Marx Tőke I. kötete Agatha Christie szemével.

Tóth András

Marx Tőke I. Kötete Agatha Christie szemével.

Minden idők legjobb és legsikeresebb tudományos csalása – a valaha volt legtragikusabb következményekkel.

A Tőke I. kötete (C1) fejti ki Marx kizsákmányolás-elméletét. A kizsákmányolás elmélete a munkaérték-elméleten, vagyis, hogy az emberi munkavégzési képesség képes egyedül új érték teremtésére, és azon alapul hogy a kereskedelmi forgalomban egyenlő értékek cserélődnek. E két alapelvből kiindulva mutatja be Marx, hogy az ipari kapitalizmusban a kapitalisták egyetlen profitforrása a munkások által megtermelt többletérték. Ez a többletérték úgy keletkezik, hogy a munkaidő egy részében, Marx szerint felében, a munkások többlet értéket termelnek, ami a profit. Vagyis a munkások tőkések által ellenszolgáltatás nélkül elsajátított ingyenmunkája a profit forrása. A kizsákmányolás a kapitalizmus velejárója, és csak egy szocialista forradalom és a termelőerők szocializálása vethet véget a kizsákmányolásnak. Marx továbbá azzal érvelt, hogy a kapitalizmus összeomlása elkerülhetetlen, mivel a gépek (Marx szóhasználatában állandó tőke) egyre növekvő használata csökkenti a munkások kizsákmányolásával elérhető profitot. Ezenkívül a kapitalisták közötti árverseny a termelés koncentrációjához vezet, és a egyre szűkülő kapitalista osztállyal szemben egyre növekszik a szegénységben élő munkásosztály. S ennek következtében a kapitalizmus fejlődési dinamikája megteremti mind összeomlásának, mind megdöntésének feltételeit.

  C1-t Marx tudományos teljesítményének intellektuális csúcspontjaként (Barnett 2009, 146. o., Balibar 2018) tartják számon. A C1-nek mindenképpen érett és átgondolt értekezésnek kellene lennie. Hiszen legalább tíz, vagy még inkább húsz év koncentrált munkájának eredménye, és amelyet három kézirat változat előzött meg. Ezért elvárható lenne egy magas szintű, átgondolt és gondosan összehangolt szerkezet és nagyfokú koherencia – amit pláne elvárhatunk a 19^.század egyik legjobb gondolkodójától, aki életének érett szakaszában írt. Számos értékelés támasztja alá, hogy C1-et Marx nagy odafigyeléssel írta. Roberts (2017) érvelése szerint C1 struktúrája Dante Isteni színjátékának szerkezetét követte, ami mutatja Marx odafigyelését a könyv szerkezetére és koherenciájára.

Ugyanakkor a munka értékelmélet és azon alapuló elméleti konstrukciójának belső ellentmondásaival és a valóságos élettel való ellentmondásával Marx is tisztában volt. Marx C1-ben arra tett ígéretet, hogy munka értékelméleten alapuló kizsákmányolás elméletének általa is látott problémáira megoldást ad a Tőke III. kötetében (C3), amely publikálására, ígérete szerint, hamarosan sor kerül. Azonban Marx sose fejezte be C3 megírását, s halála után Engels szerkesztette össze a hátrahagyott kéziratokból 1894-ben. C3 publikálása után, Böhm-Bawerk A Karl Marx és rendszerének vége (1896) című művében az mutatta ki, hogy Marx nem tudta megoldani a munka értékelmélet alapvető ellentmondásait,^[1] amivel tisztában. Ehelyett C3-ban, Marx maga is áttért a termelési költség értékelméletére, anélkül, hogy megfelelő magyarázatot adott volna arra, hogyan lehet összeegyeztetni a C1-ben kidolgozott és alkalmazott a munkaerő értékelméletet a C3-ban alkalmazott termelési költség értékelmélettel.

Ez a cikk amellett érvel, hogy Marx már C1-ben áttért a  termelési költség értékelméletére, anélkül, hogy erről olvasóit értesítette volna, vagy tisztázta volna miért nem alkalmazza többet a munka értékelméletet, ami kizsákmányolás elméletének alapja. Ugyanis Marx két profit-szerzési elméletet állított fel C1-ben. Az első, ami a közismertté vált marxi kizsákmányolás elmélet, az abszolút többletérték elsajátítása. A másik, a kevésbé ismert, a relatív értéktöbblet elsajátítása, amit sokszor meg se említenek a Marx-szal foglalkozó írások. A tanulmány kimutatja, hogy Marx már C1-ben áttért a termelési költség értékelmélet alkalmazására a relatív értéktöbblet elsajátításról szóló elméletében. Azt is kimutatja a tanulmány, hogy Marx teljesen eltérő feltételeket szabott meg az általa felállított két profit szerzési  elmélet kapcsán, amit miatt a két profit szerzési elmélet összeegyezhetetlen egymással. Ugyanakkor, a tanulmány azt is bemutatja, hogy Marx mindent megtett, hogy a különbségeket a két összeegyezhetetlen elmélet között elmossa, s úgy tesz a relatív értékelméletről szóló fejezetben mintha még mindig a munka értékelméletet alkalmazná és fenntartaná egyéb kulcs kikötéseit az abszolút érték többlet elsajátításáról szóló elméletének. Vagyis, nem csak C1 és C3 mond egymásnak ellent, hanem már C1 két kulcs fejezete is feloldhatatlan ellentmondásban vannak egymással. De Marx úgy írta meg C1-t, hogy ez ne legyen világos az olvasói számára, s elrejtse az olvasói elől ezt az ellentmondást.

 A cikk amellett érvel, hogy C1 belső ellentmondásának felfedezése új perspektívába helyezi C1 megírásának és publikálásának célját.  Az új perspektíva az, hogy C1 nem egy olyan tudományos elemzés, ami ellentmondásokkal terhelt, s amely ellentmondásokat Marx nem tudta megoldani további munkásságában betegségei, más irányú elfoglaltságai és szerteágazó érdeklődése miatt. Ezek az érvek rendszeresen felmerülnek annak kapcsán, hogy Marx C1-ben arra tett ígéretet, hogy munka értékelméleten alapuló kizsákmányolás elméletének általa is látott problémáira megoldást ad C3-ban, amely publikálására, ígérete szerint, hamarosan sor kerül. Ebben a cikkben azt állítjuk, hogy a C1 a valaha elkövetett legsikeresebb tudományos csalás. Nevezetesen, a C1 egy tudományos stílusban írt, szándékosan félrevezető konstrukció, amely Marx elképzeléseinek kudarcát igyekezett elrejteni, és nem egy kissé hibás, ellentmondásokkal terhelt zseniális mű. Azt állítjuk, hogy amikor Marx nekifogott a C1 megírásának, akkor már tudta, hogy nem tud logikus és koherens tudományos bizonyítékot szolgáltatni az ipari kapitalizmus kontextusában a kizsákmányolás elméletére, arra, hogy a profit kizárólag a bérmunkások fizetetlen munkájából származik. De ezt nem ismerhette be, mert az aláásta volna egész proféciáját.^[2] Ezért, amikor Marx – Engels nyomására – már nem halaszthatta tovább régóta ígért nagy tudományos művének kiadását, úgy döntött, hogy olyan könyvet ír, amely elrejti kudarcát, de meggyőzheti azokat elméletének érvényességéről, akik hajlamosak egyébként is hinni abban, hogy a kizsákmányolás a kapitalizmus velejárója.

A cikksorozat felépítése a következő. Először, felidézi Schumpeter megfigyelését arról, hogy miért fontos egy írásmű metodológiájának, módszereinek, belső logikájának alapos elemzése. A második rész áttekinti a Tőke különböző verzióinak és köteteinek írásának történetét. Ebben a részben bemutatjuk, hogy Marx már jóval azelőtt, hogy megkezdte volna a C1 írását, tisztában volt azzal, hogy kizsákmányolás-elméletének alapvető gondolatai alapvetően hibásak. Ez a tény alátámasztja azt az állításunkat, hogy amikor megkezdte  a C1 szövegének megírását, úgy kellett megfogalmaznia, hogy elrejtse azt a tényt, hogy elméletének hibás és a valósággal ellentétes. A cikk következő részeiben azt vizsgáljuk, hogyan építette fel Marx az I. kötetet, hogy elrejtse ezt a kudarcot, miközben mégis meggyőző tudott maradni. A cikk harmadik része azt vizsgálja, hogyan állított fel csapdát olvasóinak azzal, hogy hamis problémát teremtett a gazdasági vizsgálódásának paramétereinek meghatározásával. A negyedik rész bemutatja, hogy Marx tudatosan hamis megoldást adott az általa teremtett problémára C1 III. részében, de ezt a hamis megoldást olyan mesteri módon álcázta, hogy az a kizsákmányolásról alkotott képzetek evangéliumává vált, amely meghatározta a világtörténelem menetét a XX. Században és még napjainkban is hat. Az ötödik rész azt mutatja be, hogy a profit problémája miként okozza Marx kizsákmányolási elméletének összeomlását még a saját, mesterségesen létrehozott rendszerén belül is. Mivel Marx tudta, hogy megoldása hamis, bevezetett egy második, félig hamis megoldást, amely jobban illett az ipari kapitalizmus valós világbeli folyamatait magyarázni. Ezt a második profitelméletet a cikk hatodik része tárgyalja. Azonban hamisan írta meg a félig hamis megoldását, hogy ne derüljön ki, hogy elhagyta a munka-értékelméletet és átváltott a költség értékelméletre. Az 7. fejezete azt tárgyalja, hogy miért hamisan megírt, fél-hamis megoldás Marx második profit elmélete, a relatív értéktöbblet elmélete.

A tanulmány következtetése szerint Marxot gyűlölet és ideológiai fanatizmus vezérelte, ezért szándékosan kizárta elméletéből a kapitalizmus legfontosabb pozitív elemeit, amelyeket ő maga is elismert, amint az a C1-ben megtalálható szociologikus megfigyelései mutatják, és elrejtette, hogy elméletét nem tudta alátámasztani. Ehelyett tudatosan létrehozott egy hamis, de meggyőző elméletet, amely minden társadalmi bajt a kapitalista kizsákmányolásnak tulajdonított, és azt sugallta, hogy egyetlen radikális cselekedet – a „kizsákmányolók kisajátítása” – jobbá teheti az emberiség sorsát. A „meglévő szocializmusok” ismételt kudarcai annak a következményei, hogy Marx tudományos csalása sikerrel járt, s követői megpróbálták megvalósítani rossz és valóságellenes elméletét.

1.  Vízió és módszertan.

Schumpeter elemezte a vízió és módszertan közötti viszonyt a társadalom tudományok területén a közgazdasági gondolkodás történetét elemző nagy művében. Schumpeter amellett érvelt, hogy a kutató víziója a művészeti alkotó folyamathoz hasonló, s a módszertan biztosítja, hogy a tudományos racionalizmust, s a logikai oksági kapcsolatok helyességét, azt hogy logikailag konzisztens legyen a tudományos írás (Schumpeter 1954, p. 109-110).

Az ideologikus hit által vezérelt vízió ugyanis minden tudományos célú kutatást és írást befolyásol, és alááshatja a kutatás tudományosságát. Ennek oka a társadalom tudományok esetében az, hogy a szigorúan bizonyítható oksági összefüggések köre száma nagyon limitált, s ezért mindig van helye az ideológiai torzításnak, a személyes élményeknek és véleménynek., gyűlöletnek és elfogultságnak. Schumpeter azt vélte, hogy a szenvedélyes gyűlölet még nagyobb torzulást eredményezhet, mint a pozitív elfogultság, szeretet. Ezért szinte egyetlen társadalom tudományi munka esetében se lehet elkerülni a személyes elkötelezettségből adódó torzulást egy vízió vagy ideológia mellett, és akár a tudatos torzítást, ferdítést sem. Az ideológiai elkötelezettség, vízió kialakulása megelőzi az adatgyűjtés és az elemzés megkezdését, s ezért kihat a kutatásra, kihat arra, hogy a kutató milyen adatot vesz figyelembe, s hogyan építi fel tudományos modelljét, s milyen logikai oksági láncot tart fontosnak bebizonyítani, vagy éppen milyen oksági láncot hallgat el. Emiatt az elemzés előtti ideológiai elkötelezettség miatt még egyébként tisztességesen elvégzett kutatás esetén sem zárható ki, hogy a vízió befolyásolta  a kutatás menetét és végeredményét, eltorzítva azt a kutató víziójának megfelelő irányba.  (Schumpeter 1954, p. 39-45). 

Schumpeter amellett is érvelt, hogy csak a módszertani szabályok szigorú követése védheti meg a kutatót attól, hogy kutatási eredményei ne legyenek teljesen torzak a víziójának megfelelő eredmény irányába Ugyanakkor, az is előfordulhat hogy a kutató annyira erősen elkötelezett a víziója mellett, hogy még a módszertanát is tudatosan eltorzítja annak érdekében, hogy az általa elvárt eredményt tudja kimutatni. Ez azt is jelenti, érvelt Schumpeter, hogy egy kutató módszertanának feltárása ad egyedül lehetőséget, hogy felfedezhessük torzításait és kimutathassuk, hogy milyen mértékben hibás az elemzése azért, hogy az által kívánt eredményre jusson (Schumpeter 1954, p. 39-45).

Marx esetében a vízió és a módszertan elemzése különösen fontos. Egyrészt mert Marx tudományos, racionális igazolását tűzte ki célul a kizsákmányolásnak, a kapitalizmus fenntarthatatlanságának és a szocialista céloknak. Tudósként tartotta magát számon, aki leszámolt az utópisztikus szocializmus tudománytalan vízióival. Engels (1880, p.305) éppen emiatt amellett érvelt, hogy a Marx által felfedezett kizsákmányolási teória, az értéktöbblet elsajátításának felfedezése révén vált tudományossá a szocializmus hite, Balibar (2018) napjaink egyik legelismertebb marxista kutatója szerint a Tőke I kötete a Kommunista KIáltványban megfogalmazott prófécia cáfolhatatlan tudományos bebizonyítása.

Ugyanakkor, azt is tudjuk, hogy Marx nem titkolt ideológiai elkötelezettséggel írta meg a Tőkét, amiben semmiképpen nem akarta a kapitalistákat rózsaszínűre festeni (C1, 10.o).

A Tőke I. kötete Marx legfontosabb közgazdasági elemzése, amely több évtizedes kutatás eredményeképpen született meg. A Tőke négy kötete közül ez az egyetlen amelyet Marx maga írt meg teljesen és publikált, s nem utólag állították össze hátrahagyott kézirataiból.    A Tőke I. Kötete az ami azt mutatja be hogyan történik a kapitalista kizsákmányolás és miért elkerülhetetlen a kapitalizmus bukása.

Ennek a cikknek az a célja, hogy a Tőke I. kötetét elemezze, s azt mutassa ki mennyire torzította el Marx írását ideológiai célja. Ezért azt elemzi, hogyan építette fel elméleteit Marx, s milyen módszertani után jutott el azokhoz az eredményekhez, amelyek legfontosabb elméleti tételei. 

2.  A Magnum Opus befejezésének kudarcai

Kizsákmányolás (Schlesinger 1950, Roberts 2017, 4. fejezet), többletérték (Engels 1886, 506–508. o.), a többletérték megszerzésén alapuló kizsákmányolási elméletek (Marx, 1847) és az osztálykonfliktusok (Raico 2012, Roberts 2017, 66. o.) már jóval azelőtt széles körben vitatott témák, sőt elfogadott hitvallások voltak a szocialista mozgalmak tagjai körében, mielőtt Marx szocialista lett. Marx, az Engels-szel együtt írt Kommunista Kiáltvány publikálása után gondolta ki kizsákmányolás elméletét. Marx az 1850-es és 1860-as éveket annak szentelte, hogy a kizsákmányolásról, mint a kapitalizmus velejárójáról, megírja nagy tudományos elemzését  és azt több kötetben publikálja. Ebben az időszakban Engels finanszírozta Marxot, hogy megszabadítsa őt más munkakövetelményektől, és időt biztosítson neki fő művének befejezéséhez. 1858 és 1865 között Marx három jelentős kéziratot írt, amelyeket soha nem fejezett be, és amelyek szerkesztése és kiadása jóval halála után történt meg.^[3]

1. Az 1857–58-as kézirat, amely a Tőke első vázlatának tekinthető, és 1939–41-ben Grundrisse címmel jelent meg a Szovjetunióban.
   1. Az 1861–63-as kézirat (Vasylieva, 2010, p. xi-xviii), amiből válogatta ki Karl Kautsky A többletérték elméletei (1905) kötetet, amit a Tőke IV köteteként is ismert (C4) (Musto 2012, 134. o.).
   1. 1863 és 1865 között Marx írt egy harmadik terjedelmes kéziratot. Ebből a kézirat csomagból válogatta ki a Tőke II. (C2) (1885) és C3 (1894) köteteinek anyagát, néhány később írt kéziratot is felhasználva Marx halála után.

Különböző elméletek születtek annak megmagyarázására, hogy Marx miért nem fejezte be ezeket a kéziratokat, és miért nem publikálta őket. Az egyiket Marx maga adta meg a C1 előszavában, amelyben megemlítette, hogy ismételt betegségei megakadályozták abban, hogy folytassa az 1859-ben megkezdett utat (C1, 7. o.), és ezt Engels is megismételte a C1 1883-as előszavában (C1, 27. o.). Mások szerint az ideje késedelmét az okozta, hogy fáradhatatlanul törekedett ideje legjobb változatának kidolgozására (Wheen 2006, 34. o.). Emellett politikai események, újságírói tevékenység és egyéb problémák is gyakran megszakították munkáját (Rosdolsky 1977, 6. o.). Természetesen mindezek a tényezők hozzájárulhattak a folyamatos átdolgozási és átírási folyamatokhoz, valamint ahhoz, hogy Marx képtelen volt befejezni ezeket a kéziratokat.

Mi azonban úgy véljük, hogy Marx a kéziratok írása során rájött, hogy nem tudja bizonyítani kulcsfontosságú kizsákmányolás-elméletét. A Grundrisse-ben például már leírta, hogy a gépek több értéket termelnek, mint amennyibe kerülnek (például: G. 287. o.), ami ellentmondott a C1-ben kifejtett kulcsfontosságú elméleti tételének, miszerint a munka az egyetlen olyan áru, amely rendelkezik ezzel az egyedülálló tulajdonsággal, hogy több értéket termel, mint amennyibe előállítása (reprodukciója) kerül.^[4] Szintén már a a Grundrisse-ben megállapította, hogy „a tőkére épülő termelés csak akkor valósul meg megfelelő formájában, amennyiben és annyiban, amennyiben a szabad verseny fejlődik” (G, 39. o.), ami ellentmond C1-ben leírt kizsákmányolási elméletének, amiben kizárta a versenyt. C4-ben Marx Ricardo-t kommentálva megállapította, hogy a profit és a többletérték csak akkor azonos, ha az előre fizetett tőke megegyezik a közvetlenül bérként kifizetett tőkével (C4.vol.32., 9. o.). C4 kéziratában megdicsérte Ricardót azért, hogy nem keverte össze a profitot és a többletértéket, mivel a kettő közötti megkülönböztetés hiánya a politikai gazdaságtan legnagyobb tévedéseinek forrása, mert a gépekre fordított tőke figyelembevétele megszünteti vagy árnyékba szorítja a munka-értékelméletet, amit már Malthus is korrektül kimutatott (C4.vol.33., 75-76. o.). Vagyis az itt ott megtalálható mondatok azt jelzik, hogy Marx már jóval C1 megírása előtt tisztában volt a kizsákmányolás elméletének legfontosabb alapköve, a munka-értékelmélet használhatatlan az ipari kapitalizmus korszakában. 

Engels azonban folyamatosan követelte, hogy végre fejezze be főművét s publikálja végre a tudományos bizonyítékát szocialista elképzeléseiknek (McLellan 1973, 318. o.). Marxnak nem volt más választása, mint belefogni C1 megírásába, amely bizonyítja három alapvető feltételezését:

1. A kapitalizmus eredendően kizsákmányoló rendszer, és a profit a munkások kizsákmányolásának gyümölcse.
   1. A kapitalizmus a kapitalista termelési rendszer vastörvényeinek következtében összeomlásra van ítélve.
   1. Következésképpen csak a szocializmus mentheti meg az emberiséget, és elkerülhetetlen a kisajátítók kisajátítása.

A korábban elvetett kéziratok tanúskodnak arról, hogy Marx, amikor megkezdte a C1 szövegének megírását, már tudta, hogy elméletének kulcsfontosságú elemei nem alkalmazhatóak az ipari kapitalizmus kontextusába. Ezért olyan könyvet kellett írnia, amely a lehető leghihetőbben elrejti elméletének általa is ismert hibáit, de mégis elég meggyőző ahhoz, hogy a szimpatizáló olvasók elfogadják azokat. Így nekilátott a valaha írt legokosabb tudományos csalás megírásához, hogy az antikapitalizmus és a szocializmus racionális prófétája lehessen, aki állítólagos tudományos bizonyítékot szolgáltat az erős és érzelmileg meggyőző víziókhoz.

Fontos megjegyezni, hogy a C1 nem csak Marx fő gazdasági műve, hanem az egyetlen, amelyet ő maga publikált és engedélyezett, így hibái nem tulajdoníthatók Engelsnek, akinek szerkesztése eredményeként a C2 és C3 verziók valószínűleg nem olyan formában készültek el, ahogyan Marx szándékozta (Barnett 2009, 218. o.), és nem rendelkezett Marx elméleti tudásával (Schumpeter 1954, 365. o.).

A tanulmány következő szakasza bemutatja, hogyan állította fel Marx a hamis csapdáját, és hogyan kerülte el mesteri módon, hogy kimásszon a maga által felállított hamis csapdából, egy hamis és egy hamis módon megírt félig hamis megoldást kínálva.

3. A hamis csapda felállítása

3.1. A hamis csapda előkészítése

A C1 előszava kulcsszerepet játszik abban, hogy felkészítse az olvasókat a hamis csapdára, amelyet Marx állított fel, hogy elhitesse olvasóival, hogy a kapitalizmust a pozitív tudományosság szabályai szerint elemzi. A C1 első, német kiadásához írt előszó négy kulcsfontosságú területen készíti elő a nagy megtévesztést.

1. A bevezető mondataiban Marx jelzi, hogy a C1 az 1859-es kiadványának folytatása, de betegségek miatt sokkal tovább tartott, mire a tervezett könyv megjelent (C1, 7. o.). Ez a mondat elrejti azt a tényt, hogy Marx már megírta a C2, C3 és C4 kéziratát. Ez a kifogás azonban úgy is értelmezhető, hogy ezzel előkészítette a jövőbeni kifogását arra, hogy miért nem fejezi be és adja ki a C2, C3 és C4 kéziratait. Ez azért fontos mondat, mert a C1-ben Marx, hogy elkerülje kizsákmányolás elméletének a kudarcának a nyilvánosságra kerülését, többször is elhalasztotta a számára is nyilvánvaló ellentmondások megoldását, azt ígérve, hogy a hamarosan megjelenő C3 és C4 kötetekben fogja azokat bemutatni.
   1. Kijelenti, hogy elemzése az ipari kapitalizmus legfejlettebb formájának elemzésén alapul, Anglia példáját felhasználva (C1, 8. o.). Valóban, a C1-ben a gyakorlati példák és az angol klasszikus közgazdászok nézeteinek és korabeli angol politikai viták beidézése mind mind az angol ipari kapitalizmusról szólnak. De, amint azt ebben a cikkben bemutatjuk, kulcsfontosságú elméleti konstrukciója, a kizsákmányolás elmélet, egy hipotetikus gazdasági környezetben épül fel, amely inkább hasonlít egy pszeudo-történelmi, kapitalizmus előtti gazdaságra, de semmi köze az ipari kapitalizmus XIX. századi valóságához.
   1. Bár a C1 tudományos könyvként íródott, Marx egyértelművé teszi, hogy elfogult művet ír, amely a kapitalistákat semmiképpen sem „rószaszínben” (Marx hangsúlyozása) ábrázolja (C1. 10. o.).^[5] Marx már a könyve előszavában kiválasztotta a célközönségét: könyve azoknak szól, akik nyitottak a kapitalisták piaci gazdaságban betöltött szerepének negatív elemzésére.
   1. Végül, az utolsó mondatokban Marx megígéri, hogy hamarosan kiadja a C1 folytatása, a C2, C3 és C4 köteteket (C1, 11. o.). Ez egy kulcsfontosságú ígéret, mivel a C1 kulcsfontosságú pontjaiban közvetlenül utal arra, hogy a látszólagos ellentmondások a hamarosan megjelenő C3 megoldódnak. Böhm-Bawerk (1896) keserűen megjegyezte, hogy ha Marx korábban kiadta volna a C3-at, akkor elméletének kudarca jóval azelőtt világossá vált volna, mielőtt azok a szocialista mozgalomban és az értelmiség körében teret nyertek volna. 

3.2. A hamis csapda kulcsfontosságú paramétereinek meghatározása

Miután előkészítette a terepet, Marx a C1 I. részében felállította a kizsákmányolás-elméletéhez vezető kulcsfontosságú paramétereket, amelyek elfogadása után logikusan haladhat előre. Három kulcsfontosságú paramétert állított fel, amelyek elvezetnek az általa elérni kívánt eredményhez.

1. A cserefolyamatban egy áru használati értéke adott, a potenciális vásárlók értékelései nem befolyásolják a csereértéket.
   1. Az egymással elcserélt áruk csereértéke egyenlő.
   1. A csereérték nagysága megegyezik az áru előállításához felhasznált társadalmilag szükséges, absztrakt, homogén munkaerő értékével, amit a munkaidő mér.

Ezeket a feltételezéseket Böhm-Bawerk (1890, 1896) már alaposan bírálta és cáfolta, ezért itt nem térünk ki külön bírálatukra. C1 azonban azt is mutatja, hogy Marx ismerte Condillac érték-elméletét, aki egy szubjektív értékítéleten alapuló értékelmélet vallott, ahhoz hasonlót ami az úgynevezett marginális forradalom után a gazdasági gondolkodás standard értékelméletévé vált (C1, 169–170. o.). Marx azonban a munka értékelméletet választotta, amit eredetileg Adam Smith és Ricardo dolgozott ki, hogy megmagyarázzák az érték kialakulását egy pszeudo-történelmi, primitív, vadászó, cserekereskedelmet folytató, tőkefelhalmozást nem igénylő, kapitalizmus előtti társadalomban. Marx azonban a C1-ben azt választotta, hogy. kiterjeszti a munka-értékelmélet érvényét az ipari kapitalizmus korszakára, s arra építve bizonyítsa be, hogy a profit egyetlen forrása a munkások kizsákmányolása.

3.3. A  hamis csapda felállítása

Marx a C1 II. részét annak szentelte, hogy felállítsa a hamis csapdát olvasóinak. Először,  Marx leírja a prekapitalista ciklus és a kapitalista ciklus közötti különbséget. A prekapitalista ciklusban az áru (C1) pénzre (M) cserélődik, majd a következő lépésben az M-et új áru (C2) vásárlására használják. A kapitalista ciklusban azonban a pénz (M1) a kiindulópont, amiből árut (C) vásárol a kapitalista, majd az árut eladja pénzért (M2). Ez a ciklus, mondja Marx, csak akkor értelmes, ha M2 nagyobb összegű pénz, mint M1. A pénz értéke megnőtt a értéktöbblettel. A kapitalista egy racionalista fösvény, akit csak a tőkéjének folyamatos növelése érdekel, amit úgy ér el, hogy azt folyamatosan újra befekteti és újra profitot termel (C1, 158-164. o.).

Mivel már kikötötte, hogy csere során egyenértékek cserélődnek, Marx kikövetkezteti, hogy M1 és M2 közötti különbség, a többletérték nem származhat a csereforgalomból. Marx végre elért ahova akart: a C1 I. részében meghatározott kulcsfontosságú paraméterek a várt eredményekhez vezettek. Nem marad más, mint annak a megállapítása, hogy a többletérték csak a termelési fázisban keletkezhet (C1, 169–175. o.).

Ezek után Marxnak már csak azt kell megtalálnia mi lehet a forrása a munkafolyamat során keletkező többletértéknek. S itt lép be a munka-értékelmélet. Marx a csizmagyártás példáját használja annak illusztrálására, hogy mi lehet a forrása az értéktöbbletnek: mivel a csizma gyártásához használt bőr átadja csereértékét a csizmának, az érték növekedésének egyetlen forrása a csizmát gyártó munkás fizikai munkája (C1, p. 176). A csizmagyártás példáját elméleti szintre emelve, a következő lépésben Marx kifejti azt az érvet, hogy a munkaerő különleges árucikk (C1, p. 177). A munkaerő különleges árucikk, mert nemcsak átadja csereértékét az újonnan előállított árucikknek, hanem a munkafolyamat során új értéket is teremt.^[6] A munkaerő különleges árucikk jellegének elméleti oka az, hogy értéke egyenértékű a munkások normális állapotának fenntartásához és a munkástól függő család fenntartásához szükséges árucikkek értékével. Marx ezután feltételezi, hogy fél nap (6 óra) munka elegendő a munkaerő-reprodukcióhoz szükséges áruk megszerzéséhez (C1, p.181-2).

A hamis csapda felállításának utolsó mozzanata annak a sugallása Marx részéről, hogy a „többletérték” a „profit” egymás szinonimái. Ezt azzal sugallja Marx, hogy a többletérték és a profit kifejezéseket felváltva használja ugyanazon érték növekedés megnevezésére. Nem csoda, hogy Marx követői is a profitot és a többletértéket ugyanazon jelenség szinonimájaként használták (Engels 1887, 33. o.,Hyndman 1921, 144. o.).

Marx C1 II. részének utolsó soraiban arra tesz ígéretet, hogy következő,  III. részben felfedi a profit termelésének titkát (C1. p. 186).

4. A hamis csapda hamis megoldása

A C1 III. részét annak bizonyítására szentelte Marx, hogy a munkások kizsákmányolása az egyetlen forrása a többletértéknek vagy profitnak a kapitalizmusban. Mi viszont azt mutatjuk meg, hogy C1 III. Részében Marx hamis megoldást adott az általa mesterségesen létrehozott csapdára, s ennek tudatában volt, s ezért úgy írta meg, hogy az ámítás ne derüljön ki. 

Marx maga szolgáltatta az első bizonyítékot arra, hogy C1 hamis megoldást fog nyújtani. Marx C1 II. részének utolsó oldalain arra tett ígéretet, hogy fényt derít hogyan zajlik az „áruk és értéktöbblet” termelése (C1, p. 185. o.),  a „profit termelés titkára” (C1, p. 186. o.).

A III. rész címe azonban az „Az abszolút értéktöbblet termelése” (C1., 187. o.). A cím egyértelműen jelzi, hogy nem a megígért „értéktöbblet” vagy a „profit” termelését fogja elemezni, hanem valamilyen eddig ismeretlen és Marx által nem tárgyalt jelenséget, az “abszolút értéktöbblet” elemzése következik. Meglepő módon, sem a II. részben, sem a III. részben nincs magyarázat arra, hogy Marx miért döntött úgy hirtelen, hogy az értéktöbblet helyett az abszolút értéktöbbletet elemzi. Nincs semmi utalás a II. és a III. részben, amely elmagyarázná, hogy mi az abszolút értéktöbblet fogalma, mi a különbség a értéktöbblet (profit) és az abszolút értéktöbblet között. Még meglepőbb, hogy a cím ellenére a 140 oldalas III. részben Marx egyszer sem használja újra az „abszolút értéktöbblet” kifejezést, hanem az „értéktöbblet” kifejezést használja. A értéktöbblet kifejezés következetes használata azt a benyomást kelti, hogy a III. rész a II. részben felvetett kérdésre ad választ, és nem egy ügyesen megalkotott hamis megoldás, amely az „értéktöbblet” eltérő jelenséget, az „abszolút értéktöbbletet” elemzi, s amelynek az értéktöbblethez való viszonya ismeretlen. Marx ügyességének sikerét mutatja, hogy nagyon sok későbbi elemzés amikor az “értéktöbblet” elsajátítás módjáról beszél, amikor az “abszolút értéktöbblet” elsajátítását elemzi.

De a Nagy Megtévesztési Kampánynak ez csak a kezdete. C1 III. részének nagy trükkje, hogy azt a képzetet kelti, hogy ipari kapitalizmust jellemzi, a korabeli Anglia ipari kapitalizmusa példáján. Marx munkásokról és kapitalistákról beszél, s példáiban gyakran gépekre és gyári rendszerekre hivatkozik. Például egy esetben egy 10 000 orsóval rendelkező, gőzgépekkel működtetett fonodában számítja ki a többletérték arányát (C1., 228. o., 311. o.). De amikor a kizsákmányolás okait elemzi, elméleti rendszerében olyan feltételeket állít fel, amelyek idegenek az ipari kapitalizmustól, de lehetővé teszik számára, hogy egy pszeudo-történelmi, kapitalizmus előtti gazdasági rendet elemezzen,  hasonlót Adam Smith Robinson Crusoe szerű vadászaihoz. Ezt úgy éri el, hogy a következő hét kikötést alkalmazza arra nézve, hogy miként viselkedjenek szereplői a színpadon, s mit vesz figyelembe, mint beszámítható tényezőt.

4.1. Csak a tényleges gyártás során végzett fizikai munka számít az értékteremtés forrásának,

Marx, hogy bizonyítsa álláspontját, miszerint a gyártás során végzett munkafolyamat az egyetlen produktív munka (C1, 191. o.), a termelési folyamatot a gyártás szakaszára redukálta. Minden termelési története azzal kezdődik, hogy a munkás megkezdi a munkát, a szükséges gépek és szerszámok már rendelkezésre állnak, a szükséges mennyiségű pamut vagy bőr már beszerzésre került, a munkást felvették, s a munkás tudja, hogy mit és hogyan kell csinálnia. A termelés akkor ér véget, amikor a gyártási folyamat befejeződik, s a munkapad mellett feltornyosodnak a kész árutermékek. Ez a kiválasztás azonban egy megtévesztő és manipulatív kiemelése egy szakaszának egy hosszú ls komplex termelési folyamatnak. Marx egyszerűen figyelmen kívül hagyja a termelés elindítását megelőző számításokat, vajon megéri-e termelni, milyen a pamut vagy a csizma gyártása iránti kereslet a piacon, és ezért jó befektetésnek lehet-e a pamut- vagy csizmagyártás elindítása. Marx kihagyja a termék tervezését, a gyárépületekbe és gépekbe való befektetést, az ellátási lánc megszervezését, a gyártási folyamat tervezését, a felső- és középvezetők, mérnökök, könyvelők, munkások alkalmazását, és végül a gyártás folyamatos kontrollját. Marx szintén figyelmen kívül hagyja a termékek értékesítéséhez szükséges munkát is. Mindezek a figyelmen kívül hagyott folyamatok szükségesek, költségesek, idő- és munkaigényesek, és a szűken értelmezett gyártás előtti és utáni fázisokban zajlanak. Marx nemcsak a költségeket hagyja figyelmen kívül, hanem ezeket a gyártás előtti és utáni fázisokat nem tekinti új értékteremtés lehetséges forrásainak, vagy legalábbis a kapitalista részéről olyan erőfeszítéseknek, amelyek kompenzációt érdemelnek. Ehelyett ezeket a fázisokat úgy kezeli, mintha azokat Marx láthatatlan keze rendezte volna el, aki ezt pro bono, erőfeszítés nélkül tette, és ezért senki másnak nincs érdemi hozzájárulása a gyártáshoz, mint a fizikai munkát végző munkásnak. Marx, láthatatlan keze csak a munkásokat rakta fel a színpadra, mint ha Robinson Crusoe szerű termelőkről, kézművesekről, a kapitalizmus előtti tipikus ipari termelőkről írna,^[7] akiket munkás ruhába öltöztet, hogy úgy tűnjön hogy az ipari kapitalizmusban termelő munkások, de elhallgatva, hogy a nagy gyárak ipari munkásai hosszú és összetett termelési folyamat részesei, ahol számtalan forrása lehet az új érték teremtésének a konkrét fizikai termelő munkán kívűl. 

4.2. Az abszolút többletérték termelés gazdasági rendszere körkörös vagy állandó gazdaság, amelyben a termelők tökéletes monopólium helyzetben vannak

Marx C1 III. részében elrendezi, hogy minden gyártott termék kockázat és bizonytalanság nélkül, értékén kerül értékesítésre. Az értékén történő értékesítés azt jelenti, hogy a terméket a gyártó által előre kiszámított áron értékesíti, amely fedezi az összes gyártási költséget, beleértve a profitot is, amelynek nagysága akkora, mint a bérekre fordított tőke kiadások nagysága. Ez azt jelenti, hogy Marx figyelmen kívül hagyja a versenyt és azt a kihívást, hogy más vállalkozók/kapitalisták bármikor új, innovatív vagy olcsóbb terméket kínálhatnak. Ezért Marx  kizárta az új gépek feltalálásának hatását, mert ebben az esetben az értékteremtés a gyártási folyamaton kívülről származik (C1., 220. o.). Ez az egy mondat önmagában megmutatja, hogy Marx egész elméleti rendszerét egy manipulatív, Marx által kreált soha nem létező világban működik csak. S azt is egyértelműen jelzi, hogy tökéletesen tisztában van azzal a ténnyel, hogy a hatékonyabb és új gépek vagy eszközök feltalálása új értéket teremt, s nem egyedül a munkások munkája. De ha az innováció új érték(többlet) teremtését figyelembe veszi, akkor nem tudná az összes értéktöbblet teremtést a termelő munkásoknak tulajdonítani. Így nem tudná a kapitalistákat vagy vállalkozókat tétlen kizsákmányolókként ábrázolni. Egész rendszere összeomlana.

Marx azt is feltételezi, hogy nem változik a fogyasztói kereslet, és nem következnek be olyan külső események, amelyek hatással vannak a gyártási folyamatra vagy magára a termékre. Ezzel a feltételezéssel Marx nemcsak a kockázatot és a bizonytalanságot hagyja figyelmen kívül, hanem a vállalkozó/tőkése részéről minden olyan munkát amely célja az innováció a hatékonyabb gyártás, a környezet változásainak figyelemmel kísérése és a gyártásnak a változó igényekhez és lehetőségekhez való igazítása.

Schumpeter (1943, 23. o.) azt állítja, hogy Marx modelljében tökéletes egyensúlyt és tökéletes versenyt feltételez, figyelmen kívül hagyva Böhm-Bawerk kritikáját.^[8] A valóságban Marx tökéletes monopóliumot feltételez termelői számára: gondtalan gyártás biztos értékesítéssel, innovációs és a termelés hatékonyságának növelésére irányuló  nyomás nélkül, kockázat és bizonytalanság nélkül. Modellje inkább hasonlít a szocialista Trabant gyárra Zwickau-ban, amely zárt piacok és kielégíthetetlen autókereslet mellett évtizedekig megengedhette magának, hogy évtizedekig gyártsa ugyanazt az autót, változatlan eljárásokkal olyan áron, amely biztosította a vállalat működését. 

4.3 Marx egy “reprezentatív” kapitalista természetellenes átlagos profitrátájának eredetét kutatja

A III. részben Marx egy soha nem létező szintetikus kapitalista által elsajátított természetellenes változatát az átlagos profitrátának elemzi. Marx kapitalistája egy szintetikus kapitalista, aki a reprezentánsa a kapitalistának, személyes megtestesítője a tőkés gazdaságban    rászabott szerepnek (C1, p. 95). Vagyis, III. részben a térből és időből kiszakított, “tipikus” vagy “reprezentat1v” kapitalistát vizsgálja, akinek a verseny kikapcsolása okán, a profitja azonos az átlagos profitrátával. Ez a profitráta azonos munkabérre kifizetett összeggel, amely úgy jön létre, hogy a vállalatoknak (kapitalistáknak) biztosított piacokon biztosított árak mellett tökéletes monopóliumot biztosít, miközben gondoskodik arról, hogy minden vállalatnak pontosan ugyanolyan költségei és munkafolyamataik legyenek. Marx úgy tesz, mintha ez a természetellenes átlagos profitráta akkor létezne, amikor a verseny tökéletes egyensúlyi állapotba kerül, ahol a kereslet és a kínálat már nem befolyásolja az árakat.^[9] De ez a helyzet Marx láthatatlan feltételeinek következménye, amelyek természetesnek veszik, hogy a termelt áruk az áru értékével megegyező áron kerülnek értékesítésre, és a kapitalisták biztosítják, hogy egyikük sem rendelkezzen versenyelőnnyel, és egyikük se tegyen erőfeszítéseket a munkásaik által alkalmazott hagyományos termelési módszerek megváltoztatására.

4.4. Marx “reprezentatív” kapitalistájának furcsa szerepe:  zavartalan, tökéletes monopólium biztosítása mindenki számára, mintha céhes mester lenne

Marx nem árulhatta el olvasóinak, hogy egy Robinson Crusoe-féle, tökéletes monopóliummal rendelkező egyéni termelőt elemzi, hanem úgy kellett tennie, mintha a versenyképes ipari kapitalizmust elemezné. De ki kellett küszöbölnie az ipari kapitalizmus minden olyan jellemzőjét, amely megkérdőjelezné, hogy nem a termelő munkások az egyetlen szereplők a színpadon. Ezért nemcsak a termék innováció lehetőségét kell kiküszöbölnie. Azt is ki kell küszöbölnie, hogy a termelési költségek csökkentésével és a termelés hatékonyságának növelésével a kapitalista nyereségre tehet szert, s hogy a nyereségnek nem  egyetlen forrása a munkások többletmunkájának kisajátítása. Így furcsa feladatot ad a kapitalistáinak: feladataik közé tartozik annak biztosítása, hogy egyikük se legyen versenyelőnyben. Azt kell biztosítaniuk, hogy mindegyiküknek ugyanolyan gépparkja, ugyanolyan termelési folyamata legyen, ugyanolyan munkatempót érvényesítsenek és ugyanolyan bért fizessenek a munkásaiknak (C1, p. 195. o., p. 198. o.). Így Marx olyan helyzetet teremt, amely hasonlít a kapitalizmus előtti középkori céhekhez, amelyek szabályozták a gyártási folyamatok egyenlőségét minden céhtag számára, miközben a külső versenyt kizárva védett piacot biztosítottak. Persze tudja, már az C1 I. részében leszögezte, hogy  az ipari kapitalizmusban a gyártóknak szembe kell nézniük azzal a kockázattal, hogy termékeik elavulnak mások termék innovációi miatt (C1, 123. o.), vagy más kapitalisták hatékonyabb termelési módszerek bevezetésével (C1, 117. o.) olcsóbban termelnek. Marx tudatában volt annak, hogy a verseny alacsonyabb árakkal jár (C1, 258. o.), és a verseny miatt folyamatos nyomás nehezedik a költségek csökkentésére az ügyfelek megtartása érdekében (C1, 262. o.). De a versenyt kikapcsolta elemzési keretéből C1 III. részében, nehogy bármi megzavarja azt az állítását, a munkások egyedül teremtenek új értéket.

4.5. A “reprezentatív”kapitalista tétlen szereplővé maskírozása

Ebben a mesterségesen leegyszerűsített termelési koncepcióban, mint láttuk, Marx gyakorlatilag kizárta annak a lehetőségét is, hogy a kapitalisták vagy vállalkozók szerepet játszanak az új értékteremtésben. Nem mintha Marx nem lett volna tisztában azzal, hogy vállalkozói/menedzseri szerep is része a “kapitalista” funkciójának. A C1. rész IV. Részének VIII. szakasza arról szól, hogy a kapitalizmus forradalmi jellege van a folyamatos innovációknak köszönhetően (C1, 462–508. o.). Marx többször is megemlíti C1-ben az ipari forradalom nagy alakjait, akik közül sokan munkás családban születtek, vagy munkásként kezdték a pályafutásukat, de találmányaik sikere révén vállalkozóvá és kapitalistává váltak, mint például Josiah Wegdwood (C1. 273. o.). A III. részben azonban szándékosan elkerülte a vállalkozók értékteremtő szerepének tárgyalását. Ehelyett egy változatlan, ciklikus gazdaságot festett le, amelyben nincs helye valódi vállalkozói kapitalistáknak, üzlettulajdonosoknak vagy vállalkozóknak, hogy azt a hamis benyomást kelthesse, hogy csak a munkások teremtenek értéktöbbletet.

Még akkor is, amikor alkalmanként elismert némi szerepet a kapitalistáknak  azzal hogy feladatuk az átlagos termelési költség biztosítása (C1, 194. o., 195. o.^[10] , 206–207. o.), hallgatott arról, hogy legalább némi kompenzációt méltányos-e adni a kapitalistáknak ezért a szerepért, nem is beszélve arról, hogy a kapitalisták ezen tevékenysége hozzájárul-e az új érték teremtéséhez. Nem azért hallgatott, mert nem tudta, hogy a kapitalistáknak kompenzációt kell kapniuk munkájukért. Az 1861–63-as kéziratban még fontolóra vette, hogy a kapitalistáknak kompenzációt kell kapniuk munkájukért (Barret, 2009). De a C1-ben még ezt a engedményt sem tette meg. Nyilvánvalóan azért választotta ezt a hallgatást, hogy alátámassza azt a koncepciót, hogy csak a munkások teremtenek új értéket a termelési folyamat, míg a kapitalisták tétlen pénzes zsákok (C1, 203. o.).^[11]

4. 6. A gépek nem járulnak hozzá az értékteremtéshez, hanem kizárólag átadják csereértéküket az új terméknek

Marx ötödik feltétele, hogy a gépek csak átadják értéküket a gyártott árucikknek, de nem járulnak hozzá az új érték teremtéséhez (C1. 213–214. o., 216. o.). Ravasz módon Marx a termelési folyamat „valós világbeli” leírásában csak a nyersanyagokat említi, mint például a csizmához szükséges bőrt. S abból kiindulva, hogy a nyersanyag ára nem változik a feldolgozás során, ezt elméleti szinten kiterjeszti az összes tőkebefektetésre, beleértve a gépekre. Marx az „állandó tőke” elnevezést használja  a gépekre fordított tőkére, mivel az nem járul hozzá az értékteremtéshez, míg a bérekre fordított tőkekiadást “változó” tőkének nevezi el, mert ez a tőke befektetés, amely új értéket ad a termelési folyamat során (C1, 219. o.).

Természetesen tökéletesen tisztában volt azzal, hogy a gépeket azért találják fel és alkalmazzák mert „többlet” értéket termelnek. Ezt már a C1 előtt egy évtizeddel írt Grundrisse-ben is felismerte, és a C1 IV. részében is elismeri, hogy a gépek többlet értéket termelnek, ellentmondva ezzel a C1 III. részében kifejtett elméleti álláspontjának.  S C1-ben azért zárja ki ezt a lehetőséget, mert az értéktöbblet nem a munkafolyamat során keletkezik (C1., 220. o.).De a II. és III. részben, ahol a kapitalizmus kizsákmányoló természetéről szóló hamis csapdáját és hamis megoldását építette fel, azt akarta megmutatni, hogy csak a munkások teremtenek többlet értéket, amelyet a tétlen kapitalisták elrabolnak. Ezért azt a feltételt szabta, hogy nem veszi figyelembe az új gépek bevezetésének hatását, és minden vállalatnak biztosítania kell ugyanazokat a feltételeket, marxista nyelven kifejezve, társadalmilag szükséges gépeket és munkatempót.

4. 7. A gyárépületekbe és gépekbe történő beruházásokra fordított tőke értékét zérónak lehet tekinteni

Marxnak nem volt elég úgy tenni, mintha a gépek nem termelnének több értéket, mint amennyibe megépítésük vagy beszerzésük kerül. Ki kellett küszöbölnie a gépekbe történő tőkebefektetés hatását, hogy kijelenthesse, hogy az összes többletérték, a profit forrása illegitim és erkölcstelen kizsákmányolás. Ezért azt javasolja, hogy a gépekbe történő tőkebefektetést, Marx nyelvén állandó tőkét, 0-nak kell tekinteni, mivel ezek a kiadások elhomályosítják a többletérték forrását.  (C1, 223. o.) Marx maga is elismeri, hogy ez furcsa eljárás, de védekezésképpen azt állítja, hogy angol pamutipar tiszta értéktermelését úgy szokták kiszámolni, hogy először levonják az Egyesült Államoknak, Indiának, Egyiptomnak és más országoknak a pamutért fizetett összegeket (C1, 224. o.). Marx itt elfelejtette megemlíteni, hogy nemcsak a külföldi nyersanyag import hatását szüntette meg a hazai hozzáadott érték kiszámításához, hanem az összes tőkebefektetést is a gyárépítésbe, a gépekbe, a nyersanyagokba, függetlenül attól, hogy azok importból vagy hazai termelésből származnak, hogy azt állíthassa, hogy az összes többletérték a munkások kizsákmányolásának következménye.

5. A profit problémája és Marx kizsákmányolási elméletének összeomlása még a saját, mesterségesen létrehozott rendszerén belül is

 Adam Smith és David Ricardo is alkalmazta a munkaérték-elméletet Marx előtt. Adam Smith egy korai, primitív, egyszerű gazdaságban Robinson Crusoe-szerű egyéni termelők cseréjét elemezte. Pszeudo-történelmi érvelése szerint abban a távoli korban, amikor a tőkebefektetéssel nem kellett számolni, az emberek az áruk értékét annak alapján számították ki, hogy mennyi munkát kellett elvégezniük azok megszerzéséhez vagy előállításához. Amikor azonban Smith az ipari kapitalizmus tőkeigényes, gépesített termelési folyamatait elemezte, áttért a termelési költségek érték elméletére, hogy szerepet adjon a tőkebefektetésnek (Schumpeter 1954, 265). Smith azonban nem adott magyarázatot erre a váltásra, egyszerűen csak megváltoztatta az érték kiszámításának módját. Termelési költség-elmélete nemcsak a gépekbe fektetett tőkét, hanem a vállalkozók/tőkések profitját is magában foglalta. A profitot illetően Smith úgy vélte, hogy a vállalkozók/tőkések elvárják, hogy menedzsment- és vállalkozói képességeikért, valamint a befektetési kockázat vállalásáért profitban részesüljenek. A kereslet és kinálat alakítja azt az árat, amelyet egy termék a piacon elérhet. Az ingadozások befolyásolják a termelési döntéseket. A természetes ár az az ár, amely biztosítja a termelők szokásos profitját, miközben a vásárlók továbbra is megvásárolják a terméket. Az ár egy versenyképes piacon általában e körül mozog (Ahaikpor, 11).

Marx amikor felállította profit elméletét, kutatásainak kezdetén, talán azt hitte, hogy Smith értékelméleti állításai zavarosak, amit Smith A nemzetek gazdagsága című művében szereplő elszórt mondatok is alátámasztanak, mint például, amikor Smith azt sugallja, hogy a profit és a munkások bére egymással fordított arányban állnak. Marx arra tette fel a közgazdasági munkásságát, hogy tovább tudja fejleszteni a munkaérték-elméletet olyan módon, hogy azt az ipari kapitalizmus feltételeire is alkalmazni tudja, és ennek alapján mutassa ki, hogy a munkások kizsákmányolása a profit egyetlen forrása, s a kapitalizmus szervezett rablás, a kapitalisták pedig olyanok, mint a munkások vérét szívó vámpírok (C1, 241. o.).

Ötlete zseniális volt, mert az emberi munkáról alkotott általános vélekedésen és az emberiség történelmi tapasztalatain alapult. Az emberi tapasztalat az, hogy a természetben található nyersanyagok az emberi munka révén nyernek értéket, s a produktív munka több értéket teremt, mint a munkavégzés költsége. Ráadásul, emberemlékezet óta a kizsákmányolás és annak erkölcstelen jellege mélyen gyökerező emberi tapasztalat, rabszolgatartók és a feudális urak brutális erőszakkal zsákmányolták ki a dolgozó embereket. Marx kizsákmányolási elméletét ezekre az alapvető, keserű tapasztalatokra alapozta. Marx érvelése az volt, hogy bár a kapitalizmus jogi értelemben szabadságot és egyenlőséget látszik biztosítani, valójában kizsákmányoló rendszer, amely nem különbözik az ókori rabszolgaságtól vagy a feudális jobbágyságtól, sőt, még rosszabb is (C1, 243. o.).

Elméleti konstrukciója annak kimutatására irányult, hogy 1) csak a munkások teremtenek új értéket, értéktöbbletet, 2) a kapitalisták vagyona a munkások kizsákmányolásából származik, 3) a kizsákmányolás a kapitalizmus szisztematikus jellemzője, 4) következésképpen ellentétes érdekek állnak fenn a modern ipari proletariátus és a kapitalisták között, 5) és a kizsákmányolás csak a kapitalista rendszer megdöntésével és a tulajdonosok kisajátításán alapuló szocializmus létrehozásával, valamint a piac megszüntetésével és központi tervezéssel helyettesítésével érhet véget.

Mindazonáltal ugyanaz a probléma merült fel az ő elméleti konstrukciójánál, mint Adam Smithnél és David Ricardónál. A munkaérték-elmélet már nem alkalmazható a tőkeintenzív kapitalizmus korában, amelyben a profittermelés egyre inkább függővé vált a nagy gyárak építéséhez szükséges nagy tőkebefektetésektől, több száz drága gép alkalmazásától és egyre hatékonyabb termelési folyamatok  szervezésétől.  Marx bizonyára maga is rájött, hogy eredeti elképzelése nem alkalmazható az ipari kapitalizmusra, és a Grundrisse, C3 és C4 kéziratainak elvetése ennek a felismerésnek a következménye lehet.

Mint bemutattuk, Marx csodálatra méltó, kiválóan kidolgozott és sikeressé vált stratégiát alkalmazott, hogy elrejtse elméletének zsákutcáját. Olyan feltételeket állított fel, amelyek kiküszöbölték a verseny, a tőkebefektetés és a kapitalisták vállalkozói-menedzser szerepét azáltal, hogy kiiktatta a találmányok, az innováció, a verseny, a változó körülmények és a bizonytalanság szerepét az (abszolút) értéktöbblet kimutatására szentelt fejezetben. Marx láthatatlan keze újrateremtette a Robinson Crusoe-féle kis termelő helyzetét egy zárt piacon, ahol tökéletes monopóliumot élvezett, s csak arra koncentrál, hogy a már jól bevált hagyományos terméket gyártsa a hagyományos munkamódszerekkel. Így Marx tudatosan hamis megoldást adott a profit forrásának magyarázatára, elrejtve, hogy kiküszöbölte az ipari kapitalizmus összes kulcsfontosságú elemét, miközben úgy tett, mintha az ipari kapitalizmust elemezné.

Ebben a mesterséges világban képes volt logikusan felépített és látszólag megalapozott elméletet bemutatni, amely úgy tűnik, hogy bizonyítja, hogy egyedül a gyári munkások munkája teremt új „többletértéket”, amely a kapitalisták profitjának egyetlen forrása

De hamis érvelésének összeomlása elkerülhetetlen volt, pontosan azért, mert C1 II. részben a többletértéket és a profitot egymás szinonimáivá tette. Marxnak szembe kellett néznie azzal a ténnyel, hogy a profitot az összes befektetett tőke arányában kell kiszámítani, nem csak a fizikai munkásoknak fizetett bér összegéhez viszonyítva.

Marx számára az azonnali összeomlás elkerülésének egyetlen módja az, hogy elhalasztja annak beismerését, hogy rendszere hibás. Zseniálisan oldotta meg. Először is, maga is beismeri,  hogy „első pillantásra furcsának tűnik, hogy az állandó tőkét nullával egyenlőnek tekintsük”. Ezt követően bevallja, hogy ő is tisztában van azzal, hogy, a profitot nem csak a bérekre fordított tőke után számítják ki, hanem „a befektetett tőke teljes összegéhez” viszonyítva. Vagyis maga ismeri be, hogy amit eddig csinált, amire a kizsákmányolás elmélete épül, az egy hibás gondolatmenet, mert egy kis szelet kiválasztására és aztán kizárólagossá tételére épül, ami ellentmond a mindennapi józan észnek és annak tudományossá is vált közgazdasági tudásával. Úgy menekül ki az általa is  nyilvánvalóvá tett kudarc beismerése elől, hogy ígéretet tesz arra, hogy C3-ban foglalkozik az állandó tőke hozzájárulásának arányával a többletérték létrehozásában. (C1, 224. o.), és fogadkozik, hogy C3.ban megmutatja, hogy „a profitráta nem rejtély, amint megismerjük a többletérték törvényeit” (C1, 225. o.). Mi már tudjuk, hogy a C3 kéziratai nagy részben már megíródtak, s Marx már tudta C1 megírásakor, hogy nem fog tudni megfelelni ígéreteinek.

De Marx vesszőfutása a gépekbe és gyárakba fektetett tőke szerepének kiiktatása miatt még nem ért véget. Szembe kellett néznie azzal a problémával is, hogy a különböző gazdasági szektorokban eltérő a gépekbe befektetett és a munkabérekre kifizetett tőke aránya, mégis az átlagos profitráta azonos mindegyikben azonos. Ezúttal is, Marx maga tárta fel, hogy modellje,  amiben kiiktatja a gépekbe fektetett tőke szerepét egyértelműen ellentmond minden tapasztalatnak. Egy gyakorlati példával ki is mutatja, hogy úgy ahogy van rossz az elmélet konstrukciója:  egy textilgyártó, aki sok állandó tőkekiadással és kis bérköltséggel rendelkezik, ugyanolyan profitrátával rendelkezik, mint egy pék, aki sok tőkét költ bérre és viszonylag keveset gépekre. Ezután Marx a jövőbe tolta a nyilvánvaló ellentmondás megoldását, s kijelentette: „ennek a látszólagos ellentmondásnak a megoldásához még sok közbenső kifejezésre van szükség”, majd a Ricardo-iskola bírálatára tért át, amely nem tudta megoldani ezt a problémát, hanem engedett a valóság „látszatának” (C1, 311. o.) .    

Végül, Marxnak azt is be kellett vallania, hogy „profit” és a „értéktöbblet”  nem azonosak, bár a II. részben szinonimaként kezelte őket. Ebből a zsákutcából is zseniálisan ügyesen menekült ki. Az előbb már látott módon maga is elismeri, hogy az értéktöbblet arányát és a profit arányát másképpen kell kiszámolni, nem azonos mutatószámok. A többletérték arányát É/V-ként, (értéktöbblet (É)/bérre fordított tőke, változó marxi nyelvezetben (V)) kell kiszámolni. Ezzel szemben a profit aránya P/V+Á képlet számolandó ki (profit/bérre fordított tőke (V) és gyárépítésre, gépekre, nyersanyagokra fordított tőke, marxi nyelvezetben állandó tőke (Á)) számolják. Nyilvánvaló, hogy profit és tőke nem lehetnek szinonimák, ha a profitráta nem azonos az értéktöbblet rátájával. Marx úgy oldja meg ezt a problémát, hogy kijelenti, hogy a többletérték aránya a kizsákmányolás mértékét méri, és  kigúnyolja azokat, akik összekeverik a profit arányával, amely a kapitalista befektetésének jövedelmezőségét mutatja (C1, 227. o.). Ez egy ravasz stratégia, mert ezzel az átnevezéssel elkerülte, hogy beismerje, hogy a többletérték, pontosabban az abszolút többletérték nem azonos a profittal, és nem lehet őket szinonimaként használni. Sőt, ezzel a fordulattal egy fegyvert adott a szocialista aktivisták kezébe, akik egy hamis egyenlet alapján rámutathattak arra, hogy milyen magas kizsákmányolás foka. Erre maga Marx mutatott példát. Összehasonlította két vállalkozás, egy textilüzem és egy mezőgazdasági farm profit és kizsákmányolási rátáját. Az általa közölt számok alapján, a textil üzemnek 16%-os profitrátája volt, de 154%-os kizsákmányolási rátája, a Jacobson farmnak 40%-os profit rátája és 101%-os kizsákmányolási rátája. Marx ezek alapján azt a következtetést vonja le, hogy lám, több 100%-os a kizsákmányolási ráta, s a munkások munkaidejűk legalább felében a tőkés számára termelik az értéktöbbletet. De egy pillanatra se gondolkodik el azon, hogy mi lehet az oka a nagyon eltérő profit rátáknak, amiknek láthatóan semmi köze nincs sem a bérköltségekhez, sem a Marx által kitalált kizsákmányolási rátához, s ami megmagyarázhatatlan különbségek elméleti modellje alapján. Marx is érezhette, hogy adós maradt valami magyarázattal, ezért a számitásaaihoz fűzött lábjegyzetben – a szokásos módon – a jővőbe tolta el a megoldást, s arra tett ígéretet hogy C3-ban fogja feltárni, hogy miként befolyásolja az a tényleges profit rátát amikor nem igaz az az elméleti feltételezése hogy piaci ár azonos az értékkel (C1, p.229).

Marx trükkje az volt, ,ráfogta hogy a profit összege azonos az “értéktöbblettel”, de a ráta számításból kiderült, hogy mégse azonosak, mert mindenki a profitot a befektetett tőke után számítja, de Marx az értéktöbbletet csak a munkások bérébe befektetett tőke után, s ráfogja hogy az korrekt. Egy komplex jelenségből kiválasztott egy elemet, és azt állította, hogy az az egy elem az egyetlen ok, elnyomva minden más lehetséges forrást. Mint e cikk 3.1-3.7 pontjai megmutatták, Marx által szabott feltételek egy irreális világot teremtettek, hogy hihetően tudja kijelenteni, hogy kizsákmányolás elmélete a valóságot tükrözi. S eközben a valóságot, amely ellentmond elméletének, Marx “látszatnak” kicsinyelte le, hogy elkenje kizsákmányolás elméletének az általa is felismert lehetetlenségét.

Miután átevickélte magát a nyilvánvaló és általa is ismert ellentmondásokon, amelyek  Hogy mégis evilági realitás ízet adjon teóriájának, mesteri vágással, C1 III. részének utolsó részében az angol gyári törvények vitáit idézi fel, ahol neves közgazdászok, parlamenti képviselők és gyárosok Marx – mint láttuk hamis – elméleti tételeit alátámasztó érvekkel tiltakoztak a munkások munkaidő csökkentése ellen. Ezzel anekdotikus bizonyítékokat szolgáltatott elméletének helyességére, amelyet néhány ismert esettel illusztrált a kapitalisták gonoszságáról és kapzsiságáról.

Marx ravasz, megtévesztő stratégiája elég jó volt ahhoz, hogy meggyőzze azokat, akik hinni akartak abban, hogy a kapitalisták profitja a munkások kizsákmányolásának eredménye, és a kisajátítás megszüntetése megoldaná az emberi társadalom összes baját. Azonban Marx maga is tudatában volt annak, hogy megoldása hamis, amely nem felel meg az ipari kapitalizmus valóságának. Így a III. rész utolsó oldalain maga is kifejti, hogy (abszolút) többletérték-elmélete csak „a jelenig”, azaz a kapitalizmus előtti, ipari kapitalizmus előtti korszakig érvényes. Egyértelműen jelzi, hogy megoldása csak a kis termelők pszeudo-történelmi rendszerében alkalmazható amikor munkaadó céh tag és kis mester, „a kapitalista és a munkás közötti hibrid” (C1, 312. o.), s a kapitalisták nem törekednek a termelési mód megváltoztatására azáltal, hogy egyre hatékonyabb termelési módszereket kényszerítenek (C1, 314. o.). Ugyanakkor, a kizsákmányolásra épülő profit elmélete nem adott arra választ, hogy a kapitalisták miért gépesítenek, miért tesznek hatalmas erőfeszítéseket a munka költségek csökkentésére. Vagyis, pont saját kora ipari kapitalizmusának megértéséhez nem nyújtott támpontot. Az (abszolút) többletérték elméletében nincs helye a termelés forradalmasítására irányuló törekvéseknek, ezért nem képes megmagyarázni az ipari kapitalizmust és annak mozgatórugóit.

Ahhoz, hogy a Tőkét folytatni tudja, kellett egy másik, realisztikusabb profit-elméletet is kidolgoznia, amely amely ösztönzi a kapitalistákat a termelés ütemének fokozására, a munkások hatékonyabb munkavégzésre kényszerítésére, a költségek csökkentésére és a termelés gépesítésére, amely valóban az ipari kapitalizmus korszakáról szól. Erre azért is szüksége volt mert azt is be akarta bizonyítani, hogy a kapitalizmus összeomlása elkerülhetetlen.

De nagyon óvatosan kellett megírnia a második profitelméletet. Meg kellett őriznie azt a látszatot, hogy C1 III. részében leírt kizsákmányolási elmélete az ipari kapitalizmusra is érvényes, és el kellett kerülnie annak egyértelművé tételét, hogy az csak egy soha nem létezett, kapitalizmus előtti ál-történelmi álomvilágban működik. Ezért fenn kellett tartania látszatot, hogy kulcselemei a kizsákmányolás elméletének továbbra is érvényesek. Különösen fontos volt számára a munka értékelmélet elvének fenntartása, annak ellenére, hogy, mint azt a következő részben bemutatjuk, az ipari kapitalizmusra alkalmazható második profitelméletében áttért a termelési költség elmélet használatára. De ezt az érték-elmélet váltást el kellett rejtenie olvasói elől, mert csak a munka-érték elméletnek a felhasználásával tudja megkreálni azt az elméletét, hogy a profitcsökkenés tendenciája elvezet a kapitalizmus összeomlásához. Így nagyon kifinomult, csalóka taktikát kellett követnie, hogy elkerülje annak tisztázását, hogy egymással összeegyezhetetlen elméleteket egyeztet össze. A következő fejezet bemutatja, hogyan sikerült Marxnak ez a megtévesztő stratégiát végrehajtania. 

5. A második profit elmélet: a relatív értéktöbblet elmélet

A C1 IV. részében fejti ki Marx a második profitelméletét, relatív értéktöbbletet. A III. résszel ellentétben, amelyben nem adott magyarázatot arra, hogy mi az abszolút értéktöbblet és miért választotta Marx az abszolút értéktöbblet termelésének elemzését a értéktöbblet helyett, ezúttal az olvasó magyarázatot kap. Sőt, Marx visszamenőlegesen megmagyarázza, hogy az abszolút többletérték termelése akkor valósul meg, amikor a többletérték termelése a munkanap meghosszabbításával történik, míg a relatív többletérték hatékonyabb termeléssel jön létre (C1. 320. o.).

A relatív többletérték termelésének elemzésekor Marx öt kulcs kérdésben elmozdulást hajtott végre elméleti álláspontjában arra nézve mi is az ipari kapitalizmus és mik a kulcselemei, összehasonlítva a III. részben követett elméleti álláspontjával, amely az abszolút többletérték termelését elemezte. Ezek a változások valójában radikális eltávolodást jelentenek az abszolút többletérték megszerzésének cirkuláris, stagnáló, perfekt monopóliumokat teremtő, prekapitalista környezettől, amelyet Robinson Crusoe-féle egyéni kis termelők népesítenek be, miközben Marx azt a látszatot kelti, hogy az ipari kapitalizmust elemzi. A legfontosabb 7 elmozdulás a következő.

6.1. A verseny engedélyezése és áttérés a monopóliumok céhszerű perfekt monopol gazdaságából a versengő piacgazdaságba

E cikk 3.2. szakaszában bemutattuk, hogy a III. részben Marx félrevezette olvasóit, amikor azt sugallta, hogy „ipari kapitalizmus” félrevezető volt. Marx egy iparosodás előtti, cirkuláris vagy stagnáló gazdaságot elemzett, amelyben a vállalatok tökéletes monopóliumot élveztek, s a kapitalisták Marx láthatatlan keze által irányítva azt biztosították, hogy semmilyen versenyelőnyük ne legyen más termelőkkel szemben. C1 IV. részében Marx, modelljét hozzáigazítja az ipari kapitalizmus korához, s engedélyezi a versenyt, s ezzel elhagyja ezt a pszeudo-történelmi, prekapitalista gazdasági modellt.

Immár a „verseny kényszerítő törvényei” azok, amik irányítják a kapitalistákat (C1, 321. o.). A verseny motivációt is teremt és ki is kényszeríti kapitalista számára, hogy “a munka termelékenységének növelésével olcsóbbá tegye árucikkeit” (C1, 323. o.). Ebben az új, versengő kapitalizmusban „a verseny kényszerítő törvénye arra kényszeríti versenytársait, hogy átvegyék az új módszert” (C1. 324. o.).

6.2 Cirkuláris, stagnáló, nem változó gazdaság helyett dinamikus, állandóan forradalmi átalakuláson átmenő, folyamatos változás állapotában levő gazdaság

A verseny engedélyezésével Marx egy varázsütésre átalakította a gazdaság alapvető jellegét. A IV. rész kapitalizmusa az újabb és újabb találmányok bevezetése révén folyamatosan átalakuló, változó, növekvő gazdaság (C1, Part IV, Ch. XIV, sec.8., 462-272.o.).        

6.3 A (természetellenes) átlagos profitráta forrásának magyarázatától az egyéni jövedelmezőség (profit) magyarázatára való átállás

Marx C1 III. Részében azt vizsgálta mi lehet egy általa természetellenesen kialakított átlagos profitráta magyarázata, amely egyenes arányban áll a bérköltségekkel (Lásd e cikk 3.3 szakaszát). Marx a C1 IV. részben egy állandó egyensúlyhiányban lévő versengő piacgazdaságban az egyes vállalkozások (egyes kapitalisták) vállalkozásokként eltérő egyedi profitjának okát keresi. Az egyes kapitalista számára a természetes profitráta, ahogy Adam Smith a Nemzetek gazdagságában elmagyarázta, egyfajta referenciaérték, egy gyakorlatilag ismert becslés, amely lehetővé teszi minden kapitalistának, hogy mérje sikerét és javítsa jövedelmezőségét. Az egyes kapitalisták azonban a lehető legnagyobb profitot és piaci részesedést kívánják maguknak biztosítani azzal, hogy új, innovatív termékek létrehozásának módját keresik, új és hatékonyabb gépek, gyártási módszerek bevezetésével csökkentik a költségeket, olcsóbb beszállítókat keresnek, jobb árakért új piacokat keresnek stb.

Minden innováció, hatékonyság javulást eredményező költségcsökkentés ideiglenes monopóliumot biztosít rendkívüli nyereséggel, amely addig tart, amíg más versenytársak nem másolják le az innovációt (vagy nem csinálnak jobbat), és így az eredeti innovátor vállalkozó magas monopol árait (és monopol nyereségét) az átlagos szintre kényszerítik.

6.4. Marx áttér a munka-értékelméletről a termelési-költség értékelméletre a munkavállalók esetében, miközben úgy tesz, mintha továbbra is a munka-értékelméletet használná

Marxi kizsákmányolás koncepció a munkaérték-elméleten alapul, s ez elmélet alapján nyújtott magyarázatot Marx hogyan működik a kizsákmányolás C1 III. részében.

 C1 I. részében fejtette ki Marx a munka-értékelméletét. Eszerint egy áru értékét annak előállításához szükséges ráfordítással kell mérni: „a társadalmi szempontból szükséges munkaidő az, amely egy árucikk előállításához szükséges a normális termelési feltételek mellett, az akkoriban átlagos szaktudással és intenzitással”. Ezután azt állítja, hogy a motoros szövőszékek bevezetése Angliában valószínűleg felére csökkentette a szövésre fordított szükséges munkaidőt. Ez a találmány, folytatja Marx, a kézi szövőszékkel dolgozó szövőmunkások munkájának értékét felére csökkentette, mert egy óra munkájuk eredménye a változás után csak fél óra társadalmi munkát jelentett, habár ők továbbra is egy órát kell dolgozniuk ugyanannyi fonal előállításához. Marx ehhez a megállapításhoz fűzött lábjegyzetben tisztázza, hogy bár a motoros szövőszéket 1785-ben találták fel, az 1820-as és 1830-as években terjedt el széles körben. Minden egyes árucikket a saját osztályának egy átlagos áru mintájának kell tekinteni (C1, 49. o.). Vagyis, ahogy ezt később, a 117. oldalon elmagyarázza, a társadalmi szempontból szükséges munkaidő csak akkor csökken, ha az elavult termelési módszert alkalmazó termelők termékeiket már nem a régi áron, hanem csak alacsonyabb áron tudják eladni (C1, 117). Összefoglalva, Marx munka-értékelméletének legfontosabb feltételezése ezek alapján az, hogy 1) egy áru értékét annak társadalmi értéke alapján számítják ki, amely az áru különböző módszerekkel előállított átlagos értéke. 2) A technológiai fejlődés csak akkor csökkenti az áru értékét, ha a hatékonyabban előállított változat annyira elterjedt, hogy a kevésbé hatékonyan előállítottat lehetetlen értékesíteni a régebbi áron. Addig az áru értéke az azonos áru különböző módszerekkel előállított változatainak átlagos értéke.

A II. rész VI. fejezetében Marx részletesen tárgyalja a munkaerő értékét (C1, 177-86. o.). Ebben a fejezetben ugyanazokat az elveket alkalmazza a munkaerő értékének mérésére, amelyeket korábban általános szinten állapított meg minden árura vonatkozóan. „A munkaerő értéke a munkás fenntartásához szükséges megélhetési eszközök értéke.” Azt is magától értetődőnek veszi, hogy „egy adott országban, egy adott időszakban a munkás megélhetéséhez szükséges átlagos élelmiszermennyiség gyakorlatilag ismert”. (C1, 181. o.). A munkaerő értéke „ezeknek az eszközöknek az értékével vagy azok előállításához szükséges munka mennyiségével változik”. (182. o.) nem ad hozzá új szabályt a technológiai fejlődésnek az áruk értékére gyakorolt hatásával kapcsolatos korábbi érveléséhez képest. Vagyis, ha az olcsóbban fogyasztási cikk használata általánossá válik, s az lesz a mértékadó ár, akkor csökken le a munkaerő megvásárlásának az értéke az új árszínvonalnak megfelelő értékre. A munkaerő értékének csökkenése csak a technológiai fejlődésnek köszönhető szükségleti cikkek árának csökkenése után következik be, amikor már az új, alacsonyabb áron kerül megvásárlásra döntő részben. A másik fontos szabály, hogy csak azoknak a fogyasztási cikkeknek (vagy a fogyasztási cikkek gyártásához szükséges alapanyagok, gépek) árcsökkenése számít, amik a munkások fogyasztanak.

Marx úgy alakította ki a munka-értékelméletét C1 I és II részében, hogy az alátámassza a III. rész cirkuláris gazdaságát, s megengedhesse számára, hogy eltekintsen a folyamatos forradalmi változásától az ipari kapitalizmusnak a találmányok (innovációk) és a kapitalisták költségcsökkentő erőfeszítései révén. Ebben a statikus világban csak a munkások maradnak a Marx által megrendezett színházban, s a tőkések egyetlen esélye a profitabilitás növelésére a munkaidő hosszának növelése, ahogy ezt utólag el is magyarázta a IV fejezet elején.

A kapitalisták relatív többletértékének keletkezését magyarázva Marx a munka-értékelmélet nyelvét és kategóriáit használja, ami arra utal, hogy ebben az esetben is a munka-értékelmélet alkalmazza, csakúgy, mint az abszolút többletérték esetében. Azt állítja, hogy a relatív többletérték esetében a szükséges munkaidő (a munkaerő-reprodukcióhoz szükséges szükségleti cikkek értékének előállításához szükséges idő) a munka hatékonyabb szervezésével, a munkafolyamat forradalmasításával csökken. Arra a következtetésre jut, hogy a szükséges idő csökkentése azt jelenti, hogy meghosszabbodik a többletidő, a munkanapnak a profit előállítására szánt része (C1, 318–319. o.). De ahogy egy gyakorlati példával leírja, hogyan is csökken szerinte az inggyártás példáján keresztül a szükséges munkaidő, az egyértelművé teszi, hogy áttért a termelési költségek elméletére, anélkül hogy olvasóinak egyértelművé tette volna ezt a döntő változást.

6.4.1 Áttérés az azonos típusú áruk átlagos értékének kiszámításáról az egyedi termelési költségérték kiszámítására

A IV. részben, amely a relatív többletértéket magyarázza, Marx bevezeti a verseny és a kapitalista fogalmát, és figyelmét a vállalkozások közötti jövedelmezőségi különbségekre fordítja, amelyek a termelési költségek különbségein alapulnak. Tehát a IV. részben a hatékonyság javulásából eredő értékkülönbség a kulcs a profit magyarázatához. A termelési költségek közötti különbségek okozzák a relatív többletérték megjelenését: az a kapitalista, aki csökkenti a termelési költségeket, rendkívüli profitot zsebeli be azokhoz képest, akik még mindig a hagyományos, drágább termelési folyamatot alkalmazzák (C1, 321. o.). Ez csak a LTV egyik kulcsfontosságú elemének elvetésével érhető el: az átlagérték használatával egy árucikk értékének kiszámításában. Ehelyett az áru értékét az egyes gyártók termelési költségei alapján számolják ki. Marx csak azt vizsgálja, hogy a munkafolyamat intenzívebbé válása hogyan vezet rendkívüli nyereséghez, amelyet relatív többletértéknek nevez. De elismeri azt is, hogy a költségmegtakarítás a fogyasztókat is érinti: a piaci részesedés növelése érdekében az olcsóbban előállított terméket alacsonyabb áron értékesítik a piacon (C1, 322. o.). Azonban nem vizsgálja, hogy a piacon különböző árú termékek jelenléte extra profitot eredményezhet azoknak a kapitalistáknak (vállalatoknak), akiknek sikerült versenytársaikhoz képest alacsonyabb áron vásárolniuk gépeket, nyersanyagokat stb. Azaz nemcsak a munkaerő kizsákmányolása lehet profitforrás (relatív többletérték), hanem az árkülönbségek kihasználása is profitforrás lehet, függetlenül a marxista kizsákmányolási folyamattól.

6.4.2. Az I-II. részben kidolgozott munkaerő csereértékének számítási szabályaival ellentmondva Marx hallgatólagosan elhagyja a munka-értékelméletét, és áttér a termelési költség értékelméletre

Marx érvelése szerint a munka hatékonyabb szervezése lehetővé teszi, hogy a munkások egy adott vállalkozásnál a munkanap alatt több terméket állítsanak elő, ami a szükséges idő (a munkavállalók reprodukciójához szükséges árukészlet előállításához szükséges idő) csökkenését eredményezi. De az I. és II. részben kialakított elméleti modelljében a szükséges idő csak akkor csökken, ha az olcsóbb termék már uralja a piacot, és a munkások az olcsóbb áru megvásárlásával fedezik szükségleteiket. De ez csak elméleti lehetőség az abszolút értéktöbblet elsajátítása esetében. A III. Részben leírt modellje szerint a profit növelésének eszköze a munkaidő meghosszabbítása, miközben a munkások megélhetését biztosító szükséges árucikkek ára stagnál, s ennek megfelelően a munkások életszínvonala is változatlan. Vagyis a munkaidőt úgy tudja meghosszabbítani a kapitalista, hogy közben a munkások bére nem nő, s a gyártott árucikk ára is ugyanaz marad, s emiatt nem változik a “szükséges” munkaidő hossza.

A IV. részben azonban másképpen alakul a történet. A munkások munkabére változatlan marad,  de az általuk gyártott ing olcsóbban állítható elő, mert a tőkés bevezetett egy hatékonyabb termelési eljárást. Ha a tőkés ugyanazon az áron adja el az olcsóbban gyártott inget, ami a munkások fogyasztásának a tárgya, akkor a munka értékelmélet alapján a munkások szükséges ideje nem csökken, mert a munkások továbbra is ugyanazon az áron vásárolják meg az inget. Vagyis ugyan nő a profit, de ennek oka nem a marxi modell, ami a szükséges és többletidő közötti különbséggel operál. Erre Marx maga is rájött, s ezért úgy érvel, hogy a tőkés az olcsóbb termelési költségből származó nyereség egy részét nem profitként realizálja, hanem valamivel olcsóbban adja az olcsóbban gyártott inget, hogy piaci részesedése növekedjen. S ebben a modellben már ráfoghatja, hogy csökken a szükséges munkaidő, hiszen a munkások olcsóbban tudnak inget venni. Ugyanakkor itt is megbicsaklik a munka-értékelmélet alkalmazása. A Marx által kialakított szabályok szerint csak akkor csökkenne a “szükséges idő”, ha már a munkások az új olcsóbb inget megvásárolják, s ezzel a vásárlással csökken a megélhetési költségük. De a marxi példában a szükséges idő csökkenése már azelőtt bekövetkezik, hogy az olcsóbb termék csökkentené a munkások megélhetési költségeit, azzal hogy a munkások az olcsóbb terméket megvásárolva már olcsóbban lennének alkalmazhatóak. A relatív értéktöbblet (a profit) már akkor realizálódik, amikor a kapitalista a piacra viszi az olcsóbban gyártott inget (C1, 322. o.), anélkül, ami nem érintheti az inget korábban legyártó munkások “szükséges idejét” mert ők még a régi áron vásárolt ing értékének megfelelő szükséges munkaidőben dolgoztak. Ez esetben az extra profit nem magyarázható a szükséges és többlet munkaidő különbségének változásával. Vagyis, a munka-értékelmélet nem magyarázza meg a profit növekedését. Egyedül a termelési költség elmélet alkalmazható, ami szerint, ha a kapitalista olcsóbban tud termelni, akkor profitra tesz szert.

Ráadásul, még egy megoldatlan problémát is hagyott hátra Marx. Ing gyártásról szóló leírásában azt állítja, hogy ugyan a hatékonyabb termelés révén olcsóbban tudja piacra vinni az ingeket a tőkés, de a munkások bére változatlan marad. Ez a modell ugyanakkor kinyitja annak a lehetőségét, hogy a munkások reálbére viszont növekszik azáltal, hogy változatlan munkabérrel több inget tudnak vásárolni, vagy az ing vásárlásra fordított kiadások csökkenése miatt más árucikkből többet tudnak vásárolni. Ez azonban azt vonja maga után, hogy a “szükséges” munkaidő nem csökken, mert a munkások fogyasztása nő, s ezzel nő annak az árutömegnek az értéke is, amit a munkások szükségesnek tartanak saját megélhetésükhöz. Vagyis, ez azt jelenti, hogy változatlan bér de csökkenő árak mellett nem lehet azzal érvelni , hogy a “szükséges” munkaidő és a “többlet” munkaidő közötti különbség növekedése a profit oka, hiszen a Marx által leírt példa logikus következménye, hogy a “szükséges” munkaidő is nő, ahogy nő a munkások által megvásárolt árutömeg értéke legalább olyan arányban amit az ing olcsóbbá tétele lehetővé tett.

6.4.3. Marx elismeri, hogy nemcsak a munkások létfenntartását szolgáló termékek hatékonyabb gyártása termelhet profitot, ellentmondva a munka-értékelmélet kulcs feltételének  

A munka-értékelmélet alkalmazhatóságának, a szükséges és többlet munkaidő közötti különbséggel való játszadozásnak kulcsfeltétele, hogy a munkások olyan árucikkeket gyártsanak, amelyek az ő számukra szükséges fogyasztási cikkeket gyártsanak. Ugyanis csak  ilyen termékek árának csökkenése esetén lehet hihetően (bár hamisan, mint 5.4.1-ben kimutattuk) állítani, hogy a relatív értéktöbblet (a profit) megjelenésének oka a szükséges munkaidő csökkentése. Ez annyira fontos alapvető tétele a munka értékelméletnek, hogy   Marx kétszer megismétli a IV fejezetben is, mielőtt rátérne annak tárgyalására, hogy miként is csökken szerinte a szükséges idő a hatékonyság növelés eredményeképpen (C1, p. 318, p. 320).^[12] Két oldallal később azonban Marx ellentmond saját magának és saját elméleti konstrukciójának, amikor megállapítja, hogy a kapitalisták extra értéktöbbletet (profitot) nyernek azáltal, hogy olcsóbbá teszik a termelést, függetlenül attól, hogy a gyártott árucikk „beletartoznak-e vagy sem a megélhetéshez szükséges eszközök osztályába, amelyek szerepet kapnak a munkaerő általános értékének meghatározásában”. (C1, 322–323. o.). Természetesen erre a következtetésre kell jutnia, mivel a józan ész és a valóság azt mutatja, hogy a kapitalisták akkor a termelés intenzitásának a növelésével akkor is nyereségre tesznek szert, akkor is ha gyártott termékeik a munkások szükségleteit elégítik-e ki vagy sem. Marx maga is elmondja a következő mondatban, hogy „minden egyes kapitalistának érdeke, hogy árucikkeinek árát a munka termelékenységének növelésével csökkentsék”. (C1, 323. o.).  Marx maga is rájött, hogy ellentmondott saját elméleti konstrukciójának, a munka-értékelmélet alkalmazhatóságának, s a következő mondatban önmagával ellentmondva határozottan megismétli, hogy „Mindazonáltal még ebben az esetben is a többletérték megnövekedett termelése a szükséges munkaidő csökkentéséből és a többletmunka megfelelő meghosszabbításából származik.” Annak ellenére, hogy saját elméletének szerint a szükséges munkaidőt a munkások szükségleteinek figyelembevételével kell kiszámítani. Ez a Marx két kijelentése közötti megoldatlan ellentmondás azt mutatja, hogy kizsákmányolási rendszerének egész mechanizmusa egy fenntarthatatlan elmélet, amelynek belső ellentmondásait Marx maga sem tudta megoldani, de saját maga által felfedezett valóság ellenére kitartott egy rossz elmélet konstrukció mellett, mert különben az egész munka-értékelmélete és az arra épülő kizsákmányolás elméletét felül kellett volna bírálnia. Nem tette meg, hanem továbblépett a rossz elmélet további alkalmazásával.

6.5 Hallgatólagos elfogadása annak, hogy a gépek „többletértéket” termelnek, miközben úgy tesz, mintha fenntartaná korábbi elméleti álláspontját, miszerint a gépek nem járulnak hozzá a többletérték termeléséhez

A III. részben Marx egyik legfontosabb feltétele az volt, hogy a gépek csak átadják értéküket a terméknek, de nem termelnek új értéket, értéktöbbletet, alkalmazásuk nincs hatással a profitra. Annak ellenére, hogy ez a feltétel ellentmond az emberi tapasztalatoknak és a valóságnak, Marx egy körforgásos gazdaságot kreálva még azt is elhitette, hogy a gépekre fordított tőkebefektetést nullának lehet tekinteni. Ez a két feltétele volt a kulcs ahhoz, hogy ragaszkodhasson ahhoz, hogy a munkaerő egyedi árucikk, és egyedül képes többletértéket teremteni, s ennek megfelelően a profit egyetlen forrása a munkások kizsákmányolása.  

A IV. rész XV. fejezetének 1. szakasza a gépek forradalmi szerepének tárgyalásával foglalkozik a modern iparban (C1, 374–388. o.). Marx saját leírása a gépesítés forradalmi hatásáról még élesebbé teszi az ellentmondást Marx elméleti álláspontja és a valóság között, amit saját szociológiai megfigyeléseivel is alátámaszt. Ennek ellenére megismétli C1 IV fejezetében is megerősíti a II. és III. részében megállapított elvet, miszerint: „A gépek, mint a állandó tőke minden más alkotóeleme, nem teremtenek új értéket, hanem saját értéküket adják át annak a terméknek, amelynek előállításához szolgálnak.” (390. o.). Nyilvánvaló, hogy ez az állítás nemcsak ellentmond az emberiség általános tapasztalatainak, de nevetséges is, miután egy egész fejezetet szentelt annak, hogy a gépek alkalmazása hogyan olcsóbbá teszi a termelést és a termékeket. A versenyképes és dinamikusan terjeszkedő piacgazdaságra való áttéréssel Marx nem kerülhette el, hogy kiutat keressen a maga által felállított elméleti kényszerzubbonyából. Marx három mechanizmust javasolt annak megértéséhez, hogy a gépek hogyan és miért termelnek több értéket, mint amennyit érnek, és így profitot, ellentmondva saját, de még neki is nyilvánvalóan hamis elméleti álláspontjának.

6.5.1. A gépek „ingyenes munkája”

Marx először azt állítja, hogy a gépek napi kopása és elhasználódása kisebb értéket képvisel, mint amennyit a gép napi értékvesztése jelentene. Következésképpen a gépek valóban új értéket teremtenek, amely meghaladja az értéküket (költségüket) mivel több ideig termelnek ennek révén, mint bekerülési értékük volt. Marx ezt az értékkülönbséget „ingyenes munkának” nevezi, és az ember segítsége nélkül a természet által biztosított erőkhöz hasonlítja (C1, 391. o.). De azt is mondhatta volna, hogy a gépek többletmunkát végeznek a többletidőben, miután megtérítették költségüket, és többletterméket állítanak elő, amely a gépet feltaláló vagy megvásárló kapitalista profitjának forrása. Ezt a a logikát támasztja alá., hogy Marx  egy helyen még maga is használja a „gépek kapitalista kizsákmányolása” (C1, 450. o.) kifejezést.

Azonban Marx nem mondja ki, hogy a gépek is értéktöbbletet termelnek, hiszen ha ezt kimondaná, akkor kénytelen lenne felülbírálni a C1 I-II-III részében kifejtett munka-erő értékelméletét, azt az állítását hogy egyedül a munkás munkája termel új értéket, s ez az új értél a profit egyetlen forrása. Természetesen nem használja saját szóhasználatát, mert ez aláásná a C1 I–III. részének egész hamis elméleti konstrukcióját, amelyben hamis csapdát állított fel, hogy azt állíthassa, hogy egyedül a munka képes többletértéket termelni, semmi más a termelési tényezők közül.

6.5.2 A gép előállítására befektetett munkaidő értéke és a gép alkalmazásával megtakarított munkaerő értéke közötti különbség

Marx azzal is eljátszik, hogy különbség van a gép előállítására befektetett munkaidő értéke és a gép alkalmazásával megtakarított munkaerő értéke között. S kijelenti, hogy a gép hatékonysága azzal mérhető mennyi az alkalmazásával megtakarított munkaerő értéke (C1, 394 o.). De nem tud megállapítani semmilyen szabályt, hogy mi lehet az oka ennek, s azt se mi lehet az arány a befektetett munka és a kiváltott munka értéke között (C1, 396.o). Ha alkalmazná saját nyelvezetét, akkor ismét elmondhatná, hogy amit leírt az azt jelenti, hogy a gépek nemcsak átadják előállításuk értékét, hanem többlet értéket termelnek, amely nagyságrendje függetlenül az előállítási értéktől. Vagyis, ez egy új profitforrás, aminek eredete nem köthető a fizikai munkások munkavégzéséhez, de megkérdőjelezi Marx állítását, a kizsákmányolás elméletének alapja, hogy a fizikai munkavégzés különleges áru, s a munkások szükséges és többletmunkaideje közötti különbség, ami elzsákmányolnak a tőkések, a profit egyedüli oka.

6.5.3. Az ideiglenes monopólium pozíciója mint a rendkívül magas profit forrása

Folytatásként Marx azt vizsgálja, hogy a gépek termelékenységének mértéke nem függ a költségben kifejezett saját értékétől. A költségmegtakarítás attól függ, hogy a feltalált gép mennyire hatékonyan olcsóbbá teszi a termelést (C1, 394–395. o.). Ezzel ismét megerősíti azt a tényt, hogy a gépek valóban értéktöbbletet termelnek, s azzal a tulajdonsággal rendelkeznek, hogy bekerülési értékük alacsonyabb, mint amennyi értéket teremtenek, ellentmondva saját elméleti rendszerének. Ugyanakkor nem tud szabályt felállítani arra nézve, hogy mi határozza meg a gép költséghatékonyságát. Ugyan továbbra is a gép gyártására fordított munkavégzés értéke és a gép alkalmazásával megtakarított munkaerő árával számolgatja, hogy hogyan lehetne mérni a gépek hatékonyságát, de ez alapján csak arra tud jutni, hogy bizony ez változó (C1, p.396).

Marx, hogy megmagyarázza a gépek hozzájárulását, ismét előveszi a munka-értékelméletet, hasonló módon, ahogy az inggyártásnál is próbálkozott (mint bemutattuk hamisan) a munka-értékelmélet fenntartásával megmagyarázni a profit keletkezését (Lásd 5.4.1). Marx ismét azzal érvel, hogy a gépek olcsóbbá teszik a munkások által vásárolt termékek árát, s ez által csökken a “szükséges idő” aránya a munkaidőn belül, de éppen csak megemlíti ezt a lehetőséget, de nem tárgyalja részletesen (C1. 409.o). Talán Ő is érezte, hogy ez esetben még ingoványosabb talajon áll, mint az ing gyártás esetében, hiszen a gépek alkalmazásával elért költségcsökkentés egyben árcsökkentést is jelent, ami a munkások növekvő életszínvonalának egyik fő oka volt saját korában is. Marx ezért egy új magyarázattal is előállt- Marx szerint a gépek relatív többletértéket (profitot) termelnek, mert egy jobb gép bevezetése egyfajta monopóliumot teremt egy átmeneti időszakra a feltaláló vagy az első, az új gépet alkalmazó kapitalista számára. Ebben az időszakban, a kapitalista rendkívül magas profitot tud elérni, mindaddig amíg versenytársai nem alkalmazzák ugyanazt a gépet, s utolérik a költségszínvonal csökkentését (C1, 409. o.) Ezzel a felfedezéssel Marx egy, a kizsákmányolástól, független profit forrást talált, ami teljesen független nemcsak mesterséges és a valódi világban alkalmazhatatlan szükséges és többlet munkaidő kategóriáitól, de a fizikai munkavégzéstől is.   Marx is érezhette, hogy ez a pár sor bajt okozhat, ezért rögtön ennek az extra-profit forrás leírása után vissza tér a munka-értékelmélet nyelvére. Azt állítja, amint a többi versenytárs utoléri az innovatív kapitalistát, akkor helyre áll az egyensúly, s életbe lép az abszolút értéktöbblet elsajátításának folyamata (C1, p. 410). Ennek a gondolatmenetnek az alapvető problémája, hogy, feltételezi, hogy leáll a termelési költség folyamatos csökkentésére irányuló törekvés a kapitalisták részéről, s elérhető egy hosszantartó nyugalmi állapot, ahol a stagnál a termelés produktivitása, vagyis helyreáll a prekapitalista stagnálás. 

6.7 Kereskedelem is lehet profit forrása

A munka-értékelmélet és Marx abszolút értéktöbblet kizsákmányolásának egyik kulcsfeltétele, hogy áruk értékükön cserélődnek el, s emiatt a kereskedelmi forgalom nem lehet profit (abszolút) értéktöbblet forrása. Ez azért fontos kitétel Marx számára, mert ez a kitétel teremti meg a lehetősége számára, hogy különbséget tegyen a munkás munkaerejének, munkavégző képességének csereértéke és használati értéke között, s ezzel a szükséges és a többlet munkaidővel tudjon játszani. Másodsorban, pedig annak elhitetése, hogy csak a munkás munkája lehet a profit forrása, fontos volt számára minden egyéb profitszerzési lehetőség kizárása a III. részben. Később  azonban már elismeri, hogy a profit forrása akár az is lehet, hogy a kapitalista valamit olcsóbban vásárol, mint versenytársai, vagy drágábban ad el (C1, p. 541).

6.7. Kényszeredett beismerése annak, hogy a munkások helyzete javul az ipari kapitalizmusban

A III. részben, amely egy állandó és körkörös gazdaságot ír le, a munkások csak annyit kapnak, amennyi a szükségleteik biztosításához, a munkaerejük puszta reprodukciójához szükséges. A munkaerő csereértéke csak a „munkás fenntartásához szükséges megélhetési eszközök értékét” fedezi (C1, 181. o.). Az (abszolút) többletérték megszerzésének módszere alátámasztotta Marx apokaliptikus vízióját, amelyet a C1 utolsó oldalain fejezett ki, ahol szembeállította a „minden előnyt magukhoz ragadó és monopolizáló” kapitalistákat és a „nyomorúság, elnyomás, rabszolgaság, megaláztatás, kizsákmányolás” tömegétől szenvedő munkásokat. Ez a két, egymással diametrálisan ellentétes sorscsoport támasztotta alá a munkásosztály felkelésére való felhívását és a kisajátítók kisajátításának szükségességét (C1, 750. o.), s ez Marx osztály elméletének alapja (Marx-Engels 1948).

A IV. részben a verseny, amely a kapitalistákat a termelés folyamatos forradalmasítására kényszeríti, az egyben lehetőségeket is nyit a ragyogó elméjű vállalkozók előtt, ösztönzi a növekvő gazdaságot, a munkások sorsának dinamikája is megváltozott. Az inggyártás szemléltető példájában, amelyben a relatív többletérték keletkezését ábrázolja, Marx kijelenti, hogy a munkafolyamat hatékonyságának növelésével a kapitalista megengedheti magának, hogy olcsóbban adja el a pólókat, és mégis nyereséget, sőt még nagyobb nyereséget érjen el, mint korábban. Marx példájában azonban ő maga is kijelenti, hogy a munkások ugyanazt a bért kapják (C1, 321–322. o.), vagyis ami ennek következménye, hogy reálbérük javul: az ing árának csökkenésével arányosan növelhetik fogyasztásukat más árucikkek vásárlásával. Marx maga is elismeri, hogy a termelékenység növekedése kéz a kézben jár a reálbérek emelkedésével (C1, 600. o.). Az iparikapitalizmus forradalmi dinamikájának az a következménye, hogy a munkások mint fogyasztók is profitálnak az árak folyamatos csökkenéséből és az új termékek áradatából, amelyek könnyebbé és kényelmesebbé teszik az életüket. A munkások egyre több „használati értéket” szerezhetnek, és így életszínvonaluk egyre jobbá válik. Marx maga is erre a következtetésre jutott, amikor kijelentette, hogy az ipari kapitalizmus „növeli a munka társadalmi termelékenységét, és ez nem csak a kapitalista, hanem a munkás javát is szolgálja”, bár nem tudta megállni, hogy ehhez az egyértelműen kedvező folyamatot mégis ellenkezőjébe ne fordítsa, s ne azzal folytassa a mondatot hogy „ez az egyes munkások megcsonkításával történik”. (C1, 369. o.).

C1 a tanúja annak, hogy Marx azzal is tisztában volt, hogy a gépesítés nyomán munkások új csoportjai jöttek létre, szakmunkások, előmunkások újabb és újabb csoportjai születtek meg, akik számára a szaktudás magasabb fizetést és új társadalmi szerepet jelentett az új ipari társadalomban.

A megnyíló szabad piacok és a verseny lehetőségeket kínáltak a munkásoknak és azok leszármazottainak is olyan módon, hogy innovatív találmányaikkal akár maguk is vállalkozóvá, tőkéssé válhatnak. Marx maga is több helyen megjegyzi, hogy az ipari kapitalizmus korszakának számos híres kapitalistája eredetileg munkás volt, vagy munkás vagy szerény háttérrel rendelkezett, és innovatív ötleteinek köszönhetően lett kapitalista (C1. 273., 373., 381., 385., 392., 491. o.).

Nem csoda, hogy a századfordulón Eduard Bernstein (1899), kora vezető szociáldemokratája, kénytelen volt elismerni, hogy Marx apokaliptikus jóslatai a javuló életszínvonal miatt nem váltak valóra, és egy évszázaddal később Polanyi A nagy átalakulás (1944) című művében elvetette a marxista kizsákmányolás elméletét, hivatkozva a munkások életszínvonalának kézzelfogható javulására.

.

6 .8 A kapitalisták vállalkozói/vezetői szerepének újragondolása: az innovatív kapitalista számításának fontossága a relatív többletérték vagy profit termelésében

Marx a C1 I. részében megkülönbözteti az emberi munkát az állatok, például a pókok és a méhek tevékenységétől. Állítása szerint bár a méh sok építésznek szégyent hoz a sejtjeinek építésével, de ami a legrosszabb építészt megkülönbözteti a legjobb méhektől, az az, hogy az építész a valóságban való felépítése előtt elképzelésében megalkotja a szerkezetet. Marx ennek a példának a nyomán azt állítja, hogy a szellemi erő legalább annyira fontos, ha nem fontosabb, mint maga a fizikai munka (C1, 188. o.). 

A III. részben, amelynek célja annak bemutatása, hogy a profit forrása kizárólag munkás, a kapitalistákat tétlen, szinte automatikusan járadékot élvező haszonlesőknek állítja be. Mint bebizonyítottuk, a Marx által kreált kapitalizmus előtti korszakra hasonlító, céhszerű, tökéletes monopóliumok világában, cirkuláris vagy stagnáló környezetben könnyű volt eltekinteni a vállalkozó- menedzserek szereptől.

A IV. részben azonban Marx megváltoztatja a társadalmi-gazdasági modelljét, ami elemez, azzal hogy lehetővé teszi a versenyt, és azt, hogy a kapitalista „forradalmasítsa” (C1, 319. o.) a munkafolyamat termelékenységét. Ebben az új szerepben „a kapitalistának a termelés területén kell parancsolnia, ami ma már ugyanolyan elengedhetetlen, mint a tábornoknak a csatatéren” (C1, 335. o.). Marx a kapitalista szerepét egy zenekar karmesteréhez hasonlítja: „Egyetlen hegedűs a saját karmestere; egy zenekarhoz külön karmesterre van szükség. A vezetés, felügyelet és összehangolás feladata a tőke egyik funkciójává válik attól a pillanattól kezdve, hogy a tőke ellenőrzése alatt álló munka kooperatívvá válik. Miután a tőke funkciójává válik, különleges jellemzőket nyer” (C1, 336. o.).

Az alapvető változás az, hogy az ipari kapitalizmus előtt a független paraszt vagy kézműves egy személyben egyesítette a fizikai és szellemi munkát (C1, 509. o.).^[13] Az ipari kapitalizmus korszakában a termelés intelligenciáját a kapitalisták gyakorolják (C1, 366. o., 426. o.).^[14] Marx még azt is elismeri, hogy a termelés automatizáláson keresztüli forradalmasítása a kapitalista intelligenciáját és akaratát igényli (C1, 406. o.). A C1-ben elszórt mondatokban Marx dicséri az ipari forradalom több kulcsfontosságú újítóit, s miként járultak hozzá iparágak születéséhez  (C1, 273., 373., 381., 385., 392., 491. o.).

Hozzá kell tenni, hogy az új, tágabb gazdasági környezet más szerepet is megkövetel a kapitalistáktól, akik nem annyira innovatívak, mint Wyatt vagy Watt, vagy kevésbé tehetségesek a menedzsmentben, mint Arkwright. Marx egy állandó egyensúlyhiányban lévő gazdaságot ábrázol, amelyet innovatív új termékek és a kegyetlen versenypiaci gazdaságban a költségek csökkentésére irányuló állandó erőfeszítések forradalmasítanak. Ebben a bizonytalan környezetben a kapitalistáknak folyamatosan figyelemmel kell kísérniük a piacot, reagálni kell minden változásra, legyen az termék portfoliójuk átalakítása, gépeik és gyártási folyamataik a folyamatosan változó környezet követelményeihez való igazítása. Aki lemarad, annak vállalkozása tönkre megy és elveszti tőkéjét.

Annak ellenére, hogy a tőkések új szerepet kaptak C1 IV. részében, Marx elkerüli annak megvitatását, hogy új értéket vagy többletértéket teremtenek-e a vállalkozói-menedzser tőkések, akiknek folyamatos innovációi és munkaszervezési erőfeszítései forradalmasítják a termelést és kulcsfontosságúak a termelőerők fejlődésében. Nem csoda, hogy elkerüli a vállalkozói-menedzser tőkések új vagy többlet érték teremtő szerepének megvitatását, mert ez aláásná azt az álláspontját, hogy csak a munkások kizsákmányolása a profit egyetlen forrása, vagy akár hogy a kizsákmányolás a profit fő forrása. Ezenkívül akkor nehéz lenne őket csak rossz színben feltüntetni őket, és megtagadni tőlük bármi morális igazolást a profitra. Marx mindent megtett, hogy elkerülje, hogy elkerülje, hogy rózsaszínűre fesse gyűlöletének tárgyát, mert egyetlen igazi célja az volt, hogy valahogy fenntartsa kizsákmányolási elméletét.

7. Marx második profitelmélete: hamisan megírt, félig hamis megoldás

Marx két profit- vagy többletérték-szerzési elméletet dolgozott ki: az abszolút többletérték termelésének elméletét (C1 III. rész) és a relatív többletérték termelésének elméletét (C1 IV. rész). A két elmélet egymással diametrálisan ellentétes: környezetük, alapjául szolgáló értékelméletük, kulcsszereplőik és a profit okai teljesen eltérőek, csakúgy, mint társadalmi fejlődésre gyakorolt hatásuk (lásd: 1. táblázat).

1. táblázat: Az abszolút többletérték-elmélet és a relatív többletérték-elmélet közötti különbségek

	Abszolút értéktöbblet	Relatív értéktöbblet
A gazdaság általános állapota	Statikus körforgású gazdaság állandó egyensúlyban	Dinamikus és növekvő gazdaság állandó egyensúlyhiányban
Piac és verseny	Tökéletes monopólium, céhszerű szabályozás által ellenőrzött verseny-mentes piac	Versenypiaci
Kapcsolat a kapitalizmussal	Pszeudo-történelmi prekapitalista	Ipari kapitalizmus
Az érték elmélet alapja	Munka-értékelmélet	Termelési költség értékelmélet
A kapitalista szerepe	Törekvés azonos feltételek kialakítására, hogy senkinek le legyen versenyelőnye,	A termelés forradalmasítása a versenyelőny megszerzése érdekében, a hatékonyságkeresés a rendkívül magas profit forrása
Állandó tőke (gépek)	Nulla értékűnek tekinthető, nincs szerepe az új érték termelésében	A relatív értéktöbblet (profit) magyarázatának kulcsfontosságú tényezője
Főbb gazdasági szereplő(k)	Munkás, az egyetlen többlet értéket termelő szereplő	Tőkések és munkások
A munkások szerepe	Szellemi és fizikai munka kombinációja	Csak fizikai munka, a szellemi munkát a kapitalisták feladata
Profit forrása	Marx az abszolút többletérték összegét egyenlővé teszi a nyereség összegével, de ez csak egy komplex folyamat egyik tényezőjére vezethető vissza	Ugyanaz, mint a profit, amelyet a befektetések költségei és haszna befolyásol.
Innováció, hatékonyabb eljárások (termelés forrradalmasítása)	Tiltott (Marx láthatatlan keze által)	A legfontosabb hajtóerő, s a relatív értéktöbblet (profit) oka
Kereskedelem (csere) szerepe profit keletkezésében	Nincs, áruk ára és értékük azonos	Forrása profitnak, kapitalisták akik olcsóbban szereznek be, profithoz juthatnak (relatív értéktöbbletet termelnek)
A munkások sorsa és életszínvonala	Nincs előrelépés, statikus helyzet	Mobilitás, belső rétegződés, az életszínvonal emelkedése,
A profit típusa	Természetellenes (feltételezett örök egyensúlyban) átlagos profitráta	Az egyes kapitalisták (kapitalista vállalkozások) egyéni jövedelmezősége

A két többletérték-megszerzési mód kulcsfontosságú paraméterei annyira eltérőek, hogy csak diametrálisan ellentétes módszerként lehet őket kezelni: az egyik Marx által létrehozott mesterséges prekapitalista világban működik, a másik pedig a valós ipari kapitalizmusban. Marx legcsodálatosabb ravaszsága az volt, hogy sikerült elrejtenie ezeket a különbségeket, és úgy írta meg a C1-et, hogy az nemcsak azt tette hihetővé, hogy az (abszolút) többletérték-megszerzés elmélet a valós világban elképzelhető, hanem azt is, hogy a relatív többletérték-elmélet nem csupán az abszolút többletérték-elmélet zökkenőmentes folytatása, hanem mindkettő egymás mellett is létezik, és az abszolút többletérték-elmélet alapvető feltételezései a relatív többletérték-elmélet esetében is érvényesek. Ezért a IV. rész egy hamisan megírt, megtévesztő fejezet, egy igazi remekmű a maga nemében, amelynek célja, hogy eltüntesse a nyomait. A hamis módon való megírás egyik következménye, hogy Marx második profit elmélete csupán féligazság, vagy pontosabban szólva félig hamis megoldás bármennyire is közelebb áll a valósághoz, mint kizsákmányolási elméletét alátámasztó (abszolút) értéktöbblet elsajátításáról szóló teljesen hamis III. része C1-nek. A következő 7. fejezet azt fejti ki, hogy miért hamisan megírt elmélet a relatív értéktöbblet elmélete és miért félig-hamis megoldás.

7.1 A hamisan megírt második profit-elmélet megoldás

C1 IV. Fejezetében kifejtett második profit elmélet elemzése egy hamisan megírt elemzés, mert Marx úgy tesz, mintha továbbra is érvényesek lennének a C1 I-III. részében kifejtett elméleti tételek. Emiatt ez a rész tele van zavaros, egymásnak ellentmondó mondatoknak, nem alkalmazható elméleti kategóriák alkalmazásával és logikai ugrásokkal, amivel Marx elfedni igyekszik az ellentmondásokat saját eltérő feltételezései között. Ezeket részletesen elemeztük korábban, így ebben a részben csak a legfontosabb hamisan megírt gondolatmeneteket emeljük ki. 

7.1.1 Értéktöbblet és profit egymás szinonimájaként kezelése

Marx egyik legsikeresebb trükkje az volt, hogy a II. részben az „értéktöbbletet” azonosította a profittal, s a két kifejezés szinonimaként használta. Az abszolút értéktöbblet tárgyalásakor kiderült, hogy a profit és (abszolút) értéktöbblet nem egymás szinonimája, hanem két eltérő jelenség, amit csak az köt össze, hogy Marx ráfogta, hogy az (abszolút) értéktöbblet azonos a profittal, habár eltérő módon számítják ki. Ugyanakkor második profit-elméletében, a relatív értéktöbblet elméletben (C1. IV. rész) már a mindennapi életben szokásos és a közgazdasági irodalomban is elfogadott számítás alapján helyreállította azt, hogy a teljes tőkebefektetés után kell számítani a profitot, s a gépek és a tőkések innovatív-szervező munkája is hozzájárul az értékteremtéshez. Azzal, hogy a IV. Részben nem kifejezetten a profit keletkezését kutatja, hanem a relatív értéktöbbletét, amely fogalmat szinonimájának használja a profittal, egyben utólagosan legitimitást adott az értéktöbblet és a profit egymás szinonimájának használatának. S ez az utólagos legitimitás megengedte neki, hogy elkerülje azt, hogy csak a relatív többletérték egyenlő a profittal, míg az abszolút többletérték egy képzeletbeli konstrukció, ami csak egy Marx által kitalált, de az ipari kapitalizmusban bebizonyíthatatlan “kizsákmányolási rátát” méri, s nem a profit rátát.

7.1.2 Zavaros és egymásnak ellentmondó kijelentéseket tesz arról, hogy az abszolút értéktöbblet megszerzése megelőzte-e korban a relatív megszerzését, vagy az abszolút értéktöbblet elsajátítása érvényes koncepció az ipari kapitalizmus korában

Már korábban tárgyaltuk, hogy Marx milyen furcsán kezelte az abszolút értéktöbblet elsajátításáról szóló részét C1-nek. Az abszolút értéktöbblet elsajátítását elemző III. részt előkészítő II. részben az értéktöbblet elsajátításáról szóló elmélet megírását ígérte meg, s a III. részben nem tisztázta, hogy mi a különbség az értéktöbblet és az abszolút értéktöbblet között. Csak a relatív érték többlet elsajátításáról szóló IV. részben ad utólagos magyarázatot arról, hogy miért különbözteti meg a két típusú értéktöbbletet. Marx zavaros szerkesztési módja mögött azonban egy még sokatmondóbb -és megoldatlan – zavar van: Marx több, egymásnak ellentmondó értelmezést ad arra nézve, hogy vajon az abszolút értéktöbblet elsajátítása az a relatív értéktöbbletet megelőző korszakra jellemző elsajátítási mód, vagy a két elsajátítási mód egymás mellett él, egyszerre hat. A Marx által szabott kondíciók és feltételek alapján egyértelmű lenne annak kijelentése, hogy az abszolút érték többlet elsajátítása az ipari kapitalizmust megelőző egy pszeudo-történelmi korszakra kitalált mechanizmus, míg a relatív értéktöbblet az ipari kapitalizmus korának megfelelő(bb) profit elmélet. Marx azonban igyekszik elkerülni, hogy ez olvasói számára egyértelmű legyen, s ezért egymásnak ellentmondó értelmezéseket sugall.

Az abszolút értéktöbblet elsajátítását tárgyaló III. rész utolsó, XI.-szakaszában Marx azt sugallja, hogy az abszolút értéktöbblet elsajátítása egy az ipari kapitalizmus korszaka előtti korra igaz, amikor még lehetséges a munkaidő meghosszabbítása.^[15] (C1, 312.o.) Ez az utolsó fejezete a III. résznek készíti elő az áttérést a relatív értéktöbblet elsajátítását tárgyaló IV. részre. Ezért Marx azt mondja el, az eddig tárgyalt korszakban, ami nagyjából az 1860-as évekig tartott a profit növelésének egyetlen módja a munkaidő meghosszabbítása volt, mert még érintetlenül marad a munkafolyamot. Marxnak ez az érvelése, hogy a kezdeti szakaszban a tőke még nem változtatta meg a termelési folyamatot, pontosan megfelel azoknak a kondícióknak, amit Marx szabott az (abszolút) értéktöbblet kisajátításának kimutatása érdekében, s amit maga is beismer (C1, 314. o.). Az abszolút értéktöbblet elsajátítását leíró fejezetben úgy jellemezte a munkafolyamatot, az még a tradicionális munka volt, amit még nem változtatott meg a kapitalista beavatkozása (C1. 194. o.). Ehhez hozzáteszi, hogy a munkás tőke által alá rendelése és a munkafolyamat átalakítása hatékonyabb eljárásokra egy későbbi korszakban következik be, amit a C1 későbbi részeiben fog tárgyalni. (C1, 195.o.). Ez a mondat egyértelműen a relatív értéktöbblet elsajátítását tárgyaló részre vonatkozik, s arra utal hogy az abszolút értéktöbblet elsajátításának korszaka megelőzte az ipari kapitalizmus korszakát.

Ugyanakkor, Marx elkerülte, hogy egyértelműen leszögezze, hogy abszolút értéktöbblet elmélete csak a korai kapitalizmusra, az ipari kapitalizmus előtti korszakra vonatkozik, s az ipari kapitalizmusban a relatív értéktöbblet termelése folyik. Sőt, a III. részben a gépesített textil gyárról  leírásáról szóló példáival azt sugallja, hogy elemzése az ipari kapitalizmus korára is igaz (p.228, p. 311), ellentmondva a fentebb idézett sugallatoknak, miszerint azt megelőző korszakra jellemző.

Ezt az bizonytalanságot a két értékelmélet viszonyában támasztja alá a relatív értéktöbbletet tárgyaló IV. részének  a gépesítést elemző fejezetében Marx amellett foglal állást, hogy egyszerre érvényesül mind a relatív, mind az abszolút értéktöbblet elsajátítás (C1,  410. o).

A V. rész VI fejezetében Marx ismét nekifut az abszolút és relatív értéktöbblet elsajátításának egymáshoz való viszonyának az elemzésének. Amellett érvel, hogy az abszolút értéktöbblet elsajátítás az alapfolyamata a kapitalizmusnak. Elemzése úgy is olvasható, hogy a két különböző szakaszt fed le a két elsajátítási mód. Összhangban a korábban leírt értelmezéssel, Marx ismét amellett érvek, hogy az abszolút értéktöbblet elsajátítás szakaszában a munkások csak formálisan vannak alárendelve a tőkének, de önállóan dolgoznak, s a kereskedő-tőkés csak a hasznot szedi le munkájuk után. A relatív értéktöbblet esetében azonban a munkások ténylegesen alá vannak rendelve a tőkének. Azonban a gondolatmenet folytatásában kijelenti hogy relatív értéktöbblet termelése egyben az abszolút értéktöbblet termelése is (C1, 511. o.). A gondolatmenetet azzal zárja le, hogy a relatív értéktöbblet addig sajátítható el, mint speciális formája a profitnak míg az iparosodás be nem fejeződik (C1, 512.o.) Ezzel a mondattal mintha arra utalna, hogy ebben az esetben visszaáll az a mesterséges egyensúlyi állapot, amiben kiokoskodta az abszolút értéktöbblet elsajátításának a mechanizmusát. De a következő mondatban rögtön ellent is mond magának, mert azzal folytatja a gondolatmenetét, hogy még az iparosodás befejeződése után is azokban az iparágakban, ahol folytatódik a termelés forradalmasítása (c1. 512. o). Vagyis, olvasható ki, sose fog beállni az egyensúly. A gondolatmenet lezárásaként, azzal érvel, hogy abszolút és relatív értéktöbblet közötti megkülönböztetés illuzórikus. Relatív értéktöbblet egyben abszolút értéktöbblet, mivel kulcsa a szükséges és a többlet munkaidő közti különbségtétel, az abszolút értéktöbblet relatív mert csak a folyamatos hatékonyságjavulás engedi meg a hogy a szükséges munkaidő rövidebb legyen mint a teljes munkaidő (C1, p. 512.o).  Ennek a gondolatmenetnek a problémája, hogy Marx maga mossa el az abszolút és relatív értéktöbblet közti különbségeket, amiket maga állított elő érvényesülésükhöz szükséges különböző feltételek kiszabásával. Mint láttuk, az abszolút értéktöbblet megszerzésének a kulcsa az, hogy teljesen eltünteti azokat a lehetséges profitszerzési lehetőségeket, mint innováció, versenytársakhoz képest hatékonyabb munkavégzés megszervezése, olcsóbb készletvásárlás, amely tényezőknek semmi köze nincs a marxi kisérleti laboratóriumban kifőzött szükséges és többlet munkaidőhöz. Ráadásul a bérek esetében is a bérköltség alapú érték elméletre áttérés Marx részéről megmutatta, hogy alkalmazhatatlan a szükséges és többlet munkaidő közötti eltéréssel való játszadozás a profit kimutatásához. De Marxnak szükséges az illúzió fenntartásához, hogy a munka-értékelmélet alapján kiokoskodott kizsákmányolási elmélete általános érvényű, s nem csak egy hamis-történeti, sose létezett, elméleti alapon konstruált laboratóriumban mutatható ki természetellenes körülmények között, amelynek a való világhoz semmi köze.

Miután Marx nem akarta megmondani, hogy két összeegyezhetetlen, s két külön korszakra szabott profit elméletet dolgozott ki, sőt igyekezett eltüntetni a nyomokat amennyire lehet, a  marxista irodalom is megosztott és vitatkozik azon vajon hogyan kell értelmezni e két értéktöbblet szerzési metódus egymáshoz való viszonyát. Schlesinger (1950) azt vélte, hogy Marx két különbőző történelmi időszakra dolgozott ki két különböző értékelméletet. Modern szerzők közül Roberts(2017) is hasonló véleményen van. Rosdolsky (1977), azonban, kritizálta Schlesinger korszakolását. Szerinte a Grundrisse módszertani szekciója nyújt megoldást Marx ellentmondásos mondatainak megértéshez. Eszerint Marx először a kapitalizmus esszenciális működési módját elemezte, s csak aztán elemezte a specifikus elemeit a kapitalizmusnak. Ennek az érvnek a gyengesége, hogy Marx nem vette át ezt a gondolatot, s C1 úgy van megírva, mintha mindkét esetben igazi kapitalizmust igazi tőkésekkel elemezne.  Heinrich (2022) szerint már az 1865-ös kéziratban evetette Marx a Grundrissében kidolgozott Módszertant, ami felvetés arra mutat rá, hogy Rosdolsky álláspontja téves.

Marx csapongó, zavaros álláspontjának arról, hogy hogyan viszonyul egymáshoz az abszolút és a relativ értéktöbblet az az oka, hogy el kellett rejtenie olvasói elől hogy az abszolút értéktöbblet elsajátítási módja csak egy olyan világban bizonyítható, aminek semmi köze nincs az versengő ipari kapitalizmushoz, de ezt ennek a kizsákmányolásnak a fikcióját fenn kellett tartania egy olyan korban is, amikor saját bevallása szerint is számtalan egyén profit forrás van, amelyek kihasználása a vállalkozó-menedzser kapitalista ügyességén múlik.

7.1.3 Úgy tesz, mintha a munkaérték elméletet használná még mindig, miközben átállt a termelési költség értékelméletre

A cikk 6.4 szakaszában bemutattuk, hogy Marx milyen módon tért át a termelési költség érték elmélet alkalmazására, miközben továbbra is úgy tesz, mintha alkalmazhatóak és relevánsak lennének a munka-értékelmélet kategóriái és törvényei.

7.1.4 Továbbra is kijelenti, hogy a gépek nem termelnek értéktöbbletet, miközben leírja, hogy igen

A cikk 6.5 szakaszában bemutattuk, hogy Marx milyen módon tálalja, hogy a gépek igenis termelnek új értéket, beszerzési értékük felett, miközben kitart amellett az elméleti álláspontja mellett, hogy a gépek nem termelnek értéktöbbletet.

7.1.5 Arra koncentrál, hogy az ipari kapitalizmus csak szegénységet, nyomort és zsarnoki uralmat eredményez a munkások számára, miközben elismeri, hogy javul az életszínvonaluk, kinyíltak mobilitási csatornák és szakmai tudás alapján belső rétegződés indult be

A cikk 6.6. szakaszában n bemutattuk, hogyan ismerte be egy-egy mondatba, szinte kényszeredett módon azt, hogy a munkások helyzete javul az ipari kapitalizmusban Ezeknek a szociológiai megfigyeléseknek ellenére Marx szövegének nagy része, amely az ipari kapitalizmusnak a munkásokra gyakorolt hatását írja le, nem tükrözi ezt a változást. Marx erőfeszítéseinek nagy része arra irányult, hogy bemutassa, hogy a termelés gépesítése a munkások szegénységével és nyomorúságával járt együtt (C1, 498. o., 646. o., 650–651. o., 657. o.), és fő célja továbbra is a kapitalisták despotizmusának leírása (C1., 337. o.) és annak siratása maradt, hogy az egy-egy munkavégzési szakasz elvégzésére  betanított munkások elvesztették korábbi szerepüket a munkafolyamat megtervezésében  (C1, 366. o.).

7.2. A relatív értéktöbblet megszerzésének elemzése félig-hamis megoldás a profit okainak feltárására

Elkerülni annak elismerését, hogy a vállalkozó-menedzser kapitalisták kulcsszerepet játszanak a többletérték termelésében

A relatív többletérték-elmélet az abszolút többletérték-elmélet legnagyobb gyengeségét kezelte. Az abszolút értéktöbblet csak a közismert és józan ésszel belátott profit számítás csak egy elemét, a munkabérre kiadott kiadásokat vette figyelembe, nullának tekintve a gépekre kiadott pénz értékét és a gépek hozzájárulását a profithoz. Ráadásul olyan környezetet teremtett, amely hasonlított egy elképzelt prekapitalista cirkuláris, stagnáló gazdasághoz, amiben a tőkéseknek semmi szerepe nincs, bár Marx úgy tett mintha versengő piacgazdaságban az ipari kapitalizmust elemezné. De be kellett vallania, hogy bár az abszolút többletértékre ráfogta hogy ugyanaz a pénzösszeg, mint a proft de ez nem a profit, hanem egy általa elképzelt és be nem bizonyított, ezer sebből vérző hamis elméleti konstrukció.

A relatív többletérték esetében kijavította abszolút többletérték-szerzési elméletének többi anakronisztikus hibáját is.

Elismerte a gépekbe történő beruházások fontosságát, hallgatólagosan elismerve, hogy a gépek „ingyenes munkával” formájában „többletértéket” termelnek, gyakorlatilag elismerte, hogy a „relatív többletérték” a profit, és annak arányának kiszámításához a hagyományos profitkalkulációt kell alkalmazni, ami figyelembe veszi az összes tőkebefektetést.

Marx a IV. részben már nem az általa elképzelt, a való világban nem létező reprezentatív kapitalista természetellenes módon általa kialakított átlagos profitja okait kereste, hanem végre a versengő ipari kapitalizmus tőkéseinek, az egyes vállalkozások (kapitalisták) jövedelmezőségének, egyedi profitjának okait kereste.

Ebben az új elméletben, mint azt e cikk 6.7 szekciójában kimutattuk, újra fogalmazta a kapitalista szerepét a termelési folyamatban. Semmittevő járadékszedő helyett a piacgazdaság főszereplője lett: a vállalatot karmesterként irányitó erős akaratú személy, akinek innovációs kapacitása, szervezési tehetsége, folyamatos odafigyelése nélkülözhetetlen. Az egyes kapitalisták a termelés folyamatos forradalmi átalakulásának a fő mozgatói, akik a lehető legnagyobb profitot kívánják biztosítani maguk számára azzal, hogy új, innovatív termékek létrehozásának módját keresik, új és hatékonyabb gépek, gyártási módszerek bevezetésével csökkentik a költségeket, olcsóbb beszállítókat keresnek, és jobb árakért új piacokat keresnek. ^[16]. Minden előrelépés ideiglenes monopóliumot biztosít rendkívüli nyereséggel, amely addig tart, amíg más versenytársak nem másolják le az innovációt (vagy nem csinálnak jobbat), és így az eredeti innovátor monopólium árait (és monopólium nyereségét) természetes vagy átlagos szintre kényszerítik. E folyamat szerint a profit forrása a kapitalista képzelőereje, innovációja és ötleteinek megvalósítása, valamint a természetes vagy átlagos profit szintjének mérése, az összes befektetett tőkéhez viszonyítva, egy referenciaérték, amelyhez képest a vállalkozó-menedzser kapitalista összehasonlítja sikerét, és eldönti, hogyan folytatja a befektetéseket.

Marxnak minden eleme megvolt ahhoz, hogy beismerje a kapitalista vállalkozó, a vállalkozó kapitalista fő szerepét és kulcsfontosságú hozzájárulását a vállalkozás által termelt érték többlethez, profithoz. De mivel nem akarta a kapitalistákat „rózsaszínűnek” ábrázolni, elvetette azt a megoldást, hogy itt orr leírt megfigyeléseit, elméleti jellegű megállapításai alapján egy új elméleti szintézist írjon amiben a kapitalista is méltányos szerepet kapott volna az új érték teremtésében. De Marx fő célja az volt, hogy a kapitalista zsarnokságot mutassa be és a kapitalizmusnak a munkások életére gyakorolt negatív hatásait, alig véve figyelembe saját maga által leírt elméleti megállapításait és szociológiai jellegű megfigyeléseit arról, hogy az ipari kapitalizmus miként segítette elő a munkások életszínvonalának növekedését és társadalmi mobilitásukat. Ezért Marx második profitelmélete félig hamis megoldás. Annak ellenére, hogy jobban illeszkedik a valós világhoz, és jobban magyarázza a kapitalizmust, de továbbra sem emeli ne a nagy elmélet keretébe a vállalkozó-menedzser kapitalista kulcsfontosságú hozzájárulását az új vagy többlet érték teremtéshez. Ehelyett a negatív hatásokra koncentrál, s feketére festi a kapitalisták szerepét.

8. Következtetések

Schumpeter vízió és módszertan elemzését javasló módszertanát követve ez a cikk kimutatta, hogy Marx szándékosan kizárta elméletéből a kapitalizmus legfontosabb pozitív elemeit, amelyeket ő maga is elismert, amint az a C1-ben megtalálható szociologikus megfigyelései mutatják, és elrejtette olvasói, elől hogy kizsákmányolás elméletét nem tudta alátámasztani. Ehelyett létrehozott egy hamis, de meggyőző elméletet, amely minden társadalmi bajt a kapitalista kizsákmányolásnak tulajdonított, és azt sugallta, hogy egyetlen radikális cselekedet – a „kizsákmányolók kisajátítása” – jobbá teheti az emberiség sorsát.

Az elemzés azt mutatta ki, hogy Marx a Tőkében messze túllépett az ideológiai elkötelezettségből fakadó méltányolható torzításokon és egyoldalú elemzésen. Marxról ismert, hogy a prófétai ideológiai fanatizmus és gyűlölet vezérelte, s olvasva kiolvasható a görcsős igyekezet a kapitalizmus feketére festésére. De ahogy Marx megírta C1-t az másról tanúskodik mint,  görcsős igyekezetről, bár ez a görcsös igyekezet és gyűlölet a magyarázó oka is lehet annak miért úgy írta meg Marx a tőkét, ahogy. A cikk fő állítása, hogy Marx tudatában volt, hogy kizsákmányolási elmélete bebizonyíthatatlan a valós világot legalább valamilyen mértékben figyelembe vevő elméleti modellben. Ezért, anélkül hogy ezt olvasó előtt világossá tette volna, egy soha nem létező irreális világot kreált, amiről azt állította, hogy olyan mint a versengő ipari kapitalizmus lenne. De még ebben a maga kreált irreális világban sem tudta bebizonyítani elméletet, s hazugsággal, sose meg nem valósuló ígéretekkel tévesztette meg olvasóit. Második kizsákmányolás elméletét, amely immár valóban az ipari kapitalizmus világában elemzi a profit okait, hamisan írta meg: tudatosan félrevezette olvasóit azzal, hogy azt a képzetet keltett mintha egy másik – általa kreált – a valósággal semmi kapcsolatban nem álló gazdasági modellben alkalmazott elméleti tételeit alkalmazná, közben tényleges elemzésében megcáfolta azokat, s más elméleteket alkalmazott. De se a cáfolatról, se a más elméletek alkalmazásáról nem tájékoztatta olvasóit, hanem ahogy lehet igyekezett ezeket említés szintjén tartani, s nem épített új “nagy” elméletet rájuk alapozva.

Nem véletlen a könyvtárni Marx-szal szimpatizáló irodalom, amely azt próbálja felderiteni, hogy a sok egymásnak ellentmondó megoldások, sokféleképpen értelmezhető megállapítások  tengerében hogyan lehet rendet tenni, s valójában mire is gondolhatott a mester. Ezt a tisztázó munkát nehezíti a be nem fejezett, félbehagyott, sose publikált kéziratok tengere, amely egyes részeiről nem lehet tudni, hogy azért nem lettek publikálva, mert Marx más munkába fogott bele, vagy azért mert Ő maga is elvetette, mint megoldást.  Álláspontunk szerint a sok ellentmondás, zavaros okfejtés igazi oka, hogy Marx tudományos életműve egy csalásra épült. Elsőnek Böhm-Bawerk írta meg, hogy egy nagy átverés áldozatai akik hisznek Marxnak, de ő csak a Tőke III. kötetének megjelenése után, és a Tőke I. és III. kötetének összevetése után sejtette meg. Ennek a cikknek az újdonsága, hogy a Tőke I. Kötetének két kizsákmányolás elméletének összehasonlításával és az egyes kizsákmányolási elméletek feltételeinek feltárásával be tudta mutatni, hogy Marx már az I. kötet megírásakor csalárd módon járt el, az általa is felismert ellentmondások elől hazug ígéretekkel bújt ki, s tudatosan megtévesztette olvasóit.

Azért fontos már a Tőke I. kötetében a csalárd írás felfedezése, mert a Tőke a hivatkozási pontja a marxi kizsákmányolás elméletnek. A marxi kizsákmányolás elmélet titkának felfedése azért fontos, mert Marx társadalom tudományi elmélete is az osztályharcról és a szocializmus alapvonásairól a Tőkében hamisan leírt kizsákmányolás továbbgondolásai, s áttétele más társadalom tudományi területekre.

Nemcsak Böhm-Bawerk jött rá, hogy Marx próféciája homokra épült. Eduárd Bernstein, a reformista szociáldemokrata – részben Böhm-Bawerk hatására, de részben saját személyes élményei alapján – már a századfordulón rájött, hogy nem vált be Marx apokaliptikus víziója a kapitalizmusról. Reformista politikát javasolt a kapitalizmus árnyoldalainak mérséklésére, a kapitalizmus forradalmi megdöntése helyett.

De mindig volt egy radikális kisebbség a szocialista pártokon belül, akik nemcsak elhitték Marx apokaliptikus vízióját, de komolyan is vették, Marx iránymutatásait hogyan lehet felépíteni egy új, szocialista társadalmat: a tőkések felesleges és haszontalan járadék szedők, kisajátításukkal minden varázsütésre megoldódik. Marx nyomán, Lenin Állam és Forradalom című könyvében, amit 1917 nyarán jelentetett meg, pár hónappal a bolsevista hatalom átvétel előtt, mélységesen lekicsinyelte a vállalat vezetést. Marxtól megtévesztve azt gondolta, hogy a kapitalisták kisajátítása után a vállalatok vezetéséhez elég a könyvelés és a kontroll. Könyvelés és kontroll olyan egyszerű munka, hogy praktikusan bárki el tudja látni, aki írni olvasni tud (1917, p. 71).

Marx megtévesztő hadművelete sikeres volt. Elhitette olvasói nagy részével, hogy a kapitalizmus lényegi velejárója a kizsákmányolás és a profit forrása a munkások többlet munkájának elsajátítása. De ugyanez a siker aláásta Marx megvalósult álmát, a létező szocializmusok életképességét. A megvalósult „szocializmusok” ismételt kudarcai annak a következményei, hogy Marx tudományos csalása sikerrel járt, s követői megpróbálták megvalósítani rossz és valóságellenes elméletét. A piac kiiktatása, s a vállalkozói-menedzseri funkció, a kapitalista szerepének lebecsülése és kiiktatása a fő oka, hogy az összes marxista alapokon felépült szocialista rezsim kénytelen volt az ostor (a diktatúra) eszközeit használni a piac felszámolása után, s megígért jólét helyett szegénység lett a munkásság sorsa.

 

Irodalom

Balibar, É. (2018) „Sur l’expropriation des expropriateurs:”, Revue de métaphysique et de morale, N° 100(4), pp. 479–490. Elérhető: https://doi.org/10.3917/rmm.184.0479 .

Barnett, V. (2009) Marx. London: Routledge (Routledge történelmi életrajzok).

Bernstein, E. (1899) Preconditions of Socialism. Cambridge: Cambridge University Press.

Böhm-Bawerk, Eugen (1890) Capital and Interest. London and New York: MacMillan.

Böhm-Bawerk, Eugen (1896) Carl Marx and the Close his System. 1949. kiadás. New York: Augustus M. Kelley.

Engels, F. (1880) ‘Socialism: Utopian and Scientific’, in Marx and Engels Collected Works vol. 24. 2010th edn. Electric Book: Lawrence & Wishart.

Engels, F. (1884) ‘Marx and Rodbertus. Preface to the First German Edition of The Poverty of Philosophy by Karl Marx’, in Marx and Engels Collected Works vol. 26. 2010th edn. Electric Book: Lawrence & Wishart, pp. 278–291.

Engels, F. (1886) ‘Lawyers’ Socialism’, in Marx-Engels Collected Works. Vol.26. 2010th edn. Electric Book: Lawrence & Wishart, pp. 597–616.

Engels, F. (1887) ‘Preface to the English Edition’, in Marx and Engels Collected Works vol. 35. Capital Volume I. 2010th edn. Electric Book: Lawrence & Wishart, pp. 30–36.

Hyndman, H.M. (1921) Economics of Socialism. Boston: Small, Maynard and Company.

Keen, S. (1993) „Use-Value, Exchange Value, and the Demise of Marx’s Labor Theory of Value”, Journal of the History of Economic Thought, 15(1), 107–121. o. Elérhető: https://doi.org/10.1017/S1053837200005290 .

Lenin, V.I. (1917) State and Revolution. 1999th edn. New York: Lenin Internet Archive (marxists.org).

Marx, K. (1847) ‘Poverty of Philosophy’, in Marx-Engels Collected Works. Vol.6. 2010th edn. Electric Book: Lawrence & Wishart, pp. 105–212.

Marx, K. (1867b) „Letter to Johann Philip Becker, 1867. 04. 17.”, in Marx-Engels Collected Works vol. 42. 2010th edn. Electric Book: Lawrence & Wishart, p. 358.

Marx, K. (1867c) ‘Marx to Engels. 24. August 1867’, in Marx and Engels Collected Works. Vol. 42. 2010th edn. Electric Book: Lawrence & Wishart, pp. 407–8.

Marx, K. (G) Grundrisse. in Marx and Engels Collected Works. Vol. 29. 2010th edn. Electric Book: Lawrence & Wishart.

Marx, K. (C4.v.32) Economic Manuscript 1861-63. in Marx and Engels Collected Works. Vol. 32. 2010th edn. Electric Book: Lawrence & Wishart.

Marx, K. (C4.v.33) Economic Manuscript 1861-63. in Marx and Engels Collected Works. Vol. 33. 2010th edn. Electric Book: Lawrence & Wishart.

Marx, K. (C1) ‘Capital. Vol.I.’, in Marx-Engels Collected Works. Vol. 35. 1867/2010th edn. Electric Book: Lawrence & Wishart.

Marx, K. (C3) ‘Capital. Vol.III.’, in Marx-Engels Collected Works. Vol. 38. 1894/2010th edn. Electric Book: Lawrence & Wishart.

Marx, K. and Engels, F. (1848) ‘Manifesto of the Communist Party’, in Marx Engels Collected Works. Vol. 6. 2010th edn. Electric Book: Lawrence & Wishart, pp. 477–519.

McLellan, D. (1973) Karl Marx A Biography. 1995. kiadás. London: MacMillan.

Musto, M. (2012) Marx’s concept of the alternative to capitalism. Leiden ; Boston: Brill (Historical materialism book series, v. 36).

Polanyi, K. (1944) The Great Transformation: the political and economic origins of our time. Boston: Beacon Press.

Raico, R. (2012) ‘The Conflict of Classes: Liberal vs. Marxist Theories’, in Classical Liberalism and the Austrian School. Alabama: Ludwig von Mises Institute, pp. 183–218.

Roberts, W.C. (2017) Marx’s Inferno: the political theory of Capital. Princeton (N. J.): Princeton university press.

Rosdolsky, R. (1977) The Making of Marx’s Capital. London: Pluto Press.

Schumpeter, Joseph (1943) Capitalism, Socialism and Democracy. 1976th edn. London and New York: Routledge.

Schumpeter, J.A. (1954) History of Economic Analysis. 1981st edn. London and New York: Routledge. Available at: http://public.ebookcentral.proquest.com/choice/publicfullrecord.aspx?p=256868 (Accessed: 11 August 2020).

Schlesinger, R. (1950) Marx His Time and Ours. London: Routledge and Kegan Paul Ltd.

Vasylieva, T. (2010) ‘Preface’, in Marx-Engels Collected Works. Vol. 28. Electric Book: Lawrence & Wishart, pp. i–xxvii.

Wheen, F. (2007) Marx̕ s Das Kapital: a biography. London: Atlantic Monthly Press.

---

^[1] Böhm-Bawerk egy korábbi művében már kimutatta, hogy a munka-értékelmélet alkalmatlan elmélet az ipari kapitalizmus korszakára (1890, 361–394. o.)

^[2] Schumpeter (1943) jellemezte prófétaként Marxot.

^[3] A több ezer oldalas kéziratok közül Marx egyedül a Politikai gazdaságtan kritikájához való hozzájárulás  (1859) című művet publikálta, amelyben kifejtette  munkaérték-elméletét, és amelyet C1 I. részében újra felhasznált átfogalmazva.

^[4] Lásd szintén: Keen (1993).

^[5] Marx maga is elismerte egy magánlevélben, hogy a könyvet „a burzsoázia fejére eddig dobott legfélelmetesebb fegyvernek” szánta (Marx 1967b, 358. o.).

^[6] Marx a munkaerő áru kettős természetének felfedezését tartotta legnagyobb tudományos eredményének (Marx, K. (1867c).ELLENŐRIZNI

^[7] Marx több helyen is utal arra, hogy az abszolút értéktöbblet teremtésről szóló részben valóban az ipari kapitalizmus előtti kor munkásait elemezte (Lásd pl.: C1, p. 327. o.)

^[8] Böhm-Bawerk (1896, 93–95. o.) elemezte, mennyire hamis Marx egyensúly képzete. Marx úgy érvelt, hogy egyensúlyi helyzetben a kereslet és a kínálat megszűnik hatni. Böhm-Bawerk véleménye szerint ez a sajátos egyensúlyi koncepció tette lehetővé Marx számára, hogy azt állítsa, egyensúlyi helyzetben minden áru problémamentesen értékén kerül eladásra. A valós életben azonban a kereslet és a kínálat egyensúlya a nem versenyképes termelők és azok a fogyasztók kizárásával jön létre. Így az egyensúly soha nem azt jelenti, hogy az összes ajánlatot elfogadják, és így a teljes kínálat és a teljes kereslet kiegyensúlyozza egymást, hanem azt, hogy a piaci szereplőkre folyamatosan hatással van, és arra kényszeríti őket, hogy stratégiájukat a kereslethez igazítsák.

^[9] Mi sem mutatja jobban, hogy mennyire életidegen Marx természetellenes felfogása, hogy még Engels is azon a véleményen, volt, hogy a verseny a fogyasztói igényekhez való folyamatos alkalmazkodást jelenti, és az áruk árának folyamatos eltérése az értéküktől a kapitalizmus szükséges feltétele (Engels 1884, 287. o.)

^[10] “A kapitalista gondoskodik arról, hogy a munka megfelelő módon történjen, és hogy a termelési eszközöket intelligensen használják, hogy ne legyen felesleges nyersanyag-pazarlás, és a munkaeszközök kopása ne haladja meg a munkavégzéshez szükséges mértéket.”

^[11] Gunyoros megjegyzéssel azt érzékeltette,  hogyha valaki dolgozik, az kapitalista által alkalmazott menedzser. „Hát én magam nem dolgoztam? Nem végeztem el a felügyeleti munkáját? És ez a munka nem teremt értéket?” Menedzserei megpróbálják elrejteni mosolyukat.”. (C1, 215.o.)

^[12] „a munka termelékenységének növekedése azokban az iparágakban, amelyek sem a megélhetéshez szükséges javakat, sem az azok előállításához szükséges eszközöket nem szállítják, nem befolyásolja a munkaerő értékét” (C1, 320. o.)

^[13] “Amennyiben a munkafolyamat tisztán egyéni, ugyanaz a munkás egyesíti magában mindazokat a funkciókat, amelyek később szétválnak. Amikor egy egyén a megélhetéséhez természeti tárgyakat sajátít ki, senki sem ellenőrzi őt, csak ő maga”. (C1, 509.o.).

^[14] “A termelés szellemi erejének elválasztása a fizikai munkától, és e szellemi erő átalakítása a tőke hatalmává a munka felett, amint azt már bemutattuk, véglegesen befejeződött a gépeken alapuló modern iparban.” (C1, 426. o.).

^[15] Ugyan Marx elsősorban a munkaidő csökkentését elrendelő törvénykezésre koncentrál, egy lábjegyzetben megjegyzi, hogy a nagy gyárosok is sürgették a munkaidő csökkentését, azzal a céllal, hogy ezzel is gyengitsék a kisüzemek versenyképességét (C1, 276.o).

^[16] „Minden árucikket a lehető legolcsóbban próbál megvásárolni, és nyereségét mindig egyszerű csalással, azaz az érték alatti vásárlással és az érték feletti eladással éri el.” 541