Tóth András: Munkásság – munkásosztály?

Az ipari forradalom, a gyárak megjelenése és a városiasodás együtt megteremtette a munkásságot, mint nagy tömegben együtt dolgozó és gyakran egy helyen – a munkásnegyedekben – élő társadalmi csoportot. Bár gyakran beszélünk egységesen „munkásságról”, a munkásság valójában mindig is sokszínűen rétegzett volt: iskolázottság, munkahelyi pozíció, lakhely és számtalan más szociológiai különbség mentén volt tagolt, és sem kulturálisan, sem politikailag nem alkotott egységes csoportot.

A történelem sodra mégis úgy hozta, hogy sokszor gondolkozunk a munkásosztály fogalmában, ami mögött az egységes munkásság képe áll. Ennek oka, hogy a XIX. század végén a munkásosztály nevében fellépő marxista ideológiai alapon szerveződő szocialista/szociáldemokrata és kommunista pártok lettek a munkásság érdekeinek szószólói. A marxista ideológia pedig a kizsákmányolt és harcra kész munkásosztály képére alapozta forradalmi céljának legitimitását.

A marxi osztálykoncepció térhódítása, illetve a marxista ideológiai alapon szerveződő szocialista munkáspártok tömegpárttá válása nyomán a XIX. század utolsó harmadától az európai országok politikai rendszereinek egyik legfontosabb törésvonalává vált a munkásosztály nevében fellépő baloldal és a vele szemben álló polgári osztályok közötti szakadék.

A szocialista baloldal és anti-szocialista jobboldal közti polgárháború pestisként hatott az európai országok politikai életére: tízmilliók életébe került, százmilliók életét keserítette meg.

Az egységes munkásosztály fogalma valójában elfed két, egymástól részben független, de mégis a történelmi fejlődés során gyakran összefonódott jelenséget: a munkáspillér kialakulását és a munkásosztály formálódását.

Munkáspillér és a polgári társadalom

Pillérformálódás alatt a társadalom egymástól elkülönült, de egymást mellett élő plurális csoportokra való megosztottságát értjük, ahol ugyan pillérekbe rendeződött szociális-kulturális csoportok élesen elkülönülnek egymástól, mégis kooperálnak egymással a demokratikus rend keretében. A pilléresedés mintapéldája a holland társadalomfejlődés volt.

Hollandiában a protestáns-katolikus ellentét kialakulása után nem alakult ki decentralizált szövetségi állam, mint Németországban. A XIX. században a vallásos közösségekre épülő intézményhálózatból alakult ki a társadalom pilléresedett rendje: mindkét vallási alapon szerveződött közösség egy sűrű és egymással összefonódó intézményhálót alakított ki, amelyek a bölcsőtől a sírig támaszt nyújtottak az adott pillérhez tartozóknak. Mindegyik pillér egy-egy szociokulturális közösséget képviselt, amelyet erős ideológiai/intézményi és informális kapcsolatháló tartott össze.

A kialakuló pillérek ugyanakkor a megosztott társadalom eltérő csoportjai közötti társadalmi béke előmozdítói is lettek azáltal, hogy a vezetőik kompromisszumot kerestek egymással a tolerancia jegyében. A pillérek közötti együttműködés eredménye lett az együttműködésre épülő demokrácia, ahol a pillérek közötti arány az állami pozíciók felosztásának alapja, s nem a nyers többségi elv érvényesül, miközben minden egyes pillér jelentős autonómiát élvez belügyei rendezésében.

A holland fejlődéshez hasonlítható pilléresedés indult meg a városi ipari munkásság körében is a céhes rendszer felbomlását követően. Az azonos szakmában dolgozó munkások az érdekeik védelmére szakszervezeteket hoztak létre, tovább fejlesztve a korábbi céhes legényegyletek gyakorlatát. A szakszervezetek nemcsak érdekvédő szervezetek voltak, hanem egyben a kölcsönös biztosítás intézményei is voltak betegség és munkanélküliség esetére – egy olyan korban, amikor még nem létezett jóléti állam. A szakszervezetek egyesületi életéhez kapcsolódott és azzal szorosan összefonódott a munkás-önművelődés és -szórakozás is önképző oktatási körök, amatőr színházak, kórusok, zenekarok és sportegyesületek révén.

A szakszervezeti tagok közötti kölcsönös biztosítás, a munkáltatókkal való alkuk, a munkaharc és az azt lezáró kompromisszumok sora, valamint az önművelés mind azt célozta, hogy biztosítsák a munkásság egyre növekvő részének a relatíve biztos (kis)polgári létet, a szakmai autonómiát és a személyes függetlenséget a munkahelyen, valamint a művelődést és a közösséget a magánéletben.

Vagyis a pilléresedés volt az, amely a kompromisszumokon keresztül biztosította a szakmunkásság számára, hogy elérje a (kis)polgári státuszt – nemcsak anyagi tekintetben, hanem kulturális és életforma-biztonság és lehorgonyozottság tekintetében is, beintegrálódva a formálódó középosztályosódó polgári társadalomba.

Munkáspillér és a marxizmus

A munkáspillér formálódása a legtöbb európai országban megelőzte a marxista, szocialista pártok megalakulását. Ugyanakkor a XIX. század második felében a formálódó munkáspillér sorsa jórészt összekapcsolódott a marxista szocializmussal, mert a marxizmus messianisztikus politikai vallásos üzenete megfogta sok fiatal és idősebb munkás szívét. A szocialistává váló aktivisták szocialista irányultságú szervezetekké formálták át a szakszervezeteket, a munkáspillér kulcsintézményeit. A legsikeresebb ebben a tekintetben a német szociáldemokrata párt volt, amely teljes egészében megszerezte a kontrollt a szakszervezetek felett a XIX. század végére.

A német minta útmutató és követendő modell lett a többi európai ország szocialistái, így a magyar szocialisták számára is. Ennek nyomán a századfordulón és nem sokkal utána a munkáspillért jórészt magába olvasztotta a munkásosztály megteremtését célul kitűző marxista forradalmi szocialista mozgalom szerte Európában.

A XIX. század közepén-végén marxistává váló munkások számára Marx még a Kommunista Kiáltvány szerzője volt, Marx fő műve, A tőke pedig a Kommunista Kiáltvány messianisztikus próféciáját igazoló tudományos mű. A Kommunista Kiáltvány üzenete arról szólt, hogy a történelem az ő oldalukon áll, a kapitalizmus hanyatló, válságba zuhanó kizsákmányoló társadalmi berendezkedés, amely minden munkás számára szegénységet hoz, s óhatatlanul pusztulásra van ítélve. Marx azt üzente, hogy ahogy a feudalizmus után jött a kapitalizmus, a kapitalizmus után elkerülhetetlenül jön majd a szocializmus. A munkásosztályra hősies történelmi szerep vár: a tőkés társadalom forradalmi megdöntése útján az egész emberiséget megmentése és a földi paradicsom, a korlátlan bőség és szabadság társadalmának megteremtése.

A marxista világkép elfogadásával az osztályharc fontos részévé vált a szocialistává váló munkások önidentitásának. A marxi osztályharc-elmélet kiinduló pontja az volt, hogy korának, a XIX. század elejének polgári forradalmai nem hozták el a kizsákmányolás felszámolását, nem szüntették meg az uralkodó osztályok és a kizsákmányolt tömegek közti különbséget. Csupán a tőkések leváltották a feudális arisztokráciát. A tőkés rend ugyanúgy kizsákmányolja a munkásokat, ámbár láthatatlan módon, szemben a feudalizmus nyílt kizsákmányolásával. A tőkések és a munkásosztály közötti kibékíthetetlen ellentét alapja a kizsákmányolás, amely a munkafolyamat során történik meg: a termelőeszközeiktől megfosztott proletárok arra kényszerülnek, hogy áruként eladják munkaerejüket a tőkéseknek, akik zsebre teszik a munkaerő csereértéke és használati értéke közti különbséget. A következmény tömegnyomor, elnyomás, szolgaság és leépülés, amely elkerülhetetlenül forradalomhoz vezet. Ezért számukra azt jelentette a marxi munkásosztály koncepciója, hogy a polgári társadalomba való integráció csak képzet, hamis álom, s a feladat a polgári társadalom megdöntése. Ezt az érzületet fogalmazta meg találóan Werner Sombart, a századforduló egyik legnagyobb hatású szociáldemokrata német szociológusa, aki szerint Marx programja a munkásoknak bizalmat és hitet adott saját erejükben, utat mutatott egy szebb jövőhöz. A marxi üzenet azt sulykolta, hogy a proletároknak nincs módjuk az egyéni felemelkedésre, sorsuk pedig egyre elviselhetetlenebb a polgári társadalom keretei között. Marx hatására, ahogy Sombart fogalmazott: „harc lett a jelszava annak a kemény és nyers proletárnemzedéknek, amely a tizenkilencedik évszázad második felében sarjadzott fel; nem béke, nem engesztelődés, nem általános testvériség, hanem harc”.

Integráció vagy forradalom

Persze a valóságban már Marx is tisztában volt azzal, hogy az egyes munkás érdeke nem mindig esik egybe „osztályérdekével”.  Ezért már ő is felfedezte, hogy szükséges egy politikai párt, amelynek feladata a munkások osztályöntudatra ébresztése és vezetése a tőkés rend ellen. Vagyis, hogy küzdjön a munkásság polgári társadalomba történő beolvadása ellen, s hogy osztály-öntudatukra ébresztve a munkások a fennálló polgári rend ellen forduljanak: hogy a polgári társadalomba való integráció helyett annak megdöntésére törekedjenek, harci alakulatba szerveződve.

A szociáldemokrata pártok a szakszervezetek tagságára és erőforrásaira építve tudtak megindulni a tömegpárttá való válás irányába a XIX. század utolsó évtizedeiben, azt hirdetve, hogy ők képviselik a munkásosztályt.

A valóságban azonban a radikális, marxi forradalmi és utópista szocialista szlogenek elsősorban progresszív és radikális baloldali értelmiségiek, illetve az antifeudális érzelmű, modernizáció-párti városi középosztályok körében talált visszhangra. Szimbolikus, hogy a forradalmi radikalizmus két szülőatyja, Marx és Engels, maguk is gazdag polgári családok gyermekei voltak.

A szakszervezetek és tagságuk zöme – a marxi szlogenek hangoztatása közben – elsősorban jobb béreket és még biztonságosabb életvitelt akart elérni, hogy a munkások középosztályi pozíciója még biztosabb legyen a társadalomban.  

A marxista radikális forradalmi szocializmus megerősödése páni félelmet és rémületet keltett a polgárság és a tradicionális érzelmű állampolgárok körében, ahhoz hasonlót, amit korábban a jakobinus diktatúra terrorja okozott.

A radikális szlogenek keltette rémület gátolta a munkásság további integrációját, s kezdetét vette az a hosszú polgárháború a kapitalizmus megdöntésére törekvő szocialista baloldal és a polgári társadalmat védő antiszocialista jobboldal között. A polgárháború csak 1945-ben zárult le Európa boldogabbik (nyugati) felében, s 1989 nyomán Európa keleti felében.

Az európai államok társadalom- és politikatörténete sok tekintetben attól függött a XX. században, hogy milyen választások születtek az integráció vagy forradalom kérdésére a baloldalon belül. Angliában a marxizmusnak nem sikerült politikai szereplővé válnia, ahol a szakszervezetek már jóval a marxizmus megjelenése előtt megerősödtek, s maguk hozták létre a munkáspártot reformista alapon. A kontinentális Európában a munkáspillér és a marxista szociáldemokrata pártok összefonódása után a két nagyon eltérő célú mozgalom összekapcsolódása azt eredményezte, hogy a marxista munkásmozgalmon belül alakult ki konfliktus a radikális forradalmi szárny és a mérsékelt, integrációt és a kapitalizmus “jobbítását” célul kitűzők között.

A két ellentétes irányzat küzdelme már a XIX. század végén megjelent a német szociáldemokrata párton belül. Eduard Bernstein, a marxista „revizionizmus” vezető alakja, ekkor dolgozta ki a reformista programot, amely a kapitalizmus jóléti államon keresztüli reformját tűzte ki célul a kapitalizmus megdöntésének távoli jövőbe helyezése mellett. Bernstein még nem tudott szakítani a marxi végcéllal. A munkáspillér megformálói, a mérsékelt és reformokra törekvő szakszervezeti vezetők támogatták a reformista vonalat a belső hatalmi harcokban. A mérsékelt vonal győzelme révén vált a szociáldemokrácia reformokra törekvő, a demokráciát és a piacgazdaságot elfogadó politikai irányzattá, amely kisebbségbe zárta vagy kiszorította kebeléből a radikális forradalmi marxistákat.

A német szociáldemokratákhoz hasonlóan az európai szociáldemokrata pártok gyakorlati politikájukban a reformista vonalat követték, anélkül, hogy nyíltan szakítottak volna a marxizmussal. A marxi szlogenek fenntartása sajátos kettősséget eredményezett. Egyrészt gátolta demokratikus politikai tényezőként való elfogadását a szociáldemokrata pártoknak. Másrészt a radikális szlogenek hangoztatása nyitva hagyta a kaput a baloldali ellenzék fellépésére.

Forradalom Oroszországban, integráció Nyugat-Európában

A marxi radikális forradalmi szellem az I. világháború rettenetes évei nyomán éledt újra. A világháború okozta sokk eredményezte, hogy a baloldalon belül a polgár társadalomba való integrációt támogató mérsékeltek felett a radikális kommunista vonal győzött.

De az orosz forradalom, a szovjet hatalomrettenetes gyakorlata csak megerősítette a mérsékelt szárnyat abban, hogy követhetetlen a forradalmi marxista program. Legelsőnek a svéd szociáldemokraták jutottak el odáig, hogy teljesen leszámoljanak a marxizmussal a harmincas években. A német szociáldemokraták 1959-ben jutottak el idáig. A mérsékelt baloldallal szembeforduló radikálisok hozták létre az önálló kommunista pártokat, amelyek ádáz küzdelmet folytattak a „szociál-fasizmussal” szemben a két világháború közötti évtizedekben.

A reformista szociáldemokrácia magáévá tette a jóléti állam kiterjesztésének programját, amit eredetileg a konzervatív Bismarck talált fel annak érdekében, hogy szétzúzza a munkáspillért, az erősödő szociáldemokrácia hátterét.

A reformista szociáldemokraták Marx helyett a keynesi-walrasi elméletre építették új programjukat, amely szofisztikált matematikai modellekkel szolgálta ki a gondoskodó-jóléti állam növekvő technokráciáját.

A forradalmi marxizmus elhagyása az egyik legfontosabb hozzájárulása volt a baloldalnak a bal és jobboldal közötti hidegháború végéhez és a politikai polarizáltság csökkentéséhez.

A marxi munkásosztály mítosz elmerült a múltba. Ezt csak részben magyarázzák a marxi elmélet megvalósítását kitűző szocialista kísérletek kudarcai: nem kis szerepet játszott az a tény is, hogy a jóléti állam kiterjedése jórészt aláásta a munkáspillér intézményeit, átvéve azok legfontosabb funkcióit. A munkások részévé váltak a fogyasztói társadalom tág, individualizált középosztályának, s eltűntek azok a közösségek, amelyek korábban fenntartották a kulturális és intézményesített különállását. Mára csak jórészt a baloldali egyetemi körökben él a marxizmus mítosza, s nagyon kevés munkás szívét melegíti fel “a világ proletárjai egyesüljetek” jelszava.

Írta: Tóth András.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: