Nathaniel Branden: A szabadpiac okozta az 1929-33-as válságot? Közkeletű tévhitek a kapitalizmusról

Egy szabadpiaci kapitalista rendszerben elkerülhetetlenek az időről időre bekövetkező válságok?

Jellemző a kapitalizmus ellenfeleire, hogy olyan bűnöket rónak fel neki, amelyeket valójában nem a kapitalizmus, hanem az államizmus követett el: amelyeket kizárólag az tesz lehetővé, hogy az állam beavatkozik a gazdaságba.

Korábban beszéltem már ezen érvelés egyik kirívó példájáról: amikor azzal vádolják a kapitalizmust, hogy kényszerítő monopóliumokat hoz létre. Azonban a leghírhedtebb példa mégis az, hogy a kapitalizmus – természeténél fogva – elkerülhetetlenül időszakos válságokba torkollik.

Az államisták újra és újra elmondják, hogy a válságok (az úgynevezett üzleti ciklus, vagy a „fellendülés–összeomlás” ciklusa) szerves része a laissez-faire rendszerének, és hogy

az 1929-es nagy gazdasági válság volt a szabályozatlan, szabadpiaci gazdaság bukásának végső bizonyítéka. Mennyi igazság van ebben?

A szabadpiacban van biztosíték, hogy a gazdaság ne égjen ki…

A válság a termelés és kereskedelem széleskörű visszaesését jelenti. A termelő kibocsátás, a befektetések, a foglalkoztatottság és a tőkeeszközök (gyárak, gyártósorok stb.) értéke meredeken lezuhan. Az üzleti élet szokásos ingadozásai vagy az ipari növekedés fokának ideiglenes visszaesése még nem jelentenek válságot. A válság országos, nagymértékű összeomlása az üzleti tevékenységeknek, amihez a tőkeeszközök értékének általános csökkenése párosul.

Nincs semmi a szabadpiaci gazdaság természetében, ami ilyen eseményeket indukálna. A népszerű magyarázatokat –  hogy a válságot a „túltermelés”, az „alulfogyasztás”, a monopóliumok, az élőmunkát kiváltó technikák alkalmazása, az egyenlőtlenség, túlzott tőkefelhalmozás stb. váltotta ki – számtalanszor cáfolták már, mint téveszméket.[1]

A gazdasági tevékenységek kiigazítása, a tőke és a munka egyik ágazatból a másikba történő áramlása a körülmények változása okán a kapitalizmus állandó folyamata. Hozzátartozik a mozgáshoz, a növekedéshez és a fejlődéshez, amelyek a kapitalizmust jellemzik. De mindig van lehetőség vállalkozni és profitot szerezni egyik vagy másik ágazatban, mindig van igény és kereslet a termékek iránt, és ami változhat, az pusztán az, hogy mely termékeket lehet a legnagyobb haszonnal előállítani.

Bármely ágazatban megeshet, hogy a kínálat meghaladja a keresletet az összes többi létező kereslet viszonylatában. Ebben az esetben az árak, a profitok, a befektetések és a foglalkoztatottság mind leesnek abban a konkrét ágazatban; a tőke és a munka átáramlik máshova, ahol nagyobb hasznot érhet el. Az ilyen ágazat stagnálni kezd az igazolatlan – azaz gazdaságtalan, veszteséges és improduktív – befektetések nyomán.

Egy szabad gazdaságban, amely az aranystandardon alapul, az ilyen improduktív befektetések nagyban korlátozottak; nincs lehetőség rá, hogy az egész országot elárasszák a korlátok nélküli, igazolatlan kockázatos vállalkozások.

Egy szabad gazdaságban a pénz és az üzletek működéséhez szükséges hitel kínálatát objektív gazdasági tényezők határozzák meg. A bankrendszer az, amely a gazdasági stabilitás őrének szerepét játssza. A pénzkínálat irányításának elvei úgy működnek, hogy meggátolják a széleskörű igazolatlan befektetéseket.

A legtöbb vállalat a tevékenységét – legalább részben – bankhitelek révén finanszírozza. A bankok a befektetési klíringház szerepét töltik be, olyan vállalkozásokba fektetve az ügyfeleik megtakarításait, amelyek a legnagyobb sikerrel kecsegtetnek.

A bankoknak nincs korlátlan forrásuk a hitelezésre; az általuk kihelyezhető hitel mennyiségét korlátozza az aranytartalékaik mennyisége.

Hogy sikeresek maradjanak, profitot érjenek el, s ezáltal magukhoz csábítsák a befektetők megtakarításait, a bankoknak megfontoltan kell hitelezniük: azokat a vállalatokat kell megtalálniuk, amelyeket a leginkább megalapozottnak és potenciálisan jövedelmezőnek találnak.

Ha egy adott időszakban elszaporodnak a kockázatos vállalkozások, a bankok pedig korábban nem látott számú hitelkérelemmel szembesülnek, akkor – mivel a pénz egyre korlátozottabb mértékben áll csak rendelkezésre – vagy (a) megemelik a kamatokat, vagy (b) még jobban megvizsgálják a hitelkérelmeket, még szigorúbb feltételeket szabva arra, hogy mi számít igazolható befektetésnek. Ennek eredményeként nehéz forrásokhoz jutni, és az üzleti befektetések ideiglenes csökkenését, visszaesését tapasztaljuk. A vállalkozók gyakran nem kapják meg az általuk kívánt kölcsönt, és emiatt vissza kell fogniuk a növekedésüket. A részvényvásárlások – amik a befektetőknek a cégek jövőbeli hozamára vonatkozó várakozásait tükrözik – ugyancsak csökkennek; a túlértékelt részvények ára leesik. A gazdaságtalan tevékenységet folytató üzletek, amelyek immár nem tudnak további hitelhez jutni, kénytelenek lesznek bezárni; abbamarad a termelőtényezők pazarlása, és a gazdasági tévedéseket felszámolják.

Legrosszabb esetben a gazdaság enyhe recessziót tapasztalhat,

vagyis egy kis mértékű általános visszaesést a befektetés és a termelés terén.

…aztán az állam megpatkolta a biztosítékot

Egy szabályozatlan piacon a korrekciók viszonylag hamar végbemennek, utána pedig a termelés és a befektetés újra szárnyra kaphat. Az ideiglenes visszaesés nem káros, hanem előnyös: a gazdasági rendszer hibáktól való megtisztulásának folyamatát képviseli, a betegség legyűrését és az egészségessé válást.

Az ilyen recessziók jelentős hatást gyakorolhatnak néhány ágazatban, de nem tesznek tönkre egy egész gazdaságot. Az országos visszaesés, mint amilyen az Egyesült Államokban történt a ’30-as években, nem lett volna lehetséges egy teljesen szabad társadalomban. Ami lehetővé tette, az csupán az állam gazdaságba történő beavatkozása volt – vagy még pontosabban az, hogy az állam manipulálta a pénzkínálatot.

Lényegét tekintve

az állami politika nem másról szólt, mint a szabad gazdaságban és bankrendszerben meglévő szabályozók elaltatásáról,

mellyel megteremtették az elszabaduló kockázatos befektetések és az azokat követő gazdasági összeomlás lehetőségét.

A gazdaságba való valamennyi beavatkozás azon a hiten alapszik, hogy a gazdaság törvényeinek nem kéne működniük, hogy az ok és az okozat elvei felfüggeszthetők, hogy a létezésben minden „rugalmas” és „alakítható”, kivéve a bürokraták akaratát, mert az mindenható; a valóság, a logika és a közgazdaságtan nem állhat az utunkba.

Ez volt a kimondatlan alapelv, ami elvezetett az amerikai központi banki rendszer (Federal Reserve System, FED) 1913-as felállításához – egy olyan intézményhez, ami (komplex és gyakran indirekt eszközök révén) irányíthatja az egyes bankokat az egész ország területén. A FED azt a célt tűzte ki maga elé, hogy felszabadítsa a bankokat a saját egyéni tartalékaik által rájuk kényszerített „korlátozásoktól”, azaz felszabadítsa őket a piac törvényei alól – és hogy kormányzati hivatalnokok jogába utalja, hogy eldöntsék, mikor mennyi hitel álljon rendelkezésre a gazdaságban.

Az „olcsó pénz” politikája volt ezen hivatalnokok vezérlő elve és célja: a bankokat többé ne korlátozza a hitelkihelyezésben az aranytartalékaik mértéke;

a kamatok ne emelkedjenek a több kockázatos befektetés és a forrásokkal szemben támasztott egyre növekvő kereslet nyomán. Hitel legyen mindig – amíg és hacsak a FED nem dönt másként.[2]

A kormányzat érvelése szerint azzal, hogy kiveszik a pénz és a hitel feletti irányítást a magánbankárok kezéből, s innentől a hitelkínálatot a saját akaratuk szerint szűkíthetik vagy bővíthetik (más megfontolásoktól vezérelve, mint amik az „önző” bankárokat hajtják), lehetségessé válik – más állami beavatkozásokkal összhangban – a befektetések irányítása, illetve hogy biztosítsák a gyakorlatilag folyamatos prosperitást. Számos bürokrata gondolta úgy, hogy az állam képes a gazdaságot végtelen felívelésben tartani.

Alan Greenspan örökbecsű metaforájával élve:

ha a laissez-faire kapitalizmusban a bankrendszer, illetve a forrásokhoz való hozzájutás elvei játsszák a biztosíték szerepét, nehogy rövidzárlatot kapjon a gazdaság – akkor a kormány a FED-en keresztül megpatkolta a biztosítékot. Végül pedig a teljes hálózat leégett: ez volt az 1929-es összeomlás.

Az 1920-as évek: az amerikai gazdaság túlfutása és kiégése

A ’20-as évek nagy részében a kormány arra kötelezte a bankokat, hogy a kamataikat tartsák mesterségesen és gazdaságtalanul alacsonyan. Ennek eredményeképp a pénz valósággal ömlött a legkülönbözőbb kockázatos vállalkozásokba. 1928-ra a veszély jelei egyértelműen megjelentek: burjánztak az igazolatlan befektetések, a részvényeket pedig folyamatosan túlértékelték. A kormány úgy döntött, figyelmen kívül hagyja ezeket a veszélyjelzéseket.

Egy szabad bankrendszer kénytelen lett volna – gazdasági szükségszerűség folytán – lefékezni az elszabaduló kockázatos befektetéseket. A hitelek és a befektetések egy ilyen esetben drasztikusan visszaestek volna; a veszteséges befektetéseket eszközlő bankok, az improduktívnak bizonyult vállalkozások, és mindazok, akik velük üzleteltek pedig viselték volna a következményeket – de a történetnek itt lett volna a vége; az ország egésze nem állt volna le. Viszont a szabad bankrendszer „anarchiáját” felszámolták, hogy a „felvilágosult” állami tervezés léphessen a helyére.

A fellendülés és az elszabaduló kockázatok – melyek minden komoly válság előfutárai – gond nélkül terjedhettek, s a hibás befektetések és kalkulációk idővel az egész ország gazdasági struktúráját behálózták.

Az emberek gyakorlatilag mindenbe befektettek, és egyik napról a másikra gazdagodtak meg – papíron. A profitokat a cégek jövőbeli hozamairól szóló, vadul eltúlzott értékelések alapján számították. Gátlástalanul ontották a hiteleket, abban a reményben, hogy valahogy egyszer javak is lesznek majd mögöttük. Olyan ez, mint az ember, aki sorban fedezetlen csekkeket ad ki, és azzal számol, hogy majd valahogy összeszedi a szükséges pénzt, és elhelyezi a bankban, még mielőtt valaki megpróbálná beváltani a csekkjeit.

De A azonos A-val – és a valóság nem végtelenül rugalmas. 1929-ben az ország gazdasági és pénzügyi struktúrája lehetetlenül törékennyé vált. Amikor a kormány végül és eszeveszetten megemelte a kamatokat, már késő volt. Kétséges, hogy bárki meg tudná biztosra mondani, hogy mely események indították el először a válságot, de nem is számít: az ütközés elkerülhetetlenné vált; számtalan esemény meg tudta volna húzni a ravaszt. De

ahogy elterjedt az első bank- és üzleti csőd híre, bizonytalanság söpört végig az országon a rémület egyre nagyobb hullámaiban.

Az emberek elkezdték eladni a részvényeiket, remélve, hogy még haszonnal tudják elhagyni a piacot, vagy hogy pénzt tudnak szerezni azokra a hitelekre, amikről a bank hirtelen szólt, hogy vissza kéne őket fizetni; és mások, akik ezt látták, aggódva elkezdték eladni a saját részvényeiket; és gyakorlatilag egyik napról a másikra

kártyavárként dőlt össze a tőzsde, az árak zuhantak, az értékpapírok elértéktelenedtek, mindenkit felszólítottak a hitelek visszafizetésére (bár sokat nem tudtak visszafizetni), a tőkeeszközök értéke brutálisan leesett, egész vagyonok váltak semmivé, és 1932-re az üzleti tevékenységek gyakorlatilag leálltak. Az okság törvénye megbosszulta magát.

Ez volt lényegében az 1929-es válság oka és természete.

A történet az egyik legszebb illusztrációja a „terv-” gazdaság katasztrofális következményeinek. Egy szabad gazdaságban, amikor egy egyén, egy üzletember téves gazdasági döntést hoz, ő (és esetleg még azok, akik vele közvetlen kapcsolatban vannak) viseli a következményeket; egy irányított gazdaságban, amikor a központi tervező hoz téves gazdasági döntést, a következményeket az egész ország sínyli meg.

De nem a FED, nem a kormányzati beavatkozás vitte el a balhét az 1929-es válságért – hanem a kapitalizmus. A szabadságnak megvolt az esélye, de elbukott– kiabálta minden rendű és rangú államista. Azon néhány gondolkodó hangját pedig, akik rámutattak a rémtettek valódi okára, elnyomták a kapitalizmus, az üzletemberek és a profithajsza ellen intézett vádbeszédek.

A New Deal és a válság elnyújtása

Ha az emberek megértették volna, hogy mi okozta a válságot, sok későbbi szenvedéstől kímélhették volna meg magukat. A válságot több tragikusan felesleges évvel elnyújtotta ugyanaz a rossz, ami okozta: az állami irányítás és szabályozás.

A közkeletű hiedelemmel ellentétben a szabályozások már jóval a New Deal előtt elkezdődtek; az 1920-as években a vegyes gazdaság már megszokott eleme volt az amerikaiak életének. De az államizmus felé vezető trend felgyorsult a Hoover-adminisztráció alatt – a Roosevelt-féle New Deal megjelenésekor pedig korábban soha nem látott sebességbe kapcsolt. A válság lezárásához szükséges gazdasági kiigazításokat fojtogató szabályozásokkal, megemelt adókkal és munkaügyi törvénykezéssel gátolták. Ez utóbbi erővel megemelte a munkabéreket egy igazolhatatlanul magas szintre, így növelve az üzletemberek költségeit egy olyan időszakban, amikor pont esnie kellett volna a költségeknek, hogy a beruházás és a termelés talpra állhasson.

Az Országos Ipari Helyreállítási törvény, az Országos munkaügyi törvény (Wagner-törvény) és a letérés az aranystandardról – amivel a kormányzat fejest ugrott az inflációba és a költségvetési költekezésbe – csupán három

a számos katasztrofális intézkedés közül, amiket a New Deal során vezettek be, egytől egyig azzal a kimondott céllal, hogy az országot kivezessék a válságból; csak az ellenkező hatást érték el.

Mint Alan Greenspan rámutat a „Részvényárak és tőkeértékelés” c. előadásában,[3] a gazdasági helyreállás gátját nem kizárólag a New Deal során elfogadott intézkedések jelentették; még károsabb volt a bizonytalanság általános légköre, amit a kormányzat keltett. Az emberek nem tudták, hogy milyen törvény vagy szabályozás fog egyik pillanatról a másikra a fejükre esni; képtelenség volt előre látni a kormányzati politika hirtelen irányváltásait; nem volt lehetőség hosszú távra tervezni.

Hogy cselekedni és termelni tudjanak, az üzletembereknek tudásra van szükségük és a racionális kalkuláció lehetőségére, nem pedig „hitre” vagy „reményre” – különösen nem arra a „hitre” vagy „reményre”, amit egy bürokrata kiszámíthatatlan ötletelésébe vetnének.

Bármi, amit üzleti tevékenységnek nevezhetünk, a New Deal alatt 1937-re lényegében összeomlott abban a bizonytalanságban, ami a kormány következő lépéseit övezte. A munkanélküliség több mint 10 millióra emelkedett, a gazdasági aktivitás pedig csaknem az 1932-ben, a válság legrosszabb évében elért mélypontnak a szintjére zuhant.

Hozzátartozik a New Deal hivatalos mitológiájához, hogy Roosevelt „hozott ki bennünket a válságból”. És végül hogyan „oldódott” meg a válság? Az államisták szükségállapotban leginkább szeretett eszköze: a háború révén.

Tanuljunk a történelemből!

Az 1929-es tőzsdei összeomlás által berobbantott válság nem az első válság volt Amerika történetében, bár összehasonlíthatatlanul súlyosabb volt, mint a korábbiak közül bármelyik. Ha valaki szemügyre veszi a korábbi válságokat, ugyanazt az okot és közös nevezőt fogja mindenhol találni: így vagy úgy, ezzel vagy egy másik eszközzel, de a kormányzat manipulálta a pénzkínálatot. Jellemző az állami beavatkozások terjedésére, hogy

a FED-et eredetileg pont a korábbi válságok ellenében hozták létre – amelyek maguk is állami monetáris manipuláció termékei voltak.

Egy gazdaság pénzügyi mechanizmusa az üzleti tevékenység törékeny középpontja: a valódi szíve. Nincs más terület, ahol az állami beavatkozás ilyen nagyon katasztrofális következményeket tudna generálni. Az üzleti ciklusokról, illetve azoknak a pénzkínálat kormányzati manipulációjához fűződő kapcsolatáról lásd Ludwig von Mises Human Action (Emberi cselekvés) c. könyvét.

A történelem egyik legszembetűnőbb tanulsága, hogy az emberek képtelenek tanulni belőle. Lásd a jelenlegi adminisztráció intézkedéseit.[4]

Ez a cikk a Carl Menger Intézet válságokról szóló sorozatának első része. A következő részben a 2008-as válságról lesz szó az osztrák közgazdasági iskola válságelméletének tükrében, majd a koronavírus-válság hatásaival fogunk foglalkozni.

Az eredeti írás Nathaniel Branden „Common Fallacies About Capitalism” c. tanulmányának részlete, mely a Capitalism: The Unknown Ideal c. könyvben jelent meg. Fordította Madlovics Bálint.

---

[1] Lásd ennek kapcsán Carl Snyder, Capitalism the Creator (New York: The Macmillan Company, 1940).

[2] Lásd Benjamin M. Anderson, Economics and the Public Welfare (Princeton, New Jersey: D. Van Nostrand Co., 1949). Ez legjobb könyv az Egyesült Államok pénzügyi és gazdasági történelméről 1914 és 1946 között.

[3] Alan Greenspan, „Stock Prices and Capital Evaluation”, Proceedings of the Business and Economic Statistics Section, American Statistical Association, 1959, 14–26. o.

[4] Branden írása 1962 augusztusában jelent meg, így az akkor regnáló John F. Kennedy kormányzatára gondolt. Mindazonáltal a megállapítása ugyanúgy áll a Biden-adminisztrációra is. (A ford.)