Prof. Carl Menger:

A tőke elméletéről[1]

A politikai gazdaságtanban a tőke természetével kapcsolatban fennálló kétértelműség, a tőke tudományos elméletének ellentmondásos jellege kétségtelenül részben az itt megoldandó probléma sajátos nehézségének tudható be. Az a tény, hogy a tőke természetéről a különböző szerzőknél egyaránt eltérő, nem egyértelműnek tartott fogalmakkal találkozunk, – legalábbis részben – e jelenség  tudományos megértése bonyolult jellegének és sajátos nehézségének tudható be, amelyek objektív szubsztrátuma és gazdasági jellege olyan kevéssé közösnek tűnik. A fenti tan nem kielégítő állapota azonban főként a tudományunkban lezajlott kedvezőtlen fejlődés következménye.

A progresszív vizsgálat minden elméleti tudományban olyan felismeréseket és így fogalmakat is napvilágra hoz, amelyek eddig idegenek voltak a közélet gondolatkörei és nyelve számára. Az a tendencia, amely minden elméleti kutatásra jellemző, hogy a bonyolult jelenségeket az őket alkotó tényezőikig visszavezetik, és ugyanakkor az a törekvés, hogy azokat a jelenségeket, amelyek lényeges megfontolásaikban, de különösen alapvető okaik és hatásaik tekintetében hasonlónak tűnnek, de a közgondolkodásban nem ismerik el őket, közös tudományos kategóriákba sorolják: új felismerésekhez vezetnek, és  ennek következtében az új fogalmakra, amelyekre az emberek szókincséből gyakran hiányzik a pontos megnevezés. Az elméleti ismeretek minden elmélyítése új tudományos kategóriákat von maga után, és szükségessé teszi a speciális tudományos terminológiát. Az a tény tehát, hogy a tudomány nyelve új szavakat hoz létre, vagy technikailag alkalmazza az eddig közöseket, az elméleti vizsgálattól elválaszthatatlan módon semmiképpen sem annak gyengesége, hanem progresszív fejlődésének ezzel járó jelensége. Ezzel szemben hiba – amelyet nem lehet eléggé helyteleníteni -, amikor egy tudomány a közélet kifejezéseit alkalmazza, nemcsak fogalmilag pontosabban korlátozott, vagy bizonyos szűk, vagy tágabb értelemben (technikailag!), hanem szavakat használ teljesen új fogalmakra, amelyekkel a köznyelv már helyesen és célszerűen jelöli a jelenségek lényegesen eltérő kategóriáját, ami szintén fontos a szóban forgó tudományág szempontjából.

Adam Smith és tanítványai a tőke fogalmának való tekintettel estek ebbe a hibába, mivel figyelmen kívül hagyták az utóbbi közkeletű fogalmát, amely a közgazdaságtan területén tevékenykedő szakemberek számára ismerős, és amelyet az élet közvetlen szemléléséből és a tőkével való szüntelen gyakorlati foglalkozásból nyertek, amint látni fogjuk, figyelmen kívül hagyták az utóbbinak éppolyan olyan egyértelműen, mint gyakorlatilag jelentős reál-fogalmát, másrészt a tőke szót mindenféle új tudományos kategória megjelölésére használták, amint azt a progresszív elméleti vizsgálat éppen most hozta napvilágra. A tudományos elemzés és reflexió különböző eredményeit, amelyekre a köznyelvben nem lehetett megfelelő nevet találni, az egyes szerzők az elméleti vizsgálat fejlődésével “tőkének” nevezték, — durva terminológiai tévedés, amely tényszerűvé vált mindenütt, ahol az új tőkefogalmak bemutatása során gondatlanságból vagy kétértelműségből ezzel a populáris fogalommal hallgatólagosan azonosították. Ily módon eljutottunk a “tőke” szó számtalan technikai alkalmazásához; de ugyanennek az eredeti, a közgazdaságtan területén tevékenykedő szakemberek számára ismerős fogalma elveszett tudományunk számára, vagy akár a populáris gondolkodás aberrációjaként mutatták be.

“Egészen a közelmúltig a francia akadémia szótára – panaszkodik Roscher[2] – összeállította a “tőke” szó összes többi elképzelhető jelentését, csak a tudományos gazdasági jelentést hagyta ki.” Kétségtelen, hogy sajnálatos hiányosság van e felbecsülhetetlen értékű referenciamunka elöregedő kiadásaiban, bár az utóbbi szerzőit némileg mentegeti az a nehézség, hogy a tőke számtalan tudományos definíciója közül a “tudományos-gazdasági” kifejezést kell választani! Ha azonban magát a fenti hézagot is rossznak ismerjük el, mennyivel nagyobb a tudományunk hiányossága, amely valószínűleg ismeri a “tőke” szó számos technikai alkalmazását, de valójában figyelmen kívül hagyja vagy félreérti a közgazdaságtan területén dolgozó szakemberek véleményét. Valóban, a tőke fogalmának története “furcsa példát kínál a zavaros terminológiára”; de nekem úgy tűnik, hogy a rossz ebben az esetben nem abban rejlik, hogy “a tudomány terminológiáját a mindennapi életben is használják”, hanem abban, hogy az előbbi túlságosan eltávolodott a közéletétől, sőt teljesen elfordult, hogy a politikai gazdaságtan az életből csak a szót kölcsönözte, nem a tőke fogalmát.[3]

A fenti eljárást elfogadhatatlannak kellene nyilvánítani még akkor is, ha az elméleti vizsgálat által vezetett új tudományos kategóriák a gazdasági jelenségek objektíven indokolt elemzésének vagy összefoglalásának eredményei lettek volna. Az a tény, hogy mint kiderül, a legtöbbjük még mindig az elméleti vizsgálat tévedéseinek eredménye volt, jelentősen súlyosbította a fenti rosszat. A smithiánus iskola nemcsak hogy nem tudta megállapítani a tőke valódi fogalmát, hanem ugyanakkor a tőke szót használta mesterséges, néha szinte jelentéktelen fogalmi konstrukciók sorozatának megjelölésére, és ezzel előidézte azt a szinte példátlan zűrzavart, amelyben a tőke tudományos elmélete jelenleg jelen van.

Azt az utat, amelyen csak a tőke doktrínájának reformja kezdeményezhető, világosan körvonalazzák az elmondottak. A közgazdaságtan elmélete még mindig kereshet (bonyolult jelenségek elemzésével vagy azonos, de még nem elismert jelenségek csoportosításával) újtudományos kategóriákat és a nyelv szellemének megfelelő új szavakkal jelölheti meg őket. A tőke azonban nem egy ilyen tudományos kategória, nem olyan felismerés, amelyet először tudományos elemzéssel vagy elméleti reflexióval kellett megszereznünk. Arról, hogy mi a tőke, azonnal megkérdőjelezhetjük az életet. A tőkeelmélet területén uralkodó zűrzavar kiküszöbölésének módja a tőke valódi fogalmához való visszatérés.

Mindenki szereti tudományos vizsgálatainak eredményeit a megfelelő kifejezéssel bemutatni. De mi a tőke? – ahhoz, hogy ezt megtudjuk, figyelembe kell vennünk azokat a gazdasági jelenségeket, amelyeket az élet mint olyan jelöl.

Ennek a feladatnak a megoldása azonban nincs különösebb nehézség nélkül. Itt nem a tőkejelenség bonyolultságára és a kérdés természetéből fakadó nehézségekre gondolok, amelyeket a fenti probléma a kutatás elé állít. Ami a tőke természetének sikeres tanulmányozását annyira megnehezíti, azok a mesterséges elméletek, amelyek alapítóik tekintélye és az általuk nyújtott magas szintű oktatás eredményeként megakadályozzák a tőke megjelenésének elfogulatlan megfontolását. Ezeket a doktrínákat érdemtelenné redukálni fáradságos és a nemzetgazdasági kutatások jelenlegi állását tekintve ugyanakkor nem kevesebb, mint hálás feladat. Annál fáradságosabb, minél mesterségesebbek és zavarosabbak az uralkodóvá vált elméletek, és absztrakt jellegük minél inkább megkérdőjelezi az absztrakt vizsgálatokat; annál hálátlanabb. Annál kényelmesebbnek tűnik a tudományos közgazdaságtan képviselői számára, hogy kritikátlanul elfogadják “azokat a nagy dolgokat, amelyeket elődeink az elmélet területén elértek”, vagy az elvi hibák megtartása mellett megelégednek az uralkodó elméletek jelentéktelen részleteinek kijavításával.[4]

A mai tudományos közgazdaságtanban a tőkének három alapfogalma jelenik meg – a tőke az egyes gazdaság szemszögéből, –, amelyek figyelembevételével a szinte felbecsülhetetlen számú más fogalom csupán többé-kevésbé világosan elképzelt változatokként vagy kombinációkként jelenik meg, és amelyek vizsgálatára itt szorítkozom. A tőke alatt értjük:

először is, a személy vagyonának jövedelemszerzésre szánt összetevőit, szemben az úgynevezett használati készletekkel;

másodszor, a termelési eszközöket a termékekkel szemben (tekintettel a leendő használati képességre, szemben magukkal a használati eszközökkel), végül

harmadszor, a további termelésre szánt “termékeket”, szemben a másfajta, termelésre szánt árukkal (a felhasznált természeti dolgok és munka!).

A tőke természetére vonatkozó fenti három felfogás vizsgálata lehetőséget ad arra, hogy elutasítsam azokat a főbb téves véleményeket, amelyek a tőkeelmélet területén domináltak, és így megnyerjem a tőkéről alkotott reális felfogás alapjait.

I.

A tőkének mint a jövedelemátadásra szánt vagyonnak a felhasználási rátával szemben történő felfogása

A tőke fenti koncepciói közül az első a nemzetgazdasági elmélet azon igényéből fakadt, hogy megkülönböztesse a termelő gazdaságára és a felhasználási gazdaságára fordított eszközök összetevőit. Tudományos célja az egyéni gazdasági vagyon fenti két kategóriájának megállapítása és elhatárolása, amelyek a gyakorlati élet, valamint az elméleti vizsgálat szempontjából egyaránt fontosak: vagyonunknak az a része is, amelyből jövedelmet várunk, és az is, amelyet személyes céljainkra fordítunk, nem pedig a nyereség szerzésére. A tőke ebben az értelemben szinonimája a “termelővagyonnak”, a használati készlet pedig háztartás gazdasági javainak, a felhasználási  gazdaságnak.

Még az a továbbképzés is, amelyet ez a doktrína – különösen a német közgazdaságtanban – az úgynevezett hasznossági tőkéknek a tőke fogalmába való bevonásával talált, bármennyire is kétséges az értéke a tőke elméletével kapcsolatban, de legalább olyan célt követ, amely nem teljesen indokolatlan a nemzetgazdasági elmélet egyes problémái szempontjából. Az úgynevezett használati tőke alatt a felfelé irányuló gazdaság eszközeinek azokat a részeit értjük, amelyek nem elfogyasztásukkal, hanem felhasználásukkal járulnak hozzá szükségleteink kielégítéséhez. A fenti áruk – szerintünk – nem biztosítanak nekünk jövedelmet, de állandó, részben (gyakorlatilag!), végtelen gazdasági előnyöket biztosítanak számunkra. Például egy családi ház, az otthoni bútorok, egy dekoratív tárgy állandóan megadja nekünk: lakhatást, illetve bútorokat és ékszereket. Ha vagyonuk ilyen módon nem is biztosít számunkra azonnali jövedelmet, az általában megkímél minket egy időszakosan ismétlődő pénzkiadástól; mindenesetre a fenti javak gazdaságunk számára tartós gazdasági előnyöket, kvázi jövedelmet jelentenek. Ha minden bevételi forrás tőke, a szóban forgó eszközöket tőkének is nevezhetjük – mint használati tőkét.

Természetesen távol áll tőlem, hogy tagadjam: a fent említett tudományos kategóriák szétválasztása indokolt, sőt a tudományos vizsgálat és bemutatás bizonyos céljai szempontjából határozottan értékes. Mindazonáltal a “termelő eszközök” vagy akár a “használati eszközök” megjelölése a “tőke” szóval indokolatlan önkényesség.

A közéletben szigorúan különbséget tesznek a “termelő eszközök” vagy akár az “áruk” és a tőke között. Senki sem fog vonakodni attól, hogy a földtulajdonos mezőgazdaságra szánt földjét a “termelő eszközei” részeként, a lakásának bútorait pedig a “használati eszközei” részeként ismerje el. Ezzel szemben függetlenül attól, hogy az előbbi része-e a “tőkéjének”, függetlenül attól, hogy az utóbbi része-e a “termelő eszközeinek”, vagy akár a “tőkéjének”, erről azonnal véleménykülönbség keletkezik a közgazdaságtan területén dolgozó teoretikusok és szakemberek között.

Tehát mit jelent a fenti szokatlan terminológia? Ha a köznapi élet nyelvén nincs megfelelő kifejezés az -ismétlem – indokolt tudományos kategóriákra, akkor a kifejezést át kell fogalmazni, vagy ahogy én teszem, a nyelvünk szellemének megfelelő szakkifejezéseket kell választani. Egyetlen tudománynak sincs azonban joga, legkevésbé annak, amely a miénkhez hasonlóan a közélet jelenségeivel foglalkozik, önkényesen használni tetszőleges új tudományos kategóriára egy olyan kifejezést, amellyel a közgazdaságtan és a köznyelv területén tevékenykedők – mint látni fogjuk – már a jelenségek éppoly meghatározott, mint az elmélet számára fontos kategóriáját jelölik meg.

A “használati eszközök[5]” tágabb és a “termelő eszközök” szűkebb fogalma teljes mértékben megfelel a fenti céloknak. Ha ezeket az általam meghatározott értelemben rögzítjük, akkor nincs szükség arra, hogy a szóban forgó nézet hívei a fenti tudományos kategóriákat a “tőke” kifejezéssel jelöljék.

Azáltal azonban, hogy a termelő vagyont (beleértve a földet, a munkahatalmat és még a “bizonyos időtartamú haszonelvűeket”) “tőkének” nevezik, a fenti elmélet nemcsak ellentmond a nyelvhasználatnak, hanem még súlyosabb gyengeségben szenved: nem ad választ arra a kérdésre, ami a “termelő vagyon” fontos kategóriáiban a jövedelmi jelenségek különbségeinek elméleti megértéséről, természetéről és korlátozásáról szól. Az összes termelő eszköz, sőt az összes használati eszköz puszta fogalmi összefoglalásával semmit sem teljesítünk a fenti feladatra tekintettel, nem jön létre az eszközök megtérülésének elméletéhez szükséges előfeltétel. Ha mindent, ami jövedelmet eredményez, sőt sajátságosan állandó felhasználást biztosít, “tőkének” nevezünk, akkor nemcsak a termelő vagyon kategóriájába tartozó ingóságok tulajdonosa, kap megkülönböztetés nélkül tőkejövedelmet, hanem a munkás a munkaerejéből, a földműves a földjéből, a jó kereskedelmi név tulajdonosa, sőt az utóbbitól származó lakberendezés tulajdonosa is[6]. Aztán minden eredeti jövedelem, sőt jóléti céljaink minden állandó támogatása, amelyet a javak birtoklása biztosít számunkra, tőkejövedelem lesz (valószínűleg még tőkekamat is!), és ekkor fel kell merülnie a kérdésnek, hogy a fenti elméletnek valójában milyen értéke van a jövedelemforrások és a jövedelemágak tanának tisztázására, egy olyan tanéra, amellyel ez utóbbi szorosan kapcsolódik. A tőkét nem lehet egyrészt a jövedelemelosztás tanában pusztán a termelő vagyon kategóriájaként értelmezni, másrészt az ugyanebben az értelemben vett tőke mégis azonosítható a termelő vagyonnal (a szó legtágabb értelmében).

Ha a termelő vagyon fogalmán kívül a tőkének egyáltalán van értelme, akkor az utóbbi vagy a termelőeszközök és a gazdasági alanyok közötti különleges kapcsolat eredménye, vagy a termelő tulajdon jelentős kategóriája, egy sajátos jellegű jövedelemforrás, amely utóbbit világossá tenni  pontosan a nemzetgazdasági elmélet feladata.

Nyilvánvaló, hogy a fenti nézet szükségszerűen ahhoz vezet, hogy a “tőke” ismét a különböző típusokba sorolható, amelyek fontosak a nemzetgazdasági elmélet számára, és következésképpen a tőke számtalan szűk és tágabb felfogását – az ember a tőkére gondol saját háztartásának ingóságaiban és saját munkaerejében, és a tőke a maga értelmében csak kamatozó pénzösszegekből áll! – kezelni kell, mivel azzal a furcsa következmény jár a nyomában, hogy a nemzetgazdasági elmélet a tőke fogalmát olyan értelemben határozza meg, amely magában foglal minden termelő eszközt, sőt minden “bizonyos tartós” árut, de a vizsgálat további szakaszában csak a kamatozó pénzösszegek értelmében vett tőkét tartják nyilván, míg a többi típusú termelő eszköz hozamának vizsgálatát láthatóan elhanyagolja,  bizonyos esetekben még teljesen meg is kerüli.

Az a tény, hogy a tőke fenti felfogása mégis ilyen széles körben elterjedt, azzal magyarázható, hogy sok közgazdász nem az érintett jelenségek természetét, vagy akár a nyelvhasználatot, hanem csak a szavak etimológiáját vizsgálja a nemzetgazdaság alapfogalmainak meghatározásakor. A “tőke” szó azonban etimológiailag a “caput” -ra utal, a fő jóra, ellentétben annak felhasználásával, gyümölcsével stb. Ebből azonban egyáltalán nem következik, hogy a tőke szó fenti etimológiája alapján az utóbbi fogalma kiterjeszthető oly módon, hogy az sérti a nyelvhasználatot minden olyan főbb árura, amely hozamot vagy kvázi-nyereséget eredményez. A tőke kifejezés fenti felfogása nemcsak a tudományos szisztematika, hanem a nyelvhasználat szempontjából is tarthatatlan.

Ha van mentség a fenti doktrína nem német hívei számára, az az újlatin nyelvek alkalmatlanságában rejlik, különösen az angoléban, amely egyáltalán nem rendelkezik megfelelő kifejezéssel a “vagyon” fogalmára, és különösen hiányzik a népszerű értelemben vett vagyonra, amelyekben a német nyelv csak gazdasági javakat foglalja magában,  amelyek alkalmasak munkától független jövedelemre szert tenni.[7] A nem német szerzők számára a “tőke” szó emiatt egy szükségmegoldás, még akkor is, ha csak egy nagyon nem megfelelő szükségmegoldás a német “Vermögen” (eszközök) szó számára, ami hiányzik nekik. De nincs más oka annak, hogy a német szerzők összekeverik a “tőkét” a (termelő)”eszközökkel”, vagy valószínűleg még az “utilitarista eszközökkel” is, mint a német közgazdaságtan függősége tudományunk angol-francia irodalmától, egy olyan függőségi viszonytól, amelyet a gazdasági jelenségek elméletét illetően a német közgazdászok történelmi iskolájának erőfeszítései nem szüntetnek meg, hanem az elméleti tanulmányok elhanyagolásával gyakorlatilag megszilárdítanak.

---

[1] Professor (Halle) Dr. J . Conrad (szerk.) Jahrbüchern für Nationalökonomie und Statistik, 17. kötet, Különnyomat. Kiadó: Gustav Fischer in Jena.

[2] Rendszer, I., 42§, 1. jegyzet

[3] A nyelvi kifejezések nezetgazdaságtani jelentéséről ld. Fr. v. W i e s e r: A gazdaság eredete és főbb törvényei, Wertes, 1884,. 8 o. ff.

[4] Lásd Emil Sax: Az elméleti állami gazdaság alapja, 1887, 44. és azt követő oldalak.

[5] A “használati eszközök” fogalma, az az eszköz, amelyet a gazdaság számára megőriznek, miközben rendszeresen gazdasági felhasználást kínál nekünk, sokkal pontosabb meghatározást igényel. Ha ugyanezt technikai értelemben fogjuk fel, akkor önmagában megérteti a “használati készlet” “állóeszközét” és “tartós” javait; a tulajdon mindkét kategóriája azáltal, hogy megőrződik, állandó hasznot kínál számunkra a szó technikai értelmében, – az előbbi a termelő, az utóbbi a kiadási gazdaságunk. Ezzel szemben, ha a fenti kifejezést közgazdasági értelemben alkalmazzuk, akkor az a kiadási gazdaság “állandó” áruin kívül magában foglalja általában a “termelő eszközöket” is – nemcsak az “állandó”, hanem a “forgótőkét” is –, mivel ez utóbbi is lényegében megőrizve, ha nem is technikai, de legalább gazdasági hasznokat biztosít számunkra, amelynek jellegére már másutt is rámutattam (vö. a közgazdaságtan alapelvei, 133. és azt követő oldalak; V. Mataja , Der Unternehmergewinn p. 187 ff. másrészt E. v. Boehm “Geschichte und Kritik der Kapitaltheorien”, 260. o., ff.) A modern német gazdaságban gyakran megjelent az a törekvés, hogy a “tőkét” az utoljára említett, legtágabb értelemben vett “haszonelvű eszközökkel” azonosítsák.

[6] A fotelt azért, mert birtoklása lehetőséget ad délutáni pihenésünkre, ne nevezzük “termelő vagyonnak”, vagy akár “tőkének”, és azt a kényelmet, amelyet a fotel kínál nekünk “jövedelemnek”, vagy ha ezt akár a “tőkekamat”-ként fogjuk fel, bármilyen értelemben nemcsak a nyelvhasználattal ellentétes, hanem a tőke és a jövedelem elméletének megrongálása is. Ugyanez a következménye az általánosításra való kétértelmű törekvésnek, és különösen annak a ténynek, hogy a termelő gazdaság és a kiadási gazdaság közötti különbségtétel, amely annyira fontos a gyakorlati élet számára, és annak sajátos jelenségei, még nem érte el tudományunk szerkesztőinek világos tudatosságát.

[7] A közéletben a vagyon fogalmát kettős, széles és szűk értelemben értjük. Az előbbiben, amely szintén tudományunkra jellemző, magában foglalja az ember rendelkezésére álló gazdasági erőforrások összességét (gazdaságilag, azaz gazdaságának végső célját figyelembe véve!). Az utóbbi (szűkebb) értelemben, amely különösen ismerős a közhasználatban, a “vagyon” azoknak a gazdasági javaknak a megtestesítője, amelyek egy személy rendelkezésére állnak (gazdaságilag!), amelyek a jövedelemszerzés céljának vannak szentelve (nem a kiadási gazdaságnak!). Ebben az értelemben azt mondják, hogy valakinek gazdag bútora, értékes könyvtára, jelentős jövedelme van, de nincs vagyona. Az “vagyon” fogalma itt egybeesik a “termelő eszközök” fogalmával.