Tóth András: Nem, a tőkések nem a kizsákmányolásból élnek jól (A marxista révedezés és a valóság logikája, III. rész)

Az első részben rámutattunk, hogy már Marx is zavarban volt, mert csak nem akart úgy alakulni a társadalom, ahogy nagy próféciájában meghirdette, jelesül hogy a kapitalizmusban a nyomorgó munkásosztály áll szemben a tőkések egyre vékonyodó osztályával. A sorozat második részében azt fejtettük ki, hogy pont ellenkezőleg: a munkavállalók egyre nagyobb arányú középosztályosodását hozza el a kapitalizmus.

Ezúttal a „tőkések” szerepét értelmezzük újra, rámutatva, hol bűvészkedett Marx, míg kikavarta a politikai céljainak megfelelő értelmezést.

Valójában a kapitalisták osztálya nem olyan, ahogy Marx – önmagának is ellentmondva – lefestette. Menger ezúttal is biztosabb alap.

Marx első profitelmélete: a „kizsákmányolás” mint szándékosan terjesztett fake news

Marx csodálattal vegyes gyűlölettel írt a burzsoáziáról a Kommunista Kiáltványban. Egyfelől

Marx csodálta a kapitalistákat, mert – mint írta – a burzsoázia mutatta meg, mit tud az emberi tevékenység létrehozni.

A burzsoázia folyton forradalmasítja a termelési szerszámokat, szemben a pre-kapitalista civilizációk uralkodó osztályaival, melyek létfeltétele a régi termelési mód változatlan fenntartása volt. Ennek köszönhetően – mint írja – „[a] burzsoázia alig százéves osztályuralma alatt tömegesebb és kolosszálisabb termelőerőket hozott létre, mint valamennyi letűnt nemzedék együttvéve. Természeti erők leigázása, gépi berendezés, a vegyészet alkalmazása iparban és földművelésben, gőzhajózás, vasutak, villamos távírók, egész világrészek megművelés alá vétele, folyók hajózhatóvá tétele, lábdobbantásra a földből előpattanó egész népességek – mely korábbi század sejthette, hogy a társadalmi munka méhében ilyen termelőerők szunnyadnak!”

Másfelől

Marx gyűlölte a kapitalistákat, mert azt gondolta, hogy kizsákmányolják a munkavállalókat, s nem jobbak, mint az ókori Róma rabszolgatartói vagy a feudális földesurak.

Marx gyűlölete erősebb volt, mint csodálata, s ezért életműve egészét annak szentelte, hogy a burzsoázia ellen harcoljon. Ennek során semmitől sem riadt vissza: manipulálta írásait, s elhallgatta olvasói előtt azokat a gondolatait, amik aláásták volna próféciáját. Ennek köszönhető, hogy élete fő műve, a Tőke is egy manipulatív és hazug könyv, tele belső ellentmondásokkal, melyek mind abból fakadnak, hogy Marx folyamatosan kénytelen elhazudni a valóságos folyamatokat annak érdekében, hogy alátámassza a gyűlöletvezérelt álláspontját.

Ez az ellentmondás még a könyv kulcs mondanivalójára is igaz. A Tőke azért íródott meg, hogy kimutassa miként zsákmányolják ki a tőkések a munkavállalókat a munkafolyamat során. De a Tőke valójában két egymással ellentétes profitszerzési elméletet tartalmaz. Az egyik a többletérték elsajátítása, amit Marx felvállalt, s amire büszke volt; a másik, az extra többletérték, amit ugyan szintén leírt, de másodlagosnak tartotta, s gyorsan továbblépett, hogy ne zavarjon bele az általa fontosnak tartott elméleti konstrukciójába.

Az első elmélet, a többletérték elsajátítása nem más, mint a kizsákmányolás okán keletkező profit elmélete. Ez a közismert; ezért írta meg a Tőkét, illetve azért, hogy „tudományosan” is alátámassza a Kommunista Kiáltvány osztályelméletét, és a szocializmus elkerülhetetlenségét.

Mivel Marx gyűlölete erősebb volt, mint a tudományos tisztessége, ezért elmélete felfestésekor úgy járt el mint a legenda szerint Churchill, aki csak abban a statisztikában bízott, amit maga hamisított meg. Eugen von Böhm-Bawerk – Menger utódja a Bécsi Egyetem közgazdasági tanszékén – már 1898-ban megírta, hogy a marxi kizsákmányolás-elmélet hamis: a valóságban a profit nem a munkabérrel, hanem az összes befektetett tőkével arányos. S ha ez igaz, akkor nem működik az a marxi feltételezés, hogy a munkabérrel arányos az értéktöbblet. Erre persze Marx is rájött, már jóval a Tőke I. kötete publikálása előtt: amikor a halála után megjelenő III. kötet kéziratával küszködött. Végül

nem tudta megoldani a problémát, hogy hogyan lesz a munkabér-arányos értéktöbbletből tőkearányos profit, s inkább nem is publikálta a Tőke III. kötetét – hiszen kudarca megcáfolta volna a kizsákmányolás I. kötetben leírt elméletét.

Marx egyszerűen becsapta híveit: elrejtette a politikai céljainak ellentmondó kéziratot, s úgy publikálta a Tőke I. kötetét, mintha nem tudná, hogy véres a torka. Eszébe sem jutott közölni a megtévesztendő ártatlan olvasóval, hogy vigyázat, most csalok.

Marx második profitelmélete: az innovációból származó profit

Schumpeter egy másik trükkjét vette észre Marxnak: Marx a kizsákmányolás-elmélet leírásakor cinkelt lapokkal játszott. A csalás lényege, hogy amikor „felfedi” a kizsákmányolás mechanizmusát, „elfelejti” közölni, milyen feltételek mellett érvényes az elmélete. Valójában

egy másképpen működő kapitalizmust elemzett, mint a már idézett Kommunista Kiáltványban vagy a Tőke későbbi fejezeteiben. A marxi kizsákmányolás-elmélet kapitalizmusa ugyanis egy olyan világ, ahol a kapitalista monopolhelyzetben van, vagyis azon az áron tudja eladni a terméket, ami – a munkaérték-elmélet alapján – azonos a termelés értékével,

mint ez párszáz oldallal később be is vallja (565.o.). Ez a helyzet a zwickaui Trabant-gyárhoz hasonlít, amely harminc éven keresztül ugyanazt az autót gyártotta, mégis azon az áron adta el, amin akarta, mert zárt piacon nem volt versenytársa, s még a Trabant is elkelt azon az áron, amit a gyártó jónak látott. Ez a „kapitalizmus”, a versenyt nem ismerő állóvíz lebegett Marx szemei előtt, szemben a Kommunista Kiáltványban leírt forradalmasító, folyamatosan újító és megújuló kapitalizmussal.

Ebben az elvarázsolt kastélyban, a soha senki földjén a kapitalista immár csak egy pénzeszsák, aki semmit nem csinál a tőke biztosításán kívül. Munkát csak a munkások végeznek, s az ő munkájuk értéke a forrása a profitnak, amit a tőkés bezsebel. Ez a marxi kibékíthetetlen osztályellentét (fake news) oka: a semmittevő tőkések profitja a munkások által megtermelt értéktöbblet elsajátítása.

Azonban

Marx még a Tőkében sem tudta teljesen kikerülni a valóságot. S amikor a valóságos kapitalizmusról írt – ami hasonlít a Kommunista Kiáltvány fent idézett kapitalizmusképéhez –, akkor a kapitalizmus egy másik képét ismereti, s a profit egy eltérő forrását is. Ez az extra értéktöbblet profitja.

Ebben a valóságos életet leíró részben a kapitalista immár nem henye pénzeszsák, hanem – más kapitalistákkal éles versenyben – úgy próbál profitra szert tenni, hogy újít, innovatív technológiai megoldásokat vezet be, s gondosan szervezi a termelést, hogy az a lehető leghatékonyabb legyen (324. o). Immár a kapitalista maga is kulcsfontosságú, vasakaratú szereplője a termelésnek (337.o), aki összehangolja a munkásokat, és ilyenformán a hatékony termelés kulcsa.

Az innovatív és hatékony termelést megszervező kapitalistának a profitja az extra értéktöbblet, forrása pedig az általa bevezetett innováció:

a vasakaratú kapitalista által megszervezett hatékony termelés vagy új termék, melyek révén versenytársainál olcsóbban termel, illetve többet tud eladni a piacon, emiatt pedig „extraprofitot” tud érvényesíteni (337.o). A két profitszerzési elmélet között Marx úgy oldja fel ellentmondást, hogy az innovációból származó extraprofitot másodlagosnak tartja, ami rárakódik a tőkésosztály kizsákmányolásból származó profitjára.

Marx és Menger profitelméleteinek azonossága, avagy a kizsákmányolás marxi cáfolata

Csodák csodája, a marxi extra értéktöbbletből származó profit lényegében azonos a Menger által leírt mechanizmussal. Nem véletlen az egybeesés: Menger a dinamikus, forradalmian változó piacgazdaságban gondolkodott, ahol a verseny miatt senki nem ülhet a babérjain – hasonlóképpen ahhoz, ahogy Marx írt a kapitalizmusról a Kommunista Kiáltványban.

Menger szerint a kapitalista az innovatív ötlet révén vagy új terméket, illetve szolgáltatást dob a piacra, vagy olcsóbban és/vagy magasabb színvonalon tud felkínálni egy már létező terméket vagy szolgáltatást.

Ha az innováció sikeres, azaz vásárlókra talál, akkor a kapitalista – mengeri kifejezéssel élve – aktuális monopolpozíciót ér el, hiszen elsőként, egyedül szállítja a piacra az innovatív terméket,

vagy a már megszokott terméket kínálja a versenytársainál olcsóbban és/vagy jobb minőségben. Mindkét esetben monopolprofitot tud elérni azáltal, hogy magasabb hasznot tud érvényesíteni versenytárs hiányában. Azonban szabad verseny esetén, amikor a piac nyitott, előbb-utóbb megjelennek más vállalkozók, akik lemásolják az innovatív ötletet, vagy továbbfejlesztve azt hasonló, esetleg jobb termékekkel vagy szolgáltatásokkal állnak elő. Így

a kialakuló árverseny leszorítja a nyereségességét az átlagos szintre, ez pedig újabb „innovációs lökéshez” vezet: ugyanis csak akkor érhető el ismét magasabb profit, ha valaki képes új innovatív ötlettel ismét versenyelőnyhöz jutni.

Ez a folyamatos, a költségcsökkentésre és az innovációra vonatkozó kényszer az, amiből a kapitalizmus hihetetlen dinamikája fakad. Az olcsó tömegtermelés igazi haszonélvezői a dolgozók, a munkavállalók, az alacsony keresetűek, akik a fogyasztók nagy tömegei: az ő igényeik kielégítésére alapul a modern tömeggyártó nagyipar. A pre-kapitalista idők termelői jórészt luxustermékeket gyártottak magas áron, s a céhszabályokkal és állami monopóliumokkal védett, zárt piacokon nem voltak érdekeltek sem a termelés növelésében, sem az innovációban. A piacosodás viszont lehetőséget teremtett új vállalkozók belépésére, akik innovatív megoldásokkal próbáltak piacot szerezni a termékeiknek.

A szabadpiac oksági lánca vezet el a tömegtermeléshez: ahhoz, hogy a kapitalista ipar a 99 százalék igényeinek kielégítése érdekében termel, s nem csak az 1 százalék, azaz az elit luxusfogyasztását szolgálja ki.

A mengeri (és a második marxi) elmélet szerint a profit forrása a kapitalista innovációja és a termelés hatékony megszervezésébe fektetett munkája. Emiatt nincs a munkáltató („tőkés”) és munkavállaló („proletár”) között kibékíthetetlen ellentét, hiszen a profit forrása nem a munkavállalótól titokban elcsaklizott értéktöbblet, hanem a kapitalista által alkalmazott innovatív ötlet és hatékony munkaszervezés. Valójában mindkét fél a kooperációban és együttműködésben érdekelt: mint láttuk, a termelési folyamatban a munkavállaló szolgáltatása a munkavégzés, a tőkés szolgáltatása pedig a tőke biztosítása. A tőke az, amely lehetővé teszi, hogy ne csak a fizikai erő számítson, hanem a gépekkel végzett hosszú termelési folyamat során komplex, nagy tömegben gyártott olcsó termékek álljanak a fogyasztók rendelkezésére. Emiatt a két oldal egymásra van szorulva, egyik sem tud meglenni a másik szolgáltatása nélkül. Az együttműködésük eredménye a kapitalizmus jólétet teremtő gépezete, aminek legnagyobb nyertesei a munkavállalók. Hiszen a szabad piac révén megszületett tömegtermelő nagyipar és az egyre táguló szolgáltató szektor őket szolgálja ki.

A piacgazdaság az, ami elérhetővé teszi a 99 százaléknak a korábbi 1 százalék luxusát

Mióta az emberiség hierarchikus alapon szerveződő civilizációkban él, mindig is volt egy mitikus 1 százalék: egy viszonylag zárt elit, amely lefölözte az alávetett és szolgasorban tartott dolgozó rétegek munkájának az eredményét. A kizsákmányolás a pre-kapitalista társadalmakra volt jellemző, ahol a fegyveres erőszakkal szolgasorba vetett dolgozóktól elvett terméktöbblet biztosította az elit jólétét.

Sajnos a korai kapitalizmus korszakában a pre-kapitalista világtól örökölt ültetvényes rabszolgaság a gyarmatokon eltorzította kapitalizmusképünket. De a szabadpiacot létrehozó európai társadalmakban a feudalizmus felszámolása egyet jelentett a dolgozók szabad emberré válásával.

S Európában nem egy új rabszolgaság született a szabadpiac és a dolgozók szabad emberré válásával, ahogy Marx sugallja (178.o, 194.o, 226.o). Éppen ellenkezőleg: ahogy Mises rámutatott, immár a tőkés lett a fogyasztó „rabszolgája”, ha csak átvitt értelemben is, amennyiben a piacra szánt termelés vagy szolgáltatás csak akkor hoz hasznot, ha megveszik a fogyasztók. Mises amellett érvelt, hogy a piac demokráciája az igazi demokrácia, hiszen a fogyasztó nap mint nap pénztárcája kinyitásával dönt afölött, hogy az adott terméket/szolgáltatást vásárolja meg, vagy a más csábítóbb ajánlat érdekli. A tőkés sose lehet biztos, hogy ami tegnap sikeres volt a piacon, holnap is az lesz-e, vagy ha új terméket dob a piacra, akkor vajon megtérül-e befektetése. Ezért a tőkés minden gondolata akörül forog, hogy miként tudja jobban kiszolgálni a potenciális vásárlóit, mert csak akkor van haszna, ha a már kész terméket megvásárolják. Ennek a misesi gondolatnak az alapja a mengeri szubjektív értékítélten alapuló közgazdasági elmélet:

egy áru értékét nem a belefektetett munka adja, ahogy Marx gondolta, hanem a vásárló választása.

A tőkésnek a vásárló kegyeit kell keresnie: ki kell találnia, hogy mire van vagy lehet igény, hogyan tudja jobban kiszolgálni vásárlóit, mert csak akkor jut profithoz. Ez a kulcsa annak a megoldásának, hogy miért olyan eredménnyel jár a piac, mintha a Gondviselő „láthatatlan keze” irányítaná, ami Adam Smith feltételezése volt. Mivel a tőkés sikere a fogyasztók megelégedettségén múlik, a számukra elfogadható termelők tudják majd a haszon révén bővíteni a tevékenységüket. Henry Ford – akinek fotója a tizenötmilliomodik Ford autóval szolgál e cikk illusztrációjául – a példa arra, miként válik tömegtermékké egy korábbi luxustermék, a hintó, ami csak a mitikus 1 százalék számára volt elérhető, és miként könnyíti meg a munkavállalók, a kispénzű fogyasztók életét a piaci alapon szerveződő polgári társadalom.

Ez a cikk a Carl Menger Intézet Marxról és a középosztályról szóló sorozatának harmadik része. Az első részben arról volt szó, hogy hogyan jelentett Marx számára megoldhatatlan problémát a középosztály felemelkedése, a második részben pedig arra mutattunk rá, miért természetes következménye a kapitalizmusnak a középosztályosodás. A sorozat következő részében rámutatunk arra, hogy Marx tévesen zárt kasztként kezelte a tőkésosztályt, s elemzéséből hiányzik egy harmadik osztály: a vállalkozók osztálya.