Az árak – vagy más szóval a cserében szereplő javak mennyiségei – bármennyire hatnak is érzékszerveinkre, és ezért a tudományos megfigyelés leghétköznapibb tárgyát képezik, nem jelentenek mást, mint a csere gazdasági jelenségének lényegét. Ez valójában annak köszönhető, hogy a csere révén a két cserepartner szükségleteinek kielégítése jobban biztosított. A gazdasági élet szereplői arra törekednek, hogy a lehető legnagyobb mértékben javítsák a gazdasági helyzetüket. Ebből a célból indítják meg általában a gazdasági tevékenységüket, és ebből a célból cserélnek javakat is, ahol ez lehetséges. Maguk az árak azonban csupán véletlenszerű jelenségek, az emberi gazdaságok közötti gazdasági egyensúly jelzései.
Ha két mozdulatlan állóvíz között, amelynek szintje eltérő, megnyitjuk a zsilipeket, azok addig hullámzanak, amíg a vízszint végül ismét kiegyenlítődik. Ezek a hullámok azonban csak tünetei azoknak az erőknek, amelyeket gravitációnak és tehetetlenségnek nevezünk. A javak árai, a javak tulajdonjogának a gazdálkodók közötti kiegyenlítődésének e tünetei is ilyen hullámokra hasonlítanak. Az erő, amely a felszínre hozza őket, minden gazdasági mozgás végső és általános oka, az emberek azon törekvése, hogy szükségleteiket a lehető legteljesebben kielégítsék, gazdasági helyzetüket javítsák. Bár az árak az egész folyamat egyetlen érzékszervileg tapasztalható jelenségei, mivel mennyiségük pontosan mérhető, és mivel a mindennapi élet megszakítás nélkül a szemünk elé tárja őket, nyilvánvaló hiba volna nagyságukat a csere lényegi elemének tekinteni, és e hiba további következményeként a cserében megjelenő javak mennyiségét egyenértékűnek tekinteni.
Ez tudományunk számára azt a felmérhetetlen hátrányt hozta magával, hogy az árjelenségek kutatói arra a megoldásra kényszerültek, hogy két árumennyiség állítólagos egyenlőségét[1] más okokra vezessék vissza, és hogy egyesek az e javakra fordított munka egyenlő mennyiségében, mások az egyenlő termelési költségekben keresték ugyanazt. Még az a vita is felmerült, hogy az árukat azért adják-e egymásért cserébe, mert egyenértékűek, vagy az áruk azért egyenértékűek, mert egymásért cserébe adják őket, miközben két árumennyiség értékének ilyen egyenlősége (objektív értelemben vett egyenlősége) sehol sem létezik a valóságban.
A fenti elméletek alapjául szolgáló hiba azonnal nyilvánvalóvá válik, ha megszabadulunk attól az egyoldalúságtól, amely eddig az árjelenségek megfigyelése során megfigyelhető volt. Egyenértékűnek (a szó objektív értelmében) csak olyan árumennyiségeket lehetett nevezni, amelyek egy adott pillanatban bármilyen módon átválthatók voltak, így ha az egyiket felajánlották, a másikat meg lehetett érte szerezni, és így fordítva. Az ember gazdasági életében azonban sehol sem találunk ilyen ekvivalenseket. Ha ugyanis ebben az értelmében véve léteznének egyenértékűségek, nem lenne érthető, hogy miért ne lehetne minden cserét, amíg a konjunktúra változatlan, visszafordítani. Tegyük fel, hogy A a házát B-nek adta a földbirtokáért cserébe, vagy 20 000 tallérért. Nos, ha a fenti áruk a csereügylet révén a szó objektív értelmében egyenértékűvé váltak volna, vagy már a csere előtt is azok lettek volna, nem lenne érthető, hogy a két cserepartner miért ne lenne hajlandó a csere azonnali visszavonására, – miközben a tapasztalat azt tanítja, hogy ilyen esetben általában egyikük sem adná beleegyezését egy ilyen megállapodásba.
Ugyanez a megfigyelés a legfejlettebb forgalmi viszonyok között is megtehető, még a legforgalmasabb áruk tekintetében is. Próbáljon meg gabonát vagy inkább értékpapírokat vásárolni a gabonapiacon vagy az értékpapírtőzsdén, és eladni azokat, mielőtt a konjunktúra megváltozna, vagy eladni egy árut, és ugyanabban a pillanatban vásárolni, és könnyen arra a következtetésre fog jutni, hogy a különbség, amely a kereslet és az ajánlat idején érvényesülő árak között fennáll, nem puszta véletlen, hanem a nemzetgazdaság általános jelensége.
Olyan javak, pl. egy pénzösszeg és egy másik gazdasági jószág mennyisége, amelyeket tetszés szerint el lehetne cserélni egymásra, mind vételben, mind eladásban, egyszóval a szó objektív értelmében vett ekvivalensek, tehát nem léteznek – még egy bizonyos piac és egy bizonyos időpont tekintetében sem -, sőt, ami sokkal fontosabb, az árucseréhez és általában az emberi érintkezéshez vezető okok mélyebb megértése arra tanít bennünket, hogy az ilyen ekvivalenseket magának a kapcsolatnak a természete teljesen kizárja, és a valóságban egyáltalán nem is létezhetnek.
Egy helyes árelméletnek tehát nem lehet az a feladata, hogy megmagyarázza két árumennyiség állítólagos, de valójában sehol sem létező “értékegyenlőségét”, amely feladatban az érték szubjektív jellegét és a csere természetét teljesen félreértik, hanem annak bemutatására kell irányulnia, hogy a gazdálkodó emberek “szükségleteik minél teljesebb kielégítésére irányuló törekvésükben” hogyan jutnak arra, hogy javakat, pontosabban azok bizonyos mennyiségeit egymásért cseréljék.
1.§ Az árak kialakulása az elszigetelt cserében
Az előző fejezetben láttuk, hogy a gazdasági jószágcsere lehetősége ahhoz a feltételhez kapcsolódik, hogy egy gazdasági szubjektum rendelkezésére álljanak olyan javak, amelyek értéke alacsonyabb, mint egy másik gazdasági szubjektum rendelkezésére álló más javaké, míg az utóbbi esetben az értékelés fordított arányának kell bekövetkeznie. Ez azonban már egy szigorúan meghúzott határ, amelyen belül az árképzésnek minden esetben meg kell történnie.
Ha például feltételezzük, hogy 100 mérő gabona ugyanannyit ér A számára, mint 40 mérő bor, biztos, hogy A semmilyen körülmények között nem lesz hajlandó 100 mérő gabonánál többet adni ezért a bormennyiségért cserébe, mivel egy ilyen csere után rosszabbul lenne ellátva, mint előtte; sőt, csak akkor egyezik bele a cserébe, ha ezáltal jobban el tudja látni szükségleteit, mint a csere nélkül. Ezért csak akkor hajlandó bort cserélni a gabonájáért, ha 40 mérő borért kevesebb mint 100 mérő gabonát kell adnia. Bármennyi is lesz a 40 mérő bor ára A gabonájának bármely más gazdasági szereplő borára történő esetleges cseréje esetén, az biztos, hogy esetünkben – már csak A gazdasági helyzete miatt is – nem érheti el a 100 mérő gabonát.
Ha most A nem talál más gazdasági szereplőt, aki számára a 100 mérőnél kisebb mennyiségű gabona nagyobb jelentőséggel bír, mint a 40 mérő bor, akkor egyáltalán nem lesz képes gabonáját borra cserélni, mivel akkor a szóban forgó áruk tekintetében a gazdasági csere alapjai nem léteznek számára. Ha azonban A talál egy második gazdasági alanyt, B-t, akinek például 80 mérő gabona ugyanolyan nagy értéket képvisel, mint 40 mérő bor, akkor – feltéve, hogy a két szóban forgó alany felismeri ezt a kapcsolatot, és a csere megvalósulásának nincsenek akadályai – A és B számára a gazdasági csere feltétele valóban fennáll, de ezzel egyidejűleg az árképzésnek egy második határa is adott. Ha ugyanis A gazdasági helyzetéből az következik, hogy 40 mérő bor árának kisebbnek kell lennie, mint 100 mérő gabonának, (mivel különben nem származna gazdasági haszna a csereügyletből), akkor B gazdasági helyzetéből az következik, hogy 40 mérő boráért 80 mérőnél nagyobb mennyiségű gabonát kell felajánlani. Bármennyi is lesz 40 mérő bor ára az A és B közötti gazdasági csere során, az biztos, hogy azt 80 és 100 mérő gabona között kell kialakítani, és minden esetben 80 mérő gabona felett és 100 mérő gabona alatt.
Nem nehéz belátni, hogy A a fenti esetben jobban gondoskodna szükségletei kielégítéséről, még akkor is, ha a 40 mérő borért 99 mérő gabonát adna, mint ahogy másfelől B is gazdaságosan kívánna cselekedni, ha a 40 mérő borért cserébe csak 81 mérő gabonát fogadna el. Mivel azonban a jelen esetben mindkét gazdasági alany számára lehetőség nyílik egy sokkal nagyobb gazdasági előny kihasználására, mindegyikük törekvése arra irányul, hogy ebből a gazdasági előnyből a lehető legtöbbet megszerezze. Ez az a jelenség, amit az életben alkudozásnak nevezünk. Mindkét cserepartner igyekszik majd minél nagyobb részesedést szerezni a csere lehetőségének kihasználásából származó gazdasági haszonból, és még a szóban forgó haszonból való olcsó részesedés megszerzésére törekedve is hajlamos lesz minél magasabb árakat követelni, minél kevésbé ismeri a másik cserepartner gazdasági helyzetét és azt a végső határt, ameddig az utóbbi képes elmenni.
De mi lesz ennek az árháborúnak a számszerű eredménye?
Az biztos, mint láttuk, hogy 40 mérő bor ára magasabb lesz, mint 80, és alacsonyabb, mint 100 mérő gabona ára. De ugyanilyen biztosnak tűnik számomra az is, hogy a cserepartnerek eltérő egyéniségétől, az üzleti életre vonatkozó nagyobb vagy kisebb ismereteiktől és a másik fél helyzetétől függően a csere eredménye néha inkább az egyik, néha inkább a másik fél javára fog alakulni. Mivel azonban az általános elvek megállapításánál nincs okunk feltételezni, hogy a két fél közül az egyik vagy a másik gazdasági hatékonysága túlsúlyban van, vagy hogy az egyéb körülmények kedvezőbbek az egyiknek, mint a másiknak, megengedjük, hogy gazdaságilag egyformán hatékony egyének és egyenlő egyéb körülmények feltételezése mellett általános szabályként megállapítsuk, hogy mindkét fél törekvései megbénítják egymást, és következésképpen a két szélsőség árai, amelyeken belül helyezkednek el, szintén különbözni fognak, és következésképpen az árak is egyformán távol maradnak attól a két szélsőértéktől, amelyen belül kialakulhatnak.
A mi esetünkben tehát egy 40 mérőnyi bormennyiség ára, amelyben a két kereskedő végül megegyezik, minden esetben a 80 és 100 mérőnyi gabona határán belül lesz, azzal a további megszorítással, hogy minden körülmények között 80 mérőnél magasabb és 100 mérőnél alacsonyabb lesz. Ami azonban az e határokon belüli rögzítését illeti, az – minden más körülmény változatlansága mellett – 90 mérő gabonát tesz ki, anélkül, hogy – ha az imént említett feltétel nem áll fenn – a más árakon történő csere, de a fenti határokon belül, gazdaságilag kizárt lenne.
Az árak kialakulásáról egy esetben mondottak ugyanúgy vonatkozik minden más esetre is. Ahol a gazdasági csere alapjai két gazdasági alany között két jószág tekintetében léteznek, ott magának a kapcsolatnak a természete ad bizonyos határokat, amelyeken belül az árképzésnek meg kell történnie, ha az árucserének egyáltalán gazdasági jelleget akarunk adni. Ezeket a határokat a csereáruk különböző mennyiségei adják, amelyek a két fél számára egyenértékűek (szubjektív értelemben egyenértékűek). (A fenti példánkban például 100 mérő gabona 40 mérő bornak felel meg A számára, 80 mérő gabona ugyanennyi bornak felel meg B számára). Ezeken a határokon belül azonban az árképzés a két egyenérték átlaga felé tendál (a fenti esetben a 90 mérő gabona felé, mivel az 80 és 100 mérő átlaga).
A gazdasági csere során kicserélt javak mennyiségét tehát pontosan meghatározza az adott gazdasági helyzet, és még ha az emberi önkénynek van is itt bizonyos mozgástere, azáltal, hogy bizonyos határokon belül különböző mennyiségű javak cserélhetők, anélkül, hogy a szóban forgó csereügyletek elveszítenék gazdasági jellegüket, éppoly biztos, hogy a legtöbb esetben megbénul a felek azon kölcsönös törekvése, hogy a csereügyletből a lehető legnagyobb hasznot húzzák, és így az árak a fent említett átlag felé tendálnak. Ha egyéni vagy egyéb tényezők merülnek fel azokban a külső körülményekben, amelyek között a két gazdasági szereplő a csereügyletet végrehajtja, az árak a fent meghatározott határokon belül eltérhetnek természetes középértéküktől anélkül, hogy a csereügyletek emiatt elveszítenék gazdasági jellegüket. Ezek az eltérések azonban nem gazdasági jellegűek, hanem egyéni vagy különleges külső okokra vezethetők vissza, amelyeknek semmilyen gazdasági jellege nincs.
2. §Az árak kialakulása a monopolkereskedelemben
Az előző szakaszban az árak kialakulásának és a javak elosztásának szabályszerűségére utaltunk, először azt a legegyszerűbb esetet vizsgálva, amikor két gazdasági szereplő közötti árucsere más személyek gazdasági tevékenységének befolyása nélkül zajlik. Ez az eset, amelyet elszigetelt cserének nevezhetünk, az emberi érintkezés leggyakoribb formája a kulturális fejlődés kezdetén, később is megőrzi jelentőségét a gyéren lakott, gyengén fejlett kultúrájú vidékeken, és még fejlett gazdasági körülmények között sem teljesen kizárt, mert még egy magasan fejlett nemzetgazdaságban is megfigyelhetjük mindenütt, ahol olyan javak cseréjére kerül sor, amelyek értéke két gazdasági szereplőre korlátozódik, vagy más sajátos körülmények gazdaságilag elszigetelik a két cserélőt.
Minél magasabbra fejlődik azonban egy nép kultúrája, annál ritkábban fordul elő, hogy a gazdasági árucsere alapjai csak két gazdasági szereplő számára léteznek. A-nak például van egy lova, amelynek értéke számára megegyezik 10 mérő gabona értékével, amely újonnan a rendelkezésére állna, így jobban el lenne látva szükségleteinek kielégítése, ha ezt az állatot akár 11 mérő gabonára is elcserélné. B gazda számára viszont, akinek nagy gabonakészlete van, de lóhiánnyal küzd, egy birtokába kerülő új ló 20 mérő gabonájával egyenértékű, így szükségleteinek kielégítésére jobban gondoskodna, ha A lováért 19-et fizetne, B2 gazda akkor is, ha pl. 29-et fizetne, B3 gazda pedig akkor is, ha 39 mérő gabonát adna cserébe. Ebben az esetben, a fentiekben elmondottak szerint, a szóban forgó javak tekintetében a gazdasági csere alapjai nyilvánvalóan nem csak A és a fenti gazdák közül egyetlen egy esetében vannak jelen, hanem A a lovát bármelyiküknek odaadhatja a gazdasági csere keretében, és az utóbbiak mindegyike átveheti azt a gazdasági csere keretében.
Az elmondottak még világosabbá válnak, ha figyelembe vesszük azt az esetet, hogy nem csak A, hanem több más lótulajdonos A2, A3 stb. számára is fennállna az alapja a fenti gazdákkal folytatott gazdasági csereügyleteknek. Ha például feltételezzük, hogy az A2 számára már 8, az A3 számára pedig már 6 új mérő gabona állna rendelkezésre akkora értékkel, mint egy-egy ló, akkor kétségtelen, hogy itt még a gazdasági cserekapcsolatok alapjai is fennállnának a fenti állattenyésztők és a fenti gazdák mindegyike között.
E két esetben, vagyis mind az elsőben, amikor a gazdasági csereügyletek alapjai egy, a szó legtágabb értelmében vett monopólium és több más gazdasági szereplő között léteznek, és ez utóbbiak, e viszonyok kihasználására törekedve, a monopoljavak megszerzése érdekében egymással összejátszásba lépnek, mind a másodikban, amikor egyrészt egy adott jószág több tulajdonosa közül minden egyes szereplő számára egyszerre vannak jelen a gazdasági csereügyletek alapjai, és ezek a szereplők ezért mindkét oldalon versenyeznek egymással; mindkét esetben sokkal bonyolultabb viszonyokkal van dolgunk, mint amilyeneket e fejezet első részében bemutattunk.
Kezdjük a két eset közül az egyszerűbbel, a több gazdasági szereplő monopolárukért folytatott versenyével, majd térjünk át a bonyolultabb esetre, az árak kialakulására a kétoldalú verseny esetén.
a) Árrögzítés és áruelosztás több szereplő egyetlen oszthatatlan monopolárura vonatkozó versenye esetén
Az elszigetelt cserében történő árképzés elveinek kifejtése során láttuk, hogy annak meglévő alapjai szerint van egy hol nagyobb, hol kisebb mozgástér, amelyen belül minden egyes esetben az árképzés végbe mehet anélkül, hogy a csere ezáltal elveszítené gazdasági jellegét. Igaz, hogy megjegyeztük, hogy az árak kialakulása arra törekszik, hogy az adott viszony kihasználásából származó gazdasági hasznot egyenlően ossza el mindkét fél között, és hogy ebből következően minden adott esetben egy bizonyos átlag adódik, amely felé az árak törekednek, de ezzel kapcsolatban hangsúlyoztuk, hogy semmilyen gazdasági hatás nem határozza meg azt a pontot, ahol – a fent említett mozgástéren belül – az árak kialakulásának szükségszerűen meg kell történnie. Ha például e szerint egy adott esetben A gazdasági szereplő számára egy rendelkezésére álló ló nem képvisel nagyobb értéket, mint 10 mérő gabona, amely újonnan kerülne a birtokába, míg B számára, akinek bőséges gabonatermése volt, csak 80 mérő gabona képvisel azonos értéket, mint a birtokába kerülő ló, mindenekelőtt nyilvánvaló, hogy amennyiben A és B elismerik ezt a kapcsolatot, és a szóban forgó javak cseréjének tényleges megvalósítására is képesek, akkor A lova és B gabonája gazdasági cseréjének alapjai fennállnak. De ugyanilyen biztos, hogy a ló ára kialakulhat a 10 és 80 mérő gabona közötti tág határokon belül, anélkül, hogy a csere gazdasági jellege elveszne azáltal, hogy az ár inkább az egyik vagy a másik véglethez közelít. Lehet ugyan nagyon valószínűtlen, hogy a fenti esetben ennek a lónak az ára 11, vagy 12, vagy ismét 78, vagy 79 mérő gabona körül lesz, de az biztos, hogy nincsenek olyan gazdasági okok, amelyek teljesen kizárnák még az ilyen árképzést is. Ugyanakkor azonban az is világos, hogy mindaddig, amíg B nem talál konkurenciát A lovának elcserélésére irányuló törekvésében, a csereügylet természeténél fogva csak A és B között valósulhat meg.
De tegyük fel, hogy B1 kap egyidejűleg B2-t versenytársként, aki anélkül, hogy olyan bőségesen rendelkezne gabonával, mint B1, vagy olyan sürgős szüksége lenne egy lóra, mint az utóbbinak, mégis olyan magasra értékelne egy lovat, mint 30 mérő gabonát, azaz, hogy jobban szeretne gondoskodni szükségletei kielégítéséről, míg ő maga 29 mázsa gabonát költene A lováért, világos, hogy B1 és A, valamint B2 és A között fennállnak az alapok egy gazdasági cserére a ló és egy gabonamennyiség tekintetében. Mivel azonban A lovát a két versenytárs közül csak az egyik tudja ténylegesen megszerezni, két kérdéssel kell szembenéznünk:
- A két ajánlattevő közül melyikkel köti meg a csereügyletet az A monopólium? és
- Milyen korlátok között fog ebben az esetben az árképzés végbemenni?
Az első kérdésre adott válasz a következő megfontolásból adódik. B2 szempontjából A lova 30 mérő gabonával egyenlő értékű. Ezért jobban gondoskodna szükségletei kielégítéséről akkor is, ha 29 mérő gabonáját adná A-nak a lováért. Ez azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy B2 azonnal 29 mázsa gabonát fog felajánlani A-nak a lováért, de annyi bizonyos, hogy a lehető legjobban ellensúlyozandó B1 ajánlatát, úgy dönt, hogy maga teszi meg ezt az ajánlatot, hiszen a leggazdaságtalanabbul cselekedne, ha szélsőséges esetben nem elégedne meg egy olyan kis csereelőnnyel, mint amilyet számára a 29 mázsa gabona A lováért való cseréje eredményezne. B1 viszont nyilvánvalóan gazdaságtalanul cselekedne, ha az A lováért folytatott versenyben megengedné B2-nek, hogy ugyanezt a lovat akár 29 mérő gabonáért is megvásárolja, mert az ő gazdasági haszna még akkor is jelentős, ha 30 mérő gabonát vagy még többet ad ezért a lóért, ami B2-t gazdaságilag kizárja ebből a csereügyletből[2].
Az a körülmény tehát, hogy a csereügylet B1 számára még mindig megőrzi gazdasági jellegét egy árképzési mozgástéren belül, miközben B2 számára már gazdaságtalan lenne, lehetővé teszi az előbbi számára, hogy a cseréből származó előnyt úgy ragadja meg, hogy az ügyletet egyidejűleg gazdaságilag lehetetlenné teszi a vele egyidejűleg kötött ügylet számára.
Mivel azonban A mindenképpen gazdaságtalanul cselekedne, ha nem adná át monopoláruját annak a versenytársnak, aki a legmagasabb árat tudja érte kínálni, semmi sem biztosabb, mint hogy a fenti gazdasági helyzetben az A és B1 közötti csereügylet létrejön.
Ami azonban a második kérdést illeti, vagyis azt a határt, amelyen belül az árképzés ebben az esetben végbemegy, bizonyos, hogy a B1 által A-nak nyújtott ár nem érheti el a 80 mérő gabonát, különben a csererügylet elveszítené gazdasági jellegét B1 számára. Az ár semmiképpen sem csökkenhet 30 mérő gabona alá, mert ellenkező esetben az árképzés azon határok közé esne, ahol a csereügylet még mindig nyereséges lenne a B2 számára, és ezért az utóbbi gazdasági érdeke lenne a licitálás, amíg az ár ismét el nem éri ezt a határt. Ezért esetünkben az árat szükségszerűen 30 és 80 mérő gabona határán belül kell kialakítani[3].
A B2 fellépése tehát azt eredményezi, hogy az árképzés az A és B közötti árucserében már nem a 10 és 80, hanem a 30 és 80 mérő gabona szűkebb határain belül történik, mert ha az árképzés csak ezeken a határokon belül történik, a két cserepartner gazdasági hasznot húz a csereügyletből, miközben a B2 fellépése gazdaságilag kizárt. Ily módon azonban visszaáll az elszigetelt csere egyszerű viszonya, azzal az egyetlen különbséggel, hogy az árképzés határai szűkebbek lettek, és az elszigetelt cserére vonatkozóan fentebb kifejtett elvek egyébként itt is teljes mértékben alkalmazhatók.
Tegyük most fel, hogy az A lovára vonatkozó két korábbi konkurencia, nevezetesen B1 és B2 mellett egy harmadik konkurencia, B3, is megjelenik, amelyért a ló értéke 50 mázsa gabona lenne, akkor az imént elmondottakból világos, hogy a csereügylet is A és B1 között jön létre, de az árképzésnek 50 és 80 mérő határán belül kellene megtörténnie; egy negyedik versenytárs, B4 esetében, akinek A lova 70 mérő gabonát érne, a csereügylet nem kevésbé történne A és B1 között, de az árképzésnek 70 és 80 mérő határán belül kellene megtörténnie.
De, ha megjelenne egy konkurens, pl. a B5 gazdasági alany, aki számára a szóban forgó monopoláru értéke akár 90 deka gabona is lehetne, akkor A és az utóbbi között jönne létre a csereügylet, de a ló ára 80 és 90 mérő gabona között rögzülne. Nyilvánvaló ugyanis, hogy a szóban forgó versenytárs képes lenne kihasználni a meglévő csere lehetőségét a saját gazdasági hasznára, ugyanakkor gazdaságilag kizárna minden más versenytársat (beleértve B1-et is) ugyanebből. A 80 és 90 mérő gabona közötti árképzést azonban az a tény indokolná, hogy egyrészt az egyidejű B1-et gazdaságilag csak legalább 80 mázsa gabona árával lehetne kizárni a barterügyletből, azaz az ár nem eshetne e szint alá, másrészt viszont nem érhetné el, sőt nem is haladhatná meg a 90 mázsa gabonát, mivel ellenkező esetben a barterügylet elveszítené gazdaságosságát a B5 számára.
Ha összefoglaljuk az elmondottakat, amelyek minden más olyan esetre is vonatkoznak, amikor a gazdasági csereműveletek alapjai egy oszthatatlan áru tekintetében egy monopólium és egy másik áru tekintetében több más gazdasági alany között állnak fenn, a következő elveket kapjuk:
- Az oszthatatlan monopoláru több olyan gazdasági szereplő esetén, akik számára a gazdasági csere alapjai a szóban forgó monopoláru tekintetében fennállnak, arra az versenyzőre esik, amelyik számára az áru legnagyobb mennyiségével egyenértékű, amelyet ellene cserébe fel kell ajánlani.
- Ebben az esetben az árképzés a szóban forgó monopoláru egyenértékei által adott határokon belül zajlik a cserére leginkább hajlandó vagy leginkább képes két versenytárs számára.
- Az árnak a fenti árképzési korlátokon belüli rögzítése az elszigetelt cserék esetén meghatározott elvek szerint történik.
b) Az árképzés és az áruk elosztása a mennyiségekért folytatott versenyben monopóliumban
Az előzőekben a monopolkereskedelem legegyszerűbb esetét tettük vizsgálatunk tárgyává, amelyben egy monopolista egyetlen, oszthatatlan árut hoz forgalomba, és az árképzés több gazdasági szereplő egyidejű bevonása mellett zajlik.
A bonyolultabb eset, amellyel most foglalkozni kívánunk, az, amikor egyrészt egy monopolista, aki egy monopoláru valamely mennyiségével rendelkezik, másrészt több gazdasági alany, akik egy másik áru mennyiségével rendelkeznek, között egyidejűleg léteznek a gazdasági csereügyletek alapjai.
Tegyük fel, hogy B1 gazda számára, akinek nagy mennyiségű gabonája van, de lovai nincsenek, egy birtokába kerülő ló annyit ér, mint 80 mérő gabona, egy másik B2 gazda számára egy birtokába kerülő ló 70 mérőt ér, B3 számára 60, B4 számára 50, B5 számára 40, B6 számára 30, B7 számára 20, B8 számára pedig akár csak 10 mérő gabonáért, de egy második ló mindezen gazdáknak, amennyiben egyáltalán szükségük van rá, 10 mérővel kevesebbet érne, mint az első, egy harmadik 10 mérővel kevesebbet, mint a második, és így tovább. minden további ló 10 mérővel kevesebbet ér, mint az előző. Az imént leírt gazdasági helyzetet lényeges mozzanataiban a következő táblázat szemlélteti.
| I. | II. | III. | IV. | V. | VI. | VII. | VIII. | ||
| B1 | Az 1I, II., stb. ló értéke számára, mérő gabona | 80 | 70 | 60 | 50 | 40 | 30 | 20 | 10 |
| B2 | 70 | 60 | 50 | 40 | 30 | 20 | 10 | ||
| B3 | 60 | 50 | 40 | 30 | 20 | 10 | |||
| B4 | 50 | 40 | 30 | 20 | 10 | ||||
| B5 | 40 | 30 | 20 | 10 | |||||
| B6 | 30 | 20 | 10 | ||||||
| B7 | 20 | 10 | |||||||
| B8 | 10 |
Ha ebben az esetben az A monopolista csak egy lovat hoz a piacra, akkor az előző szakaszban elmondottak szerint biztos, hogy B1 megveszi azt, mégpedig olyan áron, amelyet 70 és 80 mérő gabona között kell meghatározni.
Ha azonban feltételezzük, hogy A monopolista nem csak egyetlen, hanem három lovat hoz a piacra, akkor elérkeztünk ahhoz az esethez, amely itt a különleges vizsgálatunk tárgyát képezi, és most felmerül a kérdés: A fenti nyolc gazdálkodó közül melyik, veszi meg a monopolista által eladásra hozott lovakat, és milyen árat fizetnek értük?
Ha megnézzük a fenti táblázatot e célból, akkor láthatjuk, hogy a B1 tulajdonában kerülő első ló értéke 80, a másodiké csak 70, a harmadiké 60 mérő gabona. Ebben a helyzetben B1 gazdaságosan megvásárolhatná az egyik lovat 70-80 mérő gabonáért, és ezzel gazdaságosan kizárhatná minden versenytársát a cseréből, de a második ló tekintetében már akkor is gazdaságtalanul cselekedne, ha 70 mérő gabonát vagy többet kínálna érte, mivel egy ilyen csere nem biztosítaná szükségleteinek kielégítését jobban, mint korábban. A harmadik ló esetében azonban egy olyan áron, amely még mindig kizárná B2-t a cseréből, azaz amelynek mindenképpen legalább 70 mázsa gabonát kellene elérnie, a B1 számára a gazdasági hátrány, és így a szóban forgó csereügylet nem gazdasági jellege még nyilvánvalóbb lenne.
A gazdasági helyzet tehát a fenti esetben olyan, hogy B1 mindhárom piacra vitt ló tekintetében csak akkor tudja kizárni valamennyi versenytársát azokért, ha egyrészt mindegyikért 70 mérő gabonát vagy annál magasabb árat adna, másrészt azonban ezen az áron csak egy lovat tudna gazdaságosan megvásárolni, a másik két ló cseréjét a fenti áron nem tudná gazdasági hátránya nélkül megvalósítani.
Mivel azonban B1 alatt egy gazdaságilag cselekvő személyt értünk, azaz B1 nem céltalanul, sőt nem is a saját kárára zárja ki a versenytársakat, hanem csupán azzal a szándékkal és olyan mértékben, hogy ezáltal olyan gazdasági előnyt biztosítson magának, amelyet elveszítene, ha megengedné a többi versenytársnak, hogy a monopoláru mennyiségét kicseréljék, az sem kétséges, hogy esetünkben B1 részt vesz a monopoláru mennyiségének cseréjében, ahol a gazdasági helyzet szerint számára gazdaságilag lehetetlen minden versenytárs kizárása a monopoljószágból, nem kétséges az sem, hogy esetünkben először is kötelességének fogja látni, hogy a versenytárs B2-t engedje részt venni a monopoljószág mennyiségeinek cseréjében, sőt ez utóbbival közös érdeke, hogy a monopoljószág, itt egy ló, egyes részmennyiségeinek ára olyan alacsony legyen, amennyire az adott körülmények között mindig lehetséges. Így a B1 és a B2 nemhogy a ló árát nem hajtja 70 mérő gabona fölé, hanem inkább abban érdekelt, hogy ezt az árat a gazdaságilag megengedhető legalacsonyabban, 70 mérő gabona alatt rögzítsék.
Ebben a törekvésben azonban B1 és B2 korlátot talál a többi versenytárs, azaz elsősorban B3 versenyében, és következésképpen olyan árakon kell megállapodniuk, amelyeken a monopoláru többi versenytársa (beleértve B3-at is) gazdaságilag kizárt lesz a csereügyletből. A mi esetünkben tehát az árnak 60 és 70 mérő között kell lennie. Ezen határokon belüli áron B1 két lovat, B2 pedig egyet tud magának vásárolni, mégpedig minden egyes esetben gazdaságosan, miközben a monopóliumtulajdonért versengő összes többi versenytársat kizárják a mennyiség megszerzéséből.
Ugyanakkor ez az árképzés e korlátokon belül az egyetlen lehetséges is. Ha az ár a 60 mérős határérték alatt lenne, B3 nem lenne kizárva a csereügyletből, és ezért arra törekedne, hogy a jelenlegi kapcsolat kihasználásából származó hasznot magának szerezze meg, amit B1 és B2, akik magasabb árakon még mindig jelentős gazdasági előnyökre tehetnének szert, mint gazdasági szereplők nem engedhetnek meg. Ha az ár elérné, sőt meghaladná a 70 mérő gabonát, akkor B2 egyáltalán nem tudna lovat venni, B1 viszont csak egy lovat tudna gazdaságosan venni, és így A az eladásra kínált három ló közül csak az egyiket tudná ténylegesen eladni. Az áralakulás a 60 és 70 mázsa gabona határán kívül tehát esetünkben gazdaságilag lehetetlen.
Ha A 3 ló helyett 6 lovat hozna a piacra, hasonlóan ki lehetne mutatni, hogy B1 3, B2 2, B3 1 lovat vásárolna, de egy ilyen ló ára 50 és 60 mérő gabona között kellene, hogy legyen. De ha A 10 lovat hozna a piacra, akkor B1 4 lovat, B2 3 lovat, B3 2 lovat, B4 végül 1 lovat vásárolna, de az árat 40 és 50 mérő gabona között kellene megállapítani, és kétségtelen, hogy ha A monopolista még nagyobb mennyiséget hozna a piacra a monopoljószágból, egyrészt a fenti gazdák egyre kisebb száma lenne gazdaságilag kizárva a monopoláru mennyiségének cseréjéből, másrészt az utóbbi bizonyos mennyiségének az ára egyre jobban és jobban lenyomódna.
Ha B1-re és B2-re stb. nem mint egyes személyekre, hanem mint egy ország lakossága csoportjainak képviselőire gondolunk, úgy, hogy B1 alatt a gazdasági szereplőknek azt a csoportját értjük, amelyik a fent említett két áru (a monopoláru és a gabona) tekintetében a legerősebb és leginkább csereképes, B2 alatt a gazdasági szereplőknek azt a csoportját, amelyik ebben a tekintetben az elsőt követi, és így tovább. Így áll előttünk a monopolkereskedelemnek az a képe, ahogyan az a hétköznapi életkörülmények között ténylegesen megjelenik előttünk.
Azt látjuk, hogy a lakosságnak nagyon különböző csereerővel rendelkező rétegei versengenek a piacra kerülő monopoláruk mennyiségéért; azt látjuk, hogy a lakosságnak ugyanazok a rétegei gazdaságilag kirekesztődnek e mennyiségek cseréjéből, ahogyan azt fentebb az egyes személyek esetében bemutattuk, a lakosság azon rétegei, amelyeknek nélkülözniük kell a monopoláruk élvezetét, minél kisebb a piacra kerülő monopoláru mennyisége, és fordítva, a monopoláru annál nagyobb mennyiségben jut el a lakosság kevésbé csereképes rétegeibe, és a fenti jelenségekkel párhuzamosan a monopoláru árai emelkednek és csökkennek.
Ha összefoglaljuk az elmondottakat, a következő elvek rajzolódnak ki:
- A monopolista által eladásra kínált monopoláru mennyisége azon versenytársak kezébe kerül, akik számára a monopoláru mértékegységei a cserébe felajánlott áru legnagyobb mennyiségének felelnek meg, és úgy oszlik meg közöttük, hogy a monopoláru részmennyiségének minden egyes vásárlója számára a monopoláru egy mértékegysége az ellenáru azonos mennyiségének felel meg (pl. 1 ló 50 mérő gabonának felel meg).
- Az árképzésnek a monopoláru mértékegységének egyenértékei által jelzett határokon belül kell történnie a legkevesebb csereerővel és a legnagyobb cserekészséggel rendelkező, a cserébe még bejutó, valamint a legnagyobb csereerővel és a legnagyobb cserekészséggel rendelkező, a cseréből gazdaságilag kizárt versenytársak közül a legnagyobb csereerővel és a legnagyobb cserekészséggel rendelkező versenytárs között.
- Minél nagyobb a monopolista által eladásra kínált monopoláru mennyisége, annál kevesebb versenytársat zárnak ki gazdaságilag a monopoláru részmennyiségének megszerzéséből, de annál teljesebb lesz azoknak a gazdasági szereplőknek az ellátottsága, akik a monopoláru kisebb mennyisége esetén is képesek lettek volna részmennyiségeket cserélni belőle.
- Minél nagyobb a monopolista által eladásra kínált monopoláru mennyisége, annál kevésbé csererősek, vagy inkább annál kevésbé cserélő kedvűek a konkurenciák azon rétegei, amelyekbe le kell ereszkednie ahhoz, hogy a teljes mennyiséget eladja, és következésképpen annál alacsonyabbak a monopoláru tömegegységeinek árai.
c) A monopolista által meghatározott árak hatása a monopoláru forgalomba kerülő mennyiségére és a versenytársak közötti megoszlására.
A monopolista általában nem azzal a szándékkal hozza forgalomba a monopoláru bizonyos mennyiségeit, hogy azokat minden körülmények között értékesítse, és – mint egy árverésen – megvárja a verseny sikerét az árképzés szempontjából. A szokásos módszer inkább az, hogy monopoljószágának egy bizonyos mennyiségét piacra viszi, vagy eladásra készen tartja, de az egyes mértékegységeiért maga támaszt bizonyos árigényeket. Ennek oka általában gyakorlati megfontolásokban keresendő, különösen abban a körülményben, hogy a fent leírt árueladási módszer, ha az árak egyébként az összes itt ható gazdasági tényezők hatására történnének, a monopóliumtulajdonért a lehető legnagyobb számú versenytársak egyidejű megjelenését követeli meg, és egyúttal olyan sokféle alaki követelmény betartását, amelyek alkalmazása csak egyes, nem túl gyakori esetekben tűnik célszerűnek.
A monopolista ezért azokban az esetekben, amikor számíthat az összes vagy legalábbis elegendő számú versenytárs találkozására, és az ezzel járó formalitások aránytalan gazdasági áldozatok nélkül teljesíthetők, mint például a monopólium fő területén hosszú időre előre meghirdetett árverések esetében a fent leírt utat kell választania, mint a legbiztosabb módot arra, hogy a rendelkezésére álló monopoláru teljes mennyiségét a leggazdaságosabb módon értékesítse, és mindenütt másutt is árverésre kell mennie, ahol a monopoláru nagy mennyiségének bizonyos időn belüli teljes értékesítéséről van szó. A szokásos mód, ahogyan a monopolista az áruját forgalomba hozza, azonban, mint már említettük, az lesz, hogy a rendelkezésére álló monopoláru mennyiségét eladásra készen tartja, de részmennyiségeket kínál a versenytársaknak egy általa meghatározott áron.
Ilyen körülmények között, vagyis ott, ahol a monopolista rögzíti a monopoláru egységének árát, és meghagyja az ugyanezen áru versenytársainak, hogy ezen az áron fedezzék az áru iránti keresletüket, azaz a fő dolog árának kialakulásának kérdése eleve megoldott, meg kell vizsgálnunk:
Először is, mely versenytársak vannak gazdaságilag kizárva a monopoláru mennyiségének a monopoláru egységének megfelelő árszintjén történő beszerzéséből;
másodszor, hogy a monopolista által meghatározott magasabb vagy alacsonyabb ár milyen hatással van a monopoltermék eladásra kerülő mennyiségére, és
harmadszor, milyen módon oszlik meg a ténylegesen értékesített monopoláru mennyisége az egyes versenytársak között?
Bizonyos, hogy ha a monopolista a monopoláru egy mértékegységének árát olyan magasan határozná meg, hogy egy ilyen mértékegységnek még a monopoláru létező versenytársai közül a legjobban csererős és cserélő kedvű számára sem lenne magasabb értéke, mint a monopolista által követelt ár, akkor a monopoláru valamennyi versenytársa ki lenne zárva abból, hogy a monopoláru bármely részmennyiségét megszerezze, és következésképpen a monopoláru eladására egyáltalán nem kerülhetne sor. Ez történne a fent említett ábra által ábrázolt helyzetben, ha A monopolista például egy ló árát 100, vagy akár csak 80 mérő gabonában határozná meg, mert nyilvánvaló, hogy ilyen ár mellett a gazdasági csere lehetősége nem állna fenn az esetünkben számításba jövő nyolc versenytárs közül a monopolárunak egyetlen versenytársa számára sem.
Ha azonban feltételezzük, hogy a fenti monopolista nem határozza meg a ló árát olyan magasan, hogy a monopoláru valamennyi versenytársa gazdaságilag kizárt lenne a ló cseréjéből, akkor a gazdasági helyzetük javítására irányuló törekvésükben kétségtelenül megragadják a számukra kínálkozó lehetőséget, és az előző fejezetben meghatározott korlátok között ténylegesen csereügyleteket kötnek a monopolistával. Nyilvánvaló azonban, hogy ezek mértékét jelentősen meghatározza majd az árszint. Ha például A egy ló árát 75 mérő gabonában határozná meg, nyilvánvaló, hogy B1 már abban a helyzetben lenne, hogy egy ilyen lovat gazdaságosan el tudna cserélni, 62 mérő gabonáért B1 két lovat vásárolna, B2 egy lovat; 54 mérő gabonáért: B1 három, B2 két lovat és B3 egy lovat; 36 mérő gabonáért: B1 öt, B2 négy, B3 három, B4 két lovat, B5 egy lovat, és így tovább.
A fenti kifejtés, amelyben a B1, B2, B3 és így tovább alatt ugyanúgy el tudjuk képzelni a különböző csereerő és cserekedv egyidejű csoportjait, a legvilágosabban szimbolizálja számunkra azt a hatást, amelyet a monopólium által meghatározott árak – szintkülönbségük függvényében – gyakorolnak a nemzetgazdaságra. Minél magasabbak ezek az árak, annál több az olyan személy, vagy a lakosság azon rétege, akik teljesen ki vannak zárva a monopoláru élvezetéből, annál szűkösebb a lakosság fennmaradó rétegeinek kínálata, és annál kisebb a monopoláru mennyisége, amelyet a monopolista átad, míg, ha az árak csökkennek, egyre kevesebb gazdasági szereplő, illetve a lakosság egyre kevesebb rétege van teljesen kizárva a monopoláru mennyiségének megszerzéséből, a cserére érkezők kínálata ugyanakkor egyre teljesebbé válik, és a monopolista eladásai fokozatosan nőnek. A fentieket részletesebben a következő alapelvek ismertetik.
- A monopoláru egy egységének a monopolista által meghatározott árával a monopoláru minden olyan versenytársát teljesen kizárják a monopoláru mennyiségének megszerzéséből, akik számára a monopoláru egy egysége az érte cserébe felajánlott áru azonos vagy kisebb mennyiségével egyenértékű, mint amennyit az ár elér.
- A monopoláruért versenyzők, akik számára egy mértékegység a monopoláru azon mennyiségének felel meg, amelyet a monopólium által meghatározott árnál nagyobb mennyiségben kell felajánlani, a monopoláruból a határig biztosítják maguknak a monopoláru mennyiségét, A monopolárunak az egyes ilyen konkurensek kezébe kerülő mennyisége abban találja meg a mértékét, amelyre a gazdasági csereműveletek alapja az érintett alany számára a monopólium által meghatározott árakon létezik.
- Minél magasabban határozza meg a monopoláru egy egységének árát a monopolista, annál több, a monopolárut fogyasztó réteg van kizárva a monopoláru beszerzéséből, annál hiányosabb a monopoláru kínálata a lakosság fennmaradó rétegei számára, annál kisebbek a monopolista eladásai, míg az ellenkező esetben az ellenkező jelenségek mutatkoznak.
d) A monopolkereskedelem elvei, (monopolista politika.)
Az előző két fejezetben bemutattuk, hogy a monopoláru eladásra kínált nagyobb vagy kisebb mennyisége, illetve a monopolista által meghatározott magasabb vagy alacsonyabb árak milyen hatást gyakorolnak az első esetben az árképzésre, az utóbbiban a forgalomba hozott mennyiségekre, de mindkét esetben egyidejűleg a monopoláru elosztására is az egyes versenytársak között.
Láttuk, hogy a monopólium nem az egyedüli meghatározó és döntő alternatíva az itt felbukkanó gazdasági jelenségek tekintetében. A monopolkereskedelemben nemcsak minden gazdasági csere általános törvénye, amely szerint minden csere során mindkét félnek gazdasági előnyhöz kell jutnia, marad meg változatlanul érvényben, hanem a monopólium még ezen a korlátozott területen belül sem korlátlan a monopólium gazdasági jelenségekre gyakorolt befolyása. A monopolista, mint láttuk, nem határozhatja meg önkényesen az árakat, ha a monopoláruból bizonyos mennyiségeket kíván értékesíteni; továbbá, ha rögzíti az árakat, nem határozhatja meg egyúttal azokat a mennyiségeket sem, amelyeket ezeken az árakon fog értékesíteni. Nem adhat el például nagy mennyiséget a monopoláruból, és ezzel egyidejűleg nem érheti el, hogy az árak olyan magasak legyenek, mintha kisebb mennyiséget adott volna el, és nem rögzítheti az árakat egy bizonyos szinten, és ezzel egyidejűleg nem érhet el olyan nagy eladásokat, mint amilyenek alacsonyabb árak esetén lennének. Azonban kivételes helyzetet biztosít számára a gazdasági életben a körülmény, hogy minden egyes esetben választhat, hogy vagy a monopoláru forgalomba kerülő mennyiségét, vagy annak árát határozza meg, egyedül és más gazdasági alanyok befolyása nélkül, attól függően, hogy a gazdasági előnyök figyelembevétele mit kíván, és ezért az ő kezében van a monopol javak forgalomba kerülő mennyiségének szabályozása, akár úgy, hogy kisebb vagy nagyobb mennyiséget hoz forgalomba a monopol javakból, akár úgy, hogy az árakat magasabbra vagy alacsonyabbra szabja, gazdasági érdekeinek megfelelően.
A monopolista árai ezért – a csereügyletek gazdasági jellege által meghatározott határokon belül – emelkedni fognak, ha nagyobb gazdasági hasznot remél a monopoláru kis mennyiségének magas áron történő értékesítéséből, és csökkenteni fogja árait, ha előnyösebbnek tűnik számára a monopoláru nagyobb mennyiségének alacsonyabb áron történő forgalomba hozatala. Kezdetben a lehető legmagasabb árakat szabja meg, és így a monopoláruból csak kis mennyiséget hoz forgalomba, később pedig az eladások növekedésével csak fokozatosan csökkenti az árakat, hogy a társadalom minden rétegét apránként kiszolgálja, ha így a legnagyobb gazdasági előnyt tudja a maga javára fordítani. Ezzel szemben azonnal nagy mennyiségű monopolárut fog alacsony áron forgalomba hozni, ha gazdasági előnye ezt diktálja. Bizonyos körülmények között okot fog találni arra, hogy a rendelkezésére álló monopoláru mennyiségének egy részét a megsemmisítse, ahelyett, hogy forgalomba hozná, vagy – ami a siker szempontjából ugyanez – a rendelkezésére álló termelőeszközök egy részét pihenni hagyja vagy megsemmisíti, ahelyett, hogy azokat a monopoláru előállítására használná, ha a közvetlenül vagy közvetve rendelkezésére álló monopoláru teljes mennyiségének forgalomba hozatalával a lakosság olyan kevéssé cserére képes vagy hajlamos rétegeihez kellene leereszkednie, hogy az így megállapított alacsonyabb árakon, a forgalomba hozott nagyobb mennyiségű monopoláru ellenére, mégis alacsonyabb bevételre tenne szert, mintha a rendelkezésére álló monopoláru mennyiségének egy részét megsemmisítené, és csak a maradékot értékesítené magasabb áron a lakosság cserére alkalmasabb rétegei számára[4].
Minden monopolista politikája, ha egyébként gazdasági szereplők, akik érzékelik előnyeiket, természetesen nem az, hogy a lehető legalacsonyabb árakat rögzítsék, sem az, hogy a lehető legnagyobb mennyiséget realizálják a monopoljószágból. Nem célja sem az, hogy a monopoljószágot a lehető legtöbb gazdasági egyén vagy csoport számára hozzáférhetővé tegye, sem az, hogy az egyes egyéneket a lehető legteljesebb mértékben ellássa a monopoljószággal. A monopolistának mindebben nincs gazdasági érdeke. Gazdaságpolitikája a rendelkezésére álló monopoláru mennyiségét illetően a lehető legnagyobb bevételre irányul. Ennek megfelelően nem a rendelkezésére álló teljes monopoláru-mennyiséget hozza be az árverésre, hanem csak azt a mennyiséget, amelynek eladásából a legnagyobb bevételt várja, tekintettel a várható árképzésre. Az árakat nem éppen olyan magasan állapítja meg, hogy a rendelkezésére álló monopoláru teljes mennyiségét realizálja, hanem úgy, hogy az a legnagyobb bevételt ígérje számára, és gazdaságpolitikája nyilvánvalóan akkor lesz a leghelyesebb, ha a monopoláruból csak olyan mennyiséget hoz forgalomba, vagy az árak összegét úgy állapítja meg, hogy a fenti siker az egyik esetben is, mint a másikban bekövetkezik.
A monopólium szempontjából mindenképpen helytelen lenne a politikája, ha annak ellenére, hogy a forgalomba kerülő monopoláru kisebb mennyiségéért magasabb bevételt érhetne el, mégis nagyobb mennyiséget hozna eladásra, és még gazdaságtalanabb lenne, ha ahelyett, hogy a monopoláru termelésében azokra a mennyiségekre korlátozná magát, amelyek eladása a legnagyobb nyereséget ígéri számára, gazdasági javakat költene, azaz áldozatokat hozna a maga részéről, ahelyett, hogy a monopoláru termelésében azokra a mennyiségekre korlátozná magát, amelyek eladása a legnagyobb nyereséget ígéri számára, ezt a mennyiséget gazdasági javak ráfordításával, azaz a maga részéről meghozandó áldozatokkal növelni akarná, és ezáltal a bevételét mégis kisebbé tenné. Helytelen lenne, ha olyan alacsonyan határozná meg az árakat, hogy valóban nagyobb mennyiséget adna el, de alacsonyabb bevételre tenne szert, mintha magasabb árakat határozna meg; különösen helytelen lenne, ha a monopoláru árát ilyen alacsonyan határozná meg, hogy a monopoláru összes versenytársát, akik számára ezeken az árakon a gazdasági csere alapja fennáll, nem tudná ellátni a rendelkezésére álló monopoláru mennyiségével, és közülük néhányan üres kézzel távoznának, mert ez egyértelmű bizonyítéka lenne annak, hogy túl alacsonyan állapította meg az árakat.
Az itt elhangzottakat a tapasztalat és a történelem is megerősíti. Minden monopolista politikájának gazdasági tevékenységük fentiekben világosan meghatározott határain belül kell maradnia. Ha a holland kelet-indiai Corapagnie a XVII. században kiirtotta a Molukkákon található fűszerültetvények egy részét, ha Kelet-Indiában gyakran égettek el nagy mennyiségű fűszert, Észak-Amerikában pedig dohányt, ha a céhek mindenféle eszközzel (hosszú tanoncidő, bizonyos számú tanoncnál több tanonc tartásának tilalma stb.) igyekeztek a kereskedők számát a lehető legnagyobb mértékben korlátozni, akkor ezek összességében monopolisztikus szempontból helyes intézkedések voltak, amelyek a piacra kerülő érintett monopoláruk mennyiségét a monopolisták, illetve az ilyenek társaságainak érdekei szempontjából kedvező módon szabályozták. Amikor a forgalom szabadabb megszervezése, a gyáripar és az azt befolyásoló egyéb körülmények lehetetlenné tették, hogy a céhek önállóan szabályozzák a forgalomba kerülő áruk mennyiségét, az egész céhes szervezet, amennyiben monopolisztikus jellegű volt, hatástalanná vált. A monopolisztikus adók és hasonlók közvetlenül befolyásolják az árképzést. A körülményeknek azonnal utat kellett engedniük a forgalomba belépő nagyobb mennyiségű áru erejének. Eredetileg arra számítottak, hogy az egész céh vagy a monopolisták összességének érdekeit rosszul megítélő egyéneket (árrontók!) a monopolista csoport számára hasznos korlátok közé szorítsák, de önmagukban tarthatatlanná váltak, amint a piacra kerülő mennyiségek szabályozása kikerült a céhek kezéből. A forgalomba kerülő ipari termékek mennyiségének az érdekeiknek megfelelő szabályozása ezért mindig is a céhtagok legbuzgóbb ügye volt; akik ebben a szabályozásban megzavarták őket, azokat mindig a legveszélyesebb ellenfeleiknek tekintették, akik ellen szüntelenül a kormányok védelmére hivatkoztak, és szabályozási tevékenységüknek a nagyipar által forgalomba hozott ipari termékek mennyisége által való áttörése a céhrendszer bukását jelentette.
Ha összefoglaljuk az ebben a részben elmondottakat, akkor az következik, hogy a monopolárunak a monopolista által eladásra kínált minden egyes mennyiségével együtt az árképzés, és a monopoláru mértékegységének a monopolista által meghatározott minden egyes árszintjével együtt a forgalomba kerülő mennyiség, és mindkét esetben az áruk elosztása is bizonyos törvények szerint szabályozott, és az ezzel kapcsolatban felbukkanó gazdasági jelenségek tehát semmiképpen sem véletlenszerűek, hanem szigorúan törvényszerűek.
De még az a tény, hogy a monopolista kezében van a monopólium árát vagy az eladott monopoláru mennyiségét saját választása szerint szabályozhatja, sem jelenti, mint láttuk, az ebből eredő gazdasági jelenségek bizonytalanságát.
A monopolistának azonban hatalmában áll magasabb vagy alacsonyabb árakat megállapítani, a monopoláruból nagyobb vagy kisebb mennyiséget piacra dobni, de csak egy bizonyos ármegállapítás, csak egy bizonyos mennyiségű piacra dobott monopoláru felel meg leginkább gazdasági érdekeinek. A monopolista tehát, ha egyébként gazdasági szereplő, nem önkényesen, hanem bizonyos elvek szerint jár el, még az árakat vagy a monopoláru eladott mennyiségét illetően is. Minden adott gazdasági helyzet az árak és az áruk bizonyos határokon belüli eloszlását hozza felszínre; az árak és az áruk eloszlásának minden más formációja gazdaságilag kizárt, és így a monopolkereskedelem jelenségei minden tekintetben a szigorú szabályszerűség képét mutatják. A tévedés és a nem megfelelő ismeretek bizonyára itt is felszínre hozhatnak eltéréseket, de ezek akkor a közgazdaságtan kóros jelenségei, amelyek nem ellenkeznek jobban a közgazdaságtan törvényeivel, mint ahogy a beteg test jelenségei sem ellenkeznek a fiziológia törvényeivel.
3. § Az árak kialakulása és az áruk elosztása kölcsönös verseny esetén
a) A verseny keletkezése
A monopólium fogalmának túlságosan szűk körű meghatározása lenne, ha azt azokra a szereplőkre korlátoznánk, akik az államhatalom által vagy más társadalmi módon védelmet élveznek más gazdasági szereplők versenyével szemben. Vannak olyan személyek, akik vagyonuknál fogva vagy sajátos képességeik és körülményeik következtében olyan árukat tudnak forgalomba hozni, amelyek tekintetében más gazdasági személyek – fizikai vagy gazdasági lehetetlenségük miatt – önmagukban ki vannak zárva az ajánlattételből. De még ott is, ahol ilyen sajátos feltételek nem léteznek, a monopolisták minden társadalmi korlátozás nélkül létrejöhetnek. Minden kézműves, aki olyan helyen telepedik le, ahol még nem léteznek hozzá hasonlók, minden kereskedő, orvos vagy ügyvéd, aki olyan helyen telepszik le, ahol még senki sem gyakorolja a szakmáját vagy a művészetét, bizonyos értelemben monopolista, mivel az általa a társadalomnak cserébe kínált árukat, legalábbis sok esetben, csak tőle lehet megvásárolni. Számos virágzó város krónikái gyakran beszámolnak az első kézműves szövőről, aki akkor telepedett le ott, amikor a város még kicsi és gyéren lakott volt, és még ma is, Kelet-Európában, sőt még a mi kisebb városainkban is, a látogató lépten-nyomon találkozhat a szóban forgó monopolista sajátos típusával. A monopólium, amelyet de facto állapotként, nem pedig a szabad verseny társadalmi korlátozásaként fogtak fel, rendszerint a régebbi, az eredetibb, a verseny, amely időrendi sorrendben későbbi, és ezért a cserekereskedelem sajátos jelenségeinek szereplője a verseny túlsúlya alatt a monopolkereskedelem jelenségeihez kapcsolódik.
A gazdasági kultúra fejlődésével szorosan összefügg, hogy a monopóliumból hogyan fejlődik ki a verseny. A népesség növekedése, az egyes gazdasági szereplők megnövekedett szükségletei, növekvő jólétük számos esetben arra kényszerítik a monopolistát, hogy a termelés növekedése mellett is a népesség egyre nagyobb rétegeit zárja ki a monopoljószág élvezetéből, ugyanakkor lehetővé teszik számára, hogy árait egyre jobban emelje, és a társadalom így egyre kedvezőbb tárgyává válik monopolisztikus kizsákmányolási politikájának. Egy első kézműves, egy első orvos, egy első ügyvéd mindenhol szívesen látott ember. Ha azonban nem találkozik konkurenciával, miközben a város virágzik, egy idő után szinte kivétel nélkül kemény és önző ember hírébe kerül a lakosság kevésbé tehetős rétegei körében, sőt a város tehetősebb lakói is önzőnek tartják. A monopolista nem mindig képes kielégíteni a társadalom növekvő keresletét az árui (vagy szolgáltatásai) iránt, és ha képes is, az eladásainak megfelelő növekedése, mint láttuk, nem mindig áll gazdasági érdekében. A legtöbb esetben tehát választásra kényszerül a vásárlói között, és a monopolárukért versenyzők egy része vagy teljesen üres kézzel megy el, vagy csak vonakodva és rosszul látja el őket, és még a tehetősebb vásárlóknak is gyakran kell panaszkodniuk mindenféle hanyagságra és a szolgáltatások drágaságára.
Az imént leírt gazdasági helyzet egyúttal az a helyzet is, amely a versenyeztetés szükségességével együtt jár. Amennyiben társadalmi vagy egyéb akadályok nem állnak az útjába, a verseny létre jön, és feladatunk az lesz, hogy megvizsgáljuk, milyen hatást gyakorol az áruelosztásra, a forgalomra és az árucikk árára, összehasonlítva a monopolkereskedelemben megfigyelhető analóg jelenségekkel.
b) A versenytársak által piacra vitt árumennyiségek hatása az árképzésre, valamint az általuk az eladásoknál alkalmazott árakra, és mindkét esetben az árunak a versenytársak közötti elosztására[5].
Ha az egyszerűség kedvéért a monopolkereskedelem törvényeinek magyarázatában említett esetet vesszük alapul, akkor a következő sémához jutunk:
| I. | II. | III. | IV. | V. | VI. | VII. | VIII. | |
| mérő gabona | ||||||||
| B1 | 80 | 70 | 60 | 50 | 40 | 30 | 20 | 10 |
| B2 | 70 | 60 | 50 | 40 | 30 | 20 | 10 | |
| B3 | 60 | 50 | 40 | 30 | 20 | 10 | ||
| B4 | 50 | 40 | 30 | 20 | 10 | 0 | ||
| B5 | 40 | 30 | 20 | 10 | ||||
| B6 | 30 | 20 | 10 | |||||
| B7 | 20 | 10 | ||||||
| B8 | 10 | |||||||
amelyben B1, B2, B3 stb. egyes gazdákat, vagy azok csoportjait képviselik, akiknek minden egyes rendelkezésükre bocsátott első ló a mellette elhelyezett gabonamennyiségnek felel meg, minden további ló pedig egy 10 mértékkel kisebb gabonamennyiségnek felel meg, és most felmerül a kérdés, hogy a több ajánlattevő által eladásra kínált áru nagyobb vagy kisebb mennyisége milyen hatással lesz az árak alakulására, illetve a kérdéses árunak az ajánlattevők közötti elosztására.
Tegyük fel először, hogy a licitben két versenytárs van, A1 és A2, és együttesen 3 lovat kínálnak eladásra, amelyből A1-nek 2 lova van, A2-nek pedig 1 lova; a fentiekből kitűnik, hogy ebben az esetben B3 gazda 2 lovat fog vásárolni, de B2 gazda 1 lovat, mégpedig olyan áron, amely 70 és 60 mérő gabona között lesz, mivel a magasabb árat kizárja a két gazda, B1 és B2 gazdasági érdeke, az alacsonyabb árat pedig B3 konkurenciája. Ha feltételezzük, hogy A1 és A2 6 lovat hoz eladásra, nem kevésbé biztos, hogy B1 3, B2 2 és B3 1 lovat vesz meg, de az ár 60 és 50 mérő gabona között lesz, stb.[6]
Ha összehasonlítjuk az árképzést és az áruk elosztását, amely itt zajlik a több versenytárs által eladásra kínált bizonyos árumennyiségek tekintetében, azzal, amit a monopolkereskedelemben megfigyelhettünk, teljes analógiával találkozunk. Akár egy monopólium, akár több versenytárs kínál egy árucikkből bizonyos mennyiséget eladásra, és bármilyen módon oszlik is meg ez a mennyiség az egyes versenytársak között a kínálatban, az árképzésre, illetve a szóban forgó árucikk árának a versenytársak közötti megoszlására gyakorolt hatás mindig ugyanaz.
Az eladásra kínált áru nagyobb vagy kisebb mennyisége tehát igen meghatározó hatással van az árképzésre és az áruk elosztására a monopolkereskedelemben, valamint a cserekereskedelemben a konkurencia hatására, de az, hogy egy adott árumennyiséget egy monopolista egyedül vagy több konkurencia együttesen kínálja eladásra, nincs hatással a gazdasági élet imént említett jelenségeire.
Ugyanezt figyelhetjük meg ott is, ahol az árukat meghatározott áron kínálják.
Az árak magasabb vagy alacsonyabb szintje, mint láttuk, nagyon fontos hatással van a kérdéses áru teljes értékesítésére, valamint arra a mennyiségre, amelyet az egyes versenytársak ténylegesen megszereznek; de annak, hogy az árukat (az így meghatározott árakon) egyetlen vagy több gazdasági alany hozza forgalomba, nincs közvetlen és szükséges hatása sem az értékesítés egészére, sem az egyes gazdasági egyének kezébe kerülő mennyiségekre.
Azok az elvek, amelyeket az eladásra kínált monopoláru bizonyos mennyiségének az árképzésre gyakorolt hatására vonatkozóan dolgoztunk ki, és azok, amelyeket bizonyos árakra vonatkozóan dolgoztunk ki ugyanannak az árucikknek az értékesítésére, de mindkét esetben azok eloszlására is az egyes versenytársak között, ezért teljes tartalmukban alkalmazhatóak mindazokra az esetekre is, amikor több gazdasági alany (keresleti versenytársak) versenyez a számukra több más gazdasági alany (kínálati versenytársak) által cserére felajánlott árumennyiségekért.
c) Egy áru kínálatában fellépő verseny hatása ugyanannak az eladandó árunak a mennyiségére vagy az ajánlati árakra (versenypolitika)
Az imént kifejtettük, hogy az eladásra kínált áru minden egyes meghatározott mennyiségére bizonyos árak alakulnak ki, és minden rögzített árra egy bizonyos eladási mennyiség, és mindkét esetben az áruk bizonyos elosztása is bekövetkezik, és hogy e tekintetben nincs különbség abban, hogy a kérdéses áru adott mennyiségét egy monopólium vagy több versenytárs kínálja eladásra.
Akár egy monopólium, akár több versenytárs kínálja eladásra például egy áru 1000 darabját, az árképzés és az áruk eloszlása mindkét esetben ugyanaz lesz, ha minden más dolog nem változik; akár egy monopólium, akár több versenytárs kínál egy árut egy bizonyos áron, pl. az áru egy egységéért három egységnyi ellenárut, az eladás mindkét esetben ugyanaz lesz, az eladott mennyiségek eloszlása az egyes versenytársak között ugyanaz lesz a szóban forgó árucikk esetébe.
Ha tehát az ajánlatban való konkurenciának egyáltalán hatása van az árképzésre, a teljes értékesítésre és az áru versenytársak közötti elosztására, akkor ez csak úgy történhet, hogy az ajánlatban való verseny szabálya szerint vagy a kérdéses áruból más mennyiséget adnak el, vagy pedig a vállalat ajánlatával versengő versenytársak más árak megállapítására kényszerülnek, mint a monopolkereskedelemben.
A következőkben az árubeszerzésben való versenynek az eladandó mennyiségekre és azok elosztására, illetve a kínálati árakra gyakorolt hatásával foglalkozunk.
Az itt megjelenő gazdasági jelenségek teljes tisztázása érdekében tekintsük azt az egyszerű esetet, hogy a monopóliumban lévő áruból egy monopolista számára rendelkezésre álló mennyiség hirtelen két konkurens kezébe kerülne. Egy monopolista meghalt, és a monopóliumában lévő javakat és termelőeszközöket két örökösre hagyta egyenlő arányban – ez egy olyan eset lenne, mint amilyet az imént bemutattunk. Nem lehetetlen, hogy a monopólium két örököse ahelyett, hogy egymással versenyeznének, közösen folytatják az elhunyt monopolpolitikáját a fent leírtak szerint, vagy pedig kölcsönös megállapodást kötnek a fogyasztók közös kihasználására, és akkor közösen szabályozzák az eladásra kerülő áruk mennyiségét, illetve árait. Az sem elképzelhetetlen, hogy kifejezett megállapodás nélkül, “a kölcsönösen jól felfogott érdekből” a fenti monopolista politikát, amennyiben azt saját gazdasági érdeküknek tartják, a vevőkkel szemben is betartják. Mindkét esetben, amelyeket az emberek gazdasági fejlődésében mindenütt megfigyelhetünk[7], akkor azonban ugyanazok a jelenségek lépnének fel, amelyeket fentebb a monopolkereskedelemben megfigyelhettünk; de a szóban forgó gazdasági alanyok ekkor nem a kínálati versenytársak, hanem a monopolisták lennének, és itt most nem ezekről van szó. Ha azonban feltételezzük, hogy a monopólium két örökösének mindegyike elhatározza, hogy a korábbi monopoláru forgalmazását független módon folytatja, akkor a tényleges versenytársak esetével állunk szemben, és felmerül a kérdés, hogy a korábbi monopoláruból a korábbi helyzettel ellentétben most milyen mennyiséget fognak értékesíteni, illetve hogy a két versenytárs milyen árakat határoz meg a kínálatban.
Az előző szakaszban láttuk, hogy a monopolista gazdasági érdeke nem ritkán az, hogy a rendelkezésére álló monopoljószág részmennyiségeit ne hozza forgalomba, azaz megsemmisítse, vagy más módon pusztulásra ítélje, mert nem ritkán nagyobb bevételre tehet szert a piacon lévő kisebb mennyiségért, mintha a rendelkezésére álló teljes mennyiséget alacsonyabb áron bocsátaná áruba. Egy monopolista 1000 font monopoláruval rendelkezik. Az adott gazdasági helyzet szerint 800 fontot darabonként 9 font ezüstért tud eladni, míg a rendelkezésére álló teljes monopóliumi árumennyiséget csak darabonként 6 font ezüstért tudná értékesíteni. Ezért az ő döntése, hogy 6000 font ezüstöt váltson be a rendelkezésére álló teljes monopóliumáru-mennyiségért, vagy 7200 font ezüstöt 800 fontért. Nem kétséges, hogy a monopolista, ha saját érdekeit szem előtt tartó gazdasági szereplő, milyen döntést fog hozni. Monopolárujából 200 fontot megsemmisít, hagyja elpusztulni, vagy más módon kivonja a forgalomból, és csak a maradék 800 fontot adja el, vagy – ami ugyanaz – olyan árakat szab, amelyek az imént leírt kimenetet eredményezik.
Ha azonban a szóban forgó 1000 fontnyi monopolárut két versenytárs között osztják fel, a fenti politika azonnal gazdaságilag lehetetlenné válik az utóbbiak számára. Ha ugyanis a kettő közül az egyik a rendelkezésére álló mennyiség egy részét megsemmisítené, vagy más módon kivonná a forgalomból, akkor ezzel bizonyára árucikke egy egységének bizonyos mértékű áremelkedését idézné elő, de amit nem, vagy legalábbis csak nagyon ritka esetben tudna elérni, az a magasabb bevétel elérése ezzel az eszközzel. Tegyük fel, hogy a két versenytárs közül az első, A1 megsemmisít 200 fontot a rendelkezésére álló 500 fontnyi monopoláruból, vagy más módon kivonja azokat a forgalomból. Azt azonban elérhetné, hogy a kérdéses áru egy egységének ára emelkedjék, például 6 font ezüstről 9 fontra, de azt nem, hogy nagyobb összbevételhez jusson; intézkedésének sikere abban állna, hogy A2 500 fontért 3000 font ezüst helyett 4500 font ezüstöt kapna, de A1 300 egységért (3000 helyett) csak 2700 font ezüstöt kapna cserébe, így a szándékolt haszon csak a konkurenciájának jutna, de ő maga jelentős veszteséget szenvedne.
Egy valódi kínálati versenytárs fellépésének első következménye tehát az, hogy a verseny egyik résztvevőjének sem származhat gazdasági előnye abból a tényből, hogy a rendelkezésére álló árumennyiség egy részét átadja a megsemmisítésnek, kivonja a forgalomból, vagy – ami ugyanaz – kihasználatlanul hagyja a termeléshez rendelkezésére álló termelőeszközöket.
A gazdasági élet egy második, a monopóliumra jellemző jelenségét is kiküszöböli a verseny; a különböző társadalmi osztályok egymást követő kizsákmányolására gondolunk, amelyről az előző fejezetben beszéltünk. Láttuk, hogy a monopolista számára nem ritkán előnyös lehet, ha kezdetben csak kis mennyiségben, magas áron hozza forgalomba a monopolárut, és csak fokozatosan engedi be a lakosság kevésbé csereképes rétegeit a cserébe, hogy így a lakosság minden rétegét fokozatosan kizsákmányolja, de az ilyen eljárást a versenyhelyzet azonnal lehetetlenné teszi. Ha ugyanis A, A2 versenye ellenére, megkísérelné a társadalmi rétegek ilyen fokozatos kizsákmányolását, és kezdetben a kérdéses árucikkből csak kis mennyiséget hozna forgalomba, akkor ezzel nem okozná az árak felszökését addig a határig, ahol számára előny keletkezik, hanem csak azt érné el, hogy versenytársa betöltené az így keletkezett réseket, és a tervezett gazdasági hasznot magának sajátítaná ki.
Bármilyen hatással is van tehát minden valódi verseny az áruk elosztására és az árképzésre, annyi mindenesetre bizonyos, hogy a monopolkereskedelemnek az a két legártalmasabb túlkapása, amelyről fentebb beszéltünk, a társadalom számára mindenképpen megszűnik.
Sem a rendelkezésre álló árumennyiség egy részének megsemmisítése, amely a kínálatban egyidejűleg van jelen, sem a termelésükhöz használt eszközök egy részének megsemmisítése nem áll az egyes egyidejűleg jelenlévők érdekében, és a társadalom különböző osztályainak fokozatos kizsákmányolása lehetetlenné válik.
A verseny megjelenésének azonban van egy másik, sokkal fontosabb következménye is az emberek gazdasági életére nézve. Az eddig monopolizált árucikkek mennyiségének növekedésére gondolok, amelyek a gazdálkodó emberek rendelkezésére állnak. A monopólium azzal a következménnyel jár, hogy a monopolista rendelkezésére álló monopolárunak rendszerint csak egy része kerül értékesítésre, vagy a rendelkezésére álló termelőeszközöknek csak egy része kerül munkába; ezt az állapotot minden valódi verseny azonnal megszünteti. De további eredménye, hogy általánosságban növeli az eddig monopolizált árucikk rendelkezésre álló mennyiségét. Mindenesetre nagyon ritka jelenség, hogy a két vagy több versenytárs rendelkezésére álló termelési eszközök együttesen olyan szűken korlátozottak, mint a monopolista rendelkezésére álló eszközök, és ezért a több versenytárs számára együttesen rendelkezésre álló árumennyiség az esetek túlnyomó többségében jelentősen nagyobb, mint amit a monopolista képes forgalomba hozni. Minden valódi verseny megjelenése tehát azzal a következménnyel jár, hogy egy árucikknek nemcsak a rendelkezésre álló teljes mennyisége jut el ténylegesen az eladás helyére, hanem azzal a további, sokkal fontosabb eredménnyel is, hogy ezt még jobban növeli, oly módon, hogy ha a termelési eszközöknek egyébként nincs természetes korlátja, a társadalom egyre több köre jut el az áru fogyasztásához süllyedő áron, és a társadalom általános ellátottsága egyre teljesebbé válik[8].
Egy áru előállításában részt vevő szereplők gazdasági tevékenységének irányában is hatalmas változás következik be a verseny megjelenésével. A monopolista természetesen arra törekszik, hogy monopoláruját csak a magasabb társadalmi rétegek számára tegye hozzáférhetővé, és a társadalom kevésbé csereképes rétegeit kizárja a javak élvezetéből, mert általában sokkal előnyösebb és mindig kényelmesebb számára, ha kis mennyiségen nagy nyereséget ér el, mint ha nagyobb mennyiségen kis nyereséget. A konkurencia viszont, amely a legkisebb gazdasági hasznot is igyekszik kihasználni, ahol csak lehetséges, hajlamos az áruval együtt olyan alacsony társadalmi körbe ereszkedni, amilyet a mindenkori gazdasági helyzet megenged. A monopolista szabályozza az árakat, vagy inkább a monopoláru bizonyos határokon belül forgalomba kerülő mennyiségét, és szívesen lemond arról a kis haszonról, amelyet a szegényebb néposztályok fogyasztására szánt árukon szerezhet, hogy annál jobban kiaknázhassa a jobban cserélhető árukat. A versenyben viszont, ahol egyetlen egyéni termelő sem tartja a saját kezében az árak vagy a forgalomba kerülő árucikkek mennyiségének szabályozását, az egyéni versenyző a legkisebb nyereséget is megkívánja, és nem hanyagolja el az ilyen nyereség megszerzésének meglévő lehetőségének kihasználását sem. Az egyidejűség a nagyüzemi termeléshez is vezet, annak sok kis nyereségre való hajlamával és nagyfokú gazdasági hatékonyságával, mert minél kisebb az egyes javak haszna, annál veszélyesebbé válik minden gazdaságtalan hanyagság, és minél hevesebb a verseny, annál kevésbé lehetséges az üzlet meggondolatlan folytatása a régi bevett módszerek szerint.
[1] Már Arisztotelész (Eth. Nicom. V. 7) is beleesik ebbe a hibába: “Ha valaki többet kap, mint amije eredetileg volt, azt mondják, hogy előnyben van; ha kevesebbet kap, akkor hátrányban van; így a vásárlásban és eladásban. Ha azonban az eredeti tulajdon sem nem nőtt, sem nem csökkent, hanem a forgalomban ugyanaz maradt, akkor azt mondjuk, hogy az embernek az van, ami az övé, és nincs sem előnyben, sem hátrányban”. Ugyanez mondja (ibid. 8. v.): “Ha először az arányos egyenlőséget határozzák meg, és a megtorlás vagy a kárpótlás ennek megfelelően történik, akkor ezt értjük alatta. … Mert a csere lehetetlen egyenlőség nélkül.” Hasonlóképpen mondja Montonari (Deila moneta, szerk. Custodi; p. a. III., 119. o.) Quesnay (Dialogue sur les travaux stb. 196. o., Daire): “A kereskedelem egyszerűen értékek cseréje egyenlő értékre.” V.ö.: Turgot: A vagyon kialakulásáról és elosztásáról, 35. § ff; Le Trosne: De l’interet social, Chap. I., S. 903 (Daire); Smith: W. o. N I. Ch. V.; Ricardo: Principles, Chap. I. Sect. I.; J. B. Say: Cours d’econ. pol. II. Ch. 13., II. S. 204, 1828. — Condillac, (Le commerce et le gouvernement 1776 I. Chap. VI., p. 267, Daire.) már ellenezte a fenti nézetet, bár egyoldalú indokokkal. Say és mások érvelése Condillac ellen, a használati érték, amelyet Condillac (vö. loc. cit. 250 ff. o.) és az áruegyenérték értelmében vett csereérték, amelyre Say gondol, összekeverésén alapul, amely összekeverésre azonban a “valeur” szó Condillac részéről történő bizonytalan használata adott okot. Az angol árelméletek mélyreható kritikáját Bernhardi nyújtotta be (Versuch einer Kritik der Gründe etc. 1849, 67-236. o.). Újabban Rosier (“Theorie der Preise” in Hildebrand’s Jahrbücher, B. 12, 1869, 81. o.) és Komorzynski (Tübinger Zeitschrift, 1869, 189. o.) alapos kritikának vetették alá a korábbi árelméleteket. Vö. még Knies: Tübinger-Ztschr. 1855, p. 467.
[2] Fentebb azt mondjuk, hogy B1 a B2-t gazdaságilag kizárja, hogy jelezzük az ellentétet a fizikai erő alkalmazásával, vagy másképpen a B2 jogi kizárásával a cserekereskedelemből. Ez a különbség azonban annyiban fontos, hogy B2 könnyen birtokában lehet néhány száz mérő gabonának, és ezért A lova elcserélésének lehetősége fizikailag és jogilag nyitva állhat előtte, de az egyetlen ok, amiért nem teszi meg, gazdasági természetű, vagyis az, hogy 29 mérőnél nagyobb mennyiségű gabona átadásával nem lenne jobban ellátva szükségleteinek kielégítésére, mint a csere nélkül.
[3] Felmerülhet az a vélemény, hogy az áralakulás a fenti esetben nem annyira 30 és 80 közötti, hanem inkább pontosan 30 mérő lesz. Ez tökéletesen helyes lenne, ha az eladás tömeges eladás lenne, rögzített minimálár nélkül, vagy ha az ár, amelyen az eladást bonyolították, 30 mérő gabona alatt lenne. Ebben az esetben A-nak az alku természetes értelme szerint meg kellene elégednie a 30 mérős árral, és az árrögzítés okait az árveréseken tapasztalható sajátos analóg összefüggésekben kell keresni. Ha azonban az A gazdasági alanyt nem köti eleve megbízási szerződés, és érdekeit teljesen szabadon védheti, akkor nincs akadálya annak, hogy az árat 79-ben is rögzítsék, mint ahogy másrészt gazdaságilag nem kizárt az az eset sem, hogy A és B1 között a ló árát 30 mérőben rögzítik.
[4] Nagy tévedés lenne azt feltételezni, hogy a monopoláru árai minden körülmények között, vagy akár általában is, pontosan fordítottan arányosan emelkednek vagy csökkennek a monopóliumban lévő áru eladásra kínált mennyiségével, vagy hogy a monopóliumban lévő ár és a monopóliumban lévő áru eladásra kínált mennyisége között ilyen arányosság van. Ha például a monopoláruból 1000 egység helyett 2000 egységet ad el a monopolista, akkor a monopoláruból egy egység ára nem feltétlenül csökken például 6 fl-ról (firenzei dukát – a ford. megj.) 3 fl-ra, hanem a gazdasági helyzettől függően az egyik esetben csak 5 fl-ra, a másikban 2 fl-ra. A monopolista által az eladásra kínált monopoltermék nagyobb mennyiségéből származó teljes bevétel tehát bizonyos körülmények között pontosan megegyezhet a kisebb mennyiségből származóval, de a körülményektől függően lehet nagyobb vagy kisebb is. Ha például a monopolista a fenti esetben a monopoláru 1000 tömegegységéért 6000 fl. árut kaphatna, ha eladná, akkor nem feltétlenül 6000 fl. árut kapna 2000 tömegegységért, hanem a körülményektől függően 10 000 fl. vagy csak 4000 fl értékűt. Ennek oka végül is az, hogy az egyénre vonatkozó egyenértékek sorozata a különböző áruk tekintetében igen nagy változatosságot mutat. B számára például egy birtokába kerülő áru első mértékegysége 10, a második 9, a harmadik 4, a negyedik pedig csak az ellenáru egy mértékegységének felel meg, míg a fenti sorozat egy másik áru tekintetében például a következő módon jelenik meg: 8, 7, 6, 5….. Ha az első áru alatt gabonát, az utóbbi alatt pedig valamilyen luxusjószágot képzelünk el, akkor nyilvánvaló, hogy az eladásra kerülő első áru mennyiségének egy bizonyos ponton túli növekedése a gabona árának sokkal gyorsabb csökkenését (de az eladásra kerülő mennyiség csökkenése is sokkal gyorsabb emelkedését) eredményezné, mint a luxusjavaké.
[5] Vö. J. Prince-Smith a Vierteljahrschrift für Volksw., 1863 . IV, 148. o.
[6] A fentiekből egyúttal az is nyilvánvaló, hogy a piacok, vásárok, tőzsdék és általában a forgalom összes koncentrációs pontjai milyen nagy jelentőséggel bírnak az emberek gazdasága szempontjából, mivel bonyolult forgalmi viszonyok között a gazdasági árképzés a fenti intézmények nélkül gyakorlatilag lehetetlen. Az ott kialakuló spekulációnak az a hatása, hogy megakadályozza a gazdaságtalan árak kialakulását – bármi legyen is az oka -, vagy legalábbis gyengíti annak káros hatