Harmadik levél

Mind a történészek, mind a statisztikusok úgy, mint a társadalomelméleti szakemberek, a társadalmi jelenségekkel foglalkoznak; mi a különbség  tudományos tevékenységük között? Mire fel különböztetik meg magukat a történészek az elméleti társadalomtudósoktól? Ez a tudományelmélet számára önmagában is jelentős kérdés, számomra különösen fontossá vált. Németország újabb nemzetgazdasági  irodalmában, eltekintve más hibáktól, amelyekkel az alábbiakban foglalkozom, olyan nézetek láttak napvilágot, amelyek hiányolták a nemzetgazdaság területén a történetírás és a statisztika szigorú elválasztását  az elmélettől. Létrejött közgazdászok egy iskolája amely elismert szolgálatokat tett a nemzetgazdasági   történelemért és a statisztikákért, ezt senki nem ismeri el szívesebben, mint én magam. A fenti tudományok és elméleti nemzetgazdaságtan összekeverednek egymással, sőt, az utóbbiakat történeti tudománynak tekintve, ezek önálló jelentőségét is kérdésessé tették.[1]

Azt a feladatot tűztem ki magam elé, hogy ellensúlyozzam ezt az egyoldalúságot, amely  károsan hat az elmélet fejlődésére. Nem mintha figyelmen kívül hagynám a történeti és statisztikai kutatások hasznosságát a közgazdaságtan területén, vagy akár alábecsülném őket mint az elméleti  közgazdaságtant segítő tudományágakat. Éppen ellenkezőleg, félreérthetetlenül, fenntartás nélkül hangsúlyoztam ezek a fontosságát a nemzetgazdaságtani tudás megszerzésére való törekvésben. Ami engem panaszra indított a német szakemberek azon nagy csoportjának a törekvéseit illetően, akik a német nemzeti közgazdászok történelmi iskolájának gyűjtőneve alatt olyan kiemelkedő helyet foglalnak el az újabb német közgazdasági irodalomban, az az egyoldalúság volt, amivel ezek szellemi erejüket csak történeti és statisztikai tanulmányokra, azaz a politika segédtudományainak kidolgozására fordították. Ezzel sajnálatosan elhanyagolták a tudományunk elméletét, amely sürgős reformra szorul. Ráadásul az elméleti kutatásokat félrevezető megvetéssel kezelték a közgazdaságtan területén, mintha csak a  történeti kutatás lenne egyedül jogosult a közgazdaságtan területén.

A német közgazdászok történelmi iskolája számos aggodalomra adott okot egy másik, ezzel kapcsolatos meggondolásban is. Kiváló képviselőiknél hiányzik minden szigorúbb elválasztás az elméleti és gyakorlati közgazdaságtan területén. Nem csak a tudományunk legtöbb újabb tanintézetében, azaz az oktatás gyakorlatában, az alapvető módszertani vitákban is, túl gyakran ismerték el a határokat a fenti két alapvetően különböző  kutatási irány között, bár, ez a tévedés már tudományunk korszakalkotó fejlődését jelzi.

Egy harmadik tekintetben is hibát  véltem felfedezni a történeti iskola módszertani elveiben. Még ennek az iskolának azon a követői is, akik nem utasítják el  az elméleti közgazdaságtan önálló jelentőségét, vagyis azt, hogy a történelmi-statisztikai kutatások mellett egy tudomány jogosultsága a nemzetgazdaságtani törvényekből áll össze, még a német történelmi iskola ezen követői is úgy tűntek a számomra, hogy nem mentesek a közgazdaságtan elméletéről alkotott durván egyoldalú felfogástól, amely szerint nem ismertek el minden olyan elképzelést, amely megfelel a közgazdaságtan szakterületének, hanem csak bizonyos, a történelmi-statisztikai tanulmányokhoz szorosabban kapcsolódó elméleti kutatásokat (filozófia, gazdaságtörténet stb.) ismertek el[2], de minden mást, beleértve a legalapvetőbb jelentőségűeket is, megalapozatlan lenézéssel kezeltek.[3]

Úgy tűnik nekem, hogy a német közgazdászok történelmi iskolája a politikai gazdaságtan és részeinek fogalmától, ezek kapcsolatának értelmezésétől, egymáshoz és a saját és segédtudományaikhoz, de mindenekelőtt a közgazdaságtan területén folyó elméleti kutatások különböző indokolt irányaitól való eltekintéssel  elvesztette a rálátását  a feladatok rendszerére, amelynek megoldása a tudományos kutatás területén a nemzetgazdaságtan fejlődésére szükségesek. Egyes képviselői kizárólag a nemzetgazdaság történelmével és statisztikáival  foglalkoztak, azaz a politikai gazdaságtan segédtudományaival, míg azt gondolták, akár közvetlenül, akár közvetve, hogy  az utóbbi kiterjesztésén dolgoznak. Egy másik a gyakorlati, méghozzá társadalmi-politikai problémák megoldással foglalkozott, azt gondolva, hogy átalakítja a nemzetgazdaság elméletét. Egy további kimerítette szellemi energiáit bizonyos, történelmi-statisztikai tanulmányok folytatásával, melyek  szorosan kapcsolódnak az elméleti kutatáshoz, az elméleti tudáskeresés minden más irányát a közgazdaságtan területén, mint a nemzetgazdasági kutatás valódi céljainak félreértését visszautasítva.

A német közgazdászok ezen a tévedéseinek a leküzdése a legfontosabbnak tűnt számomra, annál is inkább, mivel ezek alapjául a politikai gazdaságtan fontos feladatainak téves megítélése szolgált és ez rendkívül káros hatással volt a mi a tudományunk fejlődésére, amely különösen elméleti részében reformra szorul. Úgy gondoltam, hogy Németországban alábecsülték az elméleti kutatást a közgazdaságtan területén a fenti hibák , azaz a történelmi iskola megalapítása eredményeként,  és, hogy egyes ágazatokban – tudományunk nagy kárára – teljesen elhanyagolták.

Nem lehetett számomra kétséges, hogy milyen utat válasszak a történelmi iskola fenti egyoldalúságainak és tévedéseinek leküzdésére. A német közgazdászok szóban forgó csoportjának hibája  a politikai gazdaságtan természetéről és részeiről, ez utóbbiak egymáshoz és bizonyos segédtudományokhoz  való viszonyáról alkotott nézeteikben rejlenek, és végül az egyoldalú tanaikban az elméleti ismeretszerzésre való törekvés természetéről a politikai gazdaságtan területén. Épp ilyen nehézkes és átfogó lehet a vizsgálat: világosan tisztázni kell a fenti tudományágak természetét és helyzetét a tudományok körében, mielőtt a történeti iskola politikai gazdaságtan számára romboló tévedéseit cáfolnám.

Lehet, hogy ezen írásom keretében e tárgyat illető megnyilvánulásaim terjengősen ismétlődnek. Szeretném azonban a fenti – a társadalomtudományi és főként a politikai gazdaságtani kutatások számára alapvető – kérdéseket ezen a helyen mélységében kezelni. Szándékomban áll szembe szegülni a támadásokkal, amelyek a történeti iskola neves képviselője részéről kutatásaimat érték. Csak kutatásaim legújabb eredményei, és még ezek is csak annyiban, amennyiben tudományos vita tárgyává váltak, találhatják meg itt a helyüket, néhány szóban összefoglalva.

A történésznek és statisztikusnak meghatározott államok és népek tényeit, sorsait, intézményeit kell tanulmányoznia és bemutatnia, az előbbi a fejlődés szempontjából, az utóbbi ennek fenntarthatósága szempontjából. Az állami és társadalmi jelenségek területén a teoretikusnak viszont az a feladata, hogy tudatosítsa bennünk – nem a konkrét jelenségeket és a konkrét fejleményeket, hanem – a szóban forgó emberiség jelenségeinek “megnyilvánulásait” és “törvényeit”, de a gyakorlati politika- és társadalomtudományok kutatójának meg kell tanítania nekünk az állami és társadalmi viszonyokba való megfelelő beavatkozás “alapelveit”, azokat az elveket, amelyek szerint bizonyos szándékok, pl. a nemzetgazdaság fenntartása, az állami költségvetés igazgatása stb. a legcélszerűbben megvalósíthatók.

Ebben az értelemben mondtam azt, hogy a történész és a statisztikus az emberi élet konkrét jelenségeit és azok konkrét kapcsolatait térben és időben (az előbbi a fejlődés szempontjából, az utóbbi a kompetencia szempontjából!), a teoretikus az emberi élet megnyilvánulásait és az utóbbi jelenségeinek törvényeit (az emberiség jelenségeinek típusait és tipikus kapcsolatait),  A gyakorlati politikai és társadalomtudományok művelőjének azonban kutatnia és be kell mutatnia az állami és társadalmi jelenségek területén a célszerű cselekvés elveit.

Nem álltam meg ennél a besorolásnál és annak a közgazdasági tudományokra való alkalmazásánál. A német nemzetgazdászok történelmi iskolájának fő hibái az elméleti közgazdaságtan természetének felfogására, a történelmi tanulmányokhoz szorosan kapcsolódó elméleti kutatás egyes irányaira való egyoldalú hajlamra vonatkoznak. Ha azt a feladatot tűztem volna ki magam elé, hogy az emberi elme által az általános társadalomkutatás és különösen a politikai gazdaságtan területén feloldandó problémák egész rendszerét alapvonásaiban vázoljam fel először, akkor most azzal a szűkebb feladattal szembesülnék, hogy meghatározzam a nemzetgazdaság területén az elméleti kutatás indokolt irányainak rendszerét. Ebben az értelemben kijelentettem, hogy az elméleti kutatásnak két fő iránya van. Mindkettőnek az a célja, hogy meghatározza a gazdasági jelenségek megnyilvánulásait és törvényeit. Az előbbié (az empirikus) a nemzetgazdaság valós jelenségeinek “teljes empirikus valóságában” és a gazdasági jelenségek egymásutánjában és együttélésében megfigyelhető szabályszerűségek (az “empirikus törvények”) meghatározása, míg a másik (az elméleti kutatás pontos irányának) – az egzakt természettudományokhoz hasonló, bár egyáltalán nem azonos módon – feladata az, hogy  a nemzetgazdaság valós jelenségeit a legegyszerűbb, szigorúan tipikus elemeihez vezesse vissza, és az elszigetelési eljárás alapján elmagyarázza nekünk azokat a (pontos) törvényeket, amelyek szerint a nemzetgazdaság összetettebb jelenségei a fenti elemekből fejlődnek ki, annak érdekében, hogy ily módon ne a társadalmi jelenségek megértését “teljes empirikus valóságukban”, hanem azok gazdasági oldalát érjük el.

Különös figyelmet fordítottam azonban arra, hogy bizonyítsam az elméleti ismeretek ezen utóbbi irányának érvényességét a közgazdaságtan területén, amelyet a német közgazdászok történelmi iskolája lelkesen vitat.

Most már nagyon jól tudom, hogy ha ilyen kevés szóval foglalom össze vizsgálataim egy részének eredményeit, csak felettébb tökéletlen képet tudok nyújtani olvasóimnak róluk. Végül is a tudományos eredmények fő értéke a genetikai fejlődésükben és annak módszertani igazolásában rejlik. Úgy gondolom azonban, hogy még az a sematikus forma is, amelyben itt reprodukálom őket, elegendő ahhoz, hogy olvasóimat eligazítsam azoknak a támadásoknak az értékéről, amelyeket “Tanulmányok a kutatás módszeréről” a német nemzeti-gazdasági kritika egy részétől kaptam.


[1] Vö. H. Dietzel : A politikai gazdaságtan a szociális gazdaság viszonyáról. Berlin 1882. pp. 4 ff, 7 ff.

[2] Vö. ezzel kapcsolatban a következő megfelelő megjegyzéseket II. Dietzel, op. cit. 31. o. ff.

[3] “Mindkét irány (a történelmi és az organikus), de különösen a történelmi, gyorsan teret nyert Németországban és ma már szinte teljesen uralják a német tudományt. Az a mód, ahogyan uralmukat gyakorolják, tagadhatatlanul nem túl toleráns. Bármelyik – az uralkodó kutatási iránytól bizonyos mértékig eltérő  – kutatási irányt “absztraktnak”, “történelmietlennek” vagy “atomistának” ítélik vagy figyelmen kívül hagyják.” E. v. B ö h m – B a w e r k in the „Zeitschrift für das Privat- und öffentliche Recht der Gegenwart”. Bécs 1883, XL B., 209. o.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: