Walter Block: Munkahelyek és munkanélküliség – néhány alapvetés

Mivel a foglalkoztatás és a munkanélküliség állandó témák a sajtóban és a politikai kampányokban is, vegyük át röviden az alapokat, és számoljunk le pár téveszmével.

„Nem a munka, hanem a jól elrendelt munka, szóval az ész a nemzeti gazdaság talpköve”[1]

Amikor azt olvassuk a médiában, hogy „az XYZ gyár megnyitása 1,000 új munkahelyet teremtett”, ujjongás hallatszik. Ha az ABC vállalat bezár, és elveszik 500 állás, elszomorodunk. A politikus, aki támogatást tud adni az ABC megmentésére, könnyen maga mögé állíthatja a lakosság jelentős részét a munkahelyek megvédéséért.

De pusztán a munkahelyek még nem garantálják a társadalom jólétét. Képzeljünk el egy olyan munkát, hogy valakinek hatalmas gödröket kell ásnia, aztán újra betöltenie. A szocialista rendszerben – amely gyakran kérkedett a teljes foglalkoztatottsággal – számos munkahely pont ilyen terméketlen volt. Mi van, ha a munkások olyan javakat és szolgáltatásokat állítanak elő, amiket senki sem akar megvenni? A lényeg a termelés, a munkahely pedig csupán eszköz, hogy elérjük ezt a célt.

Képzeljük el, hogy a Robinson család hajótörést szenved egy lakatlan szigeten. Munkahelyek kellenek nekik? Nem: ételre, ruhára, menedékre, a vadállatoktól való védelemre van szükségük.

Minden teremtett munkahely leköti a korlátozott, értékes munkaerő egy részét. Fontos, hogy a munkát megfelelően osszák el, hogy a lehető legtöbb terméket állíthassák elő a szűkösen rendelkezésre álló munkából, tőkejavakból és természeti erőforrásokból.

Ugyanez igaz a társadalomra is. A munkaerő kínálata szűkös. Nem szabad hagyni, hogy az állam teremtsen munkahelyeket, vagy elveszítjük azon javak és szolgáltatások egy részét, amik egyébként létrejöttek volna. Meg kell őrizni az értékes munkaerőt fontosabb feladatokra, amiket még nem végeztünk el.

Másfelől képzeljünk el egy olyan világot, ahol a rádiók, a pizzák, a futócipők és minden más, amit akarunk, csak úgy ömlik az égből, mint a mennyei manna. Akarnánk-e munkahelyeket egy ilyen utópiában? Nem, ekkor foglalkozhatnánk bármi mással – tanulással, napozással stb. –, amit önmagában és közvetlenül is élvezetesnek találunk.

Ahelyett, hogy öncélként dicsérnénk a munkahelyeket, azt a kérdést kell feltennünk, hogy miért is olyan fontos a foglalkoztatás. A választ pedig az, hogy a körülményeinket a közgazdasági értelemben vett szűkösség jellemzi, és dolgoznunk kell, hogy élhessünk, boldogulhassunk. Tehát

ujjongani csak akkor érdemes, amikor arról hallunk, hogy a munkahelyteremtés révén olyan termékeket állítanak elő, amit az emberek valóban értékelnek, vagyis amit hajlandók megvenni a nehezen megkeresett pénzükön.

Ez pedig csak a szabadpiacon lehetséges, bürokraták és politikusok által nem.

De mi van a munkanélküliséggel? Mi van, ha az emberek dolgoznának, de nem kapnak állást? Csaknem minden esetben a kormányzat intézkedései tehetők felelőssé a munkahelyek hiányáért.

A minimálbér a legelesettebbek elé állít akadályt

A minimálbér azt jelenti, hogy a béreknek kötelezően el kell érniük egy államilag meghatározott szintet. Hogy lássuk, miért káros ez, vegyünk példát a természetből: vannak állatok, amelyek másokhoz képest gyengébbek. Például a tarajos sül védtelen lenne, ha nem lennének tüskéi, ahogy a szarvast is levadásznák, ha nem tudna gyorsan szaladni.

A gazdaságban vannak emberek, akik relatíve gyengébbek:

fogyatékosok, fiatalok, képzetlenek – mind gyenge gazdasági szereplők. De ahogy a gyenge állatok a természetben, úgy nekik is van egy előnyük, amivel kompenzálhatnak: hogy kevesebbért is tudnak dolgozni. Amikor a kormány a kötelező minimálbérrel elveszi tőlük ezt a lehetőséget, az olyan, mintha megfosztanánk a tarajos sült a tüskéitől.

Az eredmény a munkanélküliség, ami aztán nyomasztó magányhoz, izolációhoz és függő helyzetekhez vezet.

Vegyünk egy fiatal, tanulatlan és képzetlen embert, akinek a termelékenysége a piacon óránként 2,5 dollárt ér. Mi van, ha a törvény előírja, hogy óránként 5 dollárt kell neki fizetni? Onnantól, aki alkalmazza, óránként 2,5 dollárt veszít rajta.

Vegyünk egy férfit és egy nőt, akik mind 10 dollárt képesek termelni óránként, azonban – diszkrimináció vagy bármi más okán – a férfinek kifizetik a 10 dollárt, a nő viszont óránként csak 8 dollárt kap. Ez olyan, mintha a nőnek oda lenne írva a homlokára: „Engem vegyél fel, és óránként két dollárt nyersz.” Emiatt vonzó munkaerő lesz még egy szexista főnök számára is. De amikor törvényileg előírják, hogy ugyanannyit kell a nőnek is kapnia, mint a férfinek, a munkáltató ingyen kiélheti a szexizmusát azzal, hogy nem veszi fel – és nem kell óránként két dollárral többet fizetnie a férfiakért.

Mi lenne, ha a kormánynak az a remek ötlete támadna, hogy ugyanúgy kell bérezni az ápolókat és a kamionsofőröket, mert a foglalkozásaiknak „természetüknél fogva” egyenlő az értékük? Azt jelentené, hogy magasabb szintre emelnék a nővérek bérét, ami munkanélküliséget okozna a nők körében.

Minél több a szabály, annál kevesebb a munkahely

Akkor is munkanélküliséget teremtenek, amikor törvényi erővel kényszerítik a munkáltatókat, hogy garantáljanak bizonyos fajta munkakörülményeket. Például ha a gyümölcsöt vagy zöldséget leszedő bevándorlóknak kötelező meleg vizes, modern fürdős szállást biztosítani, az közgazdaságilag ugyanaz, mintha a bérüket emelnék:

a munkáltató szempontjából a munkakörülmények nem sokban térnek el a pénzben fizetett bérektől. Ha a kormány kötelezi, hogy többet adjon, kevesebb embert fog alkalmazni.

Amikor az állam előírja, hogy a munkáltató csak olyanokat vehet fel, akik szakszervezeti tagok, az diszkrimináció a nem szakszervezeti dolgozókkal szemben, akiket így súlyos hátrányba vagy permanens munkanélküliségbe taszít. A szakszervezetek elődleges célja, hogy távol tartsák a versenyt; államilag garantált kartellek, mint bármely másik.

A munka törvénykönyve – amely előírja, hogy senkit nem lehet tisztes eljárás nélkül kirúgni – elvileg a munkavállalók védelmében született. De ha az állam azt mondja a munkáltatónak, hogy bármi történik, kénytelen lesz megtartani a munkavállalóját, akkor már eleve kevésbé lesz hajlandó felvenni. Így a törvény, amely elsőre úgy tűnik, hogy segíti a dolgozókat, valójában az esélyüket csökkenti, hogy felvegyék őket. És ugyanez a hatása a munkára kivetett adóknak, amelyek megemelik a cégek költségeit, és eltántorítják őket további munkaerő alkalmazásától. A munkáltatóra kivetett adók, mint amik a társadalombiztosításhoz kapcsolódnak Amerikában, komoly pénzügyi és adminisztratív költségeket jelentenek a munkaadóknak, jelentősen emelve azt a plusz költséget, amit egy új ember alkalmazása jelent.

Az állam által adott munkanélküliségi támogatás vagy segély is ösztönzi a munkanélküliséget azzal, hogy a tétlenséget támogatja. Ha egy bizonyos viselkedést támogatnak (jelen esetben a „nem dolgozást”), akkor több lesz belőle.

A szabályozás jó a bevédetteknek, rossz mindenki másnak

A munkanélküliség egyik fontos forrását a szabályozás és az engedélyek jelentik. A legtöbben tudják, hogy orvos és ügyvéd csak az lehet, akinek van rá engedélye. Kevésbé közismert, hogy a vadászmenyét-tenyésztőknek, a solymároknak és az epertermesztőknek is kell engedély. Valójában a kormányzat Amerikában mintegy ezer foglalkozást szabályoz mind az ötven államban. Egy floridai nő szegényeknek fenntartott utcai étkezdéjét nemrég bezárták mint engedély nélküli éttermet, és sok szegény ember maradt emiatt éhesen. [Ez gyakori kép Magyarországon is – a ford.]

Amikor az állam azt mondja, hogy bizonyos munkákat csak engedéllyel lehet végezni, azzal egy jogi belépési korlátot állít fel. Miért kéne illegálisnak lennie, hogy bárki pénzért levághassa a másik haját? A piacon ki fog derülni, amit a fogyasztóknak tudniuk kell.

Amikor az állam speciális jogi státuszt ad egy foglalkozásnak, és törvényben tiltja be a versenytársait, munkanélküliséget teremt. Például

ki lobbizik olyan törvényekért, amelyek megtiltják, hogy bárki hajat vághasson? Azok, akik hajvágással foglalkoznak – nem azért, hogy megvédjék a fogyasztókat a rosszul levágott hajaktól, hanem hogy megvédjék magukat a versenytől.[2]

Számos olyan állás van, ami kevés képzettséget igényel (például a fűnyírás), s amik ilyenformán tökéletesek lennének olyan fiataloknak, akik szeretnének egy kis zsebpénzt keresni. A jövedelmen kívül a munka azt is megtanítja nekik, hogy mit jelent dolgozni, hogyan bánjanak a pénzzel, s hogyan kell megtakarítani vagy akár befektetni is. De a legtöbb helyen az államok diszkriminálják a tinédzsereket, és megakadályozzák, hogy részt vegyenek a szabad vállalkozás rendszerében. Amerikában a gyerekek még egy limonádé-standot sem állíthatnak fel.

Végül a jegybanki pénzteremtés is munkanélküliséget okoz azáltal, hogy előidézi a fellendülés–összeomlás ciklusát. A pénzhígítás nemcsak az árak emelkedését jelenti; a munkaerő elosztását is összezavarja. A ciklus felívelő ágában a cégek új dolgozókat vesznek fel, akik közül többeket – a magasabb bérekkel – más munkahelyekről csábítanak át. A felfutó ágazatok jegybanki támogatása viszont addig tart, amíg el nem jön az összeomlás: ekkor a munkásokat leépítik, elbocsátják.

A munkanélküliséget a piac felszabadítása oldaná meg

A szabadpiac természetesen nem jelent utópiát. Olyan világban élünk, ahol az embereknek különböző képességeik vannak, a piaci preferenciák változnak, és előfordul tökéletlen informáltság is, ami ideiglenes, piaci által generált munkanélküliséghez vezet (Mises ezt nevezte „katallaktikus munkanélküliségnek”). És vannak olyanok is, akik inkább a munkanélküliséget választják, amíg nem találnak kellően magas bérezésű állást.

De mi, mint társadalom, biztosíthatjuk, hogy aki dolgozni akar, annak legyen erre lehetősége – azzal, hogy eltöröljük a minimálbért és az „egyenlő munkáért egyenlő bért” előíró törvényeket, a munkakörülményekre vonatkozó törvényeket, a kötelező szakszervezeti tagságot, a munkahelyvédelmet, a munkára kivetett adókat, a munkáltatói adókat, az állami munkanélküliségi támogatást, a segélyeket, a szabályozásokat, az engedély-kötelezettségeket, a gyerekek munkavállalását tiltó törvényeket és az állami pénzteremtést.

Az értelmes munkahelyekhez nem más vezet, mint a piaci szabadság.

Ez a cikk a Carl Menger Intézet munkaerő-piacról szóló sorozatának harmadik része. Az első rész a szakszervezetek szerepéről szólt, a második rész pedig a „kizsákmányolás” marxi téziséről. A negyedik rész témája a minimálbér-szabályozás elvei és magyarországi gyakorlata lesz.

Jelen írás eredetije a Mises.org-on jelent meg. Fordította Madlovics Bálint.


[1] Ez a – magyar szövegbe beszúrt – alcím Széchenyi Hitelének „A robot vagy szakmány” c.  szakaszából származik (https://mek.oszk.hu/06100/06132/html/hitel0007.html). Kiemelés az eredetiben. (A ford.)

[2] Ugyanez a példa, amikor megtiltják az utcai árusoknak, hogy ételt és más termékeket adjanak azoknak, akik akarják. Az olyan városokban, mint New York vagy Washington az utcai árusok elleni törvények leghangosabb támogatói nem mások, mint a bejáratott éttermek és áruházak.

4 thoughts on “Walter Block: Munkahelyek és munkanélküliség – néhány alapvetés

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: