Tóth András: Milyen válság lesz?

A piacgazdaságok tipikus válsága az adósságválság

A koronavírus miatti gazdasági válság nem illik bele a tipikus válságok sorába. Ugyanis a piacgazdaságok tipikus válsága az adósságválság.

Az adósságválságot mindig megelőzi egy hosszabb-rövidebb ideig tartó gyors gazdagodás és gazdasági fellendülés. A fellendülés, a gazdasági növekedés éveiben boldog-boldogtalan bízik a jövőben, munkahelye biztonságában, jövedelmének növekedésében, a lehetőségek tágulásában, életszínvonalának emelkedésében, gazdagodásában. A vállalkozó kedvűek új vállalkozásokat alapítanak, a már működő vállalatok növelik termelésüket s újabb és újabb termékek piacra dobásával remélik a fogyasztók pénztárcáját elcsábítani. A fogyasztók meg nyakra-főre vásárolnak, s vesznek fel hiteleket új, jobb autóra, lakásra, vagy egyszerűen csak a jobb élet elérésére.

A hitelbővülés kiváltó oka és együtt járója a hitelkamatok csökkenése. Az egyre olcsóbb és könnyebben felvehető hitel kínálatának növekedése eufóriát vált ki, amely során egyre inkább olyanok vállalatok, vállalkozók és fogyasztók is hitelt kapnak, akiknek valójában nincs „fenntartható” vagy „jó” üzleti modellje, elégséges jövedelme a felvett hitelek visszafizetésére. Ennél is nagyobb baj, hogy a hitelbővülés előbb-utóbb inflációhoz vezet, mert a fogyasztás ugrásszerű növekedését nem követi automatikusan a kínálat növekedése minden területen. Ráadásul az infláció megfékezésére a bankok kamatemelésre kényszerülnek. A megemelt kamatokkal megnövelt törlesztőrészlet elviselhetetlen adósságteherré változtatja a valamikor könnyen visszafizethetőnek tartott hitelt. Bekövetkezik az adósságválság. Egyes jelentős adósok vagy adósok egy jelentős csoportja már nem képes felvett hiteleit törleszteni, mert nincs elég jövedelme a megnövekedett árak mellett törleszteni a megnövekedett törlesztő részleteit.

A kibontakozó adósságválság előbb utóbb összeroppanással fenyegeti a bankrendszert, s ezért a bankok rémülten csökkentik hitelkihelyezésüket, aminek következtében általános gazdasági válság kezdődik. A válság ördögi köre mindig ugyanaz: az adósságválságból bankválság, a bankválságból általános gazdasági válság.

Minden adósságválságban kétfajta válság keveredik össze szinte kibogozhatatlanul: a válság miatti időleges pénzzavar és a fenntarthatatlan üzleti modell napfényre kerülése. Az utóbbi esetben az derül ki, hogy a korábban hitelt felvett vállalat, vállalkozó, magánszemély rossz üzletbe fektette a pénzét, s semmi reménye, hogy valaha annyi jövedelemre tegyen szert, hogy az új körülmények között tudjon törleszteni.

A jegybankok megteremtése kiengedte a szellemet a palackból

A véletlen úgy hozta, hogy a modern piacgazdaságok központi, talán legfontosabb intézményévé a nemzeti bankok váltak. Az első valóban modern piacgazdaságnak tekinthető államnak, Hollandiának nem volt központi jegybankja. Az első központi bankot Angliában alapították, Bank of England néven 1694-ben. A Bank of England megalapítására egy agyafúrt skót vezette magánbefektetői csoport tett javaslatot az angol királynak. Azt vállalták, hogy jelentős kölcsönt nyújtanak az államnak, s ezzel finanszírozzák az angol hadiflotta kiépítését a Hollandiával vívott hosszú háborúban a tengerek feletti uralomért. Cserébe azt kérték, hogy a Bank of England legyen a királyi kormányzat bankja és kapjon monopol jogokat az angol pénzügyi élet irányítására.

Angliában minden nagyon szépen, minden nagyon jól alakult. Az angolok megnyerték a holland háborút, s Anglia a világ vezető hatalmává és a tengerek urává vált. A Bank of England az ország legjobb pénzügyi szakemberei által vezetett intézmény lett, amelynek feladata lett, hogy összehangolja a nemzeti érdeket és a széttartó magánérdekeket, és egyszerre gondoskodjon az államkincstár finanszírozásáról és a hitelbőségről a gazdaság számára.

A Bank of England feladatává lett a válságkezelés is.

A gazdasági ciklusok válságkezelésének filozófiáját a XIX. század hetvenes éveiben, korának egyik legnevesebb közgazdásza, Walter Bagehot fogalmazta meg az angol pénzügyi rendszert leíró könyvében: válság esetén a jegybank (Bank of England) hitelt ad a bankrendszernek. Nem mindenkinek, hanem azoknak a bankoknak, amelyek üzleti modellje alapján méltó a megmentésre, mert felelősségteljesen hitelezett, s csak alkalmi pénzzavarba került. Az ebbe a csoportba tartozó bankoknak a jegybank magas kamat ellenében hitelt biztosított. S ezek a bankok az így kapott hitel révén átsegítették a válságon azokat az adósaikat, amelyek üzleti modelljét ők is fenntarthatónak ítélték. De csődbe mentek azok a bankok és vállalatok, amelyek fizetésképtelenné váltak, mert a nemzeti bank, illetve a hitelező bank úgy ítélte meg, hogy nem pillanatnyi pénzzavarral küzdenek, hanem elhibázott üzleti modelljük fenntarthatatlan.

Ez a jegybanki gyakorlat azt eredményezte, hogy a XIX. század folyamán rendszeresen, 5-7 évente visszatérő válságai viszonylag rövid ideig tartottak. A válság alatt kigyomlálódtak a versenyképtelen vállalatok, amelyek korábban csak az olcsó hitelnek köszönhetően tudtak megélni. A válság együtt járt a munkabérek és az árak csökkenésével, ami viszont lehetővé tette új vállalkozások születését, amelyek olcsóbb árak miatt versenyképesek tudtak lenni. S ennek révén újra indult a gazdasági ciklus.

Az inflációs-deflációs ciklusok váltakozását ideologizálta meg a „kreatív rombolás” folyamatának Joseph Schumpeter, a XX. század első felének egyik legnagyobb közgazdásza. Schumpeter azt tartotta, hogy a piacgazdaság dinamizmusának, az egyre magasabb szinten való megújulási képességének az az oka, hogy az időszaki válságok periódusai kirostálják az életképtelen cégeket. Az életképtelen cégek összeomlása nyomán kialakuló árcsökkenés pedig lehetőséget ad új vállalkozóknak innovatív ötleteik megvalósítására: arra, hogy kevesebb tőkével (hitellel) is el tudjanak indulni, kihasználva az árcsökkenést és az olcsón megszerezhető termelési eszközöket. Schumpeter szerint a kapitalizmus válságai pont ellenkező hatással vannak, mint azt Marx jósolta: minden válság átmeneti, és a kapitalizmus magasabb szinten való megújulását eredményezi, nem pedig a kapitalizmus összeomlását hozzák el a válságok. Sőt Schumpeter szerint a válságokon keresztüli megújulás dinamizmusa révén sikerült kiszabadulni a kapitalizmus előtti korszakok nyomorából és szegénységéből, mozdulatlanságából. A kapitalizmusban minden válság után egy szinttel feljebb, magasabb technológiai szinten, magasabb életszínvonalon folytatódik tovább az élet.

Schumpeterrel szemben Carl Menger – a bécsi egyetem professzora, akinek elméleti rendszere az alapja a schumpeteri válságelméletnek – azt vallotta, hogy egyáltalán nem szükségszerű, hogy a kapitalizmus ciklikus, rendszerszerű válságokon menjen át. Sőt Menger másik tanítványa, aki Schumpeterrel együtt jár a bécsi egyetem közgazdasági szakára, Ludwig van Mises, azt tartotta, hogy a rendszeresen visszatérő ciklikus adósságválságok oka a nemzeti jegybankok monopolpozíciója, és azzal váltják ki a hitelbővülés-adósságválság ciklusait, hogy manipulálják a kamatlábat, s ezzel a fellendülés éveiben elősegítik a hitelfelvétel eufóriájának kialakulását.

Ma már sose tudjuk meg, mi lett volna, ha egy vállalkozó szellemű skót nem találja ki a központi jegybank ötletét az állam „ingyen” finanszírozására, és az ötlet után nem kap két kézzel az éppen pénzzavarban levő angol uralkodó, aki monopol jogokat adott jegybanknak az ingyen pénzért cserébe. A jegybankok által kialakított egyközpontú pénzügyi irányítás akár súlyos hibák, akár hatalmas előnyök forrása is lehet. Már a kezdet kezdetén, az angol modellt két másik ország is megpróbálta a maga hasznára fordítani, hogy ennek révén tegye rendbe pénzügyeit és képes legyen az egyre növekvő hatalmú Angliával szembe erőt felmutatni: az akkor még önálló Skócia és a Francia Királyság. Mind a ketten belebuktak a kísérletbe pár éven belül. A skót pénzügyi bukás közvetlen következménye az önálló Skócia megszűnése és beolvadása lett az Angol királyságba 1708-ban. A francia kísérlet 1722-es bukásának az lett a következménye, hogy Franciaország elvesztette a második százéves háborút, az angolokkal vívott hosszú háborúk sorozatát a világ feletti uralomért, s végül 1789-ben megbukott a folyamatos pénzügyi zavarban levő francia királyság, s utolsó uralkodója, a szerencsétlen XVI. Lajos, a vérpadon végezte.

De a sikeres angol modell vonzereje akkora volt, hogy a XIX. század folyamán a világ országai sorra átvették a nemzeti bank modelljét. Legutoljára az USA-ban alakult meg a FED, az amerikai jegybank, 1913-ban. Pont jókor, hogy finanszírozni tudja az amerikai hadigazdaság kiépülését és milliók frontra szállítását az egy év múlva kitörő I. világháború éveiben.

A jegybankok átalakították a kapitalizmust

A nemzeti jegybankok egyre növekvő szerepe és összefonódása az államhatalommal átalakította a „kapitalizmust”. A jegybankok korszaka előtt, a királyi hatalom annyit költhetett, amennyit az adófizetőktől be tudott szedni. Nem véletlen, hogy a nagy polgári forradalmak mindegyike szorosan összekapcsolódott az adófizetők lázadásával a kalandorpolitikát és a fényűző luxust folytató királyi hatalommal szemben.

A jegybankok pénzteremtő monopolhelyzete új világot teremtett. Kiszabadította a kormányok költségvetését az egyszerű háztartásokra jellemző kemény költségvetési korlátok alól. A hatalom saját házi bankjává vált jegybankok bármikor készen álltak hitel nyújtására az éppen megszorult kormány számára. A kormányoknak pénze lett nemcsak költséges háborúk folytatására, de népszerűségszerzésre otthon közszolgáltatások kiépítésével. A jegybankok által támogatott pénzteremtéssel nemcsak a kormányok költségvetése növekedhetett, az egyre növekvő hitelbőség kedvező volt az üzleti életnek és a lakosságnak is. A jegybankok szerepe egyre jelentősebb lett a hitelkiáramlás folyamatos növelésében, a korábbi természetes szabályzó árupénz (arany és ezüst) szerepének felszámolásában, a nemzeti jegybankok által nyomtatott pénz általánossá válásában.

Az arany- és ezüstpénzt kiiktató jegybankok elvileg annyi pénzt nyomtathatnak, amennyit akarnak, s ezzel bőségesen biztosíthatják a gazdaság működéséhez szükséges hitel áramlását és bármikor közbeléphetnek, hogy a pillanatnyi pénzzavarba került adósok beomlása ne váljon adósságválsággá.

A nemzeti bankok által teremtett hitelbőség tette lehetővé a modern kapitalizmus két legfontosabb jellegzetességét:

  1. Az államok kiszabadultak a háztartásokra jellemző kemény költségvetési korlát alól. A jegybanki pénzteremtés lehetővé tette számukra a folyamatosan túlköltekezést és azt, hogy óriási szerepet játszhassanak a modern élethez szükséges infrastruktúra kialakításában és a jóléti állam megteremtésében. Jegybanki finanszírozás nélkül elképzelhetetlen lenne a modern átfogó közszolgáltatások széles köre, legyen szó a kiterjedt szociális gondoskodásról, oktatásról, egészségügyről vagy nyugdíjakról.
  2. A bőséges hitelkiáramlás révén megnövekedett az esélye annak, hogy bárki bármikor megvalósíthassa jó ötleteit. Ez hatalmas dinamizmust és folyamatos megújulást biztosított a vállalkozói innovációra épülő kapitalizmusnak. Eddig a fejlett világ, s általában a világ, a hitelkiáramlás révén megnövekedett vállalkozói innovációs és termelői kapacitásnak köszönhetően megúszta az inflációt.

A jegybankoknak csak egyetlen dologra kell vigyázniuk: az infláció elkerülése. Ameddig kezelhető az árak emelkedése, addig nincs akadálya a hitelboom fenntartásának. Az államnak is csak egy dologra kell vigyázni: a pocsékoló állami kiadások növekedése és az állam túlságos szerepnövekedése ne okozza a magángazdaság ellehetetlenítését. Azokra az államokra várt csőd, ahol vagy a jegybankok túl felelőtlenek voltak, vagy az állam a megnövekedett lehetőségeit a magánszféra, a versenyalapú piaci gazdaság agyonnyomására használta ki. Argentína, Venezuela és Zimbabwe permanens csődje figyelmeztető jel, hogy nem szabad túltolni a biciklit, mert az olyan mély és szinte megoldhatatlan válságot okoz, amiből generációkon keresztül nincs kiút.

Csak egy-két marginális állam élt vissza annyira a hatalmával – túltolva a hitel növekedést, vagy éppen túlságosan elfojtva gazdaságának piaci felét –, hogy emiatt permanens válságba került.

A tipikus válságok: 1929-33 és 2008

A rendszeresen visszatérő válságok azonban nagyon fájdalmasak tudnak lenni, sok emberi tragédiát okoznak. S ha több évig elhúzódnak, akkor romboló hatásuk politikai radikalizációhoz is vezethet. Tanulva az 1929-33 közötti nagy gazdasági világválság keserű tapasztalataiból, a modern jegybankok egyik legfontosabb feladata az arra való törekvés, hogy válság esetén elősegítsék a lehető leggyorsabb kilábalást a válságból. Ebben sokat segített Milton Friedman munkássága, aki az egyik legnagyobb hatású, Anna Schwartzzal írt könyvében azt mutatta ki, hogy az 1928-as tőzsdei összeomlás azért vezetett el az 1929-33 közötti mély gazdasági válsághoz, mert az amerikai jegybank, a FED, a válság kirobbanásakor szűkítette a hitelteremtést. Ezért vált oly rombolóvá és méllyé a recessziónak indult szokásos gazdasági ciklus, aminek politikai következménye Hitler hatalomra jutása és a világháború lett, annak minden szörnyűségével.

Az 1929-33-as válság nyomán azt tették meg a modern jegybankok egyik legfontosabb feladatának, hogy a lehető legjobb tehetségük szerint gondoskodjanak a pénzmennyiség lassú, de biztos növekedéséről, s ezzel a hitelválságot elkerüljék. Ben Bernanke, a FED elnöke, még mit sem sejtve a hamarosan kirobbanó 2008-as válságról, egy beszédében Friedmanra hivatkozva biztosította a világot, ha még egyszer válság törne ki, akkor már tudják mi a teendő: hitelteremtéssel megfelelő likviditás biztosítása a bankrendszernek, hogy ne fordulhasson sose elő az 1929-es válsághoz hasonló mély és hosszan elhúzódó összeomlás.

Amikor 2008-ban kirobbant a szokásos ciklikus recesszió, akkor a FED és a többi jegybank mindent megtett a válság elmélyülésének megakadályozására, és a hitelbőség fenntartására. Ezért, bár a válság kitörésekor sokan féltek egy 1929-33-ashoz hasonlóan mély válságtól, a 2008-as válság viszonylag enyhe lefolyású lett. S a recessziót követte az eddigi leghosszabb fellendülési szakasz a modern kapitalizmus történetében.

2019 közepén voltak annak jelei, hogy esetleg újabb recesszió kezdődhet, amit valószínűbbé tett a kibontakozó amerikai-kínai vámháború negatív hatása. De a FED – látva a recesszió veszélyét – 2019 kora őszén likviditás bővítésbe kezdett. Ezzel párhuzamosan Trump elnök taktikát váltott, és mégis megállapodott a kínaiakkal, hogy csökkentse a vámháború miatt bizalmi válságot 2020 januárjában. De a kínai féllel való megállapodás csak ideiglenes fegyverszünet volt, s Trump kilátásba helyezte, hogy tervez egy második tárgyalási hullámot is, amiben végre napirendre kerülhet az adminisztrációja által 150 oldalon összefoglalt követeléssorozat a kínai merkantilista modell megváltoztatására.

