Gazdasági válságok: az „osztrák” válasz

Gazdasági válságok: Okuk és gyógymódjuk címmel jelent meg a napokban idehaza kötet az Ellenpropaganda weboldal kiadásában, benne olyan szerzők hosszabb-rövidebb írásaival, mint Ludwig von Mises, Murray Rothbard, Hans-Hermann Hoppe, Robert Murphy, Lawrence Reed, valamint Táborszki Bálint. Utóbbi a kötet szerkesztője, kiadója és részben fordítója egyúttal. Említett nevek pedig nem hagynak kétséget afelől, hogy a kötetből az üzleti ciklusok osztrák elméletével ismerkedhetnek meg az olvasók. Vagy ami ugyanaz, a gazdasági válságok osztrák elméletével.

Mitől „osztrák” az elmélet? Murray Rothbard a kötet címadó esszéjében következőképp fogalmaz: „Mivel Mises és Hayek [az elmélet kidolgozói] osztrákok voltak, és mivel a nagy, 19. századi osztrák közgazdászok tradíciójának sorába tartoztak, az irodalom ezt az elméletet az »osztrák« (vagy »monetáris túlbefektetés«) cikluselméletként ismerte meg”. Mindazonáltal 1936-os Az osztrák közgazdaságtani iskola cikluselmélete című cikkében Mises azt írja: „[E]z a megközelítés is [hasonlóan a legtöbb közgazdasági elmélethez] az összes ország közgazdászainak kölcsönös együttműködésével jöhetett létre”. Majd ugyanott Mises megállapítja: „Az üzleti ciklus monetáris magyarázata nem egészen új”. Amit Rothbard megerősít: „Ez az elmélet (..) a gazdaság-bölcselet hosszú időn átívelő hagyományában gyökerezik”. Vissza egészen a XVIII. század közepéig.

*

Az osztrák iskola cikluselméletének eredete az ír-francia Richard Cantillon 1730 körül papírra vetett (de csak 1755-ben, posztumusz megjelent) Esszé a kereskedelem általános természetéről kötetéig, illetve a skót David Hume 1742-es A pénzről című esszéjéig nyúlik vissza. A két szerző egyaránt megfogalmazza (Hume talán nem teljesen függetlenül Cantillontól) az osztrák monetáris cikluselmélet kulcsgondolatát: a pénz rövid távon nem semleges. Azaz, a relatív árak szempontjából az árszínvonal abszolút értéke ugyan közömbös, ugyanakkor az általános árszínvonal növekedése elkerülhetetlenül hatással van a relatív árakra, és ezáltal a termelés szerkezetére. Az összes jószág ára ui. kizárólag a pénzmennyiség növekedésével emelkedhet. A gazdaságba kerülő többletpénz viszont soha nem egyidejűleg és arányosan növeli az összes jószág árát, hanem meghatározott helyen lép be a forgalomba, és onnan terjed szét, miközben eltéríti az árakat és a termelést, mert akikhez előbb jut el, azoknak a kezében többlet vásárlóerőt képvisel; és csak miután az új pénz kellőképpen szétterjedt a gazdaságban, növekszik az általános árszínvonal. A pénztöbblet ezáltal átmeneti fellendülést okozhat azokban az ágazatokban, melyekben kezdeti nagyobb vásárlóereje által többlet erőforrásokat képes biztosítani. Ámde Hume szerint e fellendülés alapvetően „illúzió”, és kizárólag „a pénz [gazdaságba történő] beáramlása és az árak felszökése közötti időszakra igaz az, hogy az arany és ezüst mennyiségének növekedése jótékonyan hat az iparra”. Cantillon művében pedig emellett megjelenik e folyamat káros jövedelem-redisztribúciós hatása, amennyiben a többletpénz okozta növekvő árak „szükségképpen” csökkentik mindazok fogyasztását, akik nincsenek az átmeneti fellendülés „első kedvezményezettjei” között (pl. „azon munkások és emberek, akiknek bére rögzített”), illetve vesztesek mindazok, aki elveszítik megélhetésüket, mert portékáik a növekvő tényezőárak miatt végül nem bírják a versenyt az olcsóbb importtermékekkel szemben. Miként Cantillon írja: „A túl nagy pénzbőség, amíg tart, hozzájárul az állam hatalmához, ámde észrevétlenül és természetes módon visszaveti azt a szegénységbe”.

Az angol Henry Thornton 1802-es Vizsgálódás a bankjegyhitel természetéről és következményeiről Nagy-Britanniában című művében megállapítja, hogy az érvényben lévő uzsoratörvény miatt (amit még VIII. Henrik vezetett be) a bankok, beleértve a Bank of Englandet, öt százaléknál magasabb éves kamatot nem számíthatnak fel hiteleik után, ami esetenként sokkal alacsonyabb annál a kamatlábnál, ami egy uzsoratörvénnyel nem korlátozott piacon máskülönben kialakulna. Ami következménnyel jár. Thornton szavaival szólva: „Annak a mesterséges állapotnak a következményeképpen, amit az uzsoratörvény okoz, a hitelfelvevők túl olcsón jutnak hitelhez. És amihez túl olcsón jutnak hozzá, arra túl nagy keresletük lesz”. Ha a bankok túl olcsón nyújtanak hitelt, összevetve azzal a „haszonnal, amit a kölcsönvett tőke felhasználásával megszerethető”, akkor annak növekvő hitelkiáramlás az eredménye. Más szóval a pénzkínálat túlzott növekedése.

Thornton kortársa és honfitársa, David Ricardo pár évvel később A tömbnemesfém magas ára című nevezetes 1810-es pamfletjében David Hume nézeteit fogalmazza újra, azzal a döntő különbséggel, hogy számára a pénz már mindenekelőtt bankjegy és nem fémpénz. A bankjegyek mennyiségét — és ezáltal értéküket — viszont a Bank of England „rendkívüli hatalmú” igazgatói szabályozzák, „tetszésük szerint”. Egyfelől saját bankók kibocsátásával, másfelől azáltal, hogy a Bank of England bankjegyei jelentik azt a tartalékot, amire alapozva az angol vidéki bankok szintén kiterjesztik a maguk bankjegy kibocsátását. Vagyis hiteleiket.

Egy évvel később, 1811-ben jelenik meg, a szintén angol, Thomas Malthus cikke, amit Ricardo pamfletjére reagálva vetett papírra. Ebben Malthus megállapítja, hogy a pénzkínálat növekedése hatással van a tőkejavak előállítására, amennyiben a friss bankjegyek ”olyanok kezébe kerülnek, akik gyümölcsöző vállalkozás folytatásához vagy kibővítéséhez kívánják azokat felhasználni”. Ennek kapcsán Malthus egy másik döntő jelentőségű meglátást tesz: a többletpénz önmagában nem növeli a gazdaság erőforrásait. A friss pénz azáltal fokozza a tőkejavak előállítását, mert kezdeti nagyobb vásárlóereje képes elszívni a termelési tényezőket a gazdaság egyéb területeiről, mindenekelőtt a fogyasztási javak termelésétől. Ez a folyamat a tényezőárak növekedését eredményezi: az új bankjegyek, miként Malthus fogalmaz, „versenyre kelnek” a meglévő erőforrásokért, és az árakat felhajtva „kicsavarják a hatalmat” más gazdasági szereplők kezéből. Azaz, az új pénz pusztán eltéríti a termelési tényezőket a beruházások felé, de a gazdaság egészét tekintve „nem lehetséges, hogy az egyiknek nagyobb [termelése] legyen anélkül, hogy a többinek a részesedése [a termelés egészén belül] ne csökkenjék”. Vagyis a beruházások fellendülését valójában a „kényszertakarékosság” teszi lehetővé: az új pénz többlet vásárlóerőt képvisel azon vállalkozók kezében, akikhez elsőként jut el, és e nagyobb vásárlóerő az, ami aztán a termelési tényezőket a beruházások felé tereli, miközben megemeli a tényezőárakat, így ütve el más termelőket azok lehetséges alternatív felhasználásától. Mindazonáltal a beruházások e fellendülése átmeneti, és addig tart, amíg az új pénz teljesen szét nem terül a forgalomban, megemelve az általános árszínvonalat. Vagy ahogy Hume fogalmaz: az új pénz először az „egyes embert teszi szorgalmassá”, és csak „ezután emeli meg a munkaerő árát”.

*

Az iménti nyúlfarknyi elmélettörténetben benne foglaltatik az osztrák cikluselmélet összes építőeleme, amit elsőként Ludwig von Mises illesztett össze, és amit tanítványa, Friedrich von Hayek fejtett ki elsőként teljes részletességgel. Röviden: az olcsó jegybanki pénz túlzott hitelkiáramláshoz vezet. A hitelfelvevő vállalkozók kezében az új pénz képes eltéríteni a termelési tényezőket a beruházások felé, miáltal kezdetét veszi a beruházási boom, amit a gazdaság egyéb szereplőinek „kényszertakarékossága” tesz lehetővé – amennyiben az új pénz nem hoz létre többlet erőforrást, pusztán a meglévő erőforrások feletti hatalmat ruházza rá a hitelfelevőkre azáltal, hogy kezdetben többlet vásárlóerőt biztosít számukra. Más szóval a hitel, mint új pénz az az emelő, melynek révén a vállalkozók a maguk uralma alá képesek vonni a meglévő termelési tényezőket úgy, hogy árban felüllicitálják a gazdaság többi szereplőjét. Ám az új pénz idővel szétterül a forgalomban, fokozatosan emelve ezáltal az árszínvonalat, egyúttal csökkentve saját vásárlóerejét, míg végül teljességgel megszűnik kereslettorzító hatása, azaz többé nem képes eltéríteni a relatív árakat és a termelés szerkezetét. A „kényszertakarékosság” megszűntével megkezdődhet a kereslet, a relatív árak és a termelés piaci visszarendeződése, melynek eredményeképpen az elindított beruházások jelentős része befejezetlenül marad, illetve a fellendülés során előállított tőkejavak jelentős része eladhatatlannak bizonyul. Ez a „túlbefektetés” maga a válság, amit az olcsó hitel okoz. Ugyanakkor e „túlbefektetés” nem általános túltermelés, hanem a termelési szerkezet torzulása. (Még egyszer: a beruházások növekedése szimplán a meglévő termelési tényezők eltérítésének eredménye.) A hitelexpanzió valójában a beruházások olyan volumenét és összetételét hozza létre, ami máskülönben nem alakulna ki, mert nincs iránta végső fogyasztói igény. Vagyis az új pénz alapvetően „téves beruházásokat” okoz. A válság azáltal ér véget, hogy a piac idővel újra árazza a különböző termelési tényezőket és aktívákat úgy, hogy azok a fogyasztók valós keresletéhez igazodó profitábilis alkalmazást nyerjenek. 

*

Ezen osztrák válságelmélet fényében az iskola képviselői úgy vélik, a kormányoknak nem szabad válságkezelő intézkedéseket hozniuk, helyette engedniük kell (még ha nehéz is passzívnak lenniük), hogy az árak mennél gyorsabban hozzáigazodjanak a valós fogyasztói kereslethez. Vagyis a gazdasági válságokat nem kell kormányzatilag kiigazítani, mert a válság maga a kiigazítási folyamat azon kezdeti fázisa, amikor lelepleződnek a többletpénz okozta korábbi torzulások, és ezáltal megindulhat az addig tévesen felhasznált erőforrások reallokációja. Bármiféle kormányzati intervenció pusztán késlelteti e piaci kiigazítási folyamatot, illetve gátolja a tévesen felhasznált termelési tényezőknek a fogyasztói igényeknek megfelelő torzítatlan reallokációját.  

*

Ludwig von Mises, Murray Rothbard és Hans-Hermann Hoppe az osztrák közgazdasági iskola autentikus alakjai, műveik elsődleges források. A kötetbe válogatott szövegek nagy megvilágító erővel és erudícióval fejtik ki az iménti vázlatosan ismertetett válságelméletet.  Lawrence Reed és Robert Murphy kötetben olvasható írása egyaránt azt hivatott demonstrálni, hogy a Roosevelt-féle New Deal miként prolongálta az 1929-ben kitört Nagy Válságot, esetpéldát mutatva ezzel az osztrák iskola kormányzati válságkezelésre vonatkozó kritikájára. A Rothbard-féle anarcho-kapitalizmus legelkötelezettebb és legavatottabb hazai képviselőjének, Táborszki Bálintnak az írása pedig az osztrák válságelméletre támaszkodva töpreng felhőkarcolókról és várostervezőkről Magyarországon.

*

E rövid könyvajánló nem kívánja kritikailag értékelni az osztrák iskola cikluselméletét, ahogy a kötet esetleges hibáira sem kívánja felhívni a figyelmet. Dicsérni jött, nem temetni. A Gazdasági válságok: Okuk és gyógymódjuk kötetnek helye kell legyen minden, az igazságot kereső polgár könyvespolcán.

Írta: t.i. Ha Te is szeretnél írni, netán vitatkozni az itt megjelent írásokkal, küldd el írásodat a Menger Blognak!