Tóth András: Piaci verseny és tudásnövekedés mint a középosztályosodás mozgatórugói (A marxista révedezés és a valóság logikája, II. rész)

Az előző részben rámutattunk, hogy már Marx is zavarban volt, mert csak nem akart úgy alakulni a társadalom, ahogy azt ő (téves közgazdasági elképzelései alapján) elvárta. Marx hamis próféciájával szemben

a piaci alapon szerveződő polgári társadalom logikus következménye a középosztályosodás, és nem a történelem tévedése és érthetetlen folyamat.

Feltéve, ha Carl Menger elmélete a kiindulópont, s nem Marx fake-news gyára.

Marx szerint süllyednek, Menger szerint felemelkednek a középosztályok

Marx nagy próféciájában két osztálynak van helye a kapitalizmusban: a munkásosztálynak, amely antagonisztikus ellentétben van a másik osztállyal, a tőkésekével. Azt gondolta, hogy a tőkés termelés logikája a termelés koncentrációja. Ennek az a következménye, hogy szinte mindenki nyomorgó proletár lesz, amelybe belesüllyednek a középosztályok, a kistermelők, a kiskereskedők, a kézművesek és a parasztok. Marx szerint a gépi munka azzal jár, hogy elveszíti jelentőségét a kézi és szakmai ügyesség, a munkavégzés pedig egyre egyszerűbbé válik. A gépesítés elmossa a különbségeket munka és munka között: a modern munkás – mint írja – egyre mélyebbre süllyed az ipar haladásával, bére egyre alacsonyabb, s még a rabszolgánál is rosszabb sorsa van, mert eldobható biorobot.

Menger közgazdasági elméletéből azonban pont az ellenkező társadalmi dinamika következik a munkavállalókra nézve.

Menger kiinduló pontja az volt, hogy a gazdasági élet dinamikus növekedésének oka az ember inherens képessége arra, hogy gondolkodjon, új összefüggéseket lásson meg, rájöjjön új megoldásokra,

avagy Schumpeter későbbi találó kifejezésével élve: új innovatív megoldásokat alkalmazzon a szorító problémák megoldása és igényei kielégítése érdekében. Menger számára az új összefüggés felfedezése, az innováció a kulcs, s a munkavégzés eszköz a kigondolt terv végrehajtására, megcsinálására.

A tudásnövekedés óhatatlanul együtt jár az előállított termékek és szolgáltatások sokszínűségének és mennyiségének növekedésével, a munkafolyamat során szerszámok és gépek egyre növekvő méretű használatával, a technológiai fejlődéssel, azaz röviden a munkafolyamat egyre tőkeintenzívebbé válásával. Óhatatlan következménye a termelés bővülésének és sokszínűségének a munkamegosztás kialakulása, a munkafolyamat részekre bontása, s az egyes munkafázisoknál használt dedikált szerszámokhoz, szakmai fogásokhoz és gépekhez szükséges szaktudások kifejlődése. Ahogy halad előre a tudásnövekedés, úgy növekszik az igény a képzett munkavállalókra, és egyre nő a szakmák és a munkavégzéshez szükségesnek tartott képzettségeknek a sokszínűsége.

A technológiai fejlődés, az egyre tőkeigényesebb termelés és a munkamegosztás ezzel járó elmélyülése, valamint az egyre sokszínűbb és sokrétűbb szaktudás iránti igény növekedése azzal jár, hogy egyre nő a specializált szaktudással rendelkező, „középosztályba” sorolható professzionális szakemberek aránya a gazdasági életben.

Ők különleges szaktudásaik és a munkamegosztásban elfoglalt helyük révén megbecsült, jól fizetett munkavállalók, akik életvitele „középosztályi”: munkahelyükön megbecsültek, jelentős autonómiájuk van, szakmai tudásuk révén könnyen találnak munkát. Nem kell félniük se a kiszolgáltatottságtól, se a munkanélküliségtől. A középosztályba tartozók nem tartoznak a dúsgazdagok közé, de nem is ágrólszakadt szegények, hanem tisztes polgári életvitelre tudnak berendezkedni.

Az egyén és a piaci verseny szabadsága hozza el a társadalom dinamizmusát

A szabadság a legfontosabb feltétele annak, hogy teremtő erővé váljon a mindannyiunkban bennünk rejlő inherens képesség a gondolkodásra, az innovációra. Az egyén szabadsága és a piaci verseny szabadsága: ez az a két kulcsfontosságú szabadság, ami a mozgatórugója a munkavállalók középosztályosodásának.

A prekapitalista társadalmak szinte mozdulatlan stagnálása vagy lassú fejlődése annak volt köszönhető, hogy a munkát végzők szolgasorban voltak tartva, s az állam korlátozta a piaci versenyt,

monopóliumokat biztosított egy szűk rétegnek, kereskedőknek, testületekbe tömörült zárt termelői köröknek, a céhes mestereknek.

A szabad verseny ugyanis nem csak azt eredményezi, hogy az azonos termékek piacán a termelők egymás közötti versengése a lehető legalacsonyabbra szorítja le az adott termék árát. Ha a verseny csak ennyiből állna, akkor szólhatna arról is – mint a marxisták gyakran gondolják –, hogy ki tudja jobban leszorítani a munkavállalók bérét, s ki elégszik meg kevesebb profittal annak érdekében, hogy alacsonyabb áron nagyobb piaci részesedést érjen el.

Először is

a szabad verseny arra is lehetőséget biztosít, hogy újraírják a piacot: akár egy már piacon lévő szereplő, akár egy új belépő felforgathatja a viszonyokat, ha a régi, megszokott termékkel szemben újjal, vonzóbbal, hatékonyabbal vagy olcsóbbal áll elő,

vagy ha a szokásos terméket tudja egy új gyártási technológiával hatékonyabban, olcsóbban, jobb minőségben előállítani.

A hagyományos telefonokat kiszorította a mobiltelefon, s az első – ma már „butatelefonoknak” nevezett – mobilokkal új cégek tűntek fel, mint a Nokia, amely hamarosan uralta a mobilpiac felét. De miután az Apple bemutatta az érintőképernyős mobilt, újra átalakult a piac. Azóta az Apple a koronázatlan királya a mobilpiacnak, s az innovációban lemaradt Nokia egy lett a sok versenyző közül. Az Apple újítása maga után vonta új iparágak megszületését, és egy új technológiai versenyt indított be a háttériparágakban is.

A polgári szabadság által lehetővé tett, s a verseny által kikényszerített innováció, a tudásbővülés az oka a középosztályok megállíthatatlan terjeszkedésének, aminek háttere a szaktudások burjánzása és szerepének növekedése.

Marx úgy képzelte, hogy gépesítés nyomán nő a tanulatlan és egyre primitívebb munkák aránya. Pont az ellenkezője következett be: nőtt az igény a magasan képzett, speciális szaktudással rendelkező munkavállalókra.

Ez pedig azt is jelentette, hogy nemcsak a munkavállalók versenyeznek egymással a munkahelyekért, leszorítva egymás bérét, hanem a munkáltatók is versenyeznek a munkavállalókért, egymásra ígérve, felverve a béreket.

Valójában a munkás is vállalkozó

A „szakmásodás”, azaz a specializáció és a szakmai tudások elválása erősíti a munkavállalók pozícióját a munkaerőpiacon, mert a munkaerőpiacot szakmai részpiacokra darabolja fel. A bérek emelkedésére pedig az ad lehetőséget, hogy az innovatív megoldások révén egyre több terméket lehet egyre olcsóbban lehet előállítani, s az ebből fakadó hasznon megosztozik a munkáltató (a „tőkés”) és a munkavállaló.

A mengeri logika szerint a munkavállaló munkavégző képességét szolgáltatásként értékesíti a piacon. Azonban

nemcsak a tőkések rendelkeznek tőkével. A munkavállalónak is van „tőkéje”. A munkavállaló legfontosabb tőkéje a saját munkavégző képessége, szaktudása, jó színvonalú munkavégzése, szorgos és jó hozzáállása a munkavégzéshez,

a rábízott feladatok jó elvégzése és jó híre, elismertsége, valamint a munkavégzés során kialakuló kapcsolathálója. A munkavállalón áll, hogy milyen mértékben növeli saját legfontosabb erőforrását, a munkavégzéshez szükséges humántőkéjét. Ha folyamatosan képzi és továbbképzi magát, jól és megbízhatóan dolgozik, akkor szaktudása és jó munkavégzése nyomán nő reputációja, elismertsége és kapcsolathálója.

Az, hogy a munkavállaló befektetése az adott pillanatban megtérül-e, vagy sem, az egyfelől a munkaerő-piaci helyzettől, a munkavállaló szolgáltatását igénybe vevő vállalkozó szubjektív értékítéletétől függ, másfelől pedig a munkavállaló ügyességétől és leleményességétől a béralku során. De a humántőke gondozása, a szaktudás és az elismertség növelése általában jó befektetés: értékesebb a főnökei szemében a munkahelyén belüli vagy az azon kívüli munkaerő-piacon.

Ezért

a munkavállalók a piaci alapon működő társadalomban olyan vállalkozóknak tekinthetőek, akik a munkaerő-piacon a saját humán erőforrásaik tőkéjével vállalkoznak.

Hogy mire jutnak, milyen munkavállalói karriert futnak be, milyen jövedelmet érnek el, sokban függ vállalkozói képességeiktől: részint hogy mennyire gondozzák saját munkavégzés során felhasználható humántőkéjüket, részint pedig, hogy mennyire leleményesek, és hogy felismerik-e a kínálkozó alkalmakat a továbblépésre.

A munkavállalók egyáltalán nem egy kiszolgáltatott tömeg arctalan tagjai, akiket a kényszer bármi elfogadására hajt. Minden egyes munkavállaló saját hozzáállásától is függ, hogy mennyit tanul, milyen munkát végez, mekkora autonómiát és tiszteletet ér el a munkahelyén, s esetleges meg nem becsülés esetén milyen eséllyel tud munkahelyet váltani, s társadalmi értelemben a középosztály részévé válni.

(folyt. köv.)

Ez a cikk a Carl Menger Intézet Marxról és a középosztályról szóló sorozatának második része. Az első részben arról volt szó, hogy hogyan jelentett Marx számára megoldhatatlan problémát a középosztály felemelkedése, a következő részben pedig a marxi osztályelemzésről lesz szó, szemben Max Weber és Menger osztályelemzésével.