Ebbe a bizonytalan, recesszióval és akár a kínai kereskedelmi kapcsolatok alakulásától jelentős mértékben függő, válsággal fenyegető helyzetben robbant bele a koronavírus és az általa okozott gazdasági válság.

A 2008 utáni jegybanki válságkezelés a koronavírus-válságra is rányomja a bélyegét

Elvileg ez a válság nem egy hagyományos hitel/üzleti válság, hanem egy külső, váratlan ok miatti leállás. Ha csak 2-3 hónapnyi jövedelemkiesést jelentene, akkor akár egy V-alakú, villámgyors kibontakozás is elképzelhető lenne. Az államok, kihasználva a jórészt korlátlan pénzteremtés lehetőséget kisegítenék a hirtelen jövedelem nélkül maradt vállalatokat és magánembereket, akik a válság elmúltával visszatérnének régi jól megszokott munkájukhoz, s hamarosan, egy éven belül akár úgy emlékezhetnénk vissza az egészre, mint egy rossz álomra. Ez lenne a V betűre emlékeztető kilábalás.

Azonban minden válság alapvető problémája az, mi az aránya a pillanatnyi pénzzavarba került cégeknek a fizetésképtelen cégekhez képest. Vagyis mi azoknak a cégeknek az aránya, amelyek egyszeri pénzinjekcióval, a válság idejéig tartó áthidaló hitellel átvészelve a válságot ugyanúgy folyathatják ahol abbahagyták, azokhoz a cégekhez képest, amelyek üzleti modellje a válság nyomán beomlott, vagyis semmi esetre sem számíthatnak a legjobb esetben sem annyi jövedelemre, hogy hiteleiket fedezni tudják. A koronavírus miatti válság mélysége és a kilábalás mértéke a részben a fizetésképtelenné vált vállalatok arányától függ.

Sajnos a 2008-as válságból való kilábalás választott útjának egyik hátránya, hogy nagyon sok vállalat – különösen Európában ­– úgy élte túl a válságot, hogy valójában zombivállalattá vált: csak az ingyen hiteleknek köszönhetően tudta túlélni a válságot. A Nemzetközi Fizetések Bankja (BIS), a legfontosabb nemzetközi bank felmérése szerint a válság előtt az európai vállalatok közel egyhatoda ilyen zombivállalat volt. A válság hatására elapadó jövedelmeik, s a várható hosszabb ideig tartó jövedelemkiesés halálos lehet ezekre a cégekre.

A másik negatív hatás a vírus miatt megváltozott fogyasztói magatartás. A 2008-as válság hatására mindössze 3 százalékkal esett vissza a fogyasztás. Most azonban a fogyasztás hónapokra szinte nullára esett. A vírustól való félelem számos szektort tönkretehet. Különösen bizonytalan a légiközlekedés, a turizmus, a vendéglátás és a kulturális szféra sorsa. Az online kereskedelem népszerűvé válása jelentős kihatással lehet a kiskereskedelemre, a hagyományos boltok és áruházak forgalmára. Ezekben a szektorokban talán már sose, vagy csak nagyon lassan áll vissza a válság előtti élet. S pont ezeknek a szektoroknak volt óriási a jelentősége az európai gazdaságban, hiszen kulcságazatai voltak a foglalkoztatásnak, a kis- és középvállalkozási szektor törzsét adták az itt működő vállalakozások. E szektorok tartós válsága hosszú és magas munkanélküliséget hozhat magával.

A harmadik hatás ahhoz kapcsolódik, hogy 2008-as válságot követő jelentős jegybanki beavatkozás és „pénznyomtatás” nem járt együtt megugró inflációval – sőt, épp hogy sikerült elkerülni a deflációt. Ennek hatására számos állam, köztük Spanyolország és Olaszország elhalasztotta, vagy csak nagyon óvatosan vezetett be olyan reformokat, amelyek a versenyképesség helyreállítását célozták. Ezt a politikát az tette lehetővé, hogy az EU elnézte nekik a rohamos adósságnövekedést. Ráadásul a még részleges reformok is baloldali fordulathoz vezettek mindkét országban. Spanyolországban például a baloldali kormány jelentősen megemelte a minimálbért, visszavonni tervezi a korábbi munkaügyi reformokat. Mindezt akkor, amikor a hosszú fellendülés ellenére is 14 százalékos volt a munkanélküliség aránya és az államadósság a 100%-os szint közelében volt a válság kitörése előtt. A koronavírus-válság hatására a baloldali kormány a GDP 20%-t kitevő csomaggal támogatta a leállt gazdaság szereplőit és a munkavállalóit, és tervbe vette egy 500 eurós minimumjövedelem bevezetését a legszegényebbek támogatására, melynek fedezete részben adóemelés lenne. Vagyis a 2008-as válságkezelés sikere olyan irányú fordulatot támogat, amelyben az államok inkább preferálják – további adósságnövekedés révén – a jóléti állam kiterjesztésével megvédeni a munka nélkül maradó munkavállalókat. A veszélye ennek a politikának, hogy miközben tovább növeli az állam eladósodását, és passziválja az aktív lakosság egy részét, praktikusan növeli a foglalkoztatás és a vállalkozásindítás költségeit, ami nem segíti elő a schumpeteri innovatív megújulást.

A negyedik, kiszámíthatatlan hatás az amerikai-kínai viszony megromlása a koronavírus járvány hatására. A járvány hatására egyértelműen Kína ellenessé vált az amerikai közvélemény majdnem kétharmada. Ez a hangulatváltás segítheti Trumpot abban, hogy a válságot kihasználva kiélezze a Kínával való geopolitikai konfliktust, illetve amennyiben Kína nem hajlandó kompromisszumokra az USA által elvárt kérdésekben, akkor felgyorsítsa az amerikai vállalatok kivonulását Kínából, s egyben korlátozza Kína exportlehetőségeit. Ez a kereskedelmi háború jelentősen növelheti a gazdasági válság esélyét, pontosan úgy, ahogy 1931-ben a vámok emelése a Taft-Hartley törvénnyel és a rá adott ellen-vámemelések hozzájárultak a nagy világgazdasági válság elhúzódásához.

Az utolsó kedvezőtlen körülmény, hogy a válság pont akkor érte el az európai államokat, amikor az úgyis gyorsan öregedő népesség nagy létszámú generációja – a „boomer” generáció vagy a „nagy” generáció – nyugdíjba vonulása megkezdődik. Az ő nyugdíjba vonulásukkal jelentősen nőni fog a jóléti kiadások aránya, míg csökken az aktív korosztályok aránya.

A kiutat a vállalkozószellem jelenti – ha hagyjuk érvényesülni

A kilátások nem kedvezőek. Az összeomlás aránya jóval magasabb lehet, mint szeretnénk. Az állami kiadások növekedése és a lehetséges vámháborúk terhei jelentős költséginflációt okozhatnak. Miközben jelentős a deflációs nyomás, mert a vállalatok hatalmas termelési kapacitásait életben akarják tartani (amennyire lehet), és a kilábalás reményében akár haszon nélkül is termelni fognak csak azért, hogy kiadásaikat fedezni tudják (valamennyire) beáramló jövedelemmel.

Mint annyiszor a történelemben, Münchausen báró módjára, önmagunkat kell hajunknál fogva kihúzni a mocsárból. Ugyan karunk nem elég erős ehhez, de agyunk igen: a legfantasztikusabb emberi tulajdonságunk az, hogy a gondolkozunk, innovációra vagyunk képesek, és a leglehetetlenebb helyzetben is kiutakon törjük a fejünket. S mozgat minket az az emberi vágy, hogy jobban éljünk, s gyerekeink még jobban éljenek, mint mi. S ezért nagyon sokra képesek vagyunk, még a megújulásra is, ha a régi módon nem megy.

Ez a piacgazdaság alapja és oka. A képesség az innovációra és a vágy a jobb megélhetésre.

Ezért a kibontakozás kulcsa, hogy hagyjuk az innovatív vállalkozókat színre lépni és cselekedni. Hagyjuk a vállalatokat versenyképessé válni, ne kösse gúzsba őket a magas adóteher, a bürokratikus jelentés és megfelelési kényszer, a korrupció. Ne akarjuk a magánszférát megfojtani agyonadóztatással és agyonszabályozással. S ebből a szempontból a legveszélyesebb a túl nagy állam, amely kiszorítja a magánkezdeményezést, és maga akar mindent megoldani – de azt már láttuk a szocializmusban, hogy az nem működik. De nem is „az” a szocializmus a veszély, hanem az argentin vagy venezuelai típusú piacellenes „jóléti” állam túlterjeszkedése, a vállalkozói innováció ellehetetlenítése, a versenyképes vállalatok politikai szempontokból való tönkretétele.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: