Tervgazdaság és gazdasági tervezés: kritika Philips és Rozworski „The People’s Republic of Walmart” c. könyvéről

Szocializmus a nagyvállalatokban?

Ha valaki elég sok időt tölt az interneten különböző gazdaságelmélettel kapcsolatos anyagok olvasásával, nézésével vagy hallgatásával, kiváltképp, ha a piacgazdaság és a kollektív gazdálkodási formák közötti relációk érdeklik, minden valószínűség szerint látott olyan – az ilyen tematikában sajnos oly gyakran kibontakozó – hozzászólás-párbajokat, ahol a felajzott ellenfelek felvilágosító szándékkal ajánlják a másiknak a különféle könyveket. Egymást váltják ilyenkor a Das Kapital-ok, a Road to Serfdom-ok, a Kommunista Kiáltványok, a valamint az idézetek Rothbardtól,  Keynestől, Friedmantől, Buchanantől, Misestől, Lenintől, és így tovább. Egy ilyen, a tervgazdálkodással kapcsolatos hozzászólás-láncolatban bukkantam rá Leigh Philips és Michal Rozworski „The People’s Republic of Walmart” c. könyvére, amelynek legfőképp az alcíme keltette fel a kíváncsiságomat: „How the World’s Biggest Corporations are Laying the Foundation for Socialism”, vagyis magyarul: „hogyan fektetik le a világ legnagyobb vállalati a szocializmus alapjait”.

A könyv a sokak által jól ismert gazdasági kalkulációs vita egy modern folytatása tervgazdaságpárti oldalról. Alaptézisük a következő: meglehet, hogy a múltban nem tudott bizonyos okoknál fogva sikeres kiterjedt központi tervezésen alapuló gazdasági rendszer kialakulni, azonban ez nem bizonyítja a tervgazdaság képtelenségét. A piacgazdaságban létrejövő nagyvállalatok (közülük a Walmart és az Amazon kereskedelmi mamutvállaltokkal foglalkoznak a szerzők legrészletesebben) belső piac nélkül, központi irányítás alatt mind képesek akkora erőforrás tömegeket mozgatni és a fogyasztók számára hasznosan felhasználni, mint ami egyes országok teljes GDP-jének felelhetne meg. Élő bizonyítékai, hogy a modern számítástechnika lehetővé teszi a központi gazdasági tervezést hatalmas mennyiségű erőforrás allokációja esetén is.

Olvassunk Misest!

A könyv tézisének megbuktatásához elsősorban Ludwig von Mises, a gazdasági kalkulációs problémát legrészletesebben tárgyaló osztrák közgazdász által kifejtett érveket lehet hasznosítani. Mises több nagy műve foglalkozik a kérdéssel, de a fő kifogása mindegyikben azonos marad: Árrendszer nélkül teljességgel lehetetlen összevetni az erőforrás-felhasználásokból adódó költségeket és az azokból nyerhető potenciális társadalmi jóléti növekedést. Ahhoz, hogy egy központi tervezőiroda feltérképezze egy adott gazdasági célhoz tartozó összes lehetséges eszközt (termelőeszközöket, illetve azok kombinációját), majd ezekből megtalálja a leghatékonyabb, legkevésbé pazarló felhasználási láncolatot, mégpedig időben ahhoz, hogy a releváns információs faktorok még ne változzanak meg lényegesen, olyan információszerzési és kalkulációs képességekre lenne szüksége, amelyekkel semmilyen mai számítógép, számítógéprendszer, vagy akár csak jelenleg elképzelhető számítógéprendszer nem volna képes.

A termelőeszközök, minden ember által hasznosítható termelési erőforrás elképzelhetetlenül sokféleképpen felhasználható és még ennek is sokszorosával többféleképpen kombinálható. Az összes lehetséges elképzelhető felhasználási mód közül pedig azt kell kiválasztanunk, amely legkevesebb értékes erőforrást vonja el a társadalomtól. Ez azt jelentené, hogy minden fogyasztóról, akiről gyanítjuk, hogy szóba jöhet a tervezett jószágformák fogyasztása vagy használata esetén, tudnunk kell, hogy minden lehetséges alternatív termelőeszköz-felhasználás közül melyiket támogatja jobban. Tudnunk kell, hogy hogyan döntene, ha választania kellene egy csomag extra anyacsavar vagy egy plusz üveg virágméz között, egy számológép vagy egy edzőterem-bérlet között, egy ruhaszekrény vagy egy állatkerti látogatás között. Mivel pedig valamilyen szinten szinte minden termelési tényező felhasználása összefügg minden fogyasztói jószággal (ha például több füzetet akarunk gyártani, az több fakitermelést igényel, elvon más faigényes iparágaktól, a nagyobb fakitermelés több gépet von el más iparágaktól, így a több füzet termelése előidézhet a kevesebb autótól kevesebb széken át szinte bármilyen hatást) ezért a tervező hivatalnak ennek a feladatnak az elvégzéséhez csak az az út áll fenn lehetőségként, ha pontosan tudja az összes fogyasztó az összes fogyasztási jószágra vonatkozó preferenciáját, magyarul: ha a tervezők egyben gondolatolvasók és elképzelhetetlen szuperszámítógépek. Ezek a feltételek a mai világban aligha jellemzők a központi irányító apparátusokra.

Így belátható, hogy a központi tervezés mindössze illúzió, amibe azért ilyen könnyű beleesni, mert a piaci mechanizmus olyan egyszerűen oldja meg a fent felvázolt végtelenül komplikált feladványt, hogy az szinte gyerekjátéknak, vagy egyesek számára akár könnyen utánozhatónak vagy tovább javíthatónak tűnik. Az ármechanizmus csodáját jól ismerjük mind Adam Smith, Mises, Hayek és Friedman óta. Az árrendszer lehetővé teszi a fogyasztók számára, hogy a vásárlási döntéseik alapján kifejezésre juttassák az egyes javakhoz rendelt preferenciáikat. Ha egy hotelszoba kivételének magasabb az ára, mint például egy kiflié, abból bárki meg tudja mondani, hogy a fogyasztók melyiket értékelik többre. Mondjuk is, hogy az egyik „drágább”, mint a másik. A magántulajdonnak köszönhetően létrejött piac és a piacnak köszönhetően létező árrendszer a termelőket nyereséggel és veszteséggel ösztönzi a fogyasztói igények megfelelő módú kielégítésére. Ha valakinek profitja van, akkor a fogyasztók többre értékelik az általa eladott terméket, mint az általa felhasznált erőforrásokat. A társadalom nettó gyarapszik a tevékenységéből. Ha ez fordítva áll fenn, pocsékolja az erőforrásokat, kisebb értékben ad el, mint vesz, a társadalom veszteséggel bünteti. Így működik a gépezet, amit a tervgazdálkodás és a központosítás hívei nem tudnak reprodukálni.

Az Amazon és a Walmart széles felületű, de kis mélységű szeletei a gazdaságnak

A könyv szerzői tévesen úgy látják, hogy ha az Amazon vagy a Walmart képes a maguk szűk mozgásterében (a kiskereskedelemben) megtervezni a tevékenységüket, akkor mindjárt meg lehet tenni ugyanezt nemzetgazdasági szinten. Véleményem szerint ez csapta be igazán őket: úgy tűnik az avatatlan vizsgálódónak, hogy ezek a nagyvállalatok hatalmas mennyiségű áruval látják el az embereket. Óriási palettán árulnak legkülönfélébb termékeket, és ezért azt hihetnénk, hogy ők mindezzel az embereket központilag irányítva látják el. Azonban ez csak látszat. Ezek a vállaltok egyetlen egy gazdasági „jószágot gyártanak”: összekötik a végső fogyasztót a termelőkkel. Semmi egyéb. Széles felületű, de kis mélységű szeletei a gazdaságnak. És a gazdasági tervezés esetén egyedül a mélység számít. Ami bonyolulttá teszi, az a szűkös erőforrások végtelenül sokféle és sokmódú lehetséges és létező felhasználási módja, nem pedig, hogy mekkora számokat kell összeadnia a számviteli feladatokat elvégzőknek.

Ezen a ponton érdemes felidézni még egy fontos gondolatot az osztrák közgazdaságtani iskolától. Murray Rothbard a vállalatok vertikális integrációjának a gazdasági kalkulációra való hatásáról szóló gondolatmenetében megállapítja, hogy ahogy egy államilag központilag vezényelt tervgazdaság lehetetlenné teszi a valódi gazdasági tervezést, a költségek és a bevételek összevetését, úgy egy magánvállalatra is igaz ugyanez, ha kiiktatja azt a piacot, amely a pontos árakat létrehozza. Egy erős monopolhelyzetben lévő vállalat, amennyiben bizonyos termelési eszközök teljes piacát kontrollálja, legfeljebb csak a hasonló termelői eszközök árai alapján tudná megállapítani annak értékét. Minél nagyobb területet fed le a tényezőpiacokból a vállalat uralma, annál pontatlanabbak lesznek az árazásai, annál nagyobb veszteségek fogják érni. Rothbard szerint egy adott pillanatban létezik egy olyan felső korlát a vállalatok integrációja számára, amely a további expanziót veszteségessé, akár végzetessé teheti.

Ezek alapján belátható, minél jobban konvergál egy gazdasági szerveződés egy totális tervgazdasághoz, annál képtelenebb lesz a valódi, értelmes tervezésre: célok és eszközök összevetésére, és az optimális irányba elmozdulni. Ahogy Ludwig von Mises írja, a tervgazdálkodás még elméletben sem lehet semmi más: „csupán a sötétben való tapogatódzás”.

Írta: Kónya Márton. Az esszé bővebb változata angolul megjelent a Quarterly Journal of Austrian Economics nevű szaklapban, „Planned Economy and Economic Planning” címen.