Tóth István: Az osztrák közgazdasági iskola monetarizmussal szembeni kritikájáról

A kritika

Gyakorta megfogalmazódó kritika a monetaristákkal szemben, hogy a mennyiségi pénzelmélet egy „mechanisztikus” értelmezését fogadják el. E szerint a forgalomban lévő teljes pénzmennyiség bárminemű változása közvetlenül az általános árszínvonal azonnali és arányos változását okozza úgy, hogy az egyes javak és szolgáltatások ára szintén arányosan változik. A kritika legfőbb hangoztatói az osztrák közgazdasági iskola képviselői. Ludwig von Mises 1949-es magnum opusa adja meg ehhez az alaphangot. E szerint a mennyiségi pénzelmélet „régi” változatának tévedése „azon elképzelés, hogy a teljes pénzmennyiség változása és a pénzben kifejezett árak változása között arányosság áll fenn” (Mises 1949/1998). Friedrich von Hayek monetarizmussal szemben megfogalmazott legfőbb ellenvetése, miként azt egy 1975-ös tanulmányából megtudhatjuk, hogy az „makro-elméletként (…) a pénzmennyiség változásának kizárólag az általános árszínvonalra gyakorolt hatására fordít figyelmet” (Hayek 1975/1979). Henry Hazlitt egy 1976-os cikkének állítása szerint pedig a monetaristák úgy tudják, hogy a „javak és szolgáltatások árának ’szintje’ hajlamos a pénz és hitel fennálló mennyiségével közvetlenül és arányosan változni” (Hazlitt 1976). A hasonló idézetek sora hosszan folytatható lenne. Pl. az osztrák közgazdasági iskola cikluselméletéről írt 1998-as monumentális könyvében Jesús Huerta de Soto szintén a monetaristák „mechanisztikus” mennyiségi pénzelméletét ostorozza, természetesen Misest és Hayeket visszhangozva (De Soto 1998/2006).

E kritika végső forrása az ír-francia Richard Cantillon 1755-ös (posztumusz megjelent) „Esszé a kereskedelem általános természetéről” című kötete, melyben Cantillon a következőket írja: „Locke úr alapvető elvként fogalmazza meg, hogy a piaci árakat az áruk és termékek mennyiségének és a pénzmennyiségnek az aránya határozza meg. (…) [Locke] helyesen ismerte fel, hogy a pénzbőség mindent megdrágít, ellenben azt már nem vizsgálta, hogy e drágulás miként megy végbe. Egy ilyen elemzésben épp annak felfedezése a legnehezebb, hogy milyen folyamatokon keresztül, és milyen arányban növeli az árakat a pénzmennyiség növekedése” (Cantillon 1755/2015).

A kritika néha többet mond el a bírálóról, mint a bírálat tárgyáról. Az osztrák közgazdasági iskola tanításai között kiemelkedő szerep jut a Cantillon-hatásként ismert jelenségnek. 1755-ös művében Richard Cantillon fogalmazta meg elsőként: a gazdaságba kerülő többlet pénz soha nem egyidejűleg és arányosan növeli az összes termék és szolgáltatás árát, hanem meghatározott helyen lép be a forgalomba, és onnan terjed szét, miközben eltéríti az árakat és a termelést, mert akikhez korábban jut el, azoknak a kezében többlet vásárlóerőt képvisel. A pénz nem pusztán a walrasi gazdaságra ráterülő fátyol. A pénz nem semleges, mennyiségének változása kihat a reálgazdaság működésére. A gazdaságba injektált új pénz mesterséges fellendülést okozhat mindazon ágazatokban, melyekben kezdeti nagyobb vásárlóereje által többlet erőforrást képes biztosítani, és csak miután az új pénz kellőképpen szétterjedt a gazdaságban, növekszik az általános árszínvonal. Az osztrák iskola cikluselméletében a Cantillon-hatás kiemelt jelentőséggel bír, amennyiben egyfajta transzmissziós-mechanizmus szerepét játssza a monetáris szféra és a reálgazdaság között.

Az osztrák közgazdasági iskola kritikája szerint a „mechanisztikus” mennyiségi pénzelmélet a reálgazdaságra terülő fátyolként tekint a pénzre, semleges csereeszközként, melynek mennyiségi változása nincs hatással a relatív árakra, ezért a pénzkínálat változásának árakra gyakorolt hatása szükségképpen arányos és egyenletes, azaz merőben nominális, melynek nincs reálgazdasági következménye. Az osztrák kritika valójában a Cantillon-hatás hiányát rója fel a monetarizmusnak. De legalábbis a pénzmennyiség és az általános árszínvonal változása közötti közvetítő folyamat hiányát, mely folyamat mikroökonómiai perspektívából is értelmezhető. Ezért írja Mises a „régi” mennyiségi pénzelméletről: „Hibája abban állt, hogy holisztikus interpretációhoz folyamodott. A nemzetgazdaságban fellehető teljes pénzkínálatra fókuszált, és nem az egyes emberek és cégek tevékenységére” (Mises uo.). Hayek hasonló megfontolásból hiányolja a monetarista „makro-elméletből” a pénzmennyiségnek a „relatív árak struktúrájára gyakorolt hatását”, expressis verbis utalva a Cantillon-hatásra (Hayek uo.) 

Ehhez kapcsolódik, hogy Murray Rothbard egy 1971-es Milton Friedmanről írt cikkében a monetarizmus módszertani eltévelyedését Irving Fishertől eredezteti. E szerint Friedman kritikátlanul követi Fishert a „mikro- és makroszféra hagyományos elkülönítésében”, azaz míg az individuális árakat az egyes javak kereslet-kínálata, addig az árszínvonalat az aggregált pénzkínálat és pénzkereslet, valamint a pénz forgási sebessége határozza meg, miközben „mikro- és makroszféra” látszólag függetlenek egymástól (Rothbard 1971/2011). Vagyis — az árelmélet tradícióját elkötelezetten ápoló — Chicagói Iskola monetaristái az általános árszínvonal tárgyalásakor lényegében a Fisher-féle forgalmi egyenlet elvont aggregátumaira fókuszálnak, mellőzve a mikrofolyamatokat. A Mises tanítvány, Hans F. Sennholz egy szintén 1971-es írásában a monetaristákat bírálva szó szerint ismétli a mikro- és makroszféra ezen elfogadhatatlannak vélt elkülönítésének, valamint az individuális árak és az általános árszínvonal kettős determinációjának a vádját, azzal a különbséggel, hogy Sennholz már Alfred Marshalltól eredezteti mindezt (Sennholz 1971).

Röviden: az osztrák közgazdasági iskola kritikája szerint a monetaristák egy mechanisztikus, leegyszerűsített mennyiségi pénzelméletet fogadnak el, ami a pénz semlegességén, a mikro- és makrogazdaság merev elkülönítésén, és a tényleges piaci folyamatok negligálásán alapul. E kritika nem esik messze azon egyéb helyekről érkező kritikától, mely szerint a monetaristák „tudományos” tevékenysége kimerül a pénz szerepének statisztikai demonstrálásában, miközben nem szolgálnak ehhez szofisztikált elmélettel (vö. Kaldor 1970/1989).

A kritika kritikája

A Cantillon-hatás alapja, hogy a piaci árak nincsenek mindenkor egyensúlyban, mert a piactisztító erők nem képesek azonnal és minden árra egyidejűleg érvényesíteni a pénzmennyiség változását. Érdemes ennek kapcsán nyomatékosítani, hogy a klasszikus közgazdaságtan egyetlen alakja sem állított olyasmit, hogy az áralkalmazkodás gyorsan történnék vagy a piacok gyorsan tisztulnának. A „ragadós” árak és bérek gondolata távolról sem a keynesi közgazdaságtan kizárólagos sajátja. A 18. és 19. század közgazdászai, David Humetól, Henry Thorntonon, John R. McCullochön, Thomas Attwoodon át, Robert Malthusig, Robert Torrensig mindnyájan ismerték az árak és bérek rövid távú merevségét, következésképp tudták, hogy a pénz nem semleges, és a pénzmennyiség növekedése rövid távon stimulálja a gazdaságot, miként csökkenése recessziót okoz (vö. Humphrey 1991). A hitelciklusok, a merev árak vagy a „pénzillúzió” éppúgy visszatérő elemei voltak a 19. század pénzügyi vitáinak, ahogy a gazdasági válságokról és elhúzódó recessziókról szóló okfejtéseknek. Még a 20. század első harmadában is szegről-végről közhelyszámba ment az elgondolás, hogy az üzleti ciklusokat főként a bankrendszerben támadt zavarok okozzák, amennyiben azok a pénzmennyiség ingadozásához vezetnek, miközben a piaci árak alkalmazkodása a pénzmennyiség változásához időigényes. Mindezzel nem csak Mises és Hayek voltak tisztában, de Irving Fisher és Milton Friedman is. A 2. világháborút követő időszak első prominens monetaristája, Clark Warburton egy 1951-es tanulmányában az üzleti ciklusok monetáris egyensúlytanság-elméletére úgy hivatkozik, mint a 19. század és a 20. század elejének uralkodó elméleti paradigmájára (Warburton 1951/2010).

Könnyen lehet, hogy a monetarista „fekete doboz” problémáját John Maynard Keynes vetette fel elsőként Irving Fisher „A pénz vásárlóereje” című 1911-es könyvéről írt recenziójában, ami az év szeptemberében jelent meg az Economic Journal hasábjain. A többnyire baráti hangvételű recenzióban Keynes kritikusan állapítja meg — mintha csak Richard Cantillon Locke-kritikáját ismételné —, hogy Fisher ugyan „bemutatja, hogy a pénz mennyiségében beálló változás hatással van az árszínvonalra, de azt nem, miként” (vö. Congdon 2005). A kötet második kiadásnak előszavában Fisher reagál Keynes recenziójára, és válaszképpen 1912-es „A közgazdaságtan alapelvei” című — időközben megjelent — műve 14. fejezetének a „Pénzmennyiség növekedése nem csökkenti annak forgási sebességét” címet viselő szakaszához irányítja Keynest. Ezen szakasz egy olyan transzmissziós-mechanizmust mutat be, ami két döntő meglátáson alapul. 1. „Az egyetlen módja annak, hogy az egyén megszabaduljon a pénzétől az, hogy átadja azt valaki másnak;  [éppen ezért] a társadalom egésze [viszont] nem tud megszabadulni tőle”. 2. A gazdasági szereplők által tartani kívánt pénz mennyiségét a „szokások” és „kényelem” szabályozzák.

Következésképp, miként Fisher kifejti, a gazdaságba kerülő új pénz elindít egy olyan alkalmazkodási folyamatot, melynek során az egyes gazdasági szereplők a szokásostól eltérő mennyiségű, éppen ezért tartani sem kívánt pénzt költeni kezdik. Ám miután a gazdasági szereplők együttesen nem tudnak megszabadulni a többlet pénztől pusztán azáltal, hogy azt egymáshoz passzolják, ezért a pénzköltés addig folytatódik, amíg az árak egy olyan új szintre emelkednek, amely mellett a forgalomban lévő nagyobb pénzmennyiség végül megfelel a gazdasági szereplők által tartani kívánttal. Fisher szemléltető példájában: ha a gazdaságban lévő pénzmennyiség bármely okból váratlanul megduplázódik, akkor annak hatására az „egyének, kereskedők, bankárok stb. próbálnak megszabadulni a [pénz] többlettől. És e törekvésük, hogy megszabaduljanak tőle, szükségképpen az árak emelkedéséhez fog vezetni. Amikor azonban az árak elérték az eredeti szintjük dupláját, megszűnik a többlet pénztől való szabadulásra irányuló törekvés, mert az többé már nem lesz többlet pénz. (…) Így [e folyamatnak] a végén a pénzmennyiség megduplázódása [már] nem a [pénz] forgási sebességére hat zavarólag, hanem hatása az árak általános szintjének növekedésében nyilvánul meg ” (Fisher 1912/1913).    

A Fisher-féle transzmissziós-mechanizmus veleje, miként azt Leland B. Yeager monetarista közgazdász több írásában érzékletesen kifejti, hogy a pénznek mint csereeszköznek nincs önálló ára, ami képes lenne változni. Egy forint ára nominálisan mindenkor egy forint, és nincs olyan elkülönült piac, ahol ebben változás történhetne. Éppen ezért, ellentétben más javakkal, a pénz keresletének és kínálatának a változása nem kerülhet egyensúlyba egyetlen nominális ár megváltozásával valamilyen elkülönült piacon. Helyette a tényleges és a tartani kívánt pénzmennyiség közötti egyensúly az egyes termékek, szolgáltatások és vagyoneszközök megszámlálhatatlan sokaságának az árváltozásán keresztül valósul meg az egymástól elkülönülő, de összekapcsolt piacokon. Az egyensúlyi folyamat pedig oly módon történik, hogy miután a gazdasági szereplők egésze nem képes változtatni a pénzkínálat nominális értékén, ezért a nominális pénzkereslet igazodik a kínálathoz úgy, hogy a gazdaság szereplői addig költik az általuk tartani nem kívánt pénzt a különböző piacokon, amíg az egy olyan piaci konstellációhoz vezet, amely mellett a pénzkereslet végül megfelel az adott pénzkínálatnak. Mindezt pedig az teszi lehetővé, hogy általános csereeszközként a pénz mindenkor elfogadott, így a pénzkínálat képes — ha széles kerülő úton is — ex post megteremteni a maga keresletét. Vagyis a folyamat végén az egyes szereplők annyi pénzt tartanak, amennyit akarnak, és épp annyit akarnak, amennyi számukra összességében adott. Más szóval, miután a pénz általános csereeszköz, ezért a gazdasági szereplők azt mindig elfogadják, még akkor is, ha egyénileg nem kívánják tovább tartani. Az új pénz azonban nem vonul ki automatikusan a forgalomból, csak azért, mert egyénileg nem kívánatos további pénzkészletként, hanem inkább egy olyan expanziós vagy inflációs folyamatot indít el, amely arra irányul, hogy végül mégiscsak kívánatossá váljék. 

A pénzmennyiségben történő változásnak éppen azért lehet messzemenő hatása a gazdaságra, mert a pénz keresletének és kínálatának az egyensúlyát a piacok összessége közvetíti a pénzáramlások és az egyes javak nominális árváltozásán keresztül, ami elkerülhetetlenül hatással van a kibocsátásra, a jövedelmekre és a vagyoneszközök értékére, és ami elkerülhetetlenül időigényes folyamat. Ami egyúttal azt jelenti, hogy amíg a pénzkereslet nem kerül egyensúlyba a pénzkínálattal, addig a gazdaság egésze egyensúlytalanságban van. Magyarán, a pénzügyi egyensúlytalanság az összes piacon érezteti hatását, épp mert a pénz mindegyiken jelen van. Természetesen a pénzmennyiség csökkenéséről hasonló megfontolások tehetők, azzal a lényegi különbséggel, hogy az kontrakciós vagy deflációs piaci folyamatokat indít el (Yeager 1968/1997, 1982/1997).

Az osztrák iskola kritikájával ellentétben, a Fisher-féle transzmissziós-mechanizmusban a mikro- és makroszféra egyáltalán nem különülnek el egymástól. Ugyanakkor a monetaristák megkülönböztetik a folyamat egyéni és átfogó nézőpontját: míg az egyéni szereplők úgy látják, a piaci árakra nincsen ráhatásuk, ellenben képesek meghatározni saját reálpénz-egyenlegüket, addig a folyamat átfogó nézőpontja megmutatja, hogy az, amit a gazdaság szereplői valójában nem képesek befolyásolni, az az általuk együttesen tartott nominális pénzmennyiség nagysága, amit — miként Friedman megállapítja — „a pénzügyi rendszer vagy a pénzügyi hatóságok, ebben az országban [értsd: az Egyesült Államokban] a Szövetségi Tartalék Rendszer határoz meg, nagymértékben függetlenül a pénztartók tevékenyégétől” (Friedman 1961/1968). Vagyis: a gazdasági szereplők ugyan képesek az egyes piaci árakat alakítani, de az általános árszínvonalat a monetáris politika által befolyásolt pénzkínálat határozza meg, miközben a pénzkínálat változása egy olyan egyensúlyi folyamatot indít el, ami az összes piacra kiterjedő árváltozásokat okoz, és ami többnyire egyszerre van hatással a kibocsátásra, a jövedelmekre és a vagyoneszközök értékére, miközben helyreállítja a gazdasági szereplők reálpénz-egyenlegét. Ez utóbbi okán pedig Fisher leírásában, amit a monetaristák szintén követnek, az elhúzódó egyensúlyi folyamat végén a pénzmennyiség változása leginkább az általános árszínvonal változásában csapódik le, ami lényegében annyit tesz, hogy hosszú távon a pénz valódi értékét annak vásárlóereje méri, vagy némiképp technikai megfogalmazásban, az árszínvonal reciproka, vagyis a javak összessége. 

Ugyanakkor érdemes megemlíteni, hogy már a Keynes által bírált 1911-es „A pénz vásárlóereje” című Fisher mű 4. fejezete is tárgyalja az iménti átmeneti peródust. Fisher rögtön e fejezet elején egyértelműen fogalmaz: „Ha a pénzmennyiség váratlanul megduplázódna, a változás hatása elsőre nem ugyanaz lenne, mint később. A végső hatás, mint láttuk, az árak megduplázódása. De mielőtt ez megtörténik, az árak még le-fel mozognak”. A mű 9. fejezete pedig kiegészítésképpen megállapítja, hogy a „különböző osztályokba tartozó javak [értsd: ingatlan, értékpapír, tartós javak, fogyasztási cikkek stb.] árai nem tudnak tökéletes összhangban le-fel mozogni”, ezért az árak teljes skáláján történő „tökéletes alkalmazkodás kizárólag egy erőszakos feltevés alapján képzelhető csak el”. Hovatovább az átmeneti periódusban a Fisher-féle forgalmi egyenletnek „bármelyik, vagy akár az összes tényezője változhat”, vagyis a megváltozott pénzkínálathoz történő alkalmazkodás átmeneti időszakában az árakon túl a kibocsátás és a pénz forgási sebessége éppúgy megváltozhatnak. 1911-es művében Fisher az átmeneti periódust valójában egy olyan üzleti ciklusként írja le, melynek fókuszában a pénzmennyiség változásához késve igazodó nominális hitelkamatlábak állnak. E szerint a pénzmennyiség növekedése okozta áremelkedéshez a nominális kamatlábak csak megkésve és elmaradó mértékben igazodnak, minek okán a hitelkamatok a természetes rátájuk („normális szintjük”) alatt maradnak, ami egy önmagát tápláló inflációs boomot indít el, melynek a rendre elmaradó, mindazonáltal folyamatosan emelkedő kamatok vetnek idővel véget, ami recesszióba fordítja a gazdaságot. Nem szükséges éles szem ahhoz, hogy mindebben valaki észrevegye az osztrák cikluselmélettel való hasonlóságot, melynek a wickselli természetes kamatráta koncepciója adja az egyik pillérét. Mindemellett megjegyzendő, hogy Fisher szerint az „átmenti” periódus akár tíz évig is eltarthat; és miközben a gazdaság keresi a stabil állapotát, valamilyen esemény többnyire megakadályozza a tökéletes egyensúly elérését, illetve újabb és újabb egyensúlyi zavarok keletkeznek, „melyek okai közül az egyik leggyakoribb a pénzmennyiség növekedése”. Vagyis Irving Fishernél sokkal inkább a pénzkínálat hektikussága okozta dinamikus egyensúlyhiány a gazdaság normál állapota, mintsem valamilyen statikus egyensúly.

Miként a politikai gazdaságtan klasszikus szerzőinek esetében, a modern mennyiségi pénzelmélet megalkotójának, Irving Fishernek a műveiben sincs semmilyen bizonyíték arra, hogy a pénz rövid távon semleges volna, vagy arra, hogy a pénzmennyiség változása az általános árszínvonal azonnali és arányos változását okozná. Annál több a bizonyíték ezek ellenkezőjére. A hivatkozott műveken túl is. Miként más későbbi monetarista szerzők esetében sem lelni nyomát a „mechanisztikus” mennyiségi pénzelméletnek. A számos példa közül említhető Clark Warburton egy 1950-es tanulmánya, melyben nem kevesebb, mint tizenegy olyan feltevést fogalmaz meg, amiket a „klasszikus egyensúlyi elmélet megkerül”. Rögtön a legelső feltevés a következőt igyekszik leszögezni: „Az árszínvonal változása egy folyamat, ami időbe telik, és ami a különböző javak árát egymás után érinti, mintsem egyidejűleg” (Warburton 1950/2010). A már hivatkozott 1951-es tanulmányában pedig a következőképp fogalmaz Warburton a pénzmennyiség változása kapcsán: a pénz kereslet-kínálatában történő változás — más specifikus javakhoz hasonlóan — „elsőként a gazdaság egy meghatározott részében érezteti hatását, majd onnan terjed tovább a gazdaság többi részére a kiigazítás minden egyes szakaszában” (Warburton 1951/2010).

A monetarizmus vezető alakja, Milton Friedman az 1970-es „A monetáris elemzés elméleti váza” című tanulmányában — Fisherre hivatkozva — megállapítja, hogy a mennyiségi pénzelmélet logikájából a változó pénzmennyiséghez történő alkalmazkodásnak semmilyen specifikus pályája nem következik. Elméletben semmi nem követeli meg, hogy a teljes alkalmazkodás kizárólag az árszínvonal változása által menjen végbe, és részben ne a kibocsátás vagy a pénz forgási sebességének a változása által. A gyakorlat szempontjából ugyan kritikus jelentőségű, hogy a változó pénzkínálathoz vajon az árak, a mennyiségek vagy épp a pénzkereslet igazodik-e gyorsabban — ami Friedman szerint a keynesiánusok, a neoklasszikus iskola és a monetaristák közötti viták fókusza —, de ennek eldöntése alapvetően empirikus feladat (Friedman 1970/1974). Anna Schwartz és Friedman közös munkáikban éppen erre a feladatra vállalkoztak, melynek általános tanulságait Friedman több írásában is összefoglalta. E szerint, röviden: 1. A historikus adatok alapján egy „konzisztens, de nem precíz” kapcsolat áll fenn a pénzmennyiség változása és a nominális jövedelem (nGDP) változása között, amit a pénzmennyiség változása vezet; a nagyobb nyugati országokban a pénzmennyiség változását a nominális jövedelem átlagosan hat-kilenc hónap késéssel követi. 2. A nominális jövedelem változása kezdetben a kibocsátásban jelentkezik, és csak kisebb mértékben az árakban; a pénzmennyiség változása átlagosan tizenkét-tizennyolc hónap késéssel jelenik meg az árakban; az árak változása sem nem arányos, sem nem egyenletes (vagyis a pénzmennyiség és a nominális jövedelem változása között szorosabb a korreláció, mint a pénzmennyiség és az árak változása között); viszont mennél nagyobb arányú a pénzmennyiség változása, annál inkább mutatkozik meg már rövid távon is az árakban a hatása (vagyis pénzmennyiség és az árak változása közötti korreláció a kérdéses időszakban erősebb). 3. Rövid távon a pénz forgási sebessége — szemben a keynesi feltevéssel — inkább erősíti a pénz mozgását, mintsem ellensúlyozza azt, azaz a pénzkínálat növekedése növeli a pénz forgási sebességét, míg csökkenése lassítja; mindazonáltal a gazdasági szereplők reálpénz-kereslete hosszú távon — még ha követ is valamilyen trendet — stabil, de legalábbis nem hektikus. 4. Hosszú távon a pénzmennyiség változása az általános árszínvonalban csapódik le, illetve a gazdasági növekedést hosszú távon az olyan reáltényezők határozzák meg, mint pl. a technológiai haladás vagy a populáció változása (idézet Friedman 1965/1968, lásd még Friedman 1970/2012, 1992). Mindezen empirikus kutatási eredmények megerősítik Fisher transzmissziós-mechanizmussal kapcsolatos okfejtését, amivel Friedman és a monetaristák értelemszerűen tisztában voltak. 

A monetaristák elfogadják a közgazdaságtan 18.-19. századi klasszikus auktorainak álláspontját a „ragadós” árakról és a pénz rövid távú nem-semlegességéról, vagyis arról, hogy a pénzmennyiség hirtelen változása rövid távon mind a kibocsátásban, mind a foglalkoztatásban változást okoz. Friedmannek a monetáris politika szerepéről — az Amerikai Közgazdasági Társaság vándorgyűlésén elhangzott — 1967-es elnöki beszéde teljességgel a Hume-Cantillon-féle klasszikus tradíciót követi (Friedman 1967/1969).

Friedman elismerte ugyan, hogy nincs teljességgel kielégítő elmélet arra vonatkozóan, hogy a pénzmennyiség változása által okozott nominális jövedelem változás pontosan milyen tényezők hatására oszlik meg rövid távon a kibocsátás és az árak változása között, de a pénz keresletének és kínálatának megbomlott egyensúlyát helyreállító Fisher-féle transzmissziós-mechanizmust a „pénzelmélet legfontosabb tézisének” tekintette, ami a mennyiségi pénzelméletnek, mint a pénzkereslet monetarista elméletének a sarokköve, és amely alkalmazkodási folyamatot Friedman számos írásában szintén kifejtett (idézet Friedman 1961/1968, lásd még Friedman 1992). Ugyanakkor fontos megállapítani, miként 1970-es nevezetes „Ellenforradalom a monetáris elméletben” című előadásában Friedman maga is teszi, hogy a pénzmennyiség változásának „a kezdeti hatása általában egyáltalán nem a jövedelemre, hanem a már meglévő eszközök, kötvények, részvények, ingatlanok és az egyéb fizikai tőkék áraira van hatással”. Ami — miközben teljességgel összhangba áll a Fisher-féle transzmissziós-mechanizmussal — rávilágít egyfelől a monetarista, másfelől keynesiánus és az osztrák elmélet közötti különbségre. Friedman rendre megfogalmazta, hogy a keynesiánus megközelítésben a pénztartásnak kizárólag a kötvények tartása az egyetlen érdemi alternatívája, kizárva így egyéb vagyontárgyakat (az ingatlantól a mélyhűtőn át a motorkerékpárig) vagy akár a fogyasztási javak fogyasztását, következésképp a pénz keresletének és kínálatának megbomlott egyensúlya egyedül a kötvénypiacon érezteti hatását, minek következtében annak nincs direkt hatása a termelésre és az árak széles körére. Ahogy Friedman fogalmaz: „A keynesiánusok a piacképes eszközöknek egy szűk körére koncentrálnak (…) A monetaristák [viszont] ragaszkodnak az eszközök egy szélesebb körét számításba venni (…) [és] jelentőséget tulajdonítanak az olyan eszközöknek [is], mint a tartós és félig tartós fogyasztási javak, építmények és egyéb vagyontárgyak” (idézet Friedman 1970/2010, lásd még Friedman 1964/1969). Egy 1986-os tanulmányában Leland B. Yeager hasonló problémát vél felfedezni az osztrák iskola cikluselméletében. Nevezetesen, hogy a Cantillon-hatás egyedüli terepe a beruházási javak piaca (Yeager 1986/1997). Vagyis a monetaristák szerint mind a keynesiánusok, mind az osztrákok szükségtelenül túlspecifikálják a transzmissziós csatornát, ergo a transzmissziós mechanizmust. Más szóval, míg a monetaristák szerint a pénzkínálat változásához történő alkalmazkodás során a legtöbb piac érintett, addig a keynesiánusok a kötvénypiacra, az osztrákok pedig a beruházási javak piacára korlátozzák a pénzkínálat változásának hatását. Azaz, nem a monetaristák hagyják figyelmen kívül a pénzmennyiség relatív árakra gyakorolt hatását, hanem az osztrák iskola képviselői fókuszálnak a relatív árak egy szűkebb körére; és nem a monetaristák feledkeznek meg a pénzkínálat változásának piactorzító hatásáról, hanem az osztrákok feledkeznek meg számos olyan piacról, ahol e piactorzító hatás szintén érvényesül. 

Konklúzió 

Az osztrák iskola monetarizmussal szemben megfogalmazott kritikája teljességgel alaptalan, melynek bizonyításához nincs szükség körmönfont érvekre, elég hozzá az olyan prominens monetarista közgazdászok, mint Irving Fisher, Clark Warburton, Milton Friedman vagy Leland B. Yeager műveinek az elemi ismerete. Nehéz pl. a monetaristák „mechanisztikus” pénzelméletéről megfogalmazott osztrák kritikát komolyan venni úgy, hogy Friedman írásaiban rendre olyan mondatokkal találkozni, mint az alábbi: „A pénzállomány változása és az árváltozások közötti kapcsolat, bár szoros, természetesen nem pontos vagy mechanikusan merev” (Friedman 1958/1969). Ahogyan azt is nehéz elképzelni, hogy egy olyan — mind az elmélettörténet, mind a kortárs közgazdaságtan terén rendkívül tájékozott — figura, mint Hayek ne lett volna tisztában e kritika alaptalanságával. Jelen írás nem kíván spekulációba bocsátkozni az osztrák iskola képviselőinek motivációit illetően, de az különösebb intellektuális bátorság nélkül megállapítható, hogy az osztrák iskola cikluselmélete és az üzleti ciklusok monetáristák által képviselt monetáris egyensúlytalanság-elmélet között nem feszül akkora távolság, mint amekkorát az osztrák iskola képviselői láttatni szeretnének.

Hivatkozások

Cantillon, Richard (1755/2015) Essay on the Nature of Trade in General. Indianapolis: Liberty Fund.

Fisher, Irving (1911/1920) The Purchasing Power of Money, its Determination and Relation to Credit, Interest and Crises. New York: Macmillan.

Fisher, Irving (1912/1913) Elementary Principles of Economics. New York: Macmillan.

Friedman, Milton (1958/1969) The Supply of Money and Changes in Prices and Output. In: uö. The Optimum Quantity of Money and Other Essays. Chicago: Macmillan.

Friedman, Milton (1961/1968) The Demand for Money. In: uö. Dollars and Deficits: Inflation, Monetary Policy and the Balance of Payments. New Jersey: Englewood Cliffs.

Friedman, Milton (1964/1969) Post-War Trends in Monetary Theory and Policy. In: uö. The Optimum Quantity of Money and Other Essays. Chicago: Macmillan.

Friedman, Milton (1965/1968) The Lessons of U.S. Monetary History and Their Bearing on Current Policy. In: uö. Dollars and Deficits: Inflation, Monetary Policy and the Balance of Payments. New Jersey: Englewood Cliffs.

Friedman, Milton (1967/1969) The Role of Monetary Policy. In: uö. The Optimum Quantity of Money and Other Essays. Chicago: Macmillan.

Friedman, Milton (1970/2012) The Counter-Revolution in Monetary Theory. In: uö. The Indispensable Milton Friedman: Essays on Politics and Economics. (ed. Lanny Ebenstein) Washington: Regnery.

Friedman, Milton (1970/1974) A Theoretical Framework for Monetary Analysis. In: Gordon, Robert J. (ed.) Milton Friedman’s Monetary Framework. Chicago: The University of Chicago Press. (Magyarul „A monetáris elemzés elméleti váza”. In: Milton Friedman Infláció, munkanélküliség, monetarizmus: Válogatott tanulmányok.KJK. 1986. Szerkesztette Reisz Miklós. Fordította Király Júlia.) 

Friedman, Milton (1992) The Mystery of Money. In: uö. Money Mischief: Episodes in Monetary History. New York: Harcourt Brace Jovanovich.

Hayek, Friedrich A. (1975/1979) Unemployment and Monetary Policy: Government as Generator of the “Business Cycle”. San Francisco: Cato Institute.

Hazlitt, Henry (1976) Where the Monetarists Go Wrong. The Freeman. vol. 26., no.8.

Kaldor, Nicholas (1970/1989) The New Monetarism. In: uö. The Essential Kaldor (eds. Targetti, Fernando – Thirlwall, Anthony)

Leland B. Yeager (1968/1997) Essential Properties of the Medium of Exchange. In: uö. The Fluttering Veil. (ed. George Selgin) Indianapolis: Liberty Fund.

Leland B. Yeager (1982/1977) Individual and Overall Viewpoints in Monetary Theory. In: uö. The Fluttering Veil. (ed. George Selgin) Indianapolis: Liberty Fund.

Leland B. Yeager (1986/1997) The Significance of Monetary Disequilibrium. In: uö. The Fluttering Veil. (ed. George Selgin) Indianapolis: Liberty Fund.

Mises, Ludwig von (1949/1998) Human Action: A Treatise on Economics. Auburn: Ludwig von Mises Institute. 

Rothbard, Murray N. (1971/2011) Milton Friedman Unraveled. In: uö. Economic Controversies. Auburn: Ludwig von Mises Institute. 

Sennholz, Hans F. (1971) Chicago Monetary Tradition in the Light of Austrian Theory. In: Velasco, Gustavo R. et al. (eds.) Toward Liberty: Essays in honor of Ludwig von Mises. Menlo Park: Institute for Humane Studies. vol. 2.

de Soto, Jesús Huerta (1998/2006) Money, Bank Credit, and Economic Cycles. Auburn: Ludwig von Mises Institute.

Thomas M. Humphrey (1991) Nonneutrality of Money in Classical Monetary Thought. FRB Richmond Economic Review, vol. 77., no. 2.

Tim Congdon (2005) Money and Asset Prices in Boom and Bust. Lomdon: Institute Of Economic Affairs.

Warburton, Clark (1951/2010) The Monetary Disequilibrium Hypothesis. In: uö. Depression, Inflation, and Monetary Policy; Selected Papers, 1945-1953. Whitefish: Kessinger Publishing.

Warburton, Clark (1951/2010) The Misplaced Emphasis in Contemporary Business-Flucation Theory. In: uö. Depression, Inflation, and Monetary Policy; Selected Papers, 1945-1953. Whitefish: Kessinger Publishing.