Némethné Pál Katalin: A csókos kapitalizmus hosszú, hosszú alkonya

Korrupció – magyar átok?

Mi magyarok, hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy problémáink különlegesek. Van, aki külső ellenség ármányát gyanítja, más a honfoglaló őseinket kísérő turáni átkot emlegeti, szegény Kertész Ákos a nemzeti karaktert hibáztatta, megint mások történelmi múltunkból vezetik le mai tehetetlenkedésünket.

Azért ha felemeljük a lógó orrunkat, és körülnézünk a világban, mindjárt észrevehetjük, hogy

mind a világtörténelem, mind a közelmúlt, mind a jelen számos hasonló helyzetet, problémát ismer. Különösen célszerű azokat tanulmányozni, amelyeknél a következmények, esetleg a megoldások is láthatóak, hiszen így lehet igazán megérteni a működésüket.

Persze, egyetlen más ország receptje sem alkalmazható egy az egyben egy másikban. De ötleteket, mintákat lehet találni és megkeresni azt, hogy mi hogyan alkalmazható a mi gondunkra. Tessék kreatívnak lenni!

Eddig általánosságban beszéltem, hiszen ez a megközelítés szinte mindenre alkalmazható. De most áttérünk a konkrétumra. Megjelent 2014-ben egy Economist-cikk a csókos kapitalizmusról. Ez volt a márciusi közepi címlap sztori. A folyóirat hét év után ismét elkészítette a csókos kapitalizmus indexét és ennek eredményeit elemezve azt az optimista következtetést vonták le, hogy a világban a korábbi felfutás után ismét hanyatló szakaszra került ez a csúf jelenség. 2016-ra további szerény visszaszorulását mérték, de megállapították: még messze nem jelenthető ki, hogy eltűnőben van a világból.

A csókos kapitalizmusról írtam már a Kapitalizmus blogon, most tehát csak röviden:

a „crony capitalism” néven elterjedt rendszerről van szó, ahol az üzleti és a politikai szféra többé-kevésbé szorosan összefonódik, egymás pozíciójának védelmében korlátozzák a versenyt és fosztogatják a közjavakat, elsajátítják az országban keletkező jövedelmeket.

Igen, ez egyáltalán nem magyar mocsár, sajnos nagyon is elterjedt a világban – annyira, hogy a fent nevezett index Magyarországot nem is vizsgálja.

A csókos kapitalizmus természete

Az Economist indexét készítők úgy találták, hogy a csókos kapitalizmus mértéke csökkent az elmúlt hét évben a világban. Persze, mint minden társadalmi jelenséget ábrázolni kívánó mutató, ez sem megbízható, teljes körű mérőszám. Az ország milliárdosainak vagyonát vizsgálja a világ GDP-jéhez viszonyítva öt fejlett, a tíz legnagyobb fejlődő, valamint még nyolc olyan országban, ahol a csókosok komoly problémát jelentenek. Az adatokat részben a Forbes magazinból szedték, részben pedig olyan gazdasági ágak cégeitől, amelyek a járadékvadászat különösen jó terepei. Ezek

részben nyersanyag kitermelő iparágak, ahol a nemzeti vagyont jelentő természeti kincsekhez való hozzáférés politikai döntéstől függ. Hasonlóak a különféle korlátozott, koncesszióval művelhető tevékenységek, pl. a szerencsejáték, infrastruktúra, védelem.

Szintén van dolga a hatóságnak az ingatlanügyletekben és építőiparban, ez is a csókosok kedvelt terepe.

A XXI. század eleje a csókosok nagy felfutásának korszaka volt a fejlődő világban. A fejlődő világban vagyonuk a gazdaságnál kétszerte gyorsabban nőtt. 2000-ben még csak a világ GDP két százalékát tette ki, 2014-ben már négyet. De 2007-ben volt az hét százalék is.

Hasonló, de sokkal alacsonyabb pályát írt le a fejlett országok csókosainak gazdagodása. Persze, erre az időszakra esett a fejlődő régiók egy csoportjának lendületes fejlődése és világgazdasági térnyerése. Azonban

míg a vizsgált országok a világ kibocsátásnak 42%-át adják, csókosaik a vagyon 65%-ával rendelkeznek.

Ez a folyamat lezajlott a XIX. század második felében az Amerikai Egyesült Államokban. A „rablóbárók” korában is nyersanyag- és vasútkoncessziókból gazdagodott meg néhány család. De a folyamat – hosszú, nehéz, néha véres küzdelmek árán – véget ért a XX. század első felében, a trösztellenes mozgalmak győzelmet arattak és megtörték a monopóliumok uralmát. (Az más kérdés, hogy valóban a trösztellenes intézkedések, vagy az automobil feltalálása törte meg a vasúti monopóliumokat. Az biztos, hogy az utóbbiak is hozzájárultak az előbbi gyors terjedéséhez.)

Az Economist szerkesztői úgy látják, ez a történet ismétlődik most a globális gazdaságban.

A kinyílt piacokon megerősödtek és összeházasodtak a politikával az oligarchák – a posztkommunista országokban, mint Kína, Oroszország, Ukrajna a politika maga teremtette meg őket –,

és most a verseny erőin a sor, hogy ellentámadásba lendüljenek.

Nem termelnek, csak aratnak

A járadékvadászaton alapuló kapitalizmus nem csupán igazságtalan, de hosszabb távon a gazdaságot is fékezi. Ha a forrásokat állami támogatással osztják el, azok felhasználása nem lesz a leghatékonyabb. A rossz utak szépen példázzák ezt: mindet csókosok építették. (Indiában, az Economist szerint. Mondtam, hogy Magyarországról nincsen szó a cikkekben.) A versenykorlátozás miatt a mexikóiak túl sokat fizetnek a telefonálásért, a vezetékes és mobilpiacot kezében tartó Carlos Slim viszont a Forbes lista élén szerepel, többször vezette is.

A dinamikus, innovatív cégeket a politikába jól beágyazott bennfentesek kiszorítják a piacokról (vagy be sem engedik lépni őket).

És ha a csúcson levő politikusok, állami vezetők üzletelnek a befolyásukkal, akkor ezzel példát is mutatnak a közigazgatás alacsonyabb szintjein dolgozók számára a mindennapos kis korrupciók űzéséhez. (Legfeljebb megfelelő sápot kell leadniuk.)

A csókos kapitalizmus gátolja a fejlődést, mert az okozza a vesztét. A mai Amerikában már jóval nagyobb pénzeket lehet csinálni a nyitott piacú információtechnológiából, kiskereskedelemből, mint a koncessziós nyersanyagszektorból. (Carlos Slimet Bill Gates szorította le a Forbes első helyéről, bár meg kell jegyezni, hogy a Microsoft is monopol pozíciókat élvez. Viszont állandóan üzleti kihívások elé állítják, folyamatos fejlesztéssel tudja csak megvédeni piacait.) A járadékvadász ágazatokból nyert milliárdok kezdenek eltörpülni a versenyző ágazatokban megkereshetőkhöz képest a világ más részein is.

A nyersanyagokra épülő gazdagság elillanásának példáit bőségesen megtalálhatjuk az orosz oligarchák körében, mind a világpiac hullámzásai (új lelőhelyek, versenyző termékek), mind a politikai széljárás változása elképesztően rövid idő alatt el tudja párologtatni a milliárdokat. Az ukrajnai forradalmak pedig már azt mutatják, hogy a társdalom sem tűri korlátlanul az oligarchia uralmat. (A Majdan győzelmét ellopták, majd az új oligarcha is bukott.  Jöttek mások, de a fenyegetés megmarad: nem tehettek meg büntetlenül bármit.)

Kínában maga a társadalmi feszültségeket enyhíteni kívánó pártvezetés – a milliárdosok harmada párttag – indított harcot az elterjedt korrupció ellen, nyilván úgy látja, hogy így őrizheti meg a hatalmát és a még mindig hatalmas állami vagyon feletti uralmat. A kínai helyezést a fenti listán részben az magyarázza, hogy a jövedelem nagy részét még mindig az állami szektor termeli meg. Valószínűleg az itt ellopott pénzek illegalitásban maradnak, illetve a korrupció piacgazdaságban értelmezhető formái mellett a pártállami konstrukciók meg sem jelennek az indexben. De talán még nagyobb baj az eddigi csókosok számára, hogy

a nehézipari bizniszből már kevesebb pénzt lehet szerezni, mint az internetesből.

Mexikóban a kormány kezdett neki a távközlési piacon a verseny felszabadításának.

Csókosok a válságban: 2008-tól a koronavírusig

A 2008-2009-es válság lelassította a növekedést és a fellendülés – a helyreállítási szakasz után – igen lassú, visszaesésekkel terhes. Egyre többen látták úgy az Economist szerint, hogy a gazdaság kinyitását szolgáló reformok létfontosságúak, a versenypiac hozhat új hajtóerőket a világ gazdaságába. A kormányoknak határozottabban és elkötelezettebben kell fellépniük a monopóliumok ellen, támogatniuk kell a versenyt, biztosítaniuk kell, hogy a koncessziók és köztulajdonban levő vagyonelemek értékesítése, a közbeszerzések átláthatóak, nyilvánosak legyenek. A mágnásokat létrehozó fellendülés

megteremtette a képzett, nyomorszintnél jobban élő és egyre növekvő középosztályt, akik adófizetők, gyakran városlakók (nem függnek a helyi kiskirálytól) és változást akarnak. Az ő érdekük az, hogy tudásuk, munkájuk, kockázatvállalásuk eredményét ne ragadhassa el egy csókos sem,

hogy az állam ne rabolja le őket adókkal, amik azután a kiválasztottak zsebébe csurognak át. Ők jelentik az oligarchák és autokrata csókosaik végzetét.

Az eredeti cikk természetesen nem foglalkozott azzal, hogyan hatott a folyamatra a COVID-19 pandémia. Ma már tudjuk: elnyújtotta.

A koronavírus járvány sok családot érintett súlyosan, részben hozzátartozóik elvesztése révén, de még többen vesztették el bevételeiket, megélhetésüket. Egész gazdasági szektorok álltak le világszerte. Emiatt erősödik az állami problémamegoldásba vetett hit, sőt az ilyen irányú követelések.

Egyelőre azonban még nem tudjuk megmondani, milyen járvány- és milyen gazdasági visszaesést kezelő megoldások bizonyulnak majd sikeresnek. A vírus mutációi újabb és újabb hullámokban támadnak, gyakran a korábban sikeresen védekező országokban pusztítva. A gazdaságélénkítésére kiszórt pénzek inflációgerjesztő kockázataira már többen felhívták a figyelmet. Ugyanakkor arra is van forgatókönyv, hogy a járvány utáni áremelkedés nem lesz tartós, mert a kínálat viszonylag hamar felzárkózik a felszökő kereslethez. És így visszatértünk a verseny üdvös hatásához:

a járvány utáni változásokhoz a szabad piac szereplői tudnak a leggyorsabban és a legrugalmasabban alkalmazkodni.

Ez már csak azért is így lesz, mert ma nincs az a jövőkutató, aki előre tudná jelezni, milyen társadalmi-gazdasági átalakulásokat hoz magával a járvány. Sejtések vannak, de arra makrogazdasági programot nem célszerű alapozni. Az viszont látszik, hogy a fent említett középosztályt kevésbé zilálta szét a koronaválság, mint a függő helyzetben levő csoportokat. A korlátozások feloldása után ők tudnak majd mozdulni az új kereslet kielégítése irányába. A legjobb lenne hagyni őket. Míg az értékláncaikat és vevőiket vesztett régi cégek megmentése mindig azzal a veszéllyel jár, hogy elvonják az erőforrásokat a feltörekvők elől, a járvány utáni helyreállításban jó eséllyel új mono- és oligopóliumokat is létrehívhat az állami segítség. Amiket azután megint mesterségesen kell életben tartani, míg a feltörekvők önmaguktól meg nem erősödnek és el nem seprik őket.

Ezek világtendenciák, amelyek az egyes államokban előbb vagy utóbb és különböző mértékben érvényesülnek. Magyarországról csak annyit: a 2014 április 6-i választáson nem arról döntöttünk, hogy tetszik-e a miniszterelnök jelölt. Hanem arról, hogy maradunk-e a csókos kapitalizmus mintaállama, vagy mi is elindulunk a szabadpiaci kapitalizmus felé. A döntést 2018-ban megerősítettük, szóval, nincs min csodálkozni az ismert tényeken, a magyarországi csókos kapitalizmus elburjánzásán és tombolásán. Újabb esély a változásra: 2022 tavaszán.

Ez a cikk a Carl Menger Intézet monopóliumról szóló sorozatának negyedik része. Az első rész a monopóliumok szabad piacon való kialakulásának tévhitéről szólt, a második rész a technológiai piacokról és a techóriások (Amazon, Facebook stb.) szabályozásáról, a harmadik rész pedig az állami monopóliumok logikájáról. A sorozatot egy új írással zárjuk, melyben Tóth András, a Carl Menger Intézet alapító igazgatója mutatja be, hogy Menger hogy látta a monopóliumok és a verseny kérdését.

A cikk szerzője Némethné Dr. Pál Katalin, közgazdász. Az írás – melynek aktualizált változatát közöljük – eredetileg 2014 márciusában jelent meg a Kapitalizmus blogon, amely azóta megszűnt.