Murray N. Rothbard: Monopólium és verseny (részlet)

Piaci verseny, állami monopólium

A „monopólium” és a „verseny” szavak jelentése ma más, mint régen volt.

A verseny a tizenhetedik, tizennyolcadik és tizenkilencedik században nem mást jelentett, mint versengést: más szóval rivalizálást, megpróbálni jobb árut vagy olcsóbb árakat kínálni a másiknál, az ágazat melletünk lévő szereplőjénél. A „versengés” a versenyzők cselekedeteire utal, és valójában ez az, amire az átlagember – vagy akár az üzletember is – gondol, amikor azt a szót hallja, hogy „verseny”.

Nagyon fontos, hogy a verseny lehet potenciális ugyanúgy, mint aktív.

Ha csupán egyetlen cég van egy ágazatban, akkor is lehet a verseny szigorának alanya, illetve elszenvedője, mert ha megemeli az árát, és visszafogja a termelést, jöhet egy másik vállalat, amely lekörözheti,

és akkor onnantól együtt kell élnie a másik céggel. És ha az üzletemberek valamit utálnak, az az új versenytársak megjelenése. Márpedig ha csökkentik a termelést, és megpróbálnak magasabb (monopol-) árakat szabni, a megnövekedett profitjuk bevonzza a további versenytársakat: megjelennek más tőkések a maguk új felszerelésével és gyáraival, azaz modernebb eszközökkel, mint ami a monopolárazással próbálkozó cégnek van.

Úgyhogy az üzletemberek fejében a potenciális verseny legalább olyan fontos, mint a tényleges verseny. Számolniuk kell a versengéssel, legyen az tényleges, potenciális vagy mindkettő.

Ezzel szemben

a monopólium jelentése a tizenhetedik század után az állam által garantált kizárólagos privilégium volt.

A „kizárólagos” azt jelenti, hogy „egy személynek”, „egy cégnek”, vagy „csak néhány cégnek”. Tehát – mondjuk – Anglia királya John Smithnek adta a játékkártyák előállításának monopóliumát. Ha valaki más is megpróbált kártyákat árulni, lekapcsolták (más szóval a többi kártyaárus „illegalitásba” vagy „törvények kívülre” került).

Miért tette ezt az állam? John Smith jól járt, a fogyasztók és a potenciális versenytársak rosszul. Tegyük fel, hogy a játékkártyáknak van egy adott ára és kínált mennyisége. Ezután azt mondják, hogy a kártyákat csak John Smith állíthatja elő. Ez azt jelenti, hogy a kínálati görbe balra tolódik, magyarán

a fogyasztókat rászorítják, hogy többet fizessenek a kevesebb kínált mennyiségért.

A többi versenytársat pedig – mindazokat, akik kártyákat gyártanának és árulnának, ha megengednék nekik – kiszorítják a piacról.

Akinek megéri, fizet érte: monopoljogok jó pénzért

Ha látsz egy állami beavatkozást, a kérdés, amit fel kell tenned, hogy ki járt jól és kinek a kontójára. Hogy ki kit? Vagyis ki hozott rosszabb helyzetbe kit az akármilyen állami intézkedés révén? Az előző példánkban

a haszonélvező John Smith, a játékkártyák monopolistája. A vesztesek a fogyasztók és a versenytársak, akik versenyeztek volna (azaz a kizárt versenyzők). De jól járt a király és a bürokráciája is.

Annak idején a király egyszerűen el tudta adni a monopólium jogát John Smithnek. John Smith megkapta a játékkártyák előállításának monopóliumát húsz évre; a király pénzt kapott ezért. Viszont a privilégium révén a király – vagy ma már inkább a kormányzat – bővíti a bürokráciát is, továbbá – John Smith személyében – egy politikai szövetségest is szerez. Ez pedig természetesen nemcsak a monopóliumok osztogatásakor történik meg, hanem a közbeszerzéseknél is, sőt lényegében minden állami szerződésnél.

Vegyük például a híres New York-i parkolási botrányt.[1] Az önkormányzat közbeszerzést írt ki, hogy a parkolási vétségeket elkövetők megtalálásához szükséges számítógép-technikát vegyenek. Két cég adott be pályázatot: a Motorola mint régi és nagynevű IT-vállalat, valamint egy kis, obskúrus cég, a CompuSource, amiről sohasem hallott még senki. A szerződést a CompuSource kapta meg. A CompuSource-nak nincs pénze, és nincsenek még számítógépei sem; miért ő nyerte a közbeszerzést? Mert Stanley Friedman, Bronx Demokrata Pártjának megbecsült vezetője volt a szerződés lobbistája. Friedman nem kapott pénzt, viszont a szerződés kibulizásáért cserébe többségi tulajdont szerzett a vállalatban: kapott 1,5 millió dollárnyi részvényt mint „jogi díjazást”. Ő lett a többségi részvényese egy korábban nem is létező vállalatnak, amit csak azért hoztak létre, hogy elnyerjék vele a közbeszerzést.

Ki járt jól? Aki elnyerte a megbízást (vagy privilégiumot), és a kormányzati tisztviselő. Akár a király csinálja, akár egy városi bürokrata, nagy különbség nincs:

az államnak hatalmában áll monopolisztikus privilégiumokat osztani – az emberek pedig megveszik tőle.

Ha például betiltják a rulettezést, de egy rendőrkapitány megengedi egy kaszinónak, hogy a körzetében nyitva maradjon, és cserébe részesül a hely profitjából, nem más történik, mint hogy a rendőrkapitány elad egy monopolisztikus privilégiumot. A monopólium a rulettasztal fenntartása az adott körzetben.

Ilyenek alkuk állandóan köttetnek: lényegében ez az, amit úgy neveznek, hogy „állami–ipari komplexum”. A honvédelem területén úgy hívják, „katonai–ipari komplexum”, de a dolog tágabb ennél. Állami–ipari komplexum ez, vagy állami–üzleti komplexum, esetleg állami–üzleti partnerség. Ha körülnézünk, látni fogjuk, hogy mennyire elterjedtek az ilyen kizárólagos privilégiumok: számtalan példát találunk rájuk a taxizástól kezdve a dereguláció előtti légiközlekedésig.

Egy államilag szervezett kartell története[2]

Mielőtt a légiközlekedést deregulálták volna [az USA-ban – a ford.], a ’30-as évektől egészen a ’80-as évekig létezett a Polgári Repülésügyi Hivatal (Civil Aeronautics Board, CAB). Csodás kis intézmény volt. Nem volt más, mint egy államilag szervezett kartell, azaz egy monopólium. A CAB-ot

a nagy légitársaságok lobbija hívta életre, és ugyanők adták lényegében az intézmény munkatársait is. Az ötlet az volt, hogy kizárják a versengő társaságokat, szétosszák egymás közt az egyes útvonalakra vonatkozó monopóliumokat, és hogy megszabják – azaz megemeljék – az árakat.

Például egy időben az utat New Yorkból Bostonba csak az Eastern Air Lines tehette meg. Ha bárki más megpróbált New Yorkból Bostonba repülni, lekapcsolták (más szóval törvényen kívüliként kezelték, és kizárták a CAB-ból). A CAB ún. kényelmi és szükségességi igazolásokat (certificate of convenience and necessity) osztogatott, ami alapján egy légitársaság az adott útvonalon repülhetett. Ha a CAB azt mondta, hogy „nem, te ott nem repülhetsz”, akkor nem tehetted meg. Nem volt szabad piac vagy szabad vállalkozás a légiközlekedésben. (Egy időben a Pan Am-hez tartozott az összes csendes-óceáni útvonal; azt hiszem, a Pan Am volt a republikánus légitársaság, míg a TWA volt a demokrata.)

Úgy is mondhatnánk, hogy a CAB egyfajta „jegyrendszert” jelentett. Az utak ki lettek osztva. Kizártak mindenkit, kivéve egy vagy két légitársaságot útvonalanként. A versenytől elzárták a fő – leginkább profitábilis – útvonalakat, és felverték az árakat.

Tudni kell, hogy legalább az 1950-es évekig nem létezett olyan, hogy „első osztály” és „turistaosztály”. Minden első osztály volt, és rendkívül drága is, legalábbis a kor viszonyaihoz képest. De – és ezt nem árt újra és újra hangsúlyozni –

a nagy vállalat nem feltétlenül tudja a versenyben legyőzni a kicsit. Néha a kis versenyzők hatékonyabbak.

Esetünkben pedig meg is jelentek kisebb légitársaságok, és elkezdték lekörözni a nagyokat, olcsóbb árakon kínálva kevésbé luxus szolgáltatásokat. Hősies kis légitársaságok voltak ezek, olyan nevekkel, mint Transamerica, Continental vagy Transcontinental. Ezeket hívták úgy, hogy „a szegény ember járatai”. És persze a CAB és a többi légitársaság szinte azonnal megjelent, és elkezdte korlátozni őket – végül pedig egyszerűen kiszorították őket az üzletből. Megmondták nekik, hogy többet nem repülhetnek. Így végződött a „transzamerikai”, a „transzkontinentális” és a többi társaság története.

Végül a dereguláció elkezdődött a Carter-adminisztráció vége felé, 1978-ban.

A szabályozás feloldása nyomán óriási változások történtek a légiközlekedésben. Néhány társaság csőbe ment; mások hirtelen előbukkantak mint új és hatékony versenyzők,

például a People’s Express a maga olcsó áraival. Másfelől az ember nem lehetett biztos, hogy mikor szállnak fel a társaság gépei, mert meg kellett várni a kifutón, amíg jött elég utas [ilyen volt a menetrend nélküli légitársaság vagy „non-sched” – a ford.]. És akkor az ember látta, hogy ezzel fizet az alacsonyabb árért – és szabadon eldönthette, hogy akarja-e ezt.

***

A történelemben minden kartell felbomlott a szabadpiacon, méghozzá elég gyorsan, általában egy-két éven belül. A kartelleknek fel kell bomlani. Az egyetlen dolog, ami egyben tarthat egy kartellt, az az állami beavatkozás: az állam törvényben rögzíti a kartellt, s ennek nyomán az árakat magasan, a termelést korlátozottan, a belépni szándékozó versenytársakat pedig kívül tudják tartani. Ez a kötelező kartell, amikor belép az állam, és előírja a szereplőknek, hogy kartellként működjenek. És lényegében az állam, amiben élünk: egy kartellizáló állam, ahol a kormányzat beavatkozik, hogy a legkülönbözőbb ágazatokban próbáljon meg monopóliumokat teremteni.

Ez a cikk a Carl Menger Intézet monopóliumról szóló sorozatának harmadik része. Az első rész a monopóliumok szabad piacon való kialakulásának tévhitéről szólt, a második rész a technológiai piacokról és a techóriások (Amazon, Facebook stb.) szabályozásáról. A következő, befejező rész témája pedig az lesz, milyen gazdasági hatása van az állami privilégiumok osztogatásának Magyarországon.

A szöveg a Menger Intézet számára összeállított részlet Murray N. Rothbard 1986-ban, a New York Polytechnic University közgazdasági kurzusán tartott előadásából, melynek szerkesztett leirata a The Rothbard Reader c. könyvben jelent meg. Fordította Madlovics Bálint.


[1] A botrány 1986-ban tört ki, és egybeesett Rothbard előadásával (eredetileg úgy is hivatkozik rá, mint „most zajló” botrány). (A ford.)

[2] A következő szakasz az eredeti, jóval hosszabb szöveg második feléből származik, és az ottani esetleírásnak is csak rövidített változata. (A ford.)

14 thoughts on “Murray N. Rothbard: Monopólium és verseny (részlet)

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: