Peter G. Klein: Koronaválság és leviatán

Amikor 2020 márciusában a koronavírus először elérte Európát és az USA-t, több ország is határzárat vezetett be, kijárási korlátozásokat, a tömegrendezvények tilalmát, és így tovább. Sokan azt mondták, hogy „ne aggódjunk, ezek csak átmeneti, vészhelyzeti intézkedések, a különleges körülmények miatt van rájuk szükség”, és persze: „nem tart sokáig, hamarosan minden visszatér a normális kerékvágásba”.

Emlékszem, az jutott eszembe:

hogyan is növekedett az állam a múltban? Majdnem mindig úgy, hogy egy ilyen úgynevezett „ideiglenes vészhelyzetben” új kormányzati politikákat, új szabadságkorlátozásokat vezettek be, amelyek aztán hamar az életünk állandó részévé váltak.

Konkrétan Robert Higgs nagyszerű könyve, a Crisis and Leviathan (Válság és leviatán) ugrott be, és írtam is a Mises.org-ra már akkor, március 13-án egy cikket, aminek ez volt a címe, hogy „Koronaválság és leviatán”. Az alapgondolat Higgs elméletének alkalmazása volt a jelenlegi egészségügyi helyzetre.

Tekintsük is át, mit mond Higgs, illetve hogy milyen elméleti és gyakorlati ismereteink vannak az államok növekedésével kapcsolatban.

Mitől növekszik az állam?

Ludwig von Mises számos fontos meglátással gazdagította az államok növekedéséről szóló kutatásokat. Az egyik legfontosabb műve az 1920-as években egy, az állami beavatkozásról szóló esszégyűjtemény volt, amelyet angolul Interventionism (Intervencionizmus) címmel adtak ki, majd később az ebben megfogalmazott gondolatokat tökéletesítette a Human Action (Emberi cselekvés) c. könyvében.

Mises egy nagyon konkrét elmélettel állt elő: szerinte az államok növekedésének a vegyes gazdaságok működéséhez, illetve az abból fakadó komplikációkhoz van köze. Misestől származik az egyik legjobb leírás a piacgazdaság működéséről; ő dolgozta ki a szocializmus megsemmisítő kritikáját is, miszerint a szocialista gazdaság képtelen az erőforrásokat azok legmagasabbra értékelt felhasználási módjaira allokálni. De Mises megvizsgálta a köztes vagy „harmadikutas” rendszereket is, amelyek részben kapitalisták, részben szocialisták, és elmagyarázta, hogy miért nem tarthatók fenn: mert az állami beavatkozások nem tudják elérni a kitűzött céljukat, viszont másodlagos hatásokat vagy problémákat generálnak, amiket további állami beavatkozással próbálnak aztán orvosolni. Ez aztán további gondokat okoz, ami miatt még több beavatkozást vezetnek be, és így tovább. Tehát logikailag a vegyes gazdaság nem lehet stabil: az ilyen gazdaság szükségképpen tendál vagy az egyik, vagy a másik irányba. Vagy eltörlik a szabályokat, és akkor visszatérnek a piacgazdasághoz, vagy mennek tovább az egyre növekvő kormányzati beavatkozás útján.

Higgs könyve ugyanezen elmélet egy kissé módosított változatát kínálja. Higgs rámutatott, hogy ha megnézzük, hogy a történelem során hogyan növekedtek az államok,

nem egy stabil ütemű, folyamatos növekedést látunk az állami beavatkozás mértékében vagy kiterjedésében, hanem hirtelen ugrások vannak.

Higgs a racsnis kulcs metaforáját használja: ez ugyebár egy olyan szerszám, amivel csak az egyik irányba tudjuk elcsavarni a csavart, a másik irányban szabadon forog. Így a csavart vagy megszorítani tudjuk, vagy csak meglazítani, attól függően, hogy merre áll a kulcs. Higgs szerint az állam egyfajta „racsnis hatás” (ratchet effect) révén növekszik:

bekövetkezik valamilyen (valós vagy kitalált) válság, aminek az örvén új állami intézkedéseket, beavatkozásokat vezetnek be, melyek célja a (valós vagy kitalált) válság kezelése. De amikor vége a válságnak, visszavonják az új beavatkozásokat és intézkedéseket? Nem, a helyükön maradnak,

és vagy beépülnek a mindennapjainkba, vagy a háttérben, búvópatakként csordogálva várják a következő válságot.

Az állam csak nő, de nem csökken

Higgs számos történelmi példával illusztrálja a tézisét, köztük Roosevelt elnök New Deal-hez kötődő beavatkozásaival. A New Deal során alkalmazott kormányzati intézmények alig átmaszkírozott változatai voltak az első világháborús elődeiknek.

Az első világháború során Amerikában felállított állami hivatalok, és a New Deal korabeli utódjaik.

Sajnos nem kap elég figyelmet az állam növekedése kapcsán az első világháború időszaka; azok, akik magukat piacpártinak vagy konzervatívnak tartják, kritizálják FDR-t és a New Dealt, hogy az állam mekkora növekedését vonta maga után, miközben – Higgs szerint – az egész logikus kiterjesztése volt a világháborús időszak „ideiglenes” intézkedéseinek. Például biztosítandó, hogy a katonák és a hadiipar dolgozói megfelelő ellátást kapjanak, létrehoztak egy új szövetségi bürokráciát, az Élelmiszerügyi Hatóságot, hogy irányítsa az amerikai mezőgazdaságot a háború idejére; hogy az ipari termelés arra koncentráljon, hogy töltényeket, repülőket, tankokat és hasonlókat gyártson, létrehozták a Hadiipari Bizottságot; létrejött a Háborús Pénzügyi Szervezet, hogy államosítsák a pénzügyi szektort; valamint megalkották a Háborús Munkaügyi Bizottságot a munkaerő mobilizálása, illetve annak biztosítsa céljából, hogy az emberek ott dolgozzanak, ahol az – a háborús prioritásoknak megfelelően – a legfontosabb.

Azonban a háború végével – mint Higgs rámutat – nem azt történt, hogy a bürokraták, akik ezeket a szervezeteket működtették, egyszerűen visszatértek a korábbi életükhöz. Ott maradtak Washingtonban, kvázi arra várva, hogy mikor fog beütni egy újabb válság, amiben újra hasznossá tehetik magukat. Könyve egy megvilágító erejű passzusában Higgs végigmegy a különböző, New Deal-hez kötődő szervezetek – a Mezőgazdasági Kiigazítási Hivatal, a Nemzeti Helyreállítási Hivatal és így tovább – alapító dokumentumain, és kimutatja, hogy szinte egy az egyben átmásolták őket az első világháborús elődjüktől.

Nem úgy volt, hogy ezek a hivatalok egyszer csak előpattantak, mint Pallasz Athéné Zeusz homlokából; a Helyreállítási Hivatal a Hadiipari Bizottság új változata volt a struktúrája, missziója, célja stb. tekintetében.

A lényeg, hogy amikor vége a krízisnek, nem térünk vissza a régi, vészhelyzeti intézkedések előtti időkhöz.  Az állítólag ideiglenes, csak a válság megoldását szolgáló intézkedések az ország életének permanens elemévé válnak.

Mit tudunk még, miért csak nő az állam, de nem csökken? Ennek egyik oka az a jelenség, amikor hiába érnek el (legalábbis a saját megítélésük szerint) az állami hivatalnokok valamilyen célt, ahelyett, hogy dolguk végeztével szednék a sátorfájukat, és hazamennének, maradnak és henyélnek. Ez az, amit William Niskanen híres kifejezésével „bürokratikus pangásnak” (bureaucratic slack) nevezünk, amikor a hivatalnokoknak nincs semmi dolguk, úgyhogy csak malmoznak, és fogyasztják az adófizetők pénzét.

Másfelől, ami rosszabb, ha találnak maguknak valami elfoglaltságot. A tevékenységi kör folyamatos terjeszkedését (mission creep) láttuk például, amikor az amerikai állam magán hadiipari vállalkozásokat bízott meg különféle feladatokkal az afganisztáni és iraki háborúk során, de ezek teljesítését követően nemhogy nem mentek haza, de – henyélés helyett – elkezdtek lobbizni, hogy legyenek a világon más katonai intervenciók is, amiben részt vehetnek. Azt mondták: „Figyeljetek, képesek vagyunk odamenni, és kivitelezni merényleteket, emberrablásokat, dróntámadásokat és így tovább. De nem akarunk csak itt ülni, és parlagon hagyni a képességeinket: találjunk valami lehetőséget, hogy használhassuk!” És a kormányzati politika alárendelődik ezeknek a képességeknek, amiket eredetileg valamilyen más probléma megoldására hoztak be, s végül nagyobb károkat okoznak, mint a szimpla bürokratikus pangás.

Egy idő után hozzászokunk

A tételre, miszerint az állam csak nő, de nem csökken, könnyen találhatunk példákat a közelebbi múltból is.

Gondoljunk először a 9/11-es terrortámadásra, és vele együtt arra a rengeteg állami intézkedésre, amit azért léptettek hatályba, hogy megvédjenek minket egy másik 9/11-hez hasonló akciótól. Természetesen megjelent a Patriot Act, és vele együtt a bírói engedély nélküli lehallgatások, a tárgyalás nélküli, határozatlan idejű őrizetbe vételek, a rendkívüli kiadatások, és a szabadságjogaink számtalan további sérelme is, amelyekről Napolitano bíró és mások oly ékesszólással írtak. Eltörölték vagy visszafogták ezeket az intézkedéseket, miután elfogták Osama bin Ladent? Természetesen nem. A Nemzetbiztonsági Ügynökségnek (NSA) tovább növekedett a mandátuma, és persze a költségvetése is. Az Utazásbiztonsági Hivatal (TSA) is áll még:

ha bármelyikük abban reménykedik, hogy egy nap újból felviheti a 100 milliliternél nagyobb samponját a repülőre, sajnos ki kell ábrándítsam. És van most már egy egész generációnyi ember világszerte, akik ebben a környezetben nőttek fel, és fogalmuk sincs, hogy volt valaha másképp is.

Hogy mi? Nem kellett levenni a cipőt, hogy felmehess a repülőre? Emlékeznek még – akik rendszeresen repültek 2001 előtt, azok emlékezhetnek –, hogy annak idején konkrétan oda lehetett menni a kapuhoz jegy nélkül is, hogy fogadjunk egy érkező utast? Nem látom, hogy valaha visszatérnénk még egyszer abba a világba.

Gondoljunk most 2007-2008 sötét napjaira, amikor a piacok összeomlottak, a pénzügyi intézmények pedig megtörtek, és a csőd szélén álltak. Akkor azt mondták: „a pénzügyi intézményrendszer olyan törékeny, hogy muszáj állami mentőövet dobnunk neki; és persze, értjük, hogy adófizetői pénzeket használni arra, hogy hatalmas profitorientált cégeket kimentsünk, némileg ellene megy a szabadpiac szokásos, általunk is kívánatosnak tartott modelljének, de nincs más választásunk, mert ha csak egyet vagy kettőt is hagyunk ezek közül a nagybankok közül bedőlni, az egész globális pénzügyi rendszer összeomolhat”.

Mi lett ennek az eredménye? Bevezettek számos implicit „túl nagy, hogy bebukjon” (too big to fail) garanciát – ezek mostanra már explicit szabályokká váltak. Különféle mentőcsomagokat fogadtak el – most pedig a FED már számolatlanul vásárol fel mindenféle eszközt, kincstárjegyet és hasonlót. A QE, a mennyiségi könnyítés politikája az úgynevezett „rendkívüli” pénzügyi intervenciók egyikeként jelent meg, de ezek most már nem számítanak rendkívülinek. Most már ez a normális. A nulla vagy akár negatív nominális kamatok immár nem egyszerűen részei a jegybank – csúnya szóval – „eszköztárának”, hanem úgy tekintenek rájuk, mint az eszköztár sztenderd elemeire, amit a jegybankok bármikor bevethetnek, ha kell.

Az emberek érzéketlenné váltak az ilyen intézkedések iránt;

úgy gondolkodnak, hogy „persze, az államkincstár, a FED, a Kongresszus és az elnök tegyen csak meg mindent a pénzügyi rendszer stabilitása érdekében”, elfeledve a tényt, hogy amikor bevezették ezeket az intézkedéseket a pénzügyi válság idején, többet nagyon erősen vitattak. Sokan – és nemcsak libertárius körökben – elmondták, hogy mindez nem fér össze a FED alapokmányával és céljával.

De ma már senki sem mondja ezt. Az alapokmányokat és a célokat kidobták az ablakon, a korlátokat elfelejtették. Ugyanis a FED,

ha elég ideig alkalmaz rendkívüli intézkedéseket, akkor a rendkívüli megszokottá válik.

Koronaválság: megszoktuk, hogy irányítják az életünket

Mit jelent mindez a COVID kapcsán? Először is végigmehetünk egy sor intézkedésen, amelyeket elvileg a vírusveszély enyhítése miatt vezettek be:

  • utazási és gyülekezési korlátozások;
  • ún. nem gyógyszeres beavatkozások (maszkviselés, távolságtartás stb.);
  • éttermek és szórakozóhelyek kapacitáskorlátozása;
  • iskolabezárások;
  • különféle üzletbezárások (illetve – mint néhány államban látjuk – hogy a kormányzó, a törvényhozás, vagy valamelyik egészségügyi tisztviselő dönti el, hogy mely vállalatok vagy ágazatok maradhatnak nyitva, és melyeknek kell bezárni);
  • nyomkövetés (nem lepne meg, ha kötelezővé tennének egy telefonos applikációt, ami jelzi az egészségügyi hivatalnokoknak, hogy hol jársz és kivel találkozol – bizonyos fokig létezik is már ilyen);
  • információs kontroll (bizonyos népszerűtlen álláspontok álhírként való megjelölése);
  • „orvosi zsarnokság” (Tho Bishop írt egy cikket ezzel a címmel, arra az elképzelésre utalva, hogy akadémikus járványszakértőknek kéne eldönteni, hogy hogyan éljük, hogyan működjön a gazdaság stb.);
  • és így tovább.

Mindezekre 9-10 hónap után már többé-kevésbé úgy tekintünk, hogy ez így normális. Talán ma még vannak, akik azt mondják, hogy mindez furcsa, de még néhány évig – ha nem is közvetlenül bevezetve, de a háttérben megbújva, bevetésre készen állva – velünk maradnak, és egyszerűen az életünk részévé válnak. De már most is, még olyan államokban is, mint Florida vagy Georgia, ahol kevesebb utazási korlátozást, maszkviselést stb. vezettek be, ha jövő héten a helyi kormányzó bejelentené, hogy „te jó ég, ránéztünk az adatokra, és megugrottak a fertőzésszámok, úgyhogy visszakozunk, és kapacitáskorlátozást, részleges lezárást, iskolabezárást vezetünk be” – az emberek morognának, de mostanra már nagyjából akklimatizálódtak, és

immár normális dolognak tartják, hogy állami tisztviselők ki-bekapcsolhatják a gazdaságot vagy a közösségi tereket.

Floridában például gondolhatják, hogy „hál’ Istennek, hogy olyan kormányzónk van, mint DeSantis, aki megengedi, hogy normálisabban éljük az életünket”, de az, hogy a kormányzó vagy más hivatalnokok mondják meg, hogy mit tehetsz vagy nem tehetsz egészségügyi okokból, ez része az „új normálisnak”, illetve kezd a mindennapok részévé válni.

Az állam tovább nő – és rajtunk múlik, hogy elfogadjuk-e

Ha visszatérünk a Mises-féle elemzéshez, hogy milyen másodlagos hatásai vannak az intézkedéseknek, több dolog is könnyen eszünkbe juthat, amiket csak az utóbbi hónapokban kezdünk fölfogni. A különféle zárásoknak – ideértve a teljes vagy részletes lezárásokat, az iskolabezárásokat, az üzletek bezárását stb. – komoly gazdasági és társadalmi hatásai voltak. Először is

a leglátványosabbak a gazdasági hatások: a sorozatos csődök, a kiugró munkanélküliség, a gazdasági növekedés és teljesítmény megbénulása. Mi a megoldás? Természetesen egy újabb kör állami beavatkozás, hogy kezeljük az első kör generálta problémákat.

Ennek megfelelően vezetnek elő egyre nagyobb mentőcsomagokat, mint Amerikában a CARES Act: küldeni kell egy csekket minden amerikainak, minden kisvállalatnak, minden légitársaságnak, a bankokat is ki kell menteni – a költségeket pedig áttoljuk a jövőre. Ezen támogatások célja, hogy kezeljék az őket megelőző lezárások okozta problémákat. Mindez pedig a gazdasági szabadság további csökkenéséhez, kevesebb innovációhoz és vállalkozáshoz, azaz végső soron a gazdaság és az általános jóllét növekedésének lassulásához vezet.

Másodszor, az iskolabezárások hatása is nagyon hasonló: hosszabb távon az oktatási szektorban okozott károk miatt a munkaerő kevésbé lesz képzett, illetve stresszesebbé is válnak a munkavállalók, mint egyébként. Végül pedig felmerülnek különböző egészségügyi problémák is a lezárások kapcsán: kezelések, rákszűrések elmaradása, depresszió, szorongás, és így tovább. Mit mondanak majd erre? „Ó, hát még több állami beavatkozás kell, hogy megoldjuk ezeket az egészségügyi problémákat, kiterjedtebb közegészségügy stb.” Összefoglalva ez az az út, ami – Mises szavaival – a szocializmushoz vezet.

A megmondó emberek persze már elindították az ideológiai kampányukat, bemutatandó, hogy a COVID-19 valójában a piac kudarcát igazolja: „Vége a kis állam korának” (vajon melyik korra gondol a szerző, a jacksoni demokráciára?); itt az ideje, hogy „máshogy csináljuk a kapitalizmust”; és természetesen a világjárvány igazi oka nem is lehet más, mint a klímaváltozás.

Mit lehet mindezzel tenni? Amit nagyon fontosnak tartok, hogy

emlékeztessük az embereket, hogy a háborús propaganda az háborús propaganda.

Elleneznünk kell azt a gondolatot, hogy ezek az új intézkedések és politikák rendben vannak, és hogy szükségesek ahhoz, hogy megküzdjünk ezzel a borzalmas válsággal. Rá kell mutatnunk, hogy ez propaganda, és ekként is kell ellenállnunk neki. Ne hagyjuk, hogy az „új normális” legyen a normális! Ellenezzük, hogy azt mondják, hogy ami most van, az az, ahogy a dolgoknak mindig is lennie kell – és fontos, hogy továbbra is sokat gondolkodjunk, beszéljünk és írjunk erről, és hogy folyamatosan felszínen tartsuk a szabadság nézőpontját is.

Ez a cikk a Carl Menger Intézet válságokról szóló sorozatának harmadik része. Az első részben az 1929-33-as gazdasági válságról, a második részben pedig a 2008-as válságról volt szó az osztrák közgazdasági iskola válságelméletének tükrében. A befejező rész témája a hazai gazdaságpolitika és válságkezelés lesz a koronavírus idején.

Jelen szöveg Peter G. Klein „Coronacrisis and Leviathan” c. előadásának szerkesztett leirata. Fordította Madlovics Bálint.

3 thoughts on “Peter G. Klein: Koronaválság és leviatán

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: