Ami igazán megkülönbözteti a klasszikus nemzetgazdaságtant a modern szociálpolitikusok iskolájától a munkáskérdésben, az semmiképpen sem az irányzat. Mindketten elismerik a munkásosztálybeli lakosság nagy részének kedvezőtlen gazdasági helyzetét, mindkettő a munkások javára történő változást követel, egyikük sem utasítja el elvben az állami támogatást. Ellentétük abban rejlik, hogy a smithiánus iskola a munkások gazdasági helyzetének javulását elsősorban minden olyan állami és társadalmi intézmény felszámolásától várja, amely a munkások keresetére és jövedelmére hátrányosan hat, de az állam pozitív beavatkozását a nemzetgazdaságba csak ott tartja tanácsosnak, ahol a munkások és szabad egyesületeik önsegélyezése nem elegendő a fenti célra, míg modern szociálpolitikusaink – mármint azok, akik komolyan gondolják a munkások sorsának általános javítását – most, hogy a korábbi korszakok törvényhozásának nagy része, amely a szegényeket és gyengéket a birtokos osztályok javára elnyomta, már megszűnt, a fő hangsúlyt az állam pozitív beavatkozására helyezik. Ebben azonban nem lehet ellentmondást, eltérő tendenciát felismerni, hanem csupán a munkásosztály helyzetének javítására irányuló erőfeszítéseknek a megváltozott helyzetnek megfelelő továbbfejlesztését. A klasszikus nemzetgazdaságtan gazdaságpolitikája pontosan megfelelt azon kor legközelebbi és legsürgetőbb szükségletének, amelyben keletkezett, egy olyan kornak, amely tele volt igazságtalan osztályprivilégiumokkal és a szegények és gyengék számára káros kötöttségekkel, tele volt irracionális és önző kormányzatokkal. A. Smith és tanítványai helyesen ismerték fel koruk társadalmi-politikai szükségleteit, mindenekelőtt azzal, hogy a munkás számára káros kötöttségek megszüntetését szorgalmazták, és ellenezték a szegény ember számára káros állami beavatkozást a nemzetgazdaságba.
A. Smith és tanítványai a maguk korában legalább olyan mértékben “szociálpolitikusok” voltak, mint mi, akik jelenleg a Smith-iskolával szemben e név megtisztelő voltát követeljük. Azok az emberek, akik a jobbágyság, a földesúri jog, az önkényes igazságszolgáltatás, a “kizárólagos és kizsákmányoló céhek, a monopóliumok, az adóprivilégiumok stb. eltörlését szorgalmazták, már a “negatív programjukat” tekintve is legalább olyan igényt tartottak a szociálpolitikusok címére, mint a mai közgazdászok.
Ezzel azonban nem teljesült A. Smith és tanítványai programja. Láttuk, hogy az állam pozitív beavatkozását támogatják a gazdasági élet minden olyan területén, ahol az egyén szabad tevékenysége elégtelennek vagy károsnak bizonyul a közjó szempontjából, vagy ahol a közjó egyébként megköveteli azt. Senki sem kételkedik abban, hogy sem A. Smith, sem tanítványai tanításaik szellemében nem elleneznék a munkásosztályok jólétét célzó újabb pozitív intézkedések egyikét sem, de elleneznék a gabonavámokat, a fogyasztói adók progresszív emelését, a kartellrendszert és sok más “szociálpolitikai” törvényt és intézményt, ha ma ezekről kellene dönteniük. Ezeknek az embereknek a “törekvéseit” nem lehet kétségbe vonni.
Legfeljebb azt a kérdést lehetne feltenni, hogy a társadalomfilozófusok melyik csoportja tett többet ténylegesen a szenvedő néposztályok védelméért, ha ezt a kérdést nem kell teljesen történelmietlenként elvetni. Mindkét iskola arra törekszik, hogy a gyengék és elnyomottak gazdasági helyzetét a kor igényeinek megfelelően javítsa. Ha azonban az a fogadtatás, amelyre a szociálpolitikai elméletek az elsőként érintett néposztályok körében találnak, a helyes mérce viszonylagos jótékonyságuk értékeléséhez, akkor a fenti kérdés aligha dönthető el modern szociálpolitikusaink javára. Bármerre nézek, a munkásosztály még ma sem támaszkodik az újabb gazdasági elméletekre, amelyek szerint nem biztos, hogy a magas gabonavámok (amelyeket az importáló országokra vetnek ki!) emelik a kenyér árát, a kőolajvámok a munkás számára legfontosabb világítóanyag árát, a közvetett adók általában drágítják a munkás megélhetését és csökkentik életszínvonalát. Sokkal inkább azt látom, hogy a munkások törekvéseikben ma is szinte kivétel nélkül a klasszikus nemzetgazdaságtan elméleteire, a klasszikus iskola árelméletére, az alapbérelméletre és Ricardo bértörvényére, a közvetlen adózás követelésére stb. hivatkoznak, amelyeket a klasszikusok terjesztettek elő.
Ugyanez vonatkozik a munkásosztály felemelését célzó újabb pozitív intézkedésekre is. Távolról sem akarom megkérdőjelezni azt a törekvést, amelynek eredetüket és valószínűsíthető sikereiket köszönhetik. Mindazonáltal két dolgot le kell szögezni: először is, hogy a munkavállalók védelmét célzó jogszabályok Angliából, a “klasszikus nemzetgazdaságtan” országából származnak, másodszor pedig – amit fontosabbnak tartok -, hogy nincs olyan említésre méltó munkavállalói csoport, amely hajlandó lenne a szabad önrendelkezési jogot és különösen a szabad egyesülési jogot elcserélni a modern szociálpolitika összes pozitív intézkedéséért sem. Azt hiszem, nem ok nélkül. Mert bármennyire is nagyra értékeljük a munkásbiztosítást, ahogyan azt Németországban és Ausztriában már részben megvalósították, és a munkásosztály felemelésére irányuló szociálpolitikai intézkedések összességét, egyetlen pártatlan ember sem fogja tagadni, hogy a munkásoknak a korábbi, őket a tulajdonosi osztályok javára elnyomó törvényhozástól való megszabadítása és az egyesülési szabadság, amely mellett a klasszikus iskola kiállt, gyakorlati hatásaiban még most is összehasonlíthatatlanul nagyobb jelentőséggel bír. Ezt a munkásmozgalom szellemi vezetői is mindig felismerték. Elfogadják az új szociálpolitika előnyeit, de helyzetük mélyebb javulását csak a koalíciójuktól várják. Nemrég az angol Burns munkásvezető a liverpooli kongresszuson kijelentette, hogy a koalíció olyan hatalmi eszközt ad a munkások kezébe, amelynek minden követelésüket ki kell elégítenie, és hogy csak a munkások saját érdekeit tekintve kell vele eleinte óvatosan bánni. A munkásosztály javát szolgáló pozitív állami támogatási intézkedések viszont nem találtak ugyanolyan lelkes fogadtatásra a munkásosztály képviselői körében, nem keltettek ugyanolyan nagy reményeket. Azok az érdemek, amelyeket a “klasszikus nemzetgazdaság” szerzett a rászoruló néposztályok számára, semmiképpen sem rosszabbak, mint az újabb szociálpolitikai iskoláké. Smith és tanítványainak állítólagosan csak “negatív programja” még mindig nagyobb vonzerővel bír a rászoruló néposztályok képviselői körében, mint az újabb szociálpolitikusok “pozitív programja”. Ez annál is inkább így van, mivel ez utóbbi más szociálpolitikai intézkedések olyan rendszeréhez kapcsolódik, amely határozottan hátrányos a munkásosztály számára, és amely ellen A. Smith és tanítványai a tulajdon nélküli osztályok érdekében komoly ellenvetést emelnének.
Ha a klasszikus közgazdászok legalábbis nem rosszabbak a modern szociálpolitikusoknál, ami a munkáspártiságot illeti, akkor a klasszikus nemzetgazdaságtan álláspontja számomra más szempontból kétségtelenül lényegesen jobbnak tűnik, mint az újabb szociálpolitikusainké. Azon okok helyes belátására gondolok, amelyeken a dolgozó osztályok jóléte múlik. Azt, hogy a munkások helyzete nemcsak a pozitív törvényhozási intézkedésektől függ, hanem legalább annyira a tőke fokozatos felhalmozásától és a tőkével rendelkezők vállalkozói szellemétől, jelenleg túlságosan is félreértik. Úgy tűnik, hogy az egyoldalú ellenszenv mindazzal szemben, amit tőkének és vállalkozásnak neveznek, elvakította az újabb társadalmi-politikai iskolákat ennek az igazságnak és az ebből eredő gyakorlati következményeknek a felismerése iránt. Igaz, hogy a jövedelemnek a tőke és a munka közötti elosztása önmagában is rendkívül fontos probléma, és hogy minden olyan intézkedést, amellyel a munka az ipar életképességének megkérdőjelezése nélkül nagyobb részesedést kap a termelés eredményéből, társadalmi előrelépésként kell üdvözölni. De ugyanilyen biztosnak tűnik számomra az is, hogy a bérek jelentős növekedése csak a tőke fokozatos felhalmozásának és produktív felhasználásának következménye lehet, sőt, hogy a munkások növekvő számú népességének növekvő bérekkel vagy akár a meglévő bérekkel történő foglalkoztatása csak a produktív szakmák fellendülésével és a tőke felhalmozásával járhat együtt. Azok, akik elég egyoldalúan csak a terméknek a vállalkozó és a munkás közötti, a munkásosztály számára lehető legkedvezőbb elosztását tartják szem előtt, figyelmen kívül hagyják, hogy az ebből a munkásosztály számára várható előnyök, bármennyire is nagy jelentőségűek önmagukban, mégis szűkösek és kisebb jelentőségűek, mint azok, amelyek a tőke gyarapodásából és annak produktív felhasználásából maguktól adódnak.
Korunkat elég sokszor érte már szemrehányás amiatt, hogy a birtokos osztályok – az ókoriakkal ellentétben – nem az élet nyugodt élvezetére, hanem az újabb és újabb javak szüntelen megszerzésére törekszenek, hogy egy eredendően pleonéxia (irracionális mohóság) kerítette hatalmába őket, amelyet nem annyira a birtoklás nyugodt élvezetére való törekvés vezérel, mint inkább maga a birtoklás, a másoknál több birtoklásra való törekvés. Ez a vád, különösen a mai társadalom burzsoá osztályait illetően, nem nevezhető teljesen alaptalannak, és annál is súlyosabb, ha figyelembe vesszük, hogy a tőkésosztály absztrakt késztetése a tőkefelhalmozásra nemcsak a tőkésosztályból fakad, hanem a tőkésosztály következménye is. A kamatláb csökkenése a tőketulajdonosokra gyakorolt hatásaiban részben kioltja önmagát. Nekem azonban úgy tűnik, hogy ez a pleonéxia egyfajta gazdasági orvosság a dolgozó népesség fokozatos növekedésére, és az egyik legfontosabb eszköze annak, hogy munkát és jövedelmet biztosítson számára. Bármit is gondoljunk a polgári társadalmi osztályok “absztrakt tőkésítési ösztönéről”: szociálpolitikai szempontból jótékony hatású, és mindenesetre nem érdemli meg azok hangos elmarasztalását, akiknek egy szavuk sincs a tőkepazarlásra, mint ahogy az más társadalmi osztályokban néha oly káros módon jelentkezik, például a növekvő földbérletek alapján történő új jelzáloghitelek felvétele és fogyasztási célú felhasználása miatt.
A klasszikus nemzetgazdaságtan mindenesetre nem marad el az újabb szociálpolitikai iskola munkáspárti vonulatától; ami a tulajdon nélküli néposztályok többé-kevésbé kielégítő állapotának okaiba való helyes betekintést illeti, messze felülmúlja az utóbbit. Nem hagyja figyelmen kívül a tőke, a vállalkozói szellem és az üzleti értelmiség fontosságát a munkásosztály jóléte szempontjából; mentes a tőke és a vállalkozás doktriner gyűlöletétől, amelyet a szocialista agitációból vittek át az újabb szociálpolitikai doktrínákba. Sohasem téveszti szem elől, hogy még az egyenlőtlenül elosztott tőkegazdagság is kevésbé káros a munkásosztály számára, mint a tőkehiány, és a munkás sohasem tehetetlenebb, mint amikor az “átkozott pénz” elapad a vállalkozók számára, vagy a megfélemlített vállalkozói szellem visszariad a tőkebefektetéstől.
Fentebb már említettem, hogy az újabb szociálpolitikai intézkedések a rászoruló néposztályok felemelésére már a klasszikus nemzetgazdaság programjának csírájában megtalálhatók. Hozzá kellett volna tennem egy olyan minősítést, amely szerintem nagy fölényt biztosít a Smith-féle álláspontnak az újabb szociálpolitikusokéval szemben. Adam Smith és iskolája mindig a közjó, nem pedig az osztályérdekek mellett száll síkra; még az egyes társadalmi osztályokon belüli egyes tömörülések számára is kedvezőtlenebb intézkedéseket követelnek, amitől az újabb szociálpolitika nem tud teljesen megszabadulni.
A vidéki lakosságot súlyosan érintette a föld termékei árának csökkenése. Most úgy próbálnak segíteni rajtuk, hogy egy részüket kitagadják, mesterségesen hozzáadva egy új vidéki proletariátust a meglévőhöz. A parasztságon úgy akarnak segíteni, hogy a parasztok túlnyomó többségét a proletariátusba taszítják. A kisvállalkozások nehéz harcot vívnak a nagyiparral szemben. Hanyatlásának orvoslását abban kell keresni, hogy bosszantó akadályokat állítanak az egyes emberek szerzése elé, de megnehezítik az arra törekvők számára az önálló szerzést, és így mesterségesen növelik a függő bérmunkások osztályát. A bérmunkások helyzete a szociálpolitikusok legkomolyabb aggodalmát okozza. A segítséget – egyesek szerint – a munkásszervezetekben kell keresni, amelyek a legszegényebbek és a legrászorultabbak kizárásával egy bizonyos munkásarisztokráciának biztosítják a kispolgári lét előnyeit, de a többiek számára gyakorlatilag reménytelenné teszik a létért folytatott küzdelmet. A lakosság egyes osztályain belül kiváltságos tömörülések – egy kiváltságos numerus clausus – létrehozása, miközben teljesen megfeledkeznek a rajtuk kívül álló népességrétegekről, állítólag meggyógyítja a jelen társadalmi betegségeit! És mindezt nem az egyoldalú klientúra-érdekek, hanem a népi szociálpolitika szemszögéből követelik! A gyengék és az elesettek szociális segélyezésének problémáját azok mesterséges növelésével akarják megoldani, és különösen azzal, hogy “pozitív törvényhozás” révén nemcsak a tulajdont, hanem a pénzkeresés lehetőségét is átadják az egyes társadalmi osztályokon belül bizonyos köröknek, míg a kívülállók nemcsak a tulajdon, hanem a pénzkeresés világát is elzárva találják maguk elől. Még az iparosok kartelljei – a legdurvább, kollektivista manchesterizmus e formái – is megtalálták dicsérőiket és elismerésüket, mint társadalompolitikai szempontból hasznos intézmények, sőt mint a szociális kérdés megoldásának egyetemes eszközei. Így kell megszüntetni a világból a szociális nyomort, megakadályozni a szocialista elemek behatolását a hadseregekbe, elhárítani a jelenlegi jog- és társadalmi rendet fenyegető veszélyt!
E “pozitivizmus” társadalompolitikai intézkedései azonban nem kevésbé idegenek A. Smith-től és tanításait az ő szellemében továbbfejlesztő tanítványaitól, mint a tőke és a vállalkozás fontos társadalompolitikai funkciójának téves megítélése a modern nemzetgazdaságban.
A klasszikus nemzetgazdaságtan nem marad el az újabb szociálpolitikai iskoláktól a szegények és a gyengék védelme tekintetében – szociálpolitikai irányzatában -, de a gazdasági jelenségek természetének és okának helyes felismerésében – helyes elméleti belátásban – messze felülmúlja őket.
Az új tanok hatása a lakosság azon rétegeire, amelyeken segíteni kell, nem maradt el. A takarékosság és személyes hatékonyság révén a kedvezőbb helyzet elérésére való törekvés, amely törekvésnek, mint azt egyetlen elfogulatlan ember sem tagadhatja, a népesség minden osztályának legfontosabb gazdasági fejlődését köszönheti, a nép széles rétegeiben láthatóan hanyatlik, minden gondolat és törekvés csak a társadalom egyes osztályainak a nemzetgazdaság teljes hozamából való minél nagyobb részesedésért folytatott küzdelmére irányul. Az egyéni hatékonyságra való törekvés az egész szempontjából terméketlen tömegek harcában merült el. A szociálpolitikusok által oly sokat lenézett önérdek nem tűnt el a világból, hanem kollektivista, nemzeti és osztályönzéssé fajult, amely nem az össztermelés (az osztozkodás tárgya !) növelésére törekszik, hanem a társadalom egyes osztályainak a lehető legnagyobb részesedésére az össztermelésből.
A németországi szociálpolitikai iskola részben olyan doktrinerizmusban szenved, amely egyoldalúságát tekintve élénken emlékeztet a manchesteri doktrinerizmusra, csakhogy az utóbbi mindent kritikátlanul az egyéni érdekek szabad játékától vár, az előbbi pedig a mesterséges “szervezetektől” és az államhatalom beavatkozásától. Volt idő, amikor a szakértő közgazdász hírnevét adományozták mindenkinek, aki kijelentette, hogy el akar pusztítani mindent, ami az állami befolyásra vagy szervezettségre emlékeztet. Ahhoz, hogy egy bizonyos “társadalmi-politikai irányzat” mai képviselői a legnagyobb dicséretet elnyerjék, általában nem kell más, mint a tőke, a vállalkozói szellem és a gazdasági kérdésekben az egyéni kezdeményezés és önállóság vak ellenzése.
Mind az egyik, mind a másik doktrinerizmusa egyformán messze eltávolodott attól az objektív tudománytól, amely a munkásosztályok helyzetének javításában és a jövedelmek igazságos elosztásában, de nem kevésbé az egyéni képességek, a takarékosság és a vállalkozó kedv előmozdításában is elismeri az államhatalom ugyanolyan fontos feladatait.
Carl Menger Intézet 