Richard Epstein: Feldarabolja-e az állam a techcégeket?

(Az alábbi szöveg egy részlet Richard Epstein és Tim Wu vitájából, melynek témája az Amazon, a Facebook és más techóriások versenyhatósági szabályozása volt.)

Nagyon nagy öröm, hogy itt lehetek, és lássuk, hogy fel tudom-e vázolni az ellentétes álláspontot.

Trösztellenes szabályok Amerikában és Európában

Tim azzal kezdte, hogy nézzük meg, hogyan működtek a trösztellenes szabályok az elmúlt 20 évben, és hogy mi minden változott.

Menjünk hát vissza 20 évet, és tegyük fel a kérdést: ki mindenki nem volt jelen? Az összes vállalat, amit Tim most szabályozni akar, vagy sokkal kisebb volt, vagy nem is létezett abban az időben. Mind azóta nőttek meg.

Ugyanakkor ha megnézzük, hogyan alakult a trösztellenes szabályozás gyakorlata, nem azt látjuk, hogy lemondtak volna a monopóliumok szabályozásáról. Épp tegnap olvastam egy hosszú értekezést a főügyész-helyettestől, aki bejelentette, hogy ezekben a konkrét ügyekben olyan szankciókat fognak alkalmazni, amiket a kartellformálódás kapcsán is (felmentést adnak az első embernek, aki vallomást tesz, hogy utána mindenki mást börtönbe csukhassanak), és hogy kidolgoznak majd még más, hasonló technikákat is. Abszolút nincs semmi jele, hogy akár a Clinton-, akár a jelenlegi adminisztráció, vagy bármelyik másik a kettő között ne mondta volna ki, hogy a kartelleket meg kell törni.

Az összeolvadások piacán is ugyanazok az irányelvek érvényesek, amik mindig is. Alapvetően: ha az összeolvadás következtében háromról két vállalatra, vagy kettőről egyre zsugorodna a piac, akkor azt nem engedik meg; de ha ötről négyre, akkor az elemzés során könnyen kiderülhet, hogy – ezt Tim nem említette, de fontos aláhúzni – a hatékonyságjavulás, ami ezektől az egyesülésektől várható, nagyobb, mint bármilyen monopolár, amit elérhetnek. Úgyhogy főszabály szerint a határ a négyről háromra való összeolvadás, ami nézetem szerint teljesen összhangban van az amerikai trösztellenes szabályozásokkal.

Másfelől az is hosszú ideje ismert és elismert doktrína, hogy

ha egy cégtulajdonos az esze, éleslátása vagy jó szerencséje révén tud növekedni vagy terjeszkedni, az nem egy trösztellenes vétség;

nem arról van szó, hogy úgy került oda, ahova, hogy monopolerőt alkalmazott (amije nincs). Ezzel szemben új lehetőségeket teremtett más egyének számára, amelyek korábban saját magának sem voltak adottak.

Elég markáns konszenzus uralkodik a Demokrata és a Republikánus Párt között a trösztellenes törvények ezen értelmezései kapcsán – a kérdés pedig az, hogy miért is kéne ezeken szigorítanunk. Különösen annak tükrében, hogy

ha ránézünk az európai piacra – ahol nagyon más trösztellenes szabályok vannak érvényben –, a bármennyire is jelentős méretű, új vállalatoknak a száma, amiket ki tudtak termelni, pontosan nulla,

és a legtöbb idejüket épp azzal töltik, hogy hogyan tudnák megtörni az amerikai vállalatokat is, mert van bennük egyfajta nemzetközi irigység a rendszer működésével kapcsolatban.

Nem olyan könnyű feldarabolni, mint gondolnánk

Amikor azt kezdjük el firtatni, hogy van-e bármi különleges teendőnk a technológiai piacokon, az első dolog, amit tennünk kell, hogy felidézzük, mi is volt a kérdés: Akarjuk-e korlátozni ezeknek a vállalatoknak a méretét? A kérdés nem az, hogy felmentsük-e őket minden szabály alól. Örömmel jelenthetem, hogy én is épp az egyik ilyen ügyön dolgozom – nem a Google oldalán, hanem a másik oldalon. Trösztellenes ügyvédként számos alkalommal voltam már a felperes mellett és az alperes mellett is, mert úgy látom, hogy a rendszernek – ha jól üzemel – meglehet a maga értelme és kiegyensúlyozottsága, már ami a működését illeti.

Viszont amikor arról van szó, hogy fel akarjuk-e darabolni ezeket a cégeket, a kérdés, amit fel kell tennünk, elég egyszerű:

létezik-e valami más megoldás a kérdéses cégek gyakorlatával szemben, ami megoldaná a monopólium-problémát anélkül, hogy létrehozná a feldarabolás-problémát?

Miért is kell ezt kérdeznünk? Mert a „feldarabolás” – ahogy mondják – nagyon nehéz, különösen, ha egy hálózat-típusú ágazatról beszélünk. Ha feldaraboljuk a hálózatot, az iparág egyik oldalán lévők nem tudnak kapcsolatba lépni a másik oldalon lévőkkel, hacsak nem akarunk létrehozni egy sor kapcsolódási megállapodást, amiről pontosan tudjuk – a telefóniaipar története nyomán –, hogy rendkívül bonyolult kivitelezni.

Tim említette, hogy 1982-ben az AT&T [egy telekommunikációs óriás – a ford.] céget is feldarabolták. Megjegyzem, nem azért tudott akkorára nőni, mert nem voltak megfelelő trösztellenes szabályok, hanem mert a Szövetségi Távközlési Bizottság (FCC) saját szabályozási rendszerrel rendelkezett, ami megvédte a céget a trösztellenes törvényektől, és a feldarabolására csak később kerülhetett sor. Amikor azonban megtették, nem tudták, hogyan darabolják fel. A piac későbbi konszolidációja rámutatott, hogy milyen ostoba rendszert hoztak létre (helyi társaságokkal az egyik oldalon és az AT&T távolsági vonalaival a másikon), hogy mennyivel hatékonyabb volt a vállalatok vertikális integrációja, és hogy

mennyire nem számoltak az innovációkkal, konkrétan a mobiltelefonnal. 1982-ben, az AT&T feldarabolásakor senkinek se jutott eszébe a mobil, 2005-re viszont már több mobiltelefon volt az országban, mint vonalas.

A történet végére mindaz, amit Harold Greene szövetségi bíró csinált, már-már paródiába hajlott, és olyan gátakat állított a folyó innovációk elé, hogy az az általános vélekedés szerint évekkel vetette vissza az ágazat fejlődését.

Ha megnézzük az IBM-et, a történet ott is nagyon hasonló, miközben előfutára is volt egy frissebb esetnek, a Qualcomm ügyének, amin dolgozom – de erről később. (Egyébként érdemes megfigyelni, hogy az IBM ügyét egy nappal azelőtt indították el, hogy a Johnson-adminisztráció leköszönt volna, a Qualcommot pedig három nappal az Obama-adminisztráció leköszönése előtt. [Hasonló a helyzet a Trump adminisztráció vége felé, 2020 decemberében elindított Facebook elleni perrel is – a ford.])

Visszatérve az IBM-re, hozott-e bármilyen eredményt? Egyfelől a vádakat ejtették, arra hivatkozva, hogy az IBM ellen felépített ügy „megalapozatlan” volt. Másfelől amíg tartott az ügy [több mint egy évtizedig – a ford.], egyértelműen lelassította az innovációt, mert

mindenki azt látta, hogy ha előáll valamilyen új termékkel vagy árral, valaki bekopogtat majd hozzá, ránéz, és azt mondja: „aha, monopolisztikus visszaélés”.

Az ügy eredménye az volt, hogy megadta más cégeknek a lehetőséget, hogy belépjenek a piacra – azokkal a termékekkel, amiket az IBM eladott nekik. Olyan cégek, mint a Microsoft vagy később az Apple már azelőtt is ésszerű kapcsolatban voltak az IBM-mel, mielőtt leváltak és elkezdték volna a saját útjukat járni. Bill Gatesnek arra is lehetősége nyílt, hogy visszavásárolja az operációs rendszerét az IBM-től, mert utóbbiak úgy gondolták, hogy nem kell nekik – ritka példája ez a nagyvállalatok kereskedelmi „éleslátásának”.

A techcégeknek folyamatosan versenyben kell helyt állniuk

Amit látni kell, hogy ezek az óriáscégek sokszor élveznek nagy előnyöket, de más esetekben pont hogy szörnyű hátrányban vannak.

Ami körülvesz minket, az nem egy olyan világ, ahol a nagyvállalatok az idők végezetéig dominálnak majd mindent, hanem egy nagyon dinamikus világ.

Olyan, egykor dominánsnak számító szereplők, mint a MySpace ma már sehol sincsenek, mert nem tudták tartani a lépést a versenytársaikkal. Nem a trösztellenes törvények oldották meg az AOL helyzetét sem: emlékezhetünk rá, hogy át akarták venni a Time Warner médiakonglomerátumot, de hiába valósult meg ez a példátlan mértékű összeolvadás, az AOL hanyatlani kezdett, és végül a Time Warner ki is vált belőle. Ezek elképesztően dinamikus piacok: az a tény, hogy domináns szereplők vannak most, domináns szereplők voltak tíz éve, és domináns szereplők lesznek tíz év múlva is, nem jelenti azt, hogy ezek mindig ugyanazok a domináns szereplők lesznek. A lehetőség, hogy a fogyasztók átmehetnek egyik cégtől a másikhoz, legalább olyan fontos, mint hogy mi a jelenlegi helyzet:

minden egyes úgynevezett „monopolista” tudja, hogy ott lóg Damoklész kardja a feje fölött, és ha egy rossz lépést tesz, az lesz az utolsó lépése, mert valaki más fog akkor jönni helyette,

aki fogja azt a helyzetet, amiben vagyunk, és kiforgatja az egészet a sarkaiból.

De hogyan is kéne szabályozni ezt az ágazatot? Az első dolog, amit be kell látni, hogy az ágazat szereplői nem mind egyformák. Könnyen lehet, hogy más-más technikákat kell alkalmazni egyiknél vagy másiknál – és körültekintőnek kell lennünk, hogy valóban a jó eljárást válasszuk.

Ott van például az Amazon, aminek az egyik fő jellemzője a megbízható kiszállítás, egy másik az alacsony árak. Egyáltalán nem igaz, hogy minden piacon, ahova belépett, piacvezető lenne: számos esetben vannak kisebb, alkalmasabb szereplők, akik sokkal jobbak. Amit általánosságban látni kell, hogy

nem a globális méret az, ami a verseny struktúráját meghatározza. Egy olyan nagyvállalatnak, mint az Amazon, lehet két-három kis versenytársa minden helyi piacon, akik sokkal ügyesebbek az adott területen, mint ő.

A helyzet tehát nem az, hogy van egy nagy, és nincs neki versenytársa; nem is az, hogy van egy nagy, és van még egy-két másik cég mellette. Van egy nagy, és vele szemben rengeteg verseny és rengeteg versenytárs van rengeteg különböző piacon – ráadásul az Amazon hátrányban is van, mert mindig ki kell találnia, hogy a központi stratégiájához képest milyen nemzeti stratégiát válasszon, ami megfelel a helyi körülményeknek.

Mit kell tehát tenni az Amazonnal? Döntsük el szabadon, hogy akarjuk-e venni a termékeit, és ne olvassuk a Washington Postot, és a helyzet meg is oldódik. (Legalább valaki nevetett, örülök.)

Félreszabályozás helyett erősítsük a versenyt

A Microsoftra – megelőzendő, hogy a termékei torzítsák a versenyt – különféle szabályokat erőltettek rá, például hogy a termékeinek kompatibilisnek kell lenniük más cégek termékeivel. Ebből az IBM veszettül profitált, mert rögtön előállt száz és száz termékkel – amiket aztán sohasem dobtak piacra –, hogy vizsgálja be a Microsoft, és költsön el egy vagyont a szabály betartására. Hasonló a helyzet a Qualcomm esetén, ami egyben a valaha volt egyik legrosszabb döntést is produkálta a trösztellenes szabályok történetében. Itt van Amerika vezető 5G-vállalata, és egy San José-i bíróság meg akarja neki mondani, hogy világszinten milyen árazási politikát folytasson, és milyen feltételekkel adja el a termékeit például Koreában vagy Japánban, amely országoknak megvan a maga trösztellenes szabályozása. Teljes őrület, és valójában – ha kicsit a dolgok mélyére nézünk – már nem arra használják a trösztellenes törvényt, hogy versenyre kötelezzék a vállalatokat, hanem hogy a piaci ár alatt adjanak el technológiát a versenytársaikat, hogy azok tudjanak velük versenyezni. Miközben a Trinko-doktrína 2004-ben világosan kimondta, hogy egy cég trösztellenes kötelessége nem az, hogy a versenytársait segítse, hanem hogy a legjobb tudása szerint, tökéletesen koherens módon irányítsa a saját üzletét.

Ezeket az eseteket áttekintve, amikor trösztellenes vétséget állapítottak meg, gyakran azt látjuk, hogy

az orvosság sokkal rosszabb, mint a betegség. A legjobb politika pedig az, ha ösztönözzük a piacra való belépést bármilyen, az adott helyzetben létező belépési korlát lebontásával.

Ennek kapcsán két dolgot jegyeznék meg. Az egyik, hogy Jonathan Barnett írt egy kiváló könyvet, amiben azt mondja, hogy számos technológiai ágazatban a belépési korlát a gyenge, nem pedig a túl erős szabadalmi jog. Hogy miért? Mert a kisebb cégeknek, amik belépnek a piacra, nincsenek kifinomult ipari struktúráik, úgyhogy csak a szabadalmi jogra támaszkodhatnak; ezzel szemben a nagyobb vállalatok, mint az Intel, meg tudják védeni magukat úgy is, hogy a szerződéseikben kereskedelemi titoktartást írnak elő, vagy egyéb jogi technikák révén is. Ez szüli azt a paradoxont, hogy a nagyvállalatok ellenzik az erős szabadalmi védelmet, míg akik mellette vannak: a kisvállalatok, akiknek csak ez a védelem állna rendelkezésükre. Szóval amikor megpróbáljuk kitalálni, hogy mi folyik ezekben az ágazatokban, mit is kéne tenni és annak mi lesz az eredménye, sokszor jóval bonyolultabbak az esetek, mint azt elsőre gondolnánk.

A másik dolog, hogy sokszor kérdéses, mi számít belépési korlátnak: számos eset pusztán fiktív, miközben vannak valódi esetek is. Például újabban gyakran hallani, hogy a Facebook esetén azért áll fenn belépési korlát, mert becsábította az embereket az erős adatvédelmi szabályok ígéretével, majd megváltoztatta a szabályokat, de addigra már monopolpozíciót ért el. Ez az az őrült elmélet, amit senkinek sem szabadna elhinni:

ha nem tetszenek az adatvédelmi szabályok, meg lehet kérni a Facebookot, hogy változasson rajtuk (ahogy már többször megtették). Vagy elviheti az ember az üzletét máshova is: olyan cégek, mint a Snapchat immár sokkal nagyobb részt birtokolnak az ilyen szolgáltatások piacán, mint gondolnánk.

Tehát nagyon óvatosnak kell lennünk, amikor az emberek elkezdenek a visszaélés vádjával dobálózni, és meg kell nézni közelebbről a konkrét esetet. Másfelől, amikor egy olyan cég, mint a Google, ami egy hálózatot működtet, ellehetetleníti (egy régi technológia eltávolításával), hogy egy versenytársa el tudja adni a termékeit, az már egy nagyon komoly eset – bár nem is szükségképpen trösztellenes vétség, hanem inkább a versenyzői kötelességekhez, a jóhiszeműség és a tisztesség elveihez van köze.

Végül Tim szóba hozta, hogy aggódnunk kell, hogy ki irányítja a vélemények folyását az interneten, valamint hogy Mark Zuckerbergnek nem szabadna, hogy akkora hatalma legyen, amekkora. Nos, én átlagosan heti három podcastot csinálok, alapvetően egyiket sem a Facebookon keresztül (bár van, hogy oda is felkerül). A helyzet az, hogy

az internet felemelkedése lehetővé tette, hogy egy olyan jelentéktelen valaki, mint én, megtaláljon egy intézetet, mint a Hoover Institution, amely aztán ingyenesen terjeszteni akarja a gondolatait az internet legkülönbözőbb sarkaiban; hogy valaki, akiről régen, a nagy telefontársaságok korában sohasem hallott volna senki, most hallathatja a hangját.

Ha valaki összeszámolja, hány weboldal van független tartalomszolgáltató képességekkel gyakorlatilag minden ágazatban, a benyomása sokkal inkább a különböző hangok kakofóniája lehet, mintsem hogy ilyen körülmények között csak egy ember van, aki beszélhet. A víz mindig megtalálja az útját: ha az egyik út elzáródik, talál egy másikat; az ember kereshet egy utat, ami számára megfelelő, és ahol az erőforrásait használni akarja. A választék pedig abszolút páratlan, mert az internetre való szabad belépésnek nagyon nagy hatalma van. (Egy barátom, Larry Lessig remek ötlete volt ennek kapcsán a Creative Commons, ami lehetővé teszi a kisemberek számára is, hogy elismerést kapjanak a tartalmaikért.)

Amiben élünk, az a technológiai fellendülés, nem pedig a technológiai válság korszaka – és nagyon határozottan elleneznünk kéne minden olyan javaslatot, ami felborítaná a szekeret, és olyan „előnyöket” hozna, amiket aztán sajnálni fogunk, hogy egyáltalán előkerültek.

Ez a cikk a Carl Menger Intézet monopóliumról szóló sorozatának második része. Az első rész a monopóliumok szabad piacon való kialakulásának tévhitéről szólt, a következő pedig arról fog, hogyan hoz létre az állam monopóliumokat és kartelleket.

A szöveg Richard Epstein bevezető előadásának szerkesztett leirata a Soho Forum „Should the Government Break Up Big Tech?” című vitájáról (ezen a videón 15:21-től). Fordította Madlovics Bálint.