Marcsó Kristóf: Optikai csalódás a koronaválság idején

A világ változik, az alapelvek nem

A koronavírus okozta válság sok tekintetben megkérdőjelezte az életünket, s a mindennapok legalapvetőbbnek ítélt mozzanatait is megváltoztatta. Meggyőződésem szerint hibás lenne azt feltételezni, hogy a minket körülvevő világ alapvetően átalakul, de az biztos, hogy számos dolog más lesz a járvány utáni világban. A gazdaságban is sok minden megkérdőjeleződött; vannak, akik már látják a rendszer végét, amint a tökéletes kommunizmus kiépülését megelőző napon összeomlik, ám még a konszolidáltabb hangok is kritikával illetnek több, eddig megingathatatlannak hitt gazdasági összefüggést.

Ki kell hát dobni a tankönyveket a kukába és újakat írni? Szerintem nem.

A fiskális konzervativizmus híveként nincs könnyű helyzetben az ember, amikor azt látja, hogy a világ jegybankjai elárasztották pénzzel az országokat. A költségvetési lazaság már a járvány előtt is jellemezte az európai országok nagy részét, sőt az Amerikai Egyesült Államokat is. Donald Trump elnök a legtöbb tradicionális republikánus értékkel szakított kormányzata idején, s ebbe beletartozott a költségvetés lazasága is.

Ugyan nagyítóval kell keresni, de volt néhány ország, amely ortodoxabb irányba fordult: Németország, Észtország, de még Románia is. Ezen országokat vizsgálva erőteljes növekedést és általában javuló pénzügyi mutatókat látunk (1. ábra). Amennyiben az ortodox megoldások működnek, miért nem alkalmazzák az országok őket? Magyarország hol áll ebben a kérdésben?

Mivel a költségvetési lazaság és az ad hoc döntések általában jellemzőek voltak a gazdaságokra, nem lehet elszigetelt esetekről beszélni: ezek sokkal inkább egy globálissá váló trendbe illeszkednek. Szokás mondani itthon, hogy a kivétel erősíti a szabályt. Egyrészt ez nem igaz, mert a kivétel gyengíti a szabályt. Másrészt az egyes országok még ezt sem értették meg, s a kivételekből próbáltak meg szabályt csinálni.

A szabály az állandó állami költekezés és a rögtönzésen alapuló döntéshozatal lett. Erre csak ráerősített a közösségi média, amely elmossa a határt a vélemény és a tény között. Mégis – az ortodox szellemiség jegyében – azt ajánlom, hogy vizsgálódásunk tárgyává tegyük a tényeket.

A tények makacs dolgok: azt látható, hogy mind az euróövezetben, mind az Európai Unióban megugrott az államadósság a tagországokban, amellett, hogy a munkanélküliségi ráta is masszívan megemelkedett (2-3. ábra). Ez arra enged következtetni, hogy a keynesiánus válságkezelés egy nem keynesiánus válság esetén sem hatékony. Mindazonáltal voltak, akik ezt próbálták sikernek beállítani, sőt egyenesen a modern monetáris elmélet diadalmeneteként eladni, ami ismét csak a tervezés látszatát igyekszik kelteni.

A (ma már nem) unorthodox megoldások (látszat)sikere

Magyarország jelenlegi gazdaságfilozófiája unortodoxént jellemzi magát, ami a felvázolt tendenciák függvényében nem számít unortodoxnak, sőt: beleilleszkedik a globális trendekbe.

Ami Magyarországon és általában a világban történik, az egy optikai csalódás. Az optikai csalódás azt jelenti, hogy a vizuálisan észlelt képek eltérnek a valóságtól. Jelen esetben a szemünkkel látott eredmények mögött húzódik meg egy sokkal kevésbé kecsegtető valóság.

Két tényezőt emelnék ki, amelyeket gyakran tartanak a gazdasági erősödés zálogának: a forint leértékelését, valamint az állami költségvetési költekezést. Egyfelől ezeknek van kézzelfogható eredménye: épül a város közterén szökőkút, új vállalkozás nyílik a faluban, nőnek a bérek és a bruttó hazai termék. A tapasztalataink és bizonyos értelemben az adatok is ellent mondanak annak, hogy ezek a megoldások ne lennének hatékonyak.

Ez azonban optikai csalódás. Már önmagában is jelzi a problémát egy adat: az infláció szintje, amely elérte a válságban a 3,3%-ot. Ez kimagaslóan magas volt, a kereslet visszaesése mellett pedig még nehezebben megindokolható. De az infláció mértékéhez hasonlatosan a forint gyengülése is sokaknak meglepetést okozott, hisz a 360 forintos euró-árfolyamra még a döntéshozók se számítottak.

A forint leértékelése mögött az a gondolat áll a magyar kormány részéről, hogy ezzel a monetáris eszközzel fenn lehet tartani a versenyképességet. Csakhogy ez hosszú távon nem kifizetendő technika. Az első érv a „gyenge” forint mellett az, hogy ez jó az exportnak, hisz a leértékelés miatt a termelési költségek csökkennek, a devizában meghatározott árak lejjebb tudnak menni, s így a magyar cégek jelentősebb piaci részesedésre tehetnek szert a nemzetközi piacokon. Azonban a magyar export jelentős részét a multinacionális vállalatok adják, ezek tevékenységét és versenypozícióját pedig érdemben nem befolyásolja a forint árfolyamának ingadozása. Ezen kívül a magyar export nagyon erősen importfüggő, az importnak viszont a legkevésbé se kedvező a „gyenge” forint: ott vagyunk, ahol a part szakad. A „gyenge” forint további negatív hozadéka, hogy a leértékelés általában leértékelte az egész nemzet vagyonát.

Másfelől, és itt érhető tetten a már említett optikai csalódás:

a járvány előtti években tapasztalható reálbér-növekedés csak látszólagos volt, hiszen ha ezt a reálbér-növekedést euróalapon számítjuk, azt találjuk, hogy a növekedés el is tűnik.

A munkavállalók azt érzékelhették, hogy nőtt a bérük, annak ellenére, hogy a termelékenységük nem növekedett: így válik el egymástól az illúzió és a valóság. Ez a tendencia nemcsak a fenntarthatatlansága miatt rossz: ha a munkáltatók és a munkavállalók azt érzékelik, hogy érdemi fejlesztés, beruházás nélkül is emelkednek a bérek, az arra ösztönzi őket, hogy ne költsenek fejlesztésekre, új technológiák átvételére. Márpedig a negyedik ipari forradalom idején kardinális kérdés, hogy az egyes országok képesek és hajlandóak-e innováció- és tudásalapú társadalmat építeni.

A laza költségvetési politika is a növekedés ellen hathat. Az európai uniós támogatások nélkül már a járvány előtt is nagy bajban lett volna Magyarország, hisz a költekezést – amely sok esetben kormányközeli érdekcsoportok javára történt – valakinek meg kell fizetni. Itt is egy optikai csalódással szembesülünk; a „nincs ingyen ebéd” örökzöldje ez esetben is helytálló, mert ugyan az adott év GDP számításában ezek a tételek is megjelennek kormányzati kiadásként, valójában komoly terhet jelentenek az adófizetőknek.

A megtámogatott cégek, beruházások esetén ugyanis nem a megtérülés az elsődleges cél: ahogy – legalábbis részben – kiszabadulnak a piaci verseny nyomása alól, nincsenek arra rákényszerítve, hogy minél hatékonyabban kiszolgálják a fogyasztói igényeket.

Tehát piaci körülmények között ezeknek a cégeknek, beruházásoknak nem is kéne léteznie, azonban a magyar adófizetők akarva-akaratlanul is víz felett tartják őket. A nemzetgazdaság egésze szempontjából tehát nem optimális ezen gazdasági szereplők jelenléte, hisz a szűk, kedvezményezett kör jól jár, de mindenki más rosszul.

Szemben az árral – ortodox politikával

A járványügyi korlátozások feloldása után a gazdasági egységek újraindulása, valamint a beáramló európai uniós támogatások rövid ideig tartó, lendületes növekedést eredményezhetnek. Mindez a honpolgárban azt az érzést keltheti, hogy minden a legnagyobb rendben, visszatértünk a kitaposott ösvényre. A probléma az, hogy a kitaposott ösvényt kéne minél hamarabb elhagyni. Hiszen amint láthattuk, a növekedés illúziója rögvest eltűnik, amint a növekedést nem forintban és fix árfolyamon számítjuk.

Az én javaslatom az, hogy vegyük elő a régi tankönyveket, és

legyünk valóban unortodoxak abban az értelemben, hogy nem simulunk bele a globális trendekbe.

Ez a cikk a Carl Menger Intézet válságokról szóló sorozatának negyedik, befejező része. Az első részben az 1929-33-as gazdasági válságról, a második részben pedig a 2008-as válságról volt szó az osztrák közgazdasági iskola válságelméletének tükrében. A harmadik rész a koronavírus-válság hosszabb távú hatásairól szólt.