség az ilyen jelenségek többségét magába foglaló és azokat egy magasabb, bár minőségileg lényegesen különböző egységgé egyesítő kollektív jelenséghez. Az “egyedi gazdaság” és a “közös gazdaság” kifejezések azonban összehangban vannak, amennyiben az utóbbin az egyének többségének gazdaságát értik, akik egyetlen gazdasági szubjektumba (gazdasági társadalomba) szerveződnek. A közös gazdaság lehet univerzális, amely a partnerek teljes gazdasági szféráját felöleli, vagy részleges, azaz olyan, amelyben a gazdasági szféra egy része a partnerek egyedi gazdasága számára van fenntartva. Végül, ez egy szabad vagy egy kényszerű közös gazdaság, attól függően, hogy a partnerek egységes gazdasági szubjektummá szerveződése szabad megállapodáson vagy egy, az egyéni akarat felett álló magasabb hatalmon alapul. Amit napjainkban “nemzetgazdaságnak” nevezünk, az lényegében az állam határain belül az egyes gazdaságok és a közös gazdaságok (mind a szabad, mind az alacsonyabb rendű kötelező közösségek) összessége, amelyeket az áruforgalom és a legmagasabb rendű, részben kötelező közös gazdaság (az állami gazdaság) egyesít egységgé. A nemzetgazdaság és különösen az államgazdaság közös gazdasági oldalának a gazdasági hatékonyság legáltalánosabb kategóriáira való visszavezetése és így az államgazdaság egzakt elméletének megalkotása az a feladat, amelynek megoldására E. S a x vállalkozott “Grundlegung der theoretischen Staatswirtschaft” című művében. 1887″. (Vö. uo.: Das Wesen und die Aufgaben der Nationalökonomie, 1884, különösen 55. o.).
[7] Vö. E. v. P h i l i p p o v i c h , Ueber Aufgabe und Methode der Pol. Oek. 1886, 18. o. 18 ff.
[8] Amikor R o d b r t u s (A társadalmi kérdés megvilágításáról) azt véli, hogy a politikai gazdaságtani elvi vitákban, hogy munkabér, járadék, stb. alatt a társadalomban összességben felmerülő munkabért, stb. kell érteni, vagy az egész társadalmat úgy kell elképzelni, mintha azt egy munkás, egy földbirtokos és egy tőkés képviselné, és, mint egyébként már sok régebbi angol nemzetgazdász is teszi, ellentmondást feltételez azon törvények között, amelyek szerint a terméknek munkabérben, földbérben és tőkehozadékban való elosztása általában történik, és azon törvények között, amelyek a munkabér, földbér és tőkehozadék további elosztását szabályozzák az egyes munkások között stb.: ez a nemzetgazdaság “szerves felfogása”, amelyet azonban én nem osztok. Éppoly zavaró, mint amennyire ellentétes a tapasztalattal, ha azt feltételezzük, hogy a jövedelem először a társadalom egész osztályai tekintetében alakul ki, és aztán e társadalmi osztályok egyes tagjai között különleges törvények szerint oszlik meg.
Carl Menger Intézet 