Tóth András: A kapitalizmus fogalmáról

Nem szerencsés egy jól bejáratott fogalomnak új értelmet adni. Kicsi a valószínűsége, hogy sikerüljön. Mégis, ebben a cikkben arra teszek kísérletet, hogy újra értelmezzem a „kapitalizmus” fogalmát.

A kapitalizmus szó a kapital, magyarul a „tőke” szóból ered. A szó eredete a latin capitale szóhoz kötődik, ami a kamatra kölcsönadott pénz elnevezése volt. Adam Smith 1776-as könyvében adott modern értelmet a tőke fogalmának: a tulajdonos azon megtakarításai, amelyek befektetésével jövedelmet kíván elérni, beleértve nem csak a pénzt, hanem a termelési folyamatban felhasználható eszközöket. Smith kiterjesztette a tőke fogalmát azzal, hogy tőkének tartotta a munkavállalók szakmai tudását, szakértelmét, munkához való hozzáállását, szorgalmát, alaposságát.  Smith kereskedelmi társadalomnak nevezte a XVIII. században formálódó új, szabad kereskedelmen alapuló világot, amely akkoriban szabadult ki a középkori piackorlátozó szabályozások felfeslő gúzsba kötöttsége alól. Adam Smith szembe állította a formálódó kereskedelmi társadalmat az állammal. Az állam, vélte Smith, a politikai elit saját meggazdagodására felhasznált gépezete, amely csökkenti a nemzet gazdagodásának esélyeit, mert monopóliumok adományozásával luxusfogyasztást és gazdasági értelemben a nemzet erőforrásait elpocsékló eliteket teremt. Ezért amellett foglalt állást, hogy az állam vonuljon ki a gazdasági életből, bízza azt a gondviselésre. Nem volt anarchista, nem volt államellenes, de az állam feladatát abban látta, hogy korlátozott számú közszolgáltatást biztosítson, mint bíráskodás, közigazgatás, védelem, infrastruktúra építése és oktatás megszervezése. Adam Smith, mint számtalan későbbi klasszikus liberális, ellene volt a gyarmatosításnak, mert szerinte a szabad kereskedelem több hasznot hoz mindenkinek, mint egy másik nép kirablása.

A XIX. század közepén jelenik meg a kapitalizmus szó, s kap teljesen új, negatív értelmet a Smith által még az isteni gondviseléshez hasonlóan közjót eredményező kereskedelmi társadalom. A kapitalizmus elnevezés és a kapitalizmus negatív értelmezése a radikális szocialistákhoz kötődik: Luis Blanc, Joseph Proudhon korai francia szocialistákhoz, s részben az ő hatásukra szocialistává váló, de elődjei munkásságát radikalizálódó Karl Marxhoz és Friedrich Engelshez. A kapitalizmus az ő értelmezésükben egyet jelent a kapital és a kapitalisták, vagyis a tőke és a tőkések uralmával, a profithajszával és a munkavállalók kizsákmányolásával. A szocialisták által leírt kapitalizmus már nem Adam Smith 50 évvel korábbi, kisiparos-kisboltos kereskedelmi társadalma, hanem füstöt ontó gyárak és a világot átölelő kereskedelmi hálózatok világa.

A radikális szocialisták szerint a kapitalizmus több, mint egy piaci alapú kizsákmányoló gépezet: a piacot uraló tőkések uralják az államgépezetet is. A kapitalizmus azonos a tőkések uralmával a piac és az állam felett a kizsákmányolás fenntartása érdekében. Ez az ördögi kapitalizmus szétzúzza a hagyományos, tradicionális kultúrákat és közösségeket, és földi poklot teremt a munkavállalóknak. De a marxi kapitalizmus túlmutat a kizsákmányoláson: a kapitalizmus osztályuralmával szemben születik meg a szocializmus víziója, a kizsákmányolás mentes harmonikus és emberi világé. A szocializmus a kapitalizmusban megszületett, a modern ipari komplex társadalom hatékonyabb és még több gazdagságot termelő változata, amely kibontakozást enged az igazi emberi szabadságnak.

Ehhez a marxi nézethez hasonlít az a különösen az utóbbi évtizedekben egyre nagyobb szerepet kapott értelmezése a kapitalizmusnak, miszerint a nyugati kapitalista országok jóléte a gyarmatosításnak, a rabszolgaságnak és a harmadik világ kirablásának tulajdonítható.

A XX. század elején, elsősorban Eduard Bernstein, Max Weber és Joseph Schumpeter hatására, megjelenik egy új, semlegesebb kapitalizmuskép. Bernstein saját tapasztalatai és Carl Menger hatására rájött, hogy a kapitalizmus apokaliptikus marxi képe nem igaz, a munkások nem elnyomorodtak, hanem egyre jobban élnek. Azt is felismerte, hogy az állam nemcsak a burzsoázia eszköze, hanem az általános választójog révén a munkásság képviselői a polgárság “becsületes reformereivel együtt” jóléti reformokat tudnak kikényszeríteni, s ezzel át lehet alakítani a kapitalizmust osztályuralomból egy demokratikus és jóléti piacgazdasággá. Nála jelenik először meg az állam azon a szerepe, hogy anticiklikus politikával csökkenti tudja a válságok romboló hatását.

Weber kapitalizmusképe mentes már a marxi kizsákmányolástól. Nála az ipari kapitalizmus ördögi malmának képe helyett a protestáns etikán alapuló, keményen dolgozó, racionálisan kalkuláló, bürokratikusan működő gépezetre kerül a hangsúly. Weberrel szemben Schumpeter a kapitalizmus dinamizmusát hangsúlyozta, aminek kulcsa az irracionálisan cselekvő innovatív vállalkozó. Schumpeternél is felmerül az állam azon szerepe, hogy ellensúlyozza a kapitalizmus válságait, igazi új szerepet azonban Keynes és Beveridge fogalmaz meg az államnak: náluk az állam immár a “piaccal” egyenrangú kiegyenlítő, sőt bizonyos értelemben annál is fontosabb szabályozó szerepet kap a modern kapitalizmusban.

Ludwig van Mises az Adam Smith-i értelmezést újította fel a századfordulón. Mises szerint az állam és a nemzeti bankok kamatláb-manipulációja a fő oka a rendszeresen visszatérő gazdasági válságoknak, szemben a schumpeteri-keynesi modellel. Mises szerint az állam által nem korlátozott piac szolgálja legjobban azt, hogy mindenki a lehető legjobban tudja kielégíteni a materiális és kulturális igényeit. Fél évszázaddal később, az állam egyre növekvő szerepével szemben fellépő Milton Friedman a szabadság legfontosabb eszközének tartotta a kapitalizmust. Dreidre McCloskey érvelése szerint a tömegek jólétét hozta el a kapitalizmus, ugyanis a tömegek szegénysége volt a kapitalizmus előtti korok „normál” állapota. Amit a kapitalizmus megteremtett, az a váratlan s egyedülálló változás az emberiség történelmében, hogy immár az egyszerű emberek is jól élhetnek.

A másik fontos hatás kapitalizmusképünk átalakulásában a szocializmus kudarca. Ludwig van Mises már a húszas évek elején előre látta az ún. kalkulációs vitában, hogy szocializmus csak diktatórikus módszerekkel képes fenntartani a gazdaság termelését, ha egyszer kikapcsolja a piacot, és azt is előre látta, hogy a szocializmus rossz-létet fog termelni a várt gazdagság helyett.  A mindennapi valóság azonban még rettenetesebbre sikerült, mint az kiolvasható volt Misesnek a szocializmus közgazdasági működésképtelenségét megokoló írásaiból. Annyira nem vált be a szocializmus, hogy saját elitje is feladta a modell erőltetését.

A kapitalizmusról szóló elméletek sokszínűségénél már csak a ténylegesen létező kapitalizmusok palettája tartalmaz több szint: jóléti kapitalizmus, angolszász kapitalizmus, rajnai kapitalizmus, konfuciánus kapitalizmus, szocialista kapitalizmus, maffiakapitalizmus… ahány ország, annyi modell, annyi helyi variáció.

Hová is jutottunk? A kapitalizmus fogalma olyan, mint bármely fogalmunk, amely egy történeti jelenséget ír le: egymásnak ellentmondó értelmezések lehetetlenné teszik azt, hogy legyen egy általánosan elfogadott meghatározása a kapitalizmus fogalmának. Mintha egy tévéképernyőn egyszerre, egymásra vetítve négy-öt film is futna, s bár mindenki ugyanazt a képernyőt nézi, mindenki másik filmet látna. Ki a kizsákmányolást és a tőkést, ki a gyarmatosítást és az idegen népek kirablását, ki a lelketlen, bürokratikus nagy szervezeteket, ki a jóléti állam kiegyensúlyozó szerepét, ki a dinamizmust és a vállalkozót, ki a szabadságot és a tömegek jólétét tartja a kapitalizmus legfontosabb vonásának.

Egyet azonban biztosan tudunk: Skócia és Észak-Anglia vidéke a XVIII. század második felétől egy olyan mélyreható és robbanásszerű változáson ment keresztül, aminek része volt az utólag ipari forradalomnak hívott átalakulás, s ami teljesen átalakította először Angliát, majd Európát és végül az egész világot.

Ekkor kezdődött volna a kapitalizmus?

Nem, a szó legszorosabb értelemben a tőkével rendelkező, tőkét felhasználó, azt gondozó és növelni igyekvő magatartás az emberiség hajnalától kezdve jellemző ránk. Még a legprimitívebb halászó-vadászó-gyűjtögető emberi közösség is saját tulajdonaként kezelte azt a földterületet, amely a megélhetését biztosította, s bárki halál fia volt, aki megsértette ezt a tulajdonjogot.

Ahogy növekedett a felhalmozott tudás, úgy vált egyre szélesebbé a tőkejószágok köre. A megművelt földterületeknek, a gondozott kultúrnövényeknek és állatoknak, a szerszámok és gépezetek mennyiségének, a pénz tartalékok és a pénzzé tehető vagyontárgyak körének és végül, de nem utolsósorban az emberi szaktudásnak a gondozása és növelése mind-mind ősidök óta része minden emberi társadalomnak, s nem a „kapitalizmus” sajátossága.

A „kapitalizmus” sajátossága a szabadság hirtelen kitágulása: azé a szabadságé, hogy ki férhet hozzá a tőkejavakhoz, illetve hogy ki milyen mértékben gondolhat vagy próbálkozhat „vállalkozni” valamire, s ennek megvalósításához milyen mértékben férhet hozzá a tőkejavakhoz.

Ezért a helyes kifejezés a „szabadság” lenne, s nem a kapitalizmus a „kapitalista” kor jellemzésére. Nem csoda, hogy a kudarcba fulladt szocialista kísérletet úgy élték meg azok, akik átélték, mint a szabadság megvonását. S a kudarc legnagyobb oka az volt, hogy csak egy ember, a központi tervező volt szabad gondolatai megvalósításában: mindenki másnak ahhoz kellett igazodni, amit a totális hatalmat gyakorló diktátor elvárt.

Vagyis, a kapitalizmus valójában a szabadság korszaka. S ez a szabadság az, amely még hatékonyabbá tette a tőkefelhalmozást, s mérhetetlen jólétet, kényelmet és kulturális gazdagságot teremtett – annak árnyoldalaival együtt. Mint minden emberi társadalomban, a szabadság korszakában is rajtunk múlik, mit kezdünk szabadságunkkal, hogy mire használjuk fel a szabadságunkat. A szabadság megvonása nem jár együtt a „jóság” elterjedésével. Sőt a szabadságtól való megfosztottság vezet el a legkomiszabb túlélési stratégiákhoz. Megint a szocializmus erkölcsi romboló hatása a jó példa.

Nem véletlen, hogy Adam Smith morálfilozófus volt, s nemcsak az egyéni cselekvés szabadságát és a szabad kereskedelmet tartotta fontosnak, hanem az egyéni morális magatartást is. Szabadság és morális magatartás összjátéka tud teremteni olyan rendet, amely egyszerre biztosítja a civilizáció előrehaladását és a jólétet a lehető legtöbb embernek.

Írta: Tóth András.