Némethné Pál Katalin: Átmenet – 30 év után

2012 márciusában jelent meg a HVG Kapitalizmus blogján egy írásom, ami a rendszerváltás tanulságairól szólt húsz év múltán. Azóta eltelt csaknem egy évtized, érdemes újra végiggondolni az akkori megállapításokat és ránézni Magyarország helyzetére. Mindjárt spoilerezek is: az eredeti címet nem változtattam meg.

“Az új elit kisajátíthatja a hatalmat”

Érdekes cikk jelent meg 2012 februárjában a CASE (Center for Social and Economic Research) nevű független intézet honlapján. (No. 03/2012) Andrei Shleifer, a Harvard professzora húsz év távlatából igyekezett levonni a poszt-kommunista átmenet tanulságait. Bár Csou En-laj kétszáz évet rövidnek tartott a francia forradalom megfelelő értékeléséhez, mi, türelmetlenebb nyugatiak már ennyi idő után is megpróbálunk általánosítani és okulni. Nekünk, magyaroknak pedig különösen fontos megismerni az ilyen véleményeket, mert az óceán túlpartjáról igencsak derűsebb kép látszik, mint amit mi itt nap, mint nap megélünk. Shleifer hét pontban foglalja össze, mit tanult ő az elmúlt húsz évből:

1. A gazdasági átmenetnek időre van szüksége. A közgazdasági elmélet szerint a szabadpiacra való áttérésnek azonnal javítani kellett volna az erőforrások elosztásán, és így elő kellett volna mozdítani a növekedést. Ezzel szemben az összes érintett országban jelentős gazdasági visszaesés következett be.

2. Hidd el, a kapitalizmus tényleg működik. A gazdasági visszaesést követően szinte mindenütt gyors helyreállítás és növekedés indult meg. A transzformációs válság csak átmeneti volt. Húsz év múltán a legtöbb posztkommunista országban jelentősen magasabb az életszínvonal, mint a rendszerváltás előtt volt.

3. A reformerek ne féljenek a populizmustól, inkább attól, hogy az új elit kisajátítja a politikai hatalmat. A visszaesés nem vezetett populista felkelésekhez. A reformkormányokat ugyan több országban is elzavarták, de nem a populisták. Helyettük az új gazdasági elit, az ún. oligarchák ragadták meg több országban is a hatalmat, vagyonukat politikai befolyással kombinálva. Ironikus módon a populizmus húsz év elteltével kapott erőre az átmenet országaiban. Az összes országban elégedetlenek az emberek az átmenettel, még ott is, ahol igazán jelentős javulás következett be az életfeltételekben.

4. Nem kell túltervezni a piaci átmenetet, fontosabb, hogy ne késsük le egy későbbi takarosabb reform reményében. A közgazdászok túlbecsülték mind saját képességeiket a reformmenetrend tervezésben, mind az egyes taktikai lépések – mint például a privatizáció – fontosságát. Bár sok vita folyt az egyes intézmények kialakításának sorrendjéről, a privatizáció módjairól (állami, kuponos stb.) és az egyes országok különféle megoldásokat valósítottak meg, végül mindenütt nagyjából hasonló eredményre jutottak. Mindenütt privatizáltak, makrogazdasági stabilizációt valósítottak meg, így hozva létre olyan jog- és intézményrendszert, amely a piacgazdaságot szolgálja.

5. Nem taníthatsz új trükköket az öreg kutyának, még ösztönzőkkel sem. A szocializmus gazdaságtana túl nagy hangsúlyt helyezett az ösztönzésre és keveset a humán tőkére. De a kommunista rendszerek nyertesei már nem bizonyultak ügyesnek a piacgazdaságban. A piaci átmenetet új emberek vitték végbe, nem pedig a régiek új ösztönzőktől hajtva.

6. Ne félj a válságoktól, hamar elszállnak. Shleifer szerint hajlamosak vagyunk túlbecsülni a válságok makrogazdasági következményeit. Az 1997-98-as rubelválsággal, illetve a kelet-ázsiai és az argentin krízisekkel érvel, amelyeket egytől egyig gyors növekedés követett.

7. A közepes jövedelmű országok is csoszognak a demokrácia felé, de nem olyan gyorsan és egyenes úton, mint ahogy a kapitalizmus felé haladnak. Míg minden posztkommunista ország átalakult a kapitalizmus valamilyen formájára, addig a politikai berendezkedés széles spektrumát találjuk meg köztük, a teljes demokráciától a primitív diktatúráig. Erős földrajzi minta is megfigyelhető: a Nyugathoz közelebb eső országok inkább demokráciák, a Kelet felé esők inkább autokratikusak. A középen levők, mint Oroszország és Ukrajna kanyargós utakat írtak le az eltelt húsz évben.

A populizmus olyan népboldogítás, aminek mindig a boldogított issza meg a levét

A Harvard professzora tehát így látta a ’89 után eltelt 20 évet. Nézzük, most, 30 év után mivel értünk egyet és mi az, ami innen másként látszik! Az első megállapítás Magyarországra is igaz, a második már csak az átmenetet követő tizenöt évre, de inkább csak az első évtizedre. A magyar gazdaságpolitika 2001-ben a Széchenyi-terv megindításával (az első Orbán-kormány vállalkozásfejlesztő és befektetésösztönző programja mintegy 200 milliárd forint értékben – a szerk.) letért a piaci kapitalizmus útjáról, és fejlesztő államként avatkozott be a gazdaságba. Ezt tovább súlyosbította az Európai Unióhoz történő csatlakozás elhibázott felfogása: ahelyett, hogy a sokmillió európai fogyasztóhoz való közvetlen hozzáférés lehetőségét látták és láttatták volna, a gazdaságpolitika művelői szeme előtt az elosztható támogatások nagysága lebegett, és ez kapott hangsúlyt a propagandában is. Mi tagadás, a növekedés sem a piacgazdaság kibontakozásából, a kapitalizmus megerősödéséből fakadt, hanem külső forrásokból. (De legalább a pénz „megfelelő” vállalkozókhoz került.)

A magyar GDP és az egy főre jutó reáljövedelem, 1988 = 100

Forrás: KSH STADAT Hosszú idősorok

Ez összefügg azzal, hogy Shleifer harmadik következtetése csak korlátosan volt érvényes Magyarországra már 2012-ben is. A mezőgazdaság az átmenet első évétől kezdve a populizmus játékszere volt. A legfontosabb termelőeszköz – a föld – szabad forgalmának korlátozásától a kötelező felvásárlási árakon át a legkülönfélébb piaczavaró intézkedésekkel próbáltak meg népszerűséget szerezni a népvezérek. Mivel a populizmus olyan népboldogítás, aminek mindig a boldogított issza meg a levét, mára az agrárszektor egyértelműen a rendszerváltás kudarctörténetévé vált. Mindez persze nem zárja ki az oligarchákat a szektorból, ők azonban épp a populista agrárpolitika révén jutottak pozícióba. Mára pedig populista térnyerés figyelhető meg a posztszocialista országok mindegyikében, beleértve Németország volt NDK területeit is.

Mezőgazdasági termelési volumen, 1988 = 100

Forrás: KSH STADAT Hosszú idősorok

Shleifer negyedik pontjának igazságát is csak az első tizenöt évre támasztják alá az adatok. A transzformációs válság mélypontját 1992-ben együtt érte el a közép-európai poszt szocialista országok növekedési görbéje, 2004 után azonban a görbe erősen szétnyílott. Figyelemreméltó, hogy 28 év alatt a két sokkterápiát bevállaló ország, Lengyelország és Szlovákia gazdasága nőtt a legtöbbet.

Közép-európai országok GDP volumene, 1989 = 100

Forrás: KSH STADAT Nemzetközi statisztika

A harvardi professzor válságról tett megállapításaival akár egyet is lehetne érteni. A gazdasági sokkok általában úgy érnek véget, hogy egyes elaggott rendszerek, tevékenységek megszűnnek, a felszabaduló erőforrások pedig az új, jövőbe vivő területekre áramlanak. A 2008-2009-es válság is ezt látszik igazolni. Csakhogy, nem biztos, hogy már vége van. A kormányok bank- és cégmentő lépései épp az említett forrásallokációba zavartak bele, ennek következményei adósságválság formájában már 2012-13-ban megjelentek és előfordulhat, hogy 2020-ban a koronavírus karanténok miatt bekövetkező gazdasági visszaesést nem is sikerül majd a járvány múltán ledolgozni, mert a felhalmozódott adósságállományok újabb pénzügyi lavinát indítanak el. Ez a történet tankönyv-szerűen igazolja mindaz, amit az osztrák közgazdasági iskola állít az állami válságkezelésről.

A többi állítással már igencsak lehet vitatkozni. Bár nálunk sem a korábbi pártelit lett az átmenet után a nagyvállalkozói réteg (5. pont), azért e csoport tagjainak múltjában gyakran fellelhető a politikailag kedvező induló pozíció. A demokrácia felé vezető út időnként ijesztő kanyarokat vett (7. pont). Az új évezred második évtizede a populizmusok különféle formáinak megerősödését hozta a posztszocialista országokban. Sőt úgy tűnik, még a stabil liberális demokráciáknak hitt régi uniós tagállamokban is elterjesztették a fertőzést. Az átmenet országaiban pedig többnyire tényleg új elit sajátította ki a hatalmat – néhol azért ez az új erősen kötődik a régihez – és a lakosság messze nem olyan elégedett a változással, erősödik a szocializmus iránti nosztalgia.

Andrei Shleifer írása még mindig táplálja optimizmusunkat. Ha úgy érezzük, hogy a fától nem látjuk az erdőt, egy távoli szemlélő véleménye segít abban, hogy értékeljük azt, amink van, és meglássuk, hol vannak lemetszendő ágak, kivágandó korhadt fák.

Írta: Némethné Pál Katalin

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: