A tőke mint termelési eszköz felfogása, szemben a fogyasztási cikkekkel
(mint “leendő fogyasztási vagyon!”)
A termelőeszközök és a fogyasztási cikkek (azon javak, amelyek nem közvetlenül, hanem a termelés által közvetített úton, valamint azon javak, amelyek közvetlenül szolgálják a szükségleteink kielégítését) közötti különbségtétel nemcsak jogos, hanem a nemzetgazdaság elmélete szempontjából szinte alapvető jelentőséggel bír. Úgy gondolom, hogy csak a jövőben ismerik el teljesen a fogyasztási cikkek (az elsőrendű áruk) és a termelési eszközök (a magasabb rendű áruk) közötti szigorú megkülönböztetést, valamint az utóbbinak a véges termékhez viszonyított különböző fokozatait[1]), különös fontosságát az érték, azaz egyrészt a termelési tényezők ára, másrészt a termékek közötti kapcsolat doktrínája szempontjából. Természetesen messze áll tőlem, hogy megkérdőjelezzem a javak fenti osztályozása fontosságát a közgazdaságtan elméletében. Amit itt hangsúlyozni kell, az csupán az a körülmény, hogy amennyiben a tőke fogalmát nem teljesen önkényesen értelmezzük, az semmilyen módon nem esik egybe az egyes gazdaságok eszközeinek tőkére és a tulajdon más kategóriáira való felosztásával.
Még a nem gazdasági, sőt a szabad javak is lehetnek termelési eszközök és gyakran nélkülözhetetlen termelési tényezők. A víz például, amelyet egy fogadós az élelmiszere készítéséhez, a gyógyszerész a gyógyszereinek előállításához használ, kétségtelenül ugyanolyan termelési eszköz a fenti technikai értelemben, mint a hús, az üzemanyagok, illetve a drága gyógyászati anyagok, amelyeket a fent említett személyek a termelésükhöz használnak. Senki sem fogja azonban komolyan azt állítani, hogy a víz, bár a fenti esetekben nem gazdasági jószág jellegű, a fenti személyek “tulajdonának”, vagy akár tőkéjének részét képezi[2].
Azonban még ha a tőke fogalma azokra a termelőeszközökre korlátozódik is, amelyek gazdasági javakként jelennek meg előttünk, ugyanez akkor is tarthatatlan marad. A háztartásban rendelkezésre álló nyersanyagok és segédanyagok, amelyeket az érintett gazdasági egység személyes használatára szánt fogyasztási cikkek előállítására szánnak (pl. a háztartások feldolgozatlan élelmiszerekből, ruházati szövetekből, üzemanyagokból stb. származó készletei), kétségtelenül (a vonatkozó értelemben) olyan javak – amelyeket műszaki termelésre szántak. Ezek a szó legszorosabb értelmében vett “leendő fogyasztási cikkek”, de ennek ellenére nem termelőeszközök (a tőkéről nem is beszélve!), hanem készletek, azaz további technikai szerkezetátalakítást igénylő fogyasztási cikkek. Az egyes egyének gazdaságában vannak olyan árukategóriák, amelyek a szó technikai értelemben vett termelési eszközök, de egyáltalán nem jelentenek vagyont (különösen nem gazdasági javakat!), és mások, amelyek valóban “eszközök” a szó tágabb értelemben, de nem termelőeszközök (nem is beszélve a “tőkéről”), hanem a “fogyasztási cikkek”.
Ezzel szemben, a fogyasztási javak a termelő vagy az azokat értékesítő kereskedő kezében nem kevésbé tőkék, mint a nyersanyagok vagy a segédanyagok. Éppen úgy van tőke, amely nem termelőeszközökből áll, mint amennyire olyan termelési eszköz, amely nem tőke, és ez a körülmény különösen világossá válik, amikor rájövünk, hogy olyan tőkejavak figyelhetők meg, amelyekben, mint a pénztőke esetében, a technikai termelési eszköz jelleg szóba sem jöhet.
A termelés technikai eszközeinek fogalma egyáltalán nem esik egybe a tőke fogalmával, legalábbis az egyéni gazdaság értelmében vett tőke fogalmával, amelyet lentebb itt tárgyalunk. Alapvető hiba azt a tényt, hogy az áru a szó technikai értelmében vett termelési eszköz, a tőke és a tőkének nem minősülő termelési eszközök közötti különbség kritériumának tekinteni.
A fenti vélemény képviselői szükségképpen arra a következtetésre jutnak, hogy ne nevezzenek tőkének számos olyan jószágot, amely termelési eszköz, és fordítva, ismerjék el tőkeként azokat a javakat is, amelyek nem termelési eszközök, és végül hagyják el a tőke elméletének technikai nézőpontját, és “termelésen” értsenek minden jövedelemképződést. Kötelességüknek érzik, hogy “termelési eszköznek” tekintsenek minden olyan eszközt, amely technikai jellegétől függetlenül jövedelmet eredményez – hozamot, bevételt “termel”.
Ez kiküszöböli azokat az ellenvetéseket, amelyek szemben állnak a tőke fogalmával abban az értelemben, ahogyan azt korábban gondolták. Nyilvánvaló azonban, hogy az így módosított felfogás lényegében egybeesik azzal a doktrínával, amely a tőkében “a jövedelem felhalmozására fordított vagyont” ismeri fel, amelynek elégtelenségét már az előző részben is bemutattam.
Akármilyen értelemben is értjük a “termelőeszköz” kifejezést, a tőke és a termelőeszközök azonosítása terminológiailag önkényesnek, tényszerűen hibának bizonyul[3]. Valójában számos közgazdász arra törekedett, hogy fenntartsa a tőke fenti koncepcióját, nem annyira az egyéni gazdaság, mint a nemzetgazdaság tekintetében. Innentől azokkal a hibákkal kívánok foglalkozni, amelyekbe az érintett szerzők a fenti megfontolás során beleestek.
[1] Vö. Az én A közgazdaságtan alapelveimmel. 1871. 7. o.; E. v. Bochm Jogok és viszonyok, 1881. 100.o. ff.; ugyanebből : ” Az áruk gazdasági értékének elméletének alapjai” ezekben az évkönyvekben 1886, XIII, 61. o. ff.; Fr. v. Wieser: A gazdasági érték eredetéről és főbb törvényeiről. 1884. 47. o. ff.
[2] Az itt vitatott tőkefelfogás figyelmen kívül hagyja azt a fontos tényt, hogy a tőkeelméletre tekintettel különbséget kell tenni az egyes gazdaságok termelőeszközei között, amelyek termékeit önmagukban fogyasztani kívánjuk, és azok között, akiknek a termékeit az eszközök költségeinek megtérítése után (piaci értékük tekintetében) kívánjuk fogyasztani. Mindkét árukategória termelési eszköz (“leendő fogyasztási vagyon!”), de a tőkeelmélet tekintetében lényegében különböző osztályok. A fenti elmélet alapjául szolgáló implicit feltételezés, miszerint minden technikai termelés a jövedelemre irányul, téves, amely magában foglalja a technikai termelési eszközök fogalmának összetévesztését a szó gazdasági értelmében vett termelési eszközök fogalmával, összetévesztve a ” leendő vagyont” a ” termelővel “, sőt a műszaki termelési folyamatban található (gazdasági és nem gazdasági) javakat a magával a termelő eszközökkel. Vö. esp. Böhm ‘s A tőkekamat-elméletek története és kritikája , 1884, 127. o ff.
[3] Knies tőkefelfogása (Pénz és hitel, I. 1885, pp. 45 ff., különösen 50 ff.) lényegében a fenti két szakaszban elutasított tőkeelméletek határain belül van. Szerinte a tőke szót, “mint az életben, úgy a nemzetgazdaságban is”, kettős értelemben használják, “mindkét alkalommal a gazdasági életben a legnagyobb jelentőségű tárgy”; egyrészt a “tulajdonos számára használható (beleértve a stimulánsokat is!) megjelölésként ” Árukészletek és/vagy termelőeszközök”, másrészt a “valódi termelőeszköz” megnevezéseként (a szó technikai értelmében). A rendkívül gondos és érzékeny szerzőnek ez a felfogása valószínűleg minden másnál nagyobb mértékben írható le úgy, mint a tőke tudományos elmélete jelenlegi tarthatatlan állapotának tünete. Valójában sem az élet, sem a tudomány nem írja le a tulajdonos által a maga teljességében tőkeként felhasználható javak kínálatát (vö. V. Mataja, Vállalati nyereség, 187. o.), és éppolyan helytelen, hogy az élet minden “valódi termelő eszközében” elismeri a tőkét (vö. a fenti megjegyzésekkel, 8. o. ff.).
Carl Menger Intézet 