Tizenkettedik levél

Az elmondottak után, barátom, biztosan nem kevéssé lesz kíváncsi arra, hogy Schmoller valójában hogyan gondolkodik a gyakorlati tudományok közgazdaságtanból az elméleti rangra való emelkedéséről. Hadd tanítson minket erről ő maga. Ugyanez szó szerint írja a következőket:

A gyakorlati közgazdaságtan teljesen levetkőzheti a művészetelmélet köntösét, ha részletesen bemutatja a német, esetleg ennek és a “francia-angol gazdaságnak” sajátos fejlődését az elmúlt évszázadokban a mezőgazdasági, ipari és kereskedelempolitika oldala szerint, az okok és következmények szerint. Ekkor arra szorítkozik, hogy “alapvetően leíró módon haladjon, de így talán ugyanolyan jó vagy jobb oktatási vagy tanítási eszköz lesz a jövőbeli köztisztviselők számára, mintha “pusztán művészetoktatás akarna lenni, azaz ha ” szabadkereskedelmi vagy államszocialista” tanácsokat fogad el”.[1]

Figyelje meg, barátom, azt a finom logikát, amely ezeknek a megjegyzéseknek az utolsó mondataiban rejlik. De csak futólag. Vizsgáljuk meg azokat a módozatokat, amelyek alapján Schmoller, a modern Apolló, a gyakorlati közgazdaságtannak, az ő Marsyasának nem a bőrét, de a művészetelméleti ruháját akarja “teljesen lecsupaszítani”.

Valószínűleg már Schmoll előtt is tisztában voltunk azzal, hogy a német, és – nem csak “esetleg”, hanem mindenképp – az “angol-francia”, de valószínűleg az olasz, a spanyol, a portugál, holland, amerikai népek stb. sajátos fejlődésének bemutatása is, nevezetesen “ugyanannak az okok és következmények szerinti részletes bemutatása”, amely magában foglalja ugyanannak minden “oldalát” és időszakát (nem csak a Schmoller által említetteket!), dióhéjban és németül: “hogy a kulturális népek az államférfiak és természetesen a leendő tisztviselők feladatainak megfelelő gazdaságtörténete“,  az oktatás célszerű eszköze. Az egyes államok és pénzügyi rendszerük gazdaságpolitikája történetének hasznossága, valamint a pénzügyi statisztikák hasznossága annyira kétségtelen a gyakorlati közgazdasági tudományok művelője számára, annyira minden vitán túli, hogy Schmollernek végre meg kellene kímélnie minket az ilyen dolgoktól. A történelem és a statisztika hasznos a kutató számára a politikai közgazdaságtan területén – hasznos a teoretikusnak, hasznos a gyakorlónak, hasznos a hallgatónak, a jövőbeni tisztviselőnek, hasznos minden ember számára. Hányszor hallottuk ezt?

Factum est jam tritum sermone proverbium ! (Jól bevett közmondás lett!)

Hogyan kell azonban a fenti igazságnak kapcsolódnia a gyakorlati tudományok “emelkedésének” kérdéséhez a gazdaságból az utóbbi elméletébe?

Vagy úgy kell gondolni erre a felemelkedésre, hogy – ? Nem! Lehetetlen. És mégis, barátom, a saját szavaira hivatkozik. – Schmollernek egyáltalán azon a véleményen kellene lennie, hogy egy gyakorlati tudományt “elméletivé lehet emelni” úgy, hogy egy történettudományt helyezünk a helyére, és rábízzuk a történeti kutatás feladatait az adott tudásterületen? Egy emlőst hüllővé lehet emelni úgy, hogy egy madarat helyezünk a helyére?

Nem! Barátom, még maga Schmoller sem képes ilyen gondolatfejlődésére, nem képes abban a pillanatban, amikor “arra készül, hogy hosszú megszakítás után ismét előadást tartson a politikatudomány módszertanáról”.[2]  Megint nem! Az ilyen abszurditás lehetetlen, különösen a politikatudomány ilyen ünnepélyes pillanatában! Olvassuk újra, mielőtt hinnénk a szemünknek.

“A gyakorlati közgazdaságtan teljesen levetkőzheti a művészetelmélet köntösét, ha részletesen bemutatja a német, esetleg ennek és a “francia-angol gazdaságnak” sajátos fejlődését az elmúlt évszázadokban a mezőgazdasági, ipari és kereskedelempolitika oldala szerint, egyedi okok és következmények szerint. Ekkor lényegében leíró jellegű eljárásra szorítkozik, de így talán ugyanolyan jó vagy jobb oktatási eszköz a leendő köztisztviselők számára, mintha pusztán művészetoktatás akarna lenni, azaz szabadkereskedelmi vagy államszocialista tanácsokat adna.”

Ha bármely más gyakorlati tudomány területén – vegyük a sebészet vagy a terápia példáját – egy író azt arra gondolatra jutna, hogy ezeket a tudományágakat nem a fiziológiára és az anatómiára (azaz a megfelelő elméleti tudományokra!) alapozza, hanem az utóbbiakhoz emeli, azaz Schmoller értelmében elméleti természettudományokká alakítja át őket, akkor ugyanennek a szakterületnek minden tagja riasztóan rázni kezdené a hozzáértő fejét. Ha azonban ugyanez a szerző a sebészetet vagy a terápiát fiziológiává vagy anatómiává kívánná emelni oly módon, hogy azt egy történeti tudománnyal, például néprajzzal vagy antropohistóriával akarja helyettesíteni, bizonyára rögtön ellene fordulna az orvosi kollégium általános közössége. Pedig csak alapvetően nem a megfelelő terepet választotta volna felfedezéseinek közzétételéhez. Ha ugyanezt a gondolatot a politikai gazdaságtan területén juttatta volna kifejezésre, nemcsak fáradhatatlan történelmi és filozófiai tanulmányainak eredményének nevezhette volna, hanem talán még olyan hívő lelkeket is találhatna, akik hajlandók lennének elfogadni az ilyen igazságokat korszakalkotó igazságokért.


[1] Évkönyv, 245 o. ff.

[2] Évkönyv, 239. o.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: