„Ha az áruk nem léphetik át a határt, katonák fogják.”
Századokon keresztül a francia és német ifjak minden egyes nemzedéke háborúra készült egymással, s mi tagadás, a háború rendre el is jött. Pedig számtalanszor próbálták megelőzni – eldönteni végre egyszer s mindenkorra, hogy a határ melyik oldalán legyen a két vitatott földdarab: Elzász és Lotaringia.
Hogy épp ki nyert? Szinte mindegy volt. Ahogy újra beköszöntött a béke, és megindult az értéktermelés, a vesztes fél nyomban fegyverkezésbe kezdett, hogy erőszakkal változtasson a kialakult helyzeten.
Hogy az egyes oldalakon állók nagy katonai szövetségeket kötöttek ellenségük elrettentése céljából? Az se segített. Csak annyit értek el, hogy a tenyérnyi földekért vívott helyi csatározás világháborúkká fajult.
Hogy betonnal, szögesdróttal, árkokkal, őrtornyok garmadájával és elszánt, jól képzett és gyakran váltott katonák kezébe adott géppuskákkal védték a határt? Az se ért sokat. Egyszerűen megkerülték őket.
Hogy gazdasági szankciókkal, a kettős felhasználású – a hadiipar számára is használható – javak széles körű blokádjával, szigorú embargókkal próbálták a felek egymást gúzsba kötni? Az se vezetett eredményre. A javak zömét újratermelték belföldön, másokat becsempésztek, sok mindent pedig megtanultak nélkülözni. A háborút ezzel biztosan nem sikerült megelőzni.
Ma elképzelhetetlen lenne egy háború Németország és Franciaország között. A német fiatalok túlnyomó többsége végig se hallgatná szónoklatot, hogy vissza kéne szerezni Elzász és Lotaringia elcsatolt földjét, és a francia fiatalok sem állnának sorba, hogy megvédjék az anyaföldet a német revansistáktól. Hogy történhetett ez? Hogy vesztették hitelüket azok a szavak és eszmék, amelyek egymást követő generációk sokaságát vitték bele a háborúba? Hová tűnt több évszázadnyi ellenségesség és gyűlölet? Hogyhogy Fritz most már nem akarja elvenni François-tól azt, ami „jog szerint az övé”? Pedig a németek pénzügyi, ipari és emberi erőforrásai több mint felveszik a versenyt a franciákéval. Csaknem mindent, ami első látásra előidézhette volna Németország és Franciaország egymáshoz fűződő viszonyának ezt a csodálatos, békeszerető átalakulását, már kipróbálták korábban, és nem vezetett sikerre. Azonban a legutóbbi háború után egy új és rendkívül fontos összetevő jelent meg a francia-német kapcsolatokban, olyasvalami, ami soha korábban nem volt, és alapvetően változtatott a helyzeten.
Mára az egykor félelmet keltő határvédelmi infrastruktúra helyét „Bienvenue” és „Wilkommen” („Üdvözöljük”) táblák vették át. Ha a strasbourgi francia Frédéric (akit német nagymamája szeretetteljesen Fritznek hív) úgy dönt, hogy Franciaország helyett inkább Németországból venne motorkerékpárt, nem fogják egyenruhások fegyverrel akadályozni, hogy a döntése alapján cselekedjen. Nem úgy, mint nagyapja, Pierre esetében (aki magát Peternek hívta a német megszállás alatt). A Bajor Motorgyár – Bayerische Motoren Werke, röviden BMW – menedzsereinek, sőt még egyszerű munkásainak sem okozott lelkifurdalást, hogy támogassák a Wehrmacht-ot azon törekvésében, hogy eltávolítsák a francia vámosokat az útból, akik akadályozták, hogy motort adjanak el a straßburgi Peternek. Ettől függött a jövedelmük, a munkájuk és jórészt a túlélésük is. A másik oldalon Frédéric (Pierre édestestvére és a mi Frédéric-ünk nagybátyja, akinek tiszteletére a nevét kapta), aki szívesen ivott és adott volna el a kis vegyesboltjában nemcsak Rajna-völgyi, de bordeaux-i borokat is, az ellenállás hőse volt, aki náci szuronytól szerzett sebet (rossz nyelvek szerint részeg bunyóban a tulajdon bátyjától). Határozottan elítélte Elzász és Lotaringia Németország általi annektálását, ugyanúgy, mint – nyilvánvaló okokból – a bordeaux-i borpincék tulajdonosai és egyszerű munkásai is. Ahogy Raimondo Montecuccoli óta tudjuk, a háborúhoz három dolog kell: pénz, pénz és pénz. S amíg vámhatárok gátolták az annak két oldalán élők egymással való kereskedését, sosem okozott gondot azok megtalálása, akik – miután egyszerű könyvviteli megfontolások alapján hamar belátták a potenciális hasznokat és veszteségeket – hajlandók voltak odaadni azt a pénzt.
Ma a BMW egy könyvelője sem értené, hogy miért kéne bárkinek lebombáznia a párizsi vevőiket, ahogy a bordeaux-iak is elleneznék, ha bárki le akarná bombázni a vevőiket Berlinben. Így hiába az évszázados érzelmek – amelyeknek olykor még mindig felszínre törnek a focimeccsek lelátóiról – ma a Franciaország és Németország közti háború mindhárom összetevője tökéletesen hiányzik. Frédéric büszkén és örömmel száguld keresztül Strasbourgon a BMW-jével („a mieink tudják, hogy kell motort gyártani!”, gondolja olykor eközben), hogy hova kell melyik adót utalni, az pedig már a könyvelő dolga.
Szerző: Nagy A. Dániel. Fordította Madlovics Bálint.
Carl Menger Intézet 