Radácsy László: A nagy cégek, a globalizáció meg minden

„Fel kell-e darabolni a hatalmasra nőtt Big Tech cégeket”, kérdezi az IPM 2021 májusi számában megjelent cikk, amely beszámol arról a múlt nyáron megrendezett kongresszusi meghallgatásról, ahol az Amazon, Apple, Facebook, Google négyes vezetőit kérték számon. De mi is ezeknek a cégeknek a bűne?

Az egyik legfontosabb vád ellenük, hogy nagyok, és nincs igazán konkurensük. Itt mellékesen azért jegyezzük meg, hogy különböző gazdasági szegmensekben ők maguk egymás konkurensei: az Amazon és az Apple TV-fronton (és ha igazak a hírek, a Facebook is szívesen bővülne ebbe az irányba), az Apple és a Google pedig a mobilpiacon versenyez egymással. És

hogy legyőzhetetlen hatalomra tettek szert? Hosszú évekig nézett szembe ugyanezekkel a vádakkal a Microsoft, amelyet a kongresszusi meghallgatásra már be sem idéztek.

A Microsoft ugyanis valódi hatalom az asztali gépek és laptopok piacán, mire azonban észbe kapott, a zsebben hordható számítógép versenyében reménytelenül lemaradt. Volt egy óriás, majd jött egy új ötlet, egy innováció, amivel új óriások emelkedtek ki (korábban a Google „csak” egy kereső volt, igaz, a legjobb, szintén innovációnak köszönhetően), míg a korábbi abszolút óriás elvesztette előnyét.

Világos, hogy bármely vállalat joggal büntethető, ha lop, ha csal, ha becsapja az ügyfeleit, na de azért, mert nagy! Mert sikeres! Bármibe

lefogadom, hogy az ítélkező honatyák zsebében is vagy iOS vagy Android operációs rendszerre épülő mobiltelefon van; fogadok, hogy többségük a Google-t használja internetes keresésre, pedig ott a Yahoo, a Duck Duck Go, a Bing (a Microsoft versenyben szintén lemaradt keresője). Egyértelmű, hogy van másik, többségünk mégis a Google-t használja, mert az a legjobb. Legjobbnak lenni bűn?

A ’60-as, ’70-es években a jégkorong-világbajnokságok legmagasabb szintjén nyolc csapat szerepelt. A lebonyolítás úgy történt, hogy minden csapat játszott egymással, majd az első négy a bajnoki címért, a hátsó négy a kiesés elkerüléséért játszott még egy kört egymással. Úgy alakult azonban, hogy a szovjet csapat rendkívül erős volt ebben az időben, ezért nemigen adott esélyt, hogy más csapat nyerjen aranyérmet. A szervezők ezért megreformálták a versenyszabályokat, és az alapszakasz után mindenki elvesztette addig megszerzett pontjait, és ismét nulláról vágott bele a rájátszásba. A módosítást persze azzal magyarázták, hogy így igazságos, és hogy esélyt kell adni a többi csapatnak is – ha már maguk nem tudják kiharcolni az esélyüket, teszem hozzá én. Vagyis a szovjet csapatot meg kellett büntetni, hátrányos helyzetbe kellett hozni büntetésül azért, mert … jó.

Én ugyanezt az „igazságot” látom viszont a nagy techcégek elleni akciókban, amelyek azon a meggyőződésen alapulnak, hogy igazságtalan, ha valaki azért nem boldogul, mert nem elég jó.

Ha a felhasználó a keresők közül a Google-t választja, akkor állítsunk mesterséges akadályokat a Google elé, hogy ugyanezek a felhasználók kénytelen legyenek más keresőt használni. Ha ugyanis nem kényszerítjük őket, eszük ágában sem lenne.

A Facebook esete kicsit más, ők kitaláltak egy olyan, egész világra kiterjedő közösségi hálót, amilyenből ha van egy, nincs szükség többre. Lám, itt volt nekünk az IWIW, ami hasonló feladatot látott el, de csak a határokon belül. Vesztett azonban azzal a szolgáltatással szemben, amelyik tökéletesen helyettesítette az IWIW minden szolgáltatását, csak kinyitotta előttünk az egész világot. Nem lehetetlen ugyan, de vállalkozó legyen a talpán, aki annyival jobb rendszert tud kitalálni, amiért a felhasználók hajlandók elhagyni a „járt utat”. A Google megpróbálkozott vele, és kudarcot vallott.

A Facebooknak ugyanaz az előnye és a hátránya: a szabad kommunikáció. Nem érvényesek rá a korlátozó állami szabályozások, megnehezíti az állami ellenőrzést, hiszen gyakorlatilag semmivel nem gyengébb az államnál. A szabad kommunikáció és a folyamatos ellenőrzés hiánya azonban azt is jelenti, hogy bármi megjelenhet rajta: összeesküvés-elmélet, hamis hír, hazugság, ami

kiváló támadási felületet ad a mindent ellenőrizni, mindent szabályozni, mindent kézben tartani akaró államnak, amely meg akarja óvni állampolgárait a negatív hatásoktól, becsapástól, tévedéstől, a gyámkodó állam azon meggyőződésétől vezetve, hogy állampolgárai csökkent értelműek. Annyira buták, hogy azon túl, hogy őket megválasszák, semmit nem szabad rájuk bízni.

Így aztán az egyébként szabadságot hirdető államok olyan súlyos cenzúrát szorgalmaznak a közösségi háló felett, amit saját országuk sajtójával szemben nem engedhetnének meg maguknak.

Érdekes, hogy ugyanezeknek a kormányoknak eszükbe sem jut betiltani a kormánysajtót, az ellenzéki sajtót, a választási kampányt, amelyek egytől-egyig arra épülnek, hogy a választó manipulálható. Sokkal becsületesebb, hatékonyabb és nem utolsó sorban „jogállamibb” megoldás lenne, ha a gyerekek már az iskolában megtanulnák, hogyan lehet felismerni a manipulációt, a hazugságot, honnan tudjuk, hogy egy hír hamis, hogyan tudjuk ellenőrizni egy hír valódiságát. Az így oktatott polgár nem vesz be minden fake news-t, csak mert jól hangzik, ám azt a rengeteg politikai propagandát és manipulációt sem, amivel a kormány- és ellenzéki sajtó próbálja megfelelő irányba terelni. Valódi és értelmes programokkal kellene kampányolni a választások előtt, hiszen a választó átlátna a hazugságon.

A cikk még egy problémát vet fel, mégpedig azt, hogy ha – mondjuk – egy magyar állampolgár a nagy techcégeken keresztül reklámoz, a reklámbevétel, a profit, valamint az érte fizetendő jövedelemadó Amerikába megy ahelyett, hogy Magyarországon maradna. Vagy ha egy magyar polgár a Balatonra utazik, a szállásdíj egy része egy külföldi szállásközvetítő céghez kerülhet. Ezzel – véli a cikkíró és nyilván a magyar politikus is – Magyarország bevételtől esik el. Csakhogy

ezek a vélemények azon alapulnak, hogy múlt századi ésszel gondolkodunk, múlt századi adórendszert próbálunk ráerőltetni a modern globalizálódott világra.

És ennek semmi köze a nagy techcégekhez. A magyar állampolgár, ha kedve tartja, elmegy Bécsbe és ott vásárol; ha tetszik, amerikai, angol, ausztrál, svéd vagy kínai online üzletből rendel árut. Ezek nyilván otthon adóznak, de nem megkárosítják a magyar államot, egyszerűen jobbak, mint a magyar szolgáltató. Pedig utóbbinak nagy előnye, hogy közel van, hamarabb tudja szállítani az árut, az ügyfél számára pontosan ismert nyelven tévedhetetlenül érthetően tud kommunikálni.

Tudomásul kell venni, a gazdasági verseny nem korlátozódik egy-egy országra: az egész világ versenypálya. Semmi kétség, az állami bürokráciák ennek vesztesei, az egyes polgárok számára azonban – legyenek vállalkozók, kereskedők, ügyfelek vagy megrendelők – nagyon nagy nyereség, aminek óriási szerepe van életszínvonalunkban, életminőségünkben.

A világ nem akkor halad, ha a sikereseket visszafogjuk, hogy a gyengék is boldogulhassanak, hanem akkor, ha megfejtjük vagy eltanuljuk a jóktól sikerük titkát, és utánozzuk, netán meghaladjuk őket. Mark Spitz és Michael Phelps sokat tett hozzá az úszás fejlődéséhez, az agyondoppingolt NDK-s úszólányok nem. És Eric Moussambani sem, hiába szerelnének motort a lábára az egyenlőség érdekében.

Ezt a bejegyezést a Menger-blog állandó szerzője, Radácsy László írta. Olvasd el korábbi írásunkat is a témában: Richard Epstein: Feldarabolja-e az állam a techcégeket?

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: