Ön azt mondja, hogy úgy tűnik, szinte megelégszem azzal, hogy ellenfelem nem tájékozódik az általa tárgyalt módszertani kérdésekben, és hogy fogalmai zavarosak, miközben ez – együtt ennek az embernek a tudományunk területén gyakorolt külső hatásával – mégis megkérdőjelezi a német közgazdaságtan jelenlegi állapotára vonatkozó legkomolyabb reflexiókat.
Tudom, barátom, hogy nagy bűn nevetni a nevetségesen; De olyan nehéz, hogy ne essem a gúnyolódás vétkébe egy kopasz és gőgös ellenféllel szemben. És milyen más hangnem köszönhető egy olyan ember megjegyzéseinek, aki a tudományos módszer kérdéseiben a legkisebb szilárd orientáció nélkül úgy viselkedik, mint a módszertani vizsgálatok eredményeinek értékének vagy méltatlanságának felkent bírája? A tudomány területén van-e olyan jelenség, amely kevésbé alkalmas komoly megfontolásra, mint az a pöffeszkedő tudománytalanság, amely súlyosan megítéli a gondos tudományos kutatás eredményeit?
Beszéljék meg komolyan az ismeretelmélet legnehezebb kérdéseit egy olyan emberrel, akinek szellemében az elméleti közgazdaságtan reformjára való törekvés, sőt az utóbbi minden művelése manchesterizmusként tükröződik. Vitassák meg a fenti kérdéseket – anélkül, hogy tüzes hangnembe esnének – egy olyan tudóssal, akinek az egész sajátosan eredeti tudása az elméleti közgazdaságtan területén a történelmi-statisztikai anyag ősnyálkájából áll, egy olyan tudóssal, aki szüntelenül összekeveri egymással a tudomány legegyszerűbb fogalmait! És egy ilyen veszekedés adna elégtételt nekem? Ha Schmollernek a módszertani vizsgálataim eredményeivel szembeni kifogásai nem lennének értékesek számomra olyan okok miatt, amelyekről már első levelemben beszéltem, milyen örömmel tekintenék el az általam legkevésbé sem kívánt vitától, és szorítkoznék arra, hogy hasonló módon kijavítsam nézeteim legszembetűnőbb torzulásait az évkönyvében, ahogy egy rokon szellemtársammal másutt is tettem.
Azt sem hiheti, hogy egy olyan ellenféllel, mint Schmoller, könnyebb a vita, mint egy tudóssal, aki talán nem annyira jól orientálódik a tárgyalt kérdésekben. Mennyire könnyű tanítani egy ilyet, vagy jobbra tanítani őt? Mennyire könnyű – viszonylag -, egy hozzáértő kutató következetes gondolkodásában felfedezni az egyes pontatlanságokat, sőt az egyes következetlenségeket és hibákat, és hozzájárulni a tudomány előmozdításához azok feltárásával és kijavításával? Mennyire örömteli ezzel szemben, ha egy szerzőnek ily módon megadjuk azt a hálát, amellyel saját nézeteink kijavításáért és az írásaiból levont következtetésekért tartozunk neki? A tudomány területén a legnehezebb és legkellemetlenebb dolog mindig a gyakorlati párttörekvések egyoldalú képviselőivel való kritikus kapcsolat, azokkal a férfiakkal, akik egyoldalúságukat és a pártharc rossz szokásait tudományos vitára helyezik át; mennyivel kellemetlenebb, ha az ilyen ellenfelek még a felsőbbrendű tudományosság állításával is megjelennek!
Mint ahogy egy szakértő kéz által lefektetett szakkönyvtárban, bármennyire is gazdag, az ínyenc szeme könnyen felfedezheti az egyes hiányosságokat, de egy önkényesen összedobott könyvtárban hiába keres pihenőpontot, és végül elfordul, mert az ilyesmi valójában nem kérdőjelezi meg a komoly értékelést: ugyanígy van ez ott is, ahol egy író tudásának értékeléséről van szó. Schmoller módszertani álláspontjának erőssége abban rejlik, hogy bármilyen komoly kritika alatt érthetetlen. És engem akar hibáztatni, ha nem engedem meg magamnak, hogy félrevezessenek sem a történeti-filozófiai tanulmányok, amelyekről szüntelenül mesél nekünk, sem a politikatudományok módszertanáról szóló előadása, amellyel “felfegyverzi” magát, és nem veszem komolyabban Schmoller módszertanát, mint amennyit megérdemel?
Mit mondana például, ha közelebbről meg akarnám világítani Schmoller gondolatait tudományunk tényleges módszertani problémáiról?
Gondolatait az induktív és a deduktív módszerről tudományunk területén ?
Mélyreható vizsgálatai eredményeit általában és különösen a politikai gazdaságtanban ezeknek a tudásutaknak a természetéről és garanciáiról?
Felvetéseiből rájövök, hogy Önmaga milyen kevéssé veszi komolyan Schmoller módszertanát. De ne aggódjon, nincs mitől tartania. Bárki, aki olyan teljesen sötétben tapogatózik a közgazdaságtan területén végzett kutatások céljaival kapcsolatban, mint a berlini Évkönyv szerkesztője, annak gondolatai a tudományunk területén a tudás útjairól minden támadás ellen biztosítottak.
Schmollernek az általam már tárgyalt ismeretelméleti problémákra vonatkozó megjegyzései közül csak néhányról szeretnék megemlékezni, mivel ezek rendkívül jellemzőek arra, ahogyan kritizál, és, hogy mi a harcmodora.
A történettudományok feladatának neveztem, hogy feltárják és reprezentálják az emberi jelenségek egyéni természetét és egyéni kontextusát (egyéni kapcsolataikat térben és időben!).
Itt természetesen felmerült számomra az az érdekes kérdés, amelyet a történettudományok módszertanának művelői már sokszor felvetettek, hogy milyen módon képesek ezek az utóbbiak megoldani feladatukat az emberi élet hatalmas számú egyedi jelenségével szemben?
A szerzők többsége a fenti kérdésben azon a véleményen van, hogy a történésznek az emberiség fontosabb jelenségeit a kevésbé fontosak félretételével kell bemutatnia[1], és e tekintetben az érzéke vezérli, mivel a “történelmi” jelenségek megválasztásának tényleges elve hiányzik, szemben azokkal, amelyek bemutatása nem a történész feladata.
Most azt hittem, hogy megoldást találtam a fenti érdekes kérdésre oly módon, hogy a történésznek nem csupán az emberiség jelenségeinek egy részét kell vizsgálnia, mivel ez ellentmondana a tudományok egyetemességének elvének. A történésznek inkább az emberi jelenségek összességét kell bemutatnia, de mindezt a kollektív megfontolás szempontjából. Azt mondtam: “Mivel a történettudományok csak az emberi jelenségek kollektív figyelembevételével, és a történeti közgazdaságtan különösen csak a gazdasági jelenségek kollektív figyelembevételével képesek feladatukat egyetemes módon ellátni, önmagában következik a tudományos reprezentáció az emberi élet, vagy az emberi gazdaság és a technológia igényeinek felbecsülhetetlen számú jelenségével kapcsolatban. Egyetemes-tudományos feladatuk érdekében a történettudományok a humán közgazdaságtan szükséges reprezentációi a kollektív megfontolás szempontjából“.[2]
A fentiekhez fűzött megjegyzésben pedig azt mondom:
“Ugyanakkor ez az alapja a probléma megoldásának is, amely a történelmi kutatásokat foglalkoztatja: az emberi élet mely jelenségeinek kell hangsúlyozása és képviselete a történettudományok feladata a hatalmas számukból? Valójában az utóbbiak feladata, hogy az emberi élet egyes jelenségeit a kollektív megfontolás szempontjából bemutassák, de az egyéni jelenséget csak annyiban, amennyiben az az emberi élet kollektív képe szempontjából fontos. Csak így tudják egyetemes módon ellátni sajátos feladatukat.”
Még az is, amit a történetírás művészi feladatának nevezünk, elegendő magyarázatot talál a történelem természetének és az emberi élet egyedülálló jelenségeihez való viszonyának fenti felfogásában. “A történész különös művészete (beleértve a statisztikusét is!) – mondom – elsősorban abban áll, hogy képesek vagyunk tudatosítani bennünk az emberi élet roppant számú jelenségét a kollektív reprezentáció szempontjából, hogy kollektív képet nyújtsunk az emberiség jelenségeinek a maguk teljességében való fejlődéséről vagy elfogadásáról.”[3]
Úgy tűnik, hogy ez az elmélet, amelyet előterjesztettem, bizonyos mértékig tetszett kritikusomnak; olyan messze van attól, hogy harcoljon velük, hogy inkább fenntartás nélkül elfogadja őket.[4] De milyen módon jellemző ennek az embernek a harcmodora?
“Menger – írja ugyancsak ő – nem látja, hogy minden jelentős gazdasági jelenség térben és időben annyira átfogó, hogy csak a kollektivista szemlélet számára hozzáférhető, amint azt a történelem és a statisztika teszi. Ez zárva van előtte.” Ehhez nincsgyomrom!)
Tessék, itt van Önnek Schmoller! A teljes Schmoller!
Az, hogy egy kritikus szembeszáll egy szerzővel, akinek világosan kifejezett gondolatai vannak, a dühös felsőbbrendűség hangnemében – Lessing valahol azt mondja: “meglocsolja a szerzőt a saját zsírjával” –, olyan szegénység, amely nem teljesen szokatlan a bírálatok egy bizonyos kategóriájában; de az, hogy a kritikus tagadja, hogy valaki ismeri a saját elméletét, és ténylegesen megtagadja tőle egyazon elmélet megértésének a szervét, olyan jelenség, amely még a német politikai gazdaságtan tudománykritikájának jelenlegi elhagyatott állapotában is páratlan.
[1] Már Plinius (5., 8., 9. és 10. fejezet) írja, nem teljesen függetlenül a kérdésünktől: „A beszédben és a történelemben valóban sok közös vonás van, de éppen ezekben a közösnek tűnő dolgokban sok a különbség. Természetesen mindkettő elmeséli a történetet, elmondja ezeket a dolgokat, de másképp. Az egyik számára a legtöbb dolog alacsony és silány, és középszerű; a másik számára minden rejtett, pompás és magasztos. Ennek csak a csontok, az izmok, az idegek, annak pompás sörényű paripa.
[2] Vizsgálódások, 253 o. ff.
[3] Uo.., 255. o. Lásd még a 86., 122. és azt követő oldalakat
[4] Évkönyv, a. a. 0.. 247. o.
Carl Menger Intézet 