Hatodik levél

Ha Schmoller kitérés nélkül elismerte volna egyrészt a történettudományok alapvető különbségét a nemzetgazdaságtól, másrészt a politikai gazdaságtantól, és különösen azt a különbséget, amely a nemzetgazdasági történeti tudományok és az elméleti közgazdaságtan között fennáll, és nem inkább egy nyilvánvaló igazságot próbált volna mindenféle kifogással elhomályosítani,  még akkor is különbség lett volna a történelem és a politikai gazdaságtan viszonyáról alkotott nézeteim és az övéi között.

Az értelmes, hozzáértő értékelők körében azonban nem lehet ésszerű kétség afelől, hogy a nemzetgazdaság története és statisztikái a politikai közgazdaságtanhoz általában és az utóbbiak elméleti részéről különösen csak a segédtudományokként kapcsolódnak, és hogy ezek az utóbbiaktól szigorúan megkülönböztethető tudományok; éppígy arról sem, hogy a történelmi tudományok a gazdaság számára, nemcsak önmagukban és önmagukért, hanem a fenti megfontolásokban is fontosak, mint a politikai közgazdaságtan kiegészítő tudományai. Nincs olyan kiegészítő tudomány, amelynek hasznosítása ne lenne valamilyen jelentőséggel a jelen ügyben szereplő diszciplína területén végzett kutatás szempontjából. Ez már abban megnyilvánul, hogy elismerik őket, mint az érintett diszciplína kiegészítő tudományát. Amilyen kevéssé tagadhatja bárki is a nemzetgazdaság történeti tudományainak mint a politikai közgazdaságtan segédtudományainak jellegét, olyan kevéssé lesz képes tagadni ezek fontosságát az utóbbiak területén végzett kutatásokban.

Lényegesen más kérdés azonban, hogy a jelenségek világának egy adott területén az egyes kutatási irányok igazolásának relatív mértéke relatív-e. Egyetlen értelmes ember sem fogja kétségbe vonni, hogy ebben a megfontolásban fennáll az alábecsülés lehetősége, de a túlzás is.

Nos, nagyon jól tudom, hogy a tudományos vita által felvetett feladatok közül egyik sem nehezebb, mint meghatározni a tudományos törekvések helyes határait. Minden tudomány, eszméje szerint, végtelen; a tudományos irányzat bármilyen egyoldalú túlzásának megvan a maga hasznossága, és ezért bizonyos szempontból az igazolása is. Ezért senki sem állíthatja, hogy tudományunk képviselőinek a politikai gazdaságtan területén végzett kutatások történeti tanulmányai iránti akár a legegyoldalúbb odaadása minden közvetett hasznot is nélkülöz. Mindez, mint mondtam, nem kérdéses senki számára, aki a tudományos kutatásban egy kis is tapasztalattal is rendelkezik.

Ami azonban nem kevésbé biztos, az az a tény, hogy egy tudomány művelőinek száma minden népben és minden korban korlátozott, és a tudományos feladatok végtelensége nem párosul ugyanolyan végtelen megoldási képességgel. Minden egyes egyoldalú túlzást, ha a feljogosított kutatási irányok mások hasonlóan egyoldalú elhanyagolásával egyenértékűek – és ebben az értelemben sok német népgazdasági szakértőnek a történelmi kutatás iránti szinte kizárólagos odaadását – minden körülmények között figyelembe kellene venni, még akkor is, ha a “nemzetgazdaság története” valójában a “politikai gazdaságtan” része lenne; ugyanezt a fenti feltétel mellett egyoldalúságként, nevezetesen káros egyoldalúságként kell bemutatni, mert szükségszerűen párhuzamosan fut a tudományunk területén folyó elméleti kutatások hasonlóan egyoldalú elhanyagolásával, miközben az elméleti közgazdaságtan az elmaradott állapotának megszüntetése érdekében sürgősen reformra szorul.

Nos, a közgazdaságtan története azonban nem része, hanem kiegészítő tudománya a politikai gazdaságtannak – hasznos, nélkülözhetetlen segédtudomány, de csak segédtudomány, és a tanult német közgazdászok a tanulmányozásához való szinte kizárólagos odaadása tehát olyan egyértelműen szemet szúró egyoldalúság, hogy érthetetlen, hogyan is merülhet itt fel a vélemények ellentmondása

Úgy gondolja, hogy az itt elmondottak után még mindig ésszerű kétségek merülnek fel a fenti kérdéssel kapcsolatos álláspontommal összefüggésben? Természetesen azok számára, akiket érdekel az igazság, nem.

Ezért, barátom, miközben a német nemzetgazdászok történelmi iskolájának egyoldalúsága ellen küzdünk, hadd panaszkodjanak ellenfeleink legalább a történelmi kutatás területén szerzett érdemeik félreértése miatt, sőt arról is, hogy nem ismerjük fel az utóbbi jelentőségét tudományunk szempontjából; azonban egyetlen valahogyan higgadt és elfogulatlan értékelő sem kételkedhet abban, hogy Schmoller ilyen állításokkal igyekszik megkerülni a vita tényleges tárgyát.

Ami ellen harcolok, az a történelmi iskola fenti egyoldalúsága; amelyet támogatok, a nemzetgazdaság területén a tudásra való törekvés minden legitim tendenciájának helyreállítása. Nem viselem a “tudományos munkamegosztás félénkségét”.[1]

“Aki előítéletek nélkül, különösen nem egy egyoldalú irányzat képviselőjeként hagyja, hogy Menger állításai hassanak rá, az minden kutatási irány kölcsönös feltételességének teljes elismerését vette át belőle, mint elménk diszpozíciójának kiáramlását.”[2]

Másrészt azok, akik ilyen elfogulatlan szellemmel követik Schmoller irodalmi tevékenységét, bizonyára nem kevesebbet nyertek, mint az egyetemesség benyomását, abból a féltucatnyi írásból, amelyet eddig a strasbourgi kereskedelmi kapcsolatok fejlődéséről írt.


[1] Lásd Vizsgálódásaimat, XVIII. és azt követő oldalak.

[2] E. Sax, A nemzetgazdaságtan lényege és feladatai, Bécs, 1884. 8. 32

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: