Ludwig von Mises: Adóztatás

Liberalizmus: minimális állam, minimális adók

A klasszikus, 19. századi liberalizmus számára, mely az államot kizárólag a polgárok tulajdonának és személyének védelmével bízná meg, a közszolgáltatásokhoz szükséges források előteremtésének problémája csekély jelentőségű.

Egy liberális közösség apparátusának kiadásai olyan alacsonyak – a teljes nemzeti jövedelemhez viszonyítva –, hogy alig van észrevehető különbség a finanszírozás egyik vagy másik módja között.

Ha a kor liberális szerzői közül bárki azzal foglalkozott, hogy melyik lenne az adóztatás legjobb formája, azt csak azért tette, mert igyekezett a társadalmi rendszer minden elemét a lehető leghatékonyabb módon elrendezni, nem pedig azért, mert a közfinanszírozást a társadalom egyik fő problémájának tartotta.

Persze tudniuk kellett, hogy az eszméiket még sehol a világon nem valósították meg, s annak a reménye, hogy a közeljövőben láthatják őket teljesen megvalósulni, elég sovány. Természetesen látták a liberális fejlődés jeleit, és hitték, hogy a távoli jövő a liberalizmusé lesz, de a múlt erői kellően erősnek tűntek ahhoz, hogy meggátolják az előretörését (bár annyira nem, hogy teljesen megállítsák vagy pláne elnyomják a liberalizmust). Számos helyen volt még erőszak és hódítás, állandó hadseregek, titkos diplomáciai egyezmények, háborúk, vámok, állami beavatkozás a kereskedelembe és az iparba – röviden az intervencionizmus valamennyi formája bel- és külföldön. Úgyhogy a nemzeteknek még jelentős ideig komoly állami kiadásokkal kellett számolniuk. Bár az adóztatás kérdése nem lenne különösebben fontos egy tisztán liberális államban, komoly figyelmet igényelt abban az autoriter államban, amelyben a kor liberális politikusai is működtek. Ők először is az állami kiadások visszafogását javasolták. S ha ezt nem tudták teljesen elérni, igyekeztek kitalálni, hogyan lehet a szükséges pénzt a lehető legkevesebb kárral előteremteni.

Félreértjük a liberális adózási javaslatokat, ha nem tartjuk szem előtt, hogy

a liberális politikusok minden adóra rosszként tekintenek (ha egy bizonyos szintig szükséges rosszként is), a kiindulópontjuk pedig az, hogy az állami kiadásokat meg kell próbálni a minimumra szorítani.

Amikor javasolnak – vagy pontosabban a többi lehetőségnél kevésbé károsnak tartanak – egy adót, mindig egy viszonylag alacsony összeg előteremtése jár a fejükben. Az alacsony adókulcs a liberális adóztatási programok szerves része. Ez magyarázza a jövedelemadóhoz való hozzáállásukat (amit ők tettek először komoly megfontolás tárgyává a közfinanszírozás tekintetében), valamint hogy miért értenek egyet azzal, hogy a szerény megélhetéshez szükséges minimumjövedelemnek adómentesnek kell lennie, az alacsony jövedelmek adóit pedig csökkenteni kell.[1]

Szocializmus: maximális állam, fizessenek a gazdagok

A szocialista fiskális politika pusztán ideiglenes: csupán egy átmeneti időszakra szól. Ugyanis a szocialista államban, ahol a termelőeszközök mind köztulajdonban vannak, a jövedelmek pedig helyből az állam zsebébe vándorolnak, közfinanszírozás és adóztatás nem létezik abban az értelemben, ahogy azok egy magántulajdonon alapuló társadalomban előfordulnak. A szocialista közösség azon változatainak sem kell adóztatniuk (bár lehet, hogy ragaszkodnak az „adóztatáshoz” mint kifejezéshez és jogi formához), amelyek – mint az államszocializmus – névleg és kifordítva meghagyják a magántulajdont. Az ilyen rendszereknek csak meg kell szabni, hogy az egyes vállalatok által elért „társadalmi jövedelem” mekkora részének kell a névleges tulajdonosnál maradnia, és mekkora részét adja át az államnak. A szocializmusban olyan adóztatással nem kell foglalkozni, melynek a terheit egyénileg a vállalatok viselik, de a piac révén az árakat, a béreket, a profitokat, a kamatokat és a járadékokat is befolyásolja. A közfinanszírozás és a fiskális politika kérdéseit csak ott kell megválaszolni, ahol a termelőeszközök magántulajdonban vannak.

Azonban az átmeneti időszak elnyújtásával a szocialisták számára is komoly jelentőségre tesz szert a közfinanszírozás kérdése. Mindez elkerülhetetlen, hiszen

folyamatosan próbálják kiterjeszteni az állam feladatait, és ennek megfelelően növelni a kiadásait is. Így a feladat számukra az állami bevételek gyarapítása lesz.

Az állami kiadások növekedése mögött elsősorban szocialista gondolkodás húzódik, ahogy a szocialista igények szabályozzák az adópolitikát, de magában a szocialista programban is egyre hangsúlyosabb szerepet kap a fiskális politika kérdése. Miközben a liberális programban az alapelv az adóztatás alacsony szintje, a szocialisták úgy gondolják, hogy egy adó annál jobb, minél súlyosabb.

A klasszikus közgazdászok komoly eredményeket értek el az adóztatás hatásainak feltárásában; ezt el kell ismerni az alapvető értékelméletük minden hibája ellenére. Amikor a liberálisok kritikákat fogalmaztak meg, és reformokat követeltek a fennálló renddel kapcsolatban, Ricardo mesteri javaslataiból merítettek, melyeket a témáról szóló nagyszerű vizsgálódásai kapcsán fogalmazott meg.

A szocialista politikusok viszont a könnyebb utat választották. Nem volt egyetlen saját, új gondolatuk sem, és a klasszikusoktól is csak annyit vettek át, amennyi a pillanatnyi politikai céljaikhoz kellett – egy-egy kontextusból kiemelt idézet, elsősorban az adók fogyasztásra gyakorolt hatásáról. Összetákoltak egy primitív rendszert, ami a kérdés felszínénél nem ment mélyebbre, viszont a tömegek is értették, olyan egyszerű volt:

az adókat fizessék a gazdagok, a vállalkozók, a tőkések, egyszóval „mások”; a dolgozókat – vagyis a választókat, akiknek a szavazata éppen számít – ne adóztassák.

A tömegfogyasztást érintő adókat (még az alkoholra kivetettet is) elvetik, mert az emberek vállára helyezi a terheket. A közvetlen adók viszont olyan magasak lehetnek, amennyire csak az állam akarja, feltéve, hogy a munkások jövedelmét és tulajdonát békén hagyja.

Az egysíkú demagógia pusztítja a vagyont, nem pedig szaporítja

Egy pillanatra sem merül fel ennek a népszerű adópolitikának a híveiben, hogy a közvetlen, valamint a kereskedésre kivetett adók

olyan események láncolatát indíthatják el, amelyek pont azoknak az osztályoknak az életszínvonalát csökkentik, akiknek az érdekeit állításuk szerint képviselik.

Ritkán kérdezi meg bárki, hogy a tőkeképzés korlátozása – amely a vagyon adóztatásának következménye – nem okoz-e majd károkat a társadalom vagyontalan tagjainak is. Az adóztatás egyre inkább vagyondézsmává fajul: a célja, hogy eladóztassa a vagyont és a termelésből származó jövedelem minden formáját (ennek során pedig a kereskedelembe és az iparba, illetve a kötvényekbe és a részvényekbe fektetett vagyonnal gyakran még kegyetlenebbül bánnak, mint a földtulajdonnal).

Az adóztatás vált a beavatkozás-pártiak kedvenc fegyverévé is. Az adótörvények célja többé nem kizárólag vagy elsődlegesen az állami bevételek növelése; a fiskális szükségleteken túl más célokat is szolgálnak, sőt a közfinanszírozáshoz való kapcsolatuk néha teljesen háttérbe szorul az egyéb funkcióihoz képest. Néhány adót károsnak ítélt viselkedések büntetéseként vetnek ki; a nagyáruházakra kivetett adók célja, meg megnehezítse számukra a kisebbekkel való versenyt; a tőzsdei tranzakciókra kivetett adókkal a spekulációt akarják visszafogni.

Annyi és olyan sokfélék a terhek, hogy egy üzleti befektetés során az embernek először azt kell mérlegelnie, hogyan változik majd tőle az adózási helyzete. Számtalan gazdasági fejlesztés marad parlagon, mert ekkora adók mellett nem lennének kifizetődők.

Példaként felhozhatók azok az igen magas terhek, amelyeket több országban is behajtanak a részvénytársaságok alapítása, fenntartása, összevonása és felszámolása kapcsán, s amelyek súlyosan korlátozzák a rendszer fejlődését.

Semmi sem biztosabb, mint hogy egy demagóg megdobogtatja a publikum szívét, ha magas adókat követel a gazdagokra. A tőkére kivetett terhek, valamint a magas jövedelmek progresszív adóztatása rendkívül népszerű azon tömegek körében, akiknek nem kell megfizetniük őket. Az adóellenőrök és az adószedők nagy lelkesedéssel vetik bele magukat a munkába; a céljuk, hogy a jogszabályok minél aprólékosabb betartatásával növeljék az adófizetők kötelezettségeit.

Az adóztatás pusztításelvű politikájának csúcsát a tőke adóztatása jelenti. A vagyont elkobozzák, majd felélik: a tőkejavakat fogyasztási javakká transzformálják.

Egyértelműnek kéne lennie, hogy mindez hová vezet. Mégis a pusztításhoz vezető gyakorlat számít ma az adóztatás legnépszerűbb teóriájának.

A „fizessenek a gazdagok” a munkások rovására megy – Marx szerint is

A tőke konfiskálása az adóztatás jogi köntösébe öltöztetve nem szocialisztikus, és nem is a szocializmus eszköze.

Amihez vezet, az nem a termelőeszközök társadalmi tulajdonba vétele, hanem a tőkefelélés.

Kizárólag a névleg és formailag a magántulajdont megőrző szocialista rendszerben végzett adóztatás tekinthető a szocializmus részének. A „hadikommunizmus” idején az adók a kötelező gazdálkodási rendszer kiegészítői voltak, és fontos szerepet játszottak az egész rezsim szocializmushoz vezető útjának meghatározásában.[2] De egy olyan szocialista rendszerben, ahol a termelőeszközöket teljesen és formálisan is államosítják, elvileg nem létezhetnek már a vagyonra vagy a vagyonból származó jövedelemre kivetett adók. Amikor a szocialista közösség adókat vet ki a tagjaira, az egyáltalán nem módosítja a termelőeszközök fennálló elosztását.

Marx kritizálta azokat, akik a társadalmi rend megváltoztatását adóztatás révén akarták elérni. Kitartott azon véleménye mellett, hogy önmagában az adórendszer reformja nem helyettesíti a szocializmust.[3] A kapitalista rendszerben kivetett adókról is másként gondolkodott, mint a szocialista főáram. Egy ízben

Marx kijelentette, hogy „azt mondani, hogy a jövedelemadó nem befolyásolja a munkást, egyértelműen abszurd, hisz napjainknak az alkalmazó és alkalmazott szembenállásáról szóló társadalmi rendszerében a burzsoá egyszerűen kárpótolja magát a bérek csökkentésével vagy az árak emelésével”.[4]

Másfelől a Kommunista Kiáltványban szerepel az „erős progresszív adó” követelménye, és mindig is a szociáldemokrata pártok adóztatási javaslatai voltak a legradikálisabbak. Így tehát ezen a téren is a pusztításelvű politika mellett törnek lándzsát.

Ez a cikk a Carl Menger Intézet adókról és újraelosztásról szóló sorozatának első része. A következő részben az állami újraelosztás társadalmi hatásait tekintjük át.

Jelen írás Ludwig von Mises Socialism c. könyvének egyik alfejezete. Fordította Madlovics Bálint.


[1] A liberálisok progresszív adóztatás felé tanúsított negatív attitűdjéről lásd Thiers, De la propriété (Párizs, 1848), 352. o. sk.

[2] Lásd Mises, Nation, State, and Economy. [Ingyen elérhető itt – a ford.]

[3] Mengelberg, Die Finanzolitik der sozialdemokratischen Partei in ihren Zusammenhängen mit dem sozialistichen Staatsgedanken, Mannheim 1919, 30. o. sk.

[4] Marx, „Font sterlingek, shillingek, pennyk, vagyis osztály-költségvetések és ki húz hasznot belőlük?”, in Karl Marx és Friedrich Engels művei, 9. kötet (Budapest: Kossuth Könyvkiadó, 1964).

4 thoughts on “Ludwig von Mises: Adóztatás

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: