Hetedik levél

Nem a történeti tanulmányok közvetett hasznát hangsúlyozom újra és újra a politikai közgazdaságtan területén végzett kutatásban és oktatásban, hanem az elmélet és a történetírás összetévesztése, tudományunk német képviselőinek nem jelentéktelen részének egyoldalú odaadása az utóbbi kiegészítő tudományának feldolgozása iránt ellen küzdöttem “vizsgálataim” során.

Mi az oka ennek az egyoldalúságnak? Hogyhogy, azt kérdezi tőlem, miért merült fel a fenti hiba, amely a politikai gazdaságtan fejlődésére általában, és különösen az utóbbi elméleti részére nézve olyan veszélyessé vált?

Nem akarok itt kizárólag Schmollerről és a szerzővel rokon szellemekről beszélni. Már beszéltem ezen írók historizmusának sajátos okairól. Az itt jelzett feltételek azonban csak véletlen egybeesések; egy olyan jelenség, amely a német nemzetgazdaság területén olyan elterjedt, mint a historizmus, csak sokkal egyetemesebb okok eredménye lehet. A történeti tanulmányok egyoldalú túlbecsülése német nemzetgazdászok egy részéről valójában a politikai gazdaságtan természetével és a történeti tanulmányoknak ez utóbbihoz való viszonyával kapcsolatos hibák sorozatában gyökerezik, hamis alapfogalmak sorozatában, amelyek történeti nemzetgazdászaink között uralkodnak, és felületes szemléletben alkalmasak arra, hogy tudományunkban az egyoldalú historizmus látszatát keltsék. 

Mindenekelőtt szeretnék megemlékezni arról a német közgazdászok között széles körben elterjedt véleményről, hogy a politikai gazdaság reformjához vezető út, legalábbis a következő lépés, amelyet egy ilyen reform felé kell megtenni, a gazdaságtörténet tanulmányozása.

” Egyáltalán – írja Schmoller[1] – nem az elmélet elhanyagolása, hanem a szükséges alépítménye annak, ha egy tudományban időnként túlnyomórészt leíró eljárások vannak. … Az a tény, hogy ez a munka átmenetileg megakadályozza, hogy az erők egy része tovább dolgozzon az elméleten, a tudományos munkamegosztás természetéből adódik.”

Hogy a történelem és a statisztika a politikai gazdaságtan fontos segédtudománya, és ebben az értelemben az utóbbi “alapja”, azt remélem, már több mint elegendő mértékben hangsúlyoztam. A történelem és a statisztika mint a politikai közgazdaságtan segédtudományainak fontosságából, bármennyire is egyoldalúan eltúlozták ezt a jelentőségét, a Schmoller által levont következmények egyáltalán nem következnek. Ha a történettudományok az elméleti közgazdaságtan számára fontos, sőt nélkülözhetetlen segédtudományok, akkor ebből észszerűen csak arra a következtetésre lehet jutni, hogy az utóbbi területén végzett kutatásnak össze kell gyűjtenie a történeti kutatások és statisztikák eredményeit, és azokat saját céljaira kell felhasználnia. Ebből az következne, hogy a politikai gazdaságtan művelőinek a történészek és statisztikusok által kutatott történelmi és statisztikai anyagokat a legszorgalmasabban és leggondosabban össze kellene gyűjteniük és felhasználniuk céljaikra – a gazdasági jelenségek “törvényeinek” meghatározására stb.

Soha nem fordítottak nagyobb figyelmet a népek történészei a kultúra történetére és általában a kulturális statisztikákra, és különösen a népélet gazdasági oldalának történetére és statisztikáira, mint napjainkban. Soha nem volt nagyobb a történelmi statisztikai anyag terjedelme, amellyel a közgazdaságtan területén a teoretikusoknak foglalkozniuk kell, soha nem volt a helyzet még a közgazdasági elmélet azon ágai esetében sem, amelyek elsősorban a történelem és a statisztika eredményein alapulnak, olyan kedvezőek, mint a jelenben. Valójában, napjainkban a társadalomfilozófusoknak minden eddiginél kevésbé hiányzik a történeti-statisztikai anyag a közgazdaságtan elméleti kutatásaihoz, még azoknak sem, akik a közgazdasági elmélet fentemlített ágait művelik.

Ezért a történeti közgazdászoknak semmiképp nem kell szigorúan igazodniuk Schmollerhez. Nem a történeti kutatások eredményeinek politikai gazdaságtan számára történő felhasználása, hanem maga a történeti kutatás, különösen a közgazdaságtan történetének történeti-statisztikai miniatűr festészete tartja fogságban a fenti tudóscsoport elméjét, anélkül, hogy le akarnának mondani a politikai közgazdaságtan művelőjeként való megjelenés iránti igényükről. Nem akarják elengedni a történelmi mikrográfiájukat – ezzel nem lenne semmi baj; – mindazonáltal nem kevésbe akarnak a politikai gazdaságtan művelői közé tartozni. Nem akarják az utóbbi segédtudományait művelni – még emiatt is hallgathatnánk; – de ők egyáltalán, vagy legalábbis számtalan koron át a gazdaságtörténet kizárólagos, vagy szinte kizárólagos uralmát akarják a politikai gazdaságtan területén – minden körültekintő embernek tiltakoznia kell ez ellen!

Annak érdekében, hogy a fenti, teljesen tarthatatlan álláspontot valamiféle igazolás látszatával vegyék körül, a közgazdaságtan történetét és statisztikáját a politikai közgazdaságtan leíró “részének” kell bélyegezni, míg a valóságban egyáltalán nem részei, hanem csak az utóbbiak segédtudományai. Ugyanebből a célból ragaszkodniuk kell ahhoz az elképzeléshez, hogy legalább kezdetben csak, vagy legalábbis főként ezen a “leíró részen” kell dolgozni.

“A jövőben – mondja Schmoller – új korszak jön a nemzetgazdaság számára, de csak akkor, ha kihasználjuk az összes történelmi-leíró és statisztikai anyagot, amely most létrejön”. Eközben “nem az elmélet elhanyagolása, hanem annak szükséges alapja, ha tudományunkban túlnyomórészt leíró jellegű tevékenység történik.”[2]

A. Wagner és H. Dietzel jogosan tiltakoznak “ez ellen a kissé hosszú lejárati idővel járó változás ellen”[3]) és E. S’ax[4]) helyesen jegyzi meg, hogy “alaposan elferdített ötlet megtagadni korunktól a kielégítő közgazdasági elmélet megszerzésének szakmáját, amíg a gazdaságtörténet területén felbecsülhetetlen számú kutatás be nem fejeződik”. De nekem úgy tűnik, hogy Sax még mindig túlságosan optimista, ha az emberi korok szerint akarja kiszámítani a szükséges időtartamot. Ha a közgazdaságtan történetét Schmoller történeti mikrográfiájának szellemében fejeznénk be, mielőtt az elméleti közgazdaságtannal újra foglalkozhatnánk – gondoljunk csak a húsárakra Elberfeldből! Pforzheimből! Mühlheimből! Hildesheimből! Germersheimből! Zwickauból! stb. – csak korszakok lennének elegendőek. Ahogy a csillagászoknak be kellett vezetniük a fényévek fogalmát a tudományukba, hogy kiszámítsák hatalmas távolságaikat: úgy nekünk is el kellene kezdenünk legalább a Naprendszerek korának megfelelően kalkulálni, hogy még hozzávetőleges fogalmat kapjunk azokról az időszakokról, amelyek szükségesek lennének ahhoz, hogy teljes történelmi-statisztikai alapot kapjunk az elméleti kutatáshoz a Schmoller-féle értelmében.

Azt is figyelembe kell venni, hogy mivel a gazdaságtörténet nem áll meg, a kutatandó történeti anyag folyamatosan megújul, igen, a népélet gazdasági oldalának fellendülése bizonyos értelemben kvadratikus arányban szaporodik, míg a valódi schmolleri történetírás a legjobb esetben is alig követhető számtani progresszióban. Ily módon Schmoller kalandos gondolata még kalandosabbnak tűnnek.

De ha figyelmen kívül hagyjuk a schmolleri történetírás különleges formáját a közgazdaságtan területén, még mindig annyi naivitás van a fenti gondolatban, hogy nehéz lesz komolyan venni. Schmoller ötlete éppoly minősíthetetlen, mint egy történészé vagy statisztikusé, aki azt tanácsolná társainak, hogy mérhetetlen időre függesszék fel a történelmi és statisztikai tanulmányokat, és addig is kizárólag, vagy legalábbis elsősorban a társadalomfilozófia területén dilettánskodjanak – azon oknál fogva, hogy az elméleti társadalomtudományok a történeti kutatás fontos segédtudományai,  ezek eredményei azonban még mindig nem megfelelőek! Schmoller szerint a közgazdaságtan tudományainak jelenlegi elmaradott állapota valójában felhívás lehet a történészek és statisztikusok számára, hogy az elmélettel, és a teoretikusok számára, hogy a történelemmel és a statisztikával foglalkozzanak! Természetesen! Csak ne dolgozzon a saját kutatási területén! Ez egyébként is túlságosan közönséges, mellékesen fáradságos és nehéz, míg az idegen területeken a dilettantizmus ugyanolyan elegáns – amilyen könnyű. A világon semmi sem kényelmesebb, mint ez az “úgy tűnik, hogy tett valamit” a tudomány területén.

És ezt aligha ellenezné bárki is, még akkor is, ha Schmoller nem azzal a furcsa előfeltevéssel jelenik meg, hogy történelmi mikrográfiája, akár egyáltalán, akár legalábbis kezdetben a kutatás elsődlegesen indokolt iránya lenne, nem a nemzetgazdasági történettudományok területén, – még Hessen is vitatkozik erről –, hanem a politikai gazdaságtan területén!

Schmollernek láthatóan fogalma sincs – nem tudom, miért –, hogy a politikai gazdaságtan területén még a jelenlegi erőforrásaink alapján is mennyit kell tenni, és mennyivel fontosabb a tudományunk számára, hogy a történészek és statisztikusok által kutatott anyagot a nemzetgazdaság elmélet és gyakorlati tudományok céljaira használja fel, mint hogy új anyag kerüljön napvilágra (tudományunk képviselői részéről!) a nemzetgazdaság bizonyos specialitásairól, mint például a strasbourgi húsárak vagy bizonyos ruhaipari céhek.

Egyáltalán, Schmoller komolyan hiszi, hogy egy teoretikus, aki komolyan veszi a feladatát, a kutatási eredményeiért történelmi vagy statisztikai oktatáshoz folyamodik? Nem akarok itt arról beszélni, hogy Schmoller tudományos temperamentuma különösenképpen kedvez-e az elfogulatlan történelmi kutatásnak és a történelem objektív bemutatásának. Igen, még történelmi műveit is szeretném a maguk nemében igen értékesnek nevezni. Schmoller azonban nem engedi meg magának azt a hitet, hogy ezek a megbízhatóság olyan garanciáit nyújtják, amelyeket a teoretikus a történelmi és statisztikai munkái igényelnek, olyan garanciákat, amelyeket csak a terület történészei és statisztikusai tudnak nyújtani. Mindenesetre Schmöller történelmi és statisztikai munkái nagyon bátor eredmények. A szerző dicsérete azonban kevésbé fenntartásos lehetne, ha ezek a művek a Kereskedelmi Kamara titkárától, egy kereskedelmi újság szerkesztőjétől vagy valamilyen porosz tartományi város történelmi egyesületeitől származnának. Az ilyen eredetű történelmi és statisztikai munkákat a teoretikusok a kezdetektől fogva olyan óvatossággal használják, amely megfelel megbízhatóságuk garanciáinak és szerzőik szakértelmének. Szokatlan jelenség azonban, hogy egy professzor a  politikai gazdaságtan területén, amelyek technikáját még nem sajátította el teljesen; szinte kizárólag ilyen értékű munkát végez, azonban érintené a nevetségeset, ha Schmoller a fenti művek alapján komolyan történésznek tartaná magát.

Valójában, Schmoller példája nem annyira csábító, hogy emiatt a politikai gazdaságtan bármely képviselőjét rálehetne venni arra, hogy elhagyja saját tudományos kutatási területét, hogy a történetírás területén a dilettantizmusnak szentelje magát!


[1] Évkönyv, a. a. 0.  241. o. ff.

[2] Évkönyv, a. a. 0. S. 241 ff.

[3] Vö. Hildebrand Évkönyvek, szerk. von J. Conrad, 1884, N. F., Vi II. S. 109.

[4] E. Sax, a. a. 0.,S. 3.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: