A tőke elmélete V.

A tőke felfogása a közéletben

(A tőke reálfogalma)

1.

A hétköznapi életben, még a jogtudomány nyelvén is, amely az utóbbi nézeteit követi, a tőkén valami lényegesen mást értenek, mint amit a mi tudományunkban jelent. A közgazdasági szakemberek és jogászok a fenti kifejezést nem használják sem a nyersanyagokra, sem a műszaki termeléshez szükséges segédanyagokra, sem a kereskedelmi árukra, gépekre, épületekre és hasonlókra. A fenti szóval csak pénzösszegeket jelölnek ott, ahol a Smith-iskola terminológiája még nem hatolt be a hétköznapi élet nyelvébe.

A hétköznapi életben azonban nem minden pénzösszeget nevezünk tőkének. A felhasználásra fordított pénzösszegeket (háztartás!), pl. a háztartási kasszát, a takarékpénztári filléreket stb. például még a közgazdaságtan művelői és a jogászok sem tekintik tőkének. Nem minden pénzösszegre, amellyel egy személy rendelkezik, használják a tőke kifejezést a közéletben. Ez a szó csak a jövedelemképzésre fordított pénzösszegekre – a személy termelési eszközeinek összetevőire – utal.

A mindennapi élet tehát semmi esetre sem keveri össze a pénzt és a tőkét. Van sokféle pénzösszeg, amelyet még az üzleti világ és az ügyvédek nyelvén sem neveznek tőkének, és valóban az utóbbival szemben állnak.

Ne tiltakozzanak az ellen, hogy azt mondom, hogy a szakemberek nem “termelő pénzről” vagy “jövedelemképzésre fordított pénzről” beszélnek, hanem általában “pénzről”, amikor a “tőkét” a fenti értelemben értik. Ez csupán egy kihagyásos kifejezésmód. Azok, akik megsértődnek az “olcsó pénz”, “drága pénz”, “pénzpiac”, “pénzhiány”, “pénzbőség” stb. kifejezéseken, figyelmen kívül hagyja azt a tényt, hogy az üzleti világ számtalan más esetben is használ hasonló kihagyásos kifejezéseket. A fenti kifejezés ellenére minden gyakorlatias üzletember tudja, hogy a házi kasszában pénz van, de nem tőke, hogy a “pénzpiac” valami más, mint a valutapiac, és hogy az “olcsóvá vált pénz” nem az érmék piaci értékének csökkenését jelenti, hanem a kamatláb csökkenését. Az üzleti nyelvre jellemző kifejezések ellenére minden szakember tudja, hogy a köznapi életben a tőke alatt nem a pénzt önmagában értik, hanem csak a jövedelemszerzésre fordított pénzösszegeket, vagy ahogy a szakemberek szívesebben mondják, a “működő pénzt”.

2.

A tőke népszerű fogalma néhány magyarázó megjegyzést igényel, tekintettel az általa felölelt jelenségek sokféleségére.

A kamatozó pénzösszegeket (még e célból is csak pénzösszegeket!) a köznapi életben mindenütt tőkének nevezik; sőt, ezek alkotják a pénzösszegek legszembetünőbb formáját, amelyeket jövedelemképzésre, – a szó köznapi értelmében tőkének – fordítanak.

Hasonlóképpen, az egyéb termelőberuházásokra szánt pénzösszegeket általában tőkének tekintik, amennyiben tényleges pénzösszegként jelennek meg. A vállalkozás alapításakor az utóbbi céljaira rendelkezésre álló összegek, az üzletét még meg nem nyitott részvénytársaság készpénz letétei, az állandó járadékok forrásául szolgáló javak vásárlására szánt pénzösszegek, egyéb pénzösszegek stb., például a közvélekedés értelmében ugyanolyan tőkét jelentenek, mint a kamatozó kölcsönök.

A termelőtőke fenti kategóriáinak a közkeletű tőkefogalom alá sorolása nem okoz lényeges nehézségeket; a tőke jellege a jövedelemképzésre szánt pénzösszeg értelmében mindkét esetben nyilvánvaló.

Ugyanez nem vonatkozik a gazdasági jelenségek egy olyan csoportjára, amelyet a közélet is tőkének nevez (mint tőkét a szó éppen megismert értelmében!), de amelyet a tudományos nemzetgazdaságtan eddig részben tévesen, részben teljesen figyelmen kívül hagyva értelmezett. A monetáris korszakra jellemző, és csak a monetáris korszakra jellemző, hogy bizonyos személyek vagyonát és az egyes vagyonokat pénzösszegekben értékeljük. A közgazdaságtan művelője számára nem tűnik feltűnőnek, ha valakiről azt mondják, hogy 10.000 tallérnyi vagyonnal rendelkezik, vagy akár azt is, hogy ez az összeg a birtokában van, még akkor is, ha az adott pillanatban a szóban forgó személynek egyetlen tallérja sincs, sem közvetlenül, sem követelés formájában. Sőt, ahol a vagyontárgyak műszaki jellege nem fontos, hanem csak azok relatív jelentősége az adott tulajdonosok gazdasága szempontjából, ott a vagyon és a vagyonelemek matematikailag reprezentált pénzösszegek szempontjából történő mérlegelése rendszeresen még a gazdasági mérlegelés szempontjából is a döntő, lényeges.

A fentiek általában az eszközökre és különösen a termelő gazdaság eszközeire (a szó szűk értelmében vett vagyonokra!) vonatkoznak. Monetáris korszakunkban ez utóbbi is képes számvitelileg “termelő pénzként” megjelenni előttünk, még akkor is, ha ténylegesen nem pénzből, hanem másfajta javakból áll. Egy kereskedő, egy gyártó, egy spekuláns stb. például esetleg több ezer tallérral számszerűsíthető termelőeszközökkel rendelkezhet anélkül, hogy valójában egyetlen tallérral rendelkezne (akár közvetlenül, akár harmadik féllel szembeni követelés formájában). Ha a fenti összefüggés valóban fennáll, akkor a javak technikai jellege, amelyekből a jövedelemtermelő gazdaság tulajdona áll, háttérbe szorul, és annak “pénzértéke” kerül gazdasági megfontolásunk és gazdasági számításunk előterébe: akkor azonban az adott jövedelemtermelő vagyon – bármilyen technikai jellegűek is legyenek az összetevői – számítás szempontjából pénzösszegként jelenik meg számunkra, mégpedig olyan összegként, amelyet a jövedelemképzés céljára fordítunk[1]. A kereskedő a pénzügyi számításában az árukészletet, az iparos a nyersanyagkészletet, a spekuláns a részvényállományt stb. tulajdonképpen termelő pénzként, tőkeként fogja fel, a jövedelemképzésre fordított pénzösszeg értelmében vett tőkeként[2].

A tőke valódi fogalma a profitgazdaság eszközeit foglalja magában, függetlenül azok technikai jellegétől, amennyiben pénzértékük gazdasági számításunk tárgyát képezi, azaz amikor számításainkban termelő pénzként jelenik meg számunkra. A hétköznapi életben a tőke alatt a jövedelemtermelő gazdaságnak szentelt tényleges pénzösszegeket vagy a jövedelemtermelő gazdaságnak szentelt (ebben az értelemben a jövedelemtermelésnek szentelt) egyéb eszközök által képviselt eszközöket értjük[3].

3.

A pénzügyek a tőke fogalmának továbbfejlesztéséhez vezettek, amit gyakorlati jelentősége miatt itt ki kell emelni. Minden egyes gazdasági időszakon belül (az időszak kezdetétől a végéig) a gazdasági tevékenységhez rendelt eszközök magukban foglalják mind a gazdasági tevékenység alapvető eszközeit (a gazdasági tevékenység eredeti eszközeit!), mind a gazdasági időszakon belül elért nyereséget. Csak egy adott gazdasági időszak elszámolásának lezárásakor választják el a nyereséget a profittermelő gazdaság alaptőkéjétől, míg a szóban forgó gazdasági időszakon belül az elért nyereség, amelyet még nem választottak el az alaptőkétől, szintén a profittermelő tényezőnek tűnik. Amennyiben a szóban forgó gazdasági időszakon belül még nem került a kiadási oldalra, akkor “termelőeszközök”. Ez egy “termelőeszköz”, még akkor is, ha eredetileg (azaz a gazdasági időszak kezdetén) nem a profitgazdaságnak volt szentelve. A gyakorlati élet különbséget tesz az eszközök fenti két kategóriája között, és a gazdasági időszak kezdetén pénzben nyilvántartott eszköz az, amely a jövedelemtermelő gazdaságnak van szentelve, és amelyet a köznyelv a szóban forgó gazdasági időszakra való tekintettel inkább “tőkének” nevez.

A köznapi élet értelmezésében a tőke a gazdaság pénzben létező vagy pénzben számolt törzsvagyonát jelenti, míg bizonyos tágabb értelemben a tőke alatt a gazdaság pénzben létező vagy pénzben számolt vagyontárgyait általában is értik[4].

Szeretnék itt felidézni egy másik körülményt, amelynek hangsúlyozása döntő fontosságú a tőke valódi fogalmának megértése szempontjából. A pénzügyi számítás nem feltétlenül tartalmazza a munkaalapú gazdaság eszközeit, pontosabban törzsvagyonát a maguk teljességében. A természetgazdaságból a pénzgazdaságba való átmenet korszakaira, sőt egyes társadalmi osztályokban még a pénzgazdaság fejlettebb formáira is jellemző, hogy a jövedelemtermelő gazdaság vagyonának csak egy része kerül kapitalista módon birtokba, vagy inkább kezelésbe. Egy gazdálkodó ugyanis megteheti, hogy a pénzbeli számítás szempontjából már nyilvántartja a jövedelemszerző gazdasága rendelkezésére álló eszközök egy részét, de nem veszi figyelembe a földterület értékének ingadozását és az egyéb ingatlanok, pl. az örökölt vagyonának értékét. Ilyen körülmények között jövedelemszerző gazdaságának üzleti vagyona könnyen “tőkeként” jelenik meg számára, szemben ingatlanvagyonával (amelyre nem pénzügyi számítás szempontjából tekint, és amely számára ezért termelő eszköz, de nem tőke!), míg az áruspekuláns, sőt a földműves számára, aki ingatlanjaiban is csupán tőkebefektetést ismer fel, a fenti ellentét nem létezik. A föld és a tőke felfogásának elvi ellentéte, amint azt a fiziokratáknál és – bár részben más értelemben – A. Smithnél találjuk, nem utolsósorban annak a körülménynek köszönhető, hogy elméleteiket a gazdasági viszonyok megfigyeléseire alapozták, amelyekben a tőke-gazdasági számítás valójában csak a mezőgazdaság üzemi eszközeit foglalta magában, de magát a földet még nem. Bizonyos jövedelemtermelő gazdaságok, vagy azok bizonyos kategóriáinak termelőeszközei bizonyos körülmények között még a maguk teljességében is megragadhatók a természetes gazdasági számítás szerint, és így általában a pénzbeli vállalkozások termelőeszközeivel szemben, mely körülményből magyarázható a tőke jelenségének történelmi elsőbbsége a kereskedelemben a földművelés jelenségével szemben, még a termelővállalkozásokban is.

Az itt kiemelt tények, amelyek távolról sem jelentenek ellentmondást a népszerű tőkefelfogással szemben, inkább egyetemes jelentőségük megerősítését jelentik.

4.

A köznapi életben a (termelő) eszközök álló és forgó eszközökre oszlanak, és ennek megfelelően a tőke is álló és forgó (működő) tőkére oszlik. Az utóbbi osztályozás, amely oly fontos szerepet játszik tudományunkban, a közgazdasági szakemberek számára kevésbé ismert, mint az előbbi. Állóeszközök alatt a jövedelemtermelő gazdaság alapvagyonának azokat az összetevőit értjük, amelyeket ez utóbbiban csupán használunk (a termelő gazdaságban pusztán technikai felhasználásuk van), míg forgó eszközök alatt azokat értjük, amelyeket a termelő gazdaságban (technikailag!) fogyasztásra vagy értékesítésre szánunk[5]. A termelő pénzösszegként bemutatott állóeszközök az álló-, a termelő pénzösszegként bemutatott forgóeszközök pedig a forgó- vagy működőtőke. Nem az állóeszközök, illetve a forgóeszközök konkrét összetevői, hanem csak az általuk képviselt pénzösszegek minősülnek – az adott vagyontárgyak forgóeszközként vagy üzleti vagyonként való jellegétől függően – álló-, illetve forgótőkének[6]. Egy gyárépület, egy áruház berendezése, egy motor, amennyiben felhasználásukkal a termelőgazdaságot szolgálják, tulajdonosuk számára az álló termelőeszközök alkotóelemei, pénzben kifejezett értékük az állótőke része. Sem a gyapjúkészlet, a színezékek és más nyersanyagok, sem ezek a javak mint olyanok, csak azok számított pénzbeli értéke képezik a forgótőke részét. Az álló- és forgótőkére való besorolás nem vonatkozik a termelő eszközök tényleges összetevőire, csak azok számított pénzértékére.

5.

A fentiek analóg alkalmazást találnak a tőkekamat népszerű fogalmában. A gazdaság művelői még ez alatt sem elsősorban a bármilyen termelővagyon hozamát, ezt a jövedelmet értik. A fenti kifejezéssel csak a (termelő) pénzösszegek pénzhozamát, általában a főösszeg nagyságával és a felhasználás időtartamával arányos pénzhozamát jelölik, míg a más jellegű termelőeszközök, birtokok, épületek, vállalkozások stb. hozamát, ha időszakosan visszatérő hozamról van szó, vagyonjáradéknak, épületjáradéknak vagy egyszerűen járadéknak nevezik.

A hétköznapi életben azonban a tőkekamat fogalma a tőkééhez hasonlóan kibővül. A gyakorlati életben nemcsak a tényleges pénzösszegek, különösen a kölcsönösszegek pénzbeli hozamát, hanem bármely másfajta termelő vagyon pénzbeli hozamát is tőkekamatnak nevezik, ha azt nem az adott vagyontárgyakra mint olyanokra, hanem az általuk képviselt pénzösszegekre, a termelő gazdaság pénzben értékelt törzsvagyonára vonatkoztatják vissza. Egy birtok, egy gyár, egy lakóház stb. hozamát – e vagyontárgyak hozamát mint olyat – járadéknak nevezzük, csak a fenti vagyontárgyak által képviselt számítási tőkéhez viszonyított pénzbeli hozamot nevezzük tőkekamatnak.

A tőkekamat az utóbbi meglévő vagy pénzben kifejezett hozama, amely a tényleges vagy számított tőkéhez kapcsolódik (általában az utóbbihoz viszonyítva, a tőke nagysága és hasznos élettartama szerint).

6.

Ha összehasonlítjuk a közéletnek a tőkéről és a tőke kamatáról alkotott elképzeléseit az uralkodó tudományos elképzelésekkel, akkor a következő eredményekre jutunk:

1. A közélet a tőkét csak pénzösszegekben ismeri el, anélkül, hogy ez utóbbit összekeverné a pénzzel; a szakemberek csak a jövedelemszerző gazdaságra fordított pénzösszegeket tekintik tőkének. A mi tudományunkban viszont – képviselőinek különböző álláspontjaitól függően – a tőke alatt hol a “jövedelemképzésre” fordított összes vagyontárgyat, hol az összes termelőeszközt, hol pedig a “további termelésre fordított összes terméket” értik.

2. A jövedelemszerzésre fordított tényleges pénzösszegeket, különösen a kölcsönöket, a közéletben és a tudományos közgazdaságtanban egyaránt tőkeként ismerik el, míg a többi termelőeszköz tekintetében a gyakorlati életben és a tudományunkban lényegesen eltérő felfogás van. Az előbbi csak a termelőeszközök által képviselt pénzösszegekben ismeri el a tőkét, de (ha a tényleges pénzösszegeket figyelmen kívül hagyjuk) az érintett vagyontárgyakban mint olyanokban nem, míg a mi tudományunk a termelőeszközöket mint olyanokat – az érintett vagyontárgyakat mint olyanokat – tekinti tőkének. A gyakorlati élet a tőkét például a nyersanyagok, segédanyagok, gépek, cégek, épületek, szerzett munkaerő, föld, természetes vízerők, ásványi források stb. által képviselt termelő pénzösszegekben ismeri el, míg tudományunkban a szóban forgó termelési vagyon tárgyi eszközei önmagukban tőkének minősülnek, de inkább megtagadják tőlük a tőke jellegét, ha nem a szó technikai értelmében vett termelési eszközök, vagy ha nem termékek, hanem puszta természeti dolgok.

3. A közéletben a termelőeszközök által egyáltalán képviselt termelő pénzösszegeket tőkének tekintik. A haszonbérlő gazda számára, aki vállalkozása tőkeállományának egy részét arra használja, hogy egy darab föld használatának jogát megszerezze, a gyáros számára, aki tőkéjének egy részét a tisztviselők és műszaki segéderők munkájára használja, a bankár számára, aki tőkéjével jogot szerez mások pénztőkéjének használatára stb. a fenti javak által (a megfelelő munkateljesítmények és használati jog által) képviselt pénzösszegek tőkének számítanak, míg a mi tudományunk csak a termékeket (részben a földet is!) veszi figyelembe, de nem a puszta használati jogot, sem a vállalkozó rendelkezésére álló munkateljesítményeket.

4. A pénzben álló kölcsönösszegek hozamát mind a köznapi életben, mind a tudományban tőkekamatnak tekintik, az egyéb jellegű termelőeszközök hozamát viszont a köznapi életben csak annyiban, amennyiben az azonos (ehhez hasonlóan a kölcsönösszegek önmagukban és önmagukért), bizonyos pénzösszegekre vonatkoznak, amelyeket a termelőeszközök képviselnek, míg az uralkodó nemzetgazdasági doktrína a tőkekamatot a termelőeszközök hozamában önmagában ismeri el (részben önmagában, részben csak annyiban, amennyiben a hozam olyan termelőeszközökből származik, amelyek maguk is “termékek” – nem pedig “természeti tényezők”.)

7.

Bármennyire is szorosnak tűnik a kapcsolat a vagyon és a tőke népszerű fogalmai között, és bármilyen gyakran keverednek össze ezek a fogalmak és az azokat alapul szolgáló gazdasági jelenségek a nemzeti gazdasági elméletben, a gazdaság gyakorlói szigorúan megkülönböztetik őket.

Ahol a vagyontárgyak natúr természetéről van szó (amit én technikai természetnek nevezek), ott a gyakorlati élet csak a termelőeszközök részét képező tényleges pénzösszegekben ismeri el: a tőkét, a termelőeszközök egyéb részeiben viszont csak akkor, ha azok technikai jellege (pl. a mérlegekben, a részvénytársaságok nettó nyereségének meghatározásánál stb.) gazdaságilag kívül marad a mérlegen, és csak “pénzértékük” határozza meg a gazdasági érdekeltségüket. Egyetlen gyakorlati vállalkozó sem gondolja, hogy gyárépületei, gépei, nyersanyagai, segédanyagai stb. – ezek a tárgyak mint olyanok – tőkének minősülnek, és hogy földjei, bérleményei stb. (még akkor is, ha azok számviteli szempontból tőkeként jelennek meg számára, és a használatukat eladásra kínálja) a “pénzpiacon” vannak. Ezeket a javakat termelőeszközöknek, azaz par excellence “eszközöknek” nevezi, de nem “tőkének”. A gyakorló szakember a termelőeszközök nettó jövedelmét sem tekinti önmagában tőkekamatnak. Ahol a szakemberek a termelőeszközökből származó, nem tényleges pénzösszegekből álló jövedelmet magára az utóbbira, a konkrét vagyontárgyakra (az érintett vállalkozásokra, a birtokokra, a bérleményekre stb.) vetítik vissza, ott inkább “vagyoni jövedelemnek, építési jövedelemnek” nevezik;  ha időszakosan ismétlődő, akkor “vagyoni járadéknak, építési járadéknak”, vagy önmagában vagyoni járadéknak. A közélet ismeri a tényleges tőke és a lakóépületek, birtokok, vállalkozások stb. által képviselt tőke megtérülését, de csak mint hozamot, illetve az érintett lakóépületek, vidéki birtokok, vállalkozások stb. járadékát.

Igaz, hogy a mi pénzgazdasági korszakunkban semmi sem szokványosabb, mint az, hogy az utóbbiak “tőkeértékét” abból a járadékból számítják ki, amelyet a termelővagyon hoz, és hogy a járadék azután magától értetődően ismét a szóban forgó vagyontárgyak által képviselt “tőke” kamataként jelenik meg. Ugyanilyen gyakori az a jelenség, hogy a termelőeszközök előállítására vagy megvásárlására fordított tényleges pénzösszegeket a gazdasági számításokban “tőkeként” számolják el, majd az érintett eszközök hozamát az érintett tőke kamataként nevezik meg. Ugyanakkor még ezekben az esetekben is nyilvánvaló, hogy nem magának a vagyontárgynak a kamatáról van szó, hanem pusztán az általuk képviselt tőke kamatáról.

8.

A (termelő)tulajdon és a tőke közötti különbség, amelyet a gyakorlati élet szigorúan megtart, az elmélet szempontjából különösen a legnagyobb jelentőségű; ennek félreértése az egyik leglényegesebb oka a termelő tulajdon hozadékáról szóló tan megkésettségének. Csak a gazdasági élet fent említett két fontos kategóriájának összekeverése magyarázza tudományunk művelői hosszú sorának félreértését, akik a tőkehozam általános elméletét a tőkehozam puszta kamatelméletével helyettesítik, és a tényleges tőke kamatának jelenségét értelmezni igyekezve azt hiszik, hogy az eszközhozam általános magyarázatának sokkal átfogóbb problémáját – annak különböző kategóriáit – oldják meg.

Minden üzlethez értő szakember tudja, hogy a hitelösszegek kamatlába lényegesen más okoktól függ, mint a bérelt házakból vagy vidéki birtokokból származó bérletjövedelem, a bérbeadott parkokból származó hozam a mezőkétől eltérő okokból, és az ipari vagy kereskedelmi vállalkozások hozama is más okokat követ, mint a fent említett termelőeszköz-kategóriáké. Nyilvánvaló, hogy a jelen ügyben szóban forgó hozamjelenségek eltérő jellegüktől és eredetüktől függően külön magyarázatot igényelnek. Az eszközök megtérülésének problémája rendkívül bonyolult a gyakorlati élet számára; ugyanez egyáltalán nem azonos a tőkekamat problémájával; és nem is szabad, hogy a tudományunk számára az legyen.

A tőke kamatának elmélete a tényleges tőke kamatának magyarázata értelmében – például a pénzpiac jelenségeinek elmélete – nem alkalmas a fenti célra, mivel csak a termelővagyon egy bizonyos kategóriájának hozamára ad magyarázatot; a tőke kamatának elmélete a számviteli tőke kamatának magyarázata értelmében azonban már feltételezi a tulajdon hozamának (a termelőeszközök különböző kategóriáinak hozamának!) ilyen magyarázatát, hiszen a tulajdon járadékának (az elsődleges jelenség) magyarázata, ahogy az életben, úgy a tudományban is, szükségszerűen megelőzi a számított kamat (a másodlagos jelenség) magyarázatát. A jövedelem forrása ugyanis valójában nem a szóban forgó termelési javak tőkeértéke, hanem maguk a javak, és a fenti javak által képviselt tőke hozamának meghatározása csupán a korábban meghatározott tőkehozam alapján végzett számítás. A puszta tőkekamat-elmélet minden körülmények között elégtelen magyarázatot ad a tőkehozam jelenségeire, még a tőke azon elemeinek hozamára is, amelyeket az uralkodó elmélet kifejezetten “tőkének” nevez.

A vagyon megtérülésének teljes elméletéhez csak úgy juthatunk el, ha a termelőeszközöket általában (annak minden kategóriáját), vagyis az adott vagyontárgyakat mint olyanokat tekintjük – nem pusztán azok számított vagy matematikailag rögzített pénzértékét[7] -, és a termelőeszközök minden egyes kategóriájának megtérülési jelenségeit sajátosságaikban ismerjük fel, és igyekszünk magyarázatot találni azok eredetére és mértékére. Tudományunk megkerülhetetlen feladata, hogy osztályozza a termelőeszközöket, amelyek a hozamképzés tekintetében ilyen szembetűnő különbségeket mutatnak – gondoljunk csak a fenti példákra! -, megkülönböztesse a kérdéses jelenségeket eltérő természetük és okaik szerint, és az így kapott alapon felépítse a tőke megtérülésének átfogó elméletét, egy olyan elméletet, amelyben a jelenlegi értelemben vett tőkekamat elmélete (a tényleges tőke, azaz a kölcsönösszegek megtérülésének elmélete) csak a tőke megtérülésének általános elméletébe szisztematikusan beépítendő láncszem szerepét fogja betölteni.

A termelőeszközök más kategóriái által képviselt számviteli tőke “kamatának” és mértékének a magyarázata csak kevéssé érinthet bennünket, mivel a tudományban, mint az életben, ez csupán egyszerű számítás; tudományunk célja az kell legyen, hogy nem a tőke kamatának egyszerű elméletét, hanem általában az eszközök hozamának elméletét alkossa meg – a (termelő) eszközök minden különféle kategóriájának a hozamára tekintettel[8].

Azáltal, hogy csak a tőkekamat problémájával, a tényleges tőkekamat magyarázatával foglalkozik, vagy közvetlenül a számviteli tőkekamat magyarázatának vizsgálatára vállalkozik, az uralkodó doktrína megkerüli a fenti alapvető problémát, és valójában az eszközök hozamának minden szempontból elégtelen elméletét kínálja.

---

[1] Ezen a ponton dől el az a régi vita is, hogy a fogyasztási cikkek (helyesebben: az első rendű javak!), ha technikai természetüknél fogva nem alkalmasak arra, hogy termelési eszközökké váljanak (a “távolabbi “* rendű javak!), elnyerhetik-e a “tőke” jellegét azáltal, hogy az utóbbi típusú javakra cserélhetők. Az, hogy a fenti fajta javak nem válhatnak tőkévé a “technikai termelési eszközök” értelmében, magától értetődő, de mivel a tőkének ez a felfogása tarthatatlan (vö. fenti 9. o.), kérdésünk és a tőkeelmélet szempontjából egyaránt irreleváns. Az egyetlen kérdés, amellyel itt foglalkozni lehet, az, hogy a fogyasztási cikkek a jövedelemszerző gazdaságnak szentelve “termelő tulajdonná” válhatnak-e, vagy inkább pénzértékük – az általuk képviselt pénzösszegek – válhatnak-e tőkévé: ez a kérdés azonnal világossá válik, ha helyesen ismerjük fel a vagyon természetét és funkcióját a jövedelemszerző gazdaságban. A gazdasági tevékenység terjedelmének és időtartamának megfelelő vagyonmennyiség feletti – akár csak időben korlátozott – rendelkezési jog minden nyereségre törekvő vállalkozás szükséges feltétele; ezt a feltételt azonban a mai forgalmi viszonyok között a nyereségtermelő gazdaság számára rendelkezésre álló vagyonmennyiség feletti rendelkezés teljesíti, tekintet nélkül az érintett vagyontárgyak műszaki jellegére. Egy technikailag és gazdaságilag művelt alany nem alapíthat ruhagyárat anélkül, hogy e célra megfelelő mennyiségű vagyon állna rendelkezésére (saját vagy rábízott vagyonnal kell rendelkeznie); de a javak technikai jellege, amelyekből a szóban forgó vagyonmennyiség áll – hogy gyapjú, festékek stb. vagy pénzösszegek, vagy megfelelő mennyiségű ruházat, ékszerek stb. vannak-e a birtokában -, az itt döntő szempont tekintetében lényegtelen. A tőkeelmélet korábbi művelői többnyire figyelmen kívül hagyják az eszköztulajdon mint olyan fontos funkcióját a kereskedelmi gazdaságban. Az a mód, ahogyan K n i e s (Geld und Kredit, I, 1885, 44. o. ff.) a fenti kérdéssel foglalkozik, hiányos tőkeelméletének következménye.

[2] A köznapi élet ennek megfelelően különbséget tesz a jövedelemszerző gazdaságra fordított tényleges pénzösszegek között, amelyek mint ilyenek, és a fenti célra fordított másfajta eszközök között, amelyek csak számviteli értelemben “tőke”.

[3] A gazdaság művelői a vagyonukat, amennyiben azt a jövedelemképzésre fordítják, “vagyontárgyaknak” nevezik; ha a kiadások gazdaságára fordított javakkal (vagy a szó tágabb értelmében vett vagyonnal!) való szembeállításról van szó, akkor “termelőnek” vagy “termelőeszközöknek”; az utóbbiak által képviselt pénzösszegeket (különösen a pénzben értékelt termelőeszközök hozamát tekintve) azonban “tőkének”. A nyersanyagkészletek, a gyár, a raktár stb. “eszközök”, – de nem önmagukban és nem mint ilyenek, hanem csak az általuk képviselt “tőke” pénzösszegek tekintetében. Önmagukban valószínűleg (termelő) eszközöknek, esetleg “tőkebefektetéseknek” tekinthetők, de nem tőkének. A fogyasztásra szánt (gazdasági) javak csak tágabb értelemben számítanak vagyonnak, a fenti célra szánt pénzösszegeket “háztartási alapoknak” (az üzleti világban “magánalapoknak” is) nevezik, szemben az “üzleti alapokkal”.

[4] A fenti két népszerű kifejezés közötti ellentét a tőke különböző elnevezéseiben is megmutatkozik. Az első kifejezést a “törzsvagyon”, “principal”, “eredeti tőke”, a másodikat a “caput”, “Hauptgut”, “glownica” stb. szavak jelzik.

[5] A termelőgazdaság törzsvagyonában két alapvetően két különböző típusú összetevőt kell megkülönböztetnünk; egyrészt azokat, amelyeket természetük és különleges rendeltetésük szerint a termelőgazdaságunkban csupán használunk (nem fogyasztunk vagy értékesítünk), másrészt azokat, amelyeket természetük és különleges rendeltetésük szerint a termelőgazdaságban (technikailag!) elfogyasztunk vagy értékesítünk. Az első gazdasági jellege (a termelőgazdaság álló eszközei!) jelentős nehézségek nélkül felismerhető. Ezek olyan “tartós” javak, amelyek (műszaki) felhasználása maga is gazdasági jószág. Akár saját vállalkozásunkban használjuk fel a szóban forgó javak hasznát, akár eladjuk azokat (az adott alapjavak bérbeadásával vagy lízingelésével!), – mindkét esetben viszonylag kevés nehézséget okoz annak a jelenségnek a magyarázata, hogy a szóban forgó alapjavak tartósan a gazdaságunkban maradnak, miközben mégis időszakosan visszatérő jövedelemhez juttatnak bennünket.

Más a helyzet ott, ahol a gazdasági jelleg felismeréséről és a forgó eszközök megtérülésének magyarázatáról van szó. A tudománynak itt az a feladata, hogy tisztázza, hogyan lehet ennek összetevőit eladni, azaz elfogyasztani, és ugyanakkor megőrizni (mint alapvagyont!) a termelőgazdaság számára, de mindenekelőtt azt, hogy a termelési tényezők technikai kapcsolata a termékkel, azaz a vagyon értékesítése hogyan képes hozamot termelni. A két kérdés közül az elsőre a korábbi elmélet úgy válaszolt, hogy a szóban forgó árukat valóban elfogyasztják, vagy inkább eladják, de “értékük” a profitgazdaságban marad (reprodukálódik!); ez a magyarázat, amelyet az uralkodó árelmélet, amely a termelési költségeket a termékek árának meghatározó mozzanatává teszi, csak csekély fenntartásokkal támogat. A forgóeszközökből származó jövedelem magyarázatának még nehezebbnek kellett bizonyulnia. Ha az utóbbit nem akarjuk az országban szokásos profit formájában hozzáadni a termelési költségekhez, ami nyilvánvalóan körkörös érvelést jelent, akkor az uralkodó doktrína számára szükségtelen mást tenni, mint azt a “tőke” bizonyos (technikai!) termelékenységének eredményeként bemutatni. A “tőke” termelékenységét, ami a dolgok természeténél fogva az állandó tulajdon esetében éppoly könnyű volt, mint amilyen nehéznek bizonyult az üzleti tulajdon esetében; és mégis éppen az utóbbiak hozamának magyarázata az a probléma, amelynek megoldásáról van szó, olyan megoldás, amelyet tehát egyáltalán nem kínál a “föld”, a “gépek”, a “vadászpuskák” és az “állóeszközök” szokásos “termelékenységére” való hivatkozás.

Valójában a termelőgazdaság eszközeinek két alapvetően különböző kategóriájával állunk szemben, az állóeszközökkel és a forgóeszközökkel, amelyek természetük, felhasználásuk, termelékenységük és jövedelem teremtő képességük tekintetében különböznek egymástól. Azzal, hogy a pénzügyi kalkuláció alá csoportosítjuk őket, mindkettő “termelő pénzként*”, tőkeként jelenik meg előttünk. Nyilvánvaló azonban, hogy csak a termelő vagyon két fent említett kategóriájának szigorú megkülönböztetésével lehet kielégítően megmagyarázni a vagyon megtérülésének jelenségét.

[6] Az a tény, hogy az újlatin nyelvekben az állandó és a forgalomban lévő (termelő) eszközök közötti ellentétet az állandó és a forgalomban lévő tőke közötti ellentéttel azonosítják, e nyelvek hiányos terminológiájával magyarázható, amelyre fentebb már utaltam. Ami különösen a földet illeti, az természetesen nem maga a tőke, hanem a jövedelemtermelésre szánt (termelő)eszköz. Mivel azonban a tulajdonosuk számításában termelő pénzösszegeket képviselnek, ez utóbbiak kétségtelenül ugyanolyan tőkét jelentenek a tulajdonos számára, nevezetesen állótőkét, mint a többi állandó vagyontárgy.

[7] A tényleges tőke, amelyet például a fent említett javak megvásárlására vagy előállítására használtak fel, a termelő gazdaságban természetesen már nem áll rendelkezésre, és a gazdasági számításban csak a számlákon nyilvántartott mennyiségként jelenik meg.

[8] Itt arra szorítkozom, hogy jellemezzem az eszközök megtérülése elméletének feladatát, és különösen, hogy rámutassak arra a problémára, amely tudományunkban semmi máshoz hasonlóan évszázadok óta foglalkoztatja a legkiválóbb társadalomfilozófusokat: a tőkekamat problémájára, a vagyoni megtérülés általános elméletének problémáira. Remélhetőleg a monografikus kezelés itt is előkészíti a tulajdon megtérülésének általános elméletének felállítását, amely a mai gazdasági élet megfigyelésén alapul, és ily módon véget ér tudományunk tehetetlensége a szocializmus elméleteivel szemben, amelyet pusztán antikvárius kutatással nem lehet kiküszöbölni, ami az elméleti nemzetgazdaság jelenlegi állapotának oly sajnálatos tünete. Ebből a szempontból nagy jelentőségűnek tűnnek E. v. B ö h m törekvései a tőkekamat-elmélet területén. “A tőkéről és a tőkekamatról” szóló átfogó művének első részében (I. B.: A tőkekamat elméleteinek története és kritikája, 1884) B. valóban “a rendelkezésre álló hatalmas anyag beható és átfogó kritikai vizsgálatára” vállalkozott; a mű második részének ez Évkönyvekben (B. XIII, 1886, 67. o.) küszöbön állónak hirdetett kiadása (B. XIII, 1886) a szerző pozitív elméletét hivatott bemutatni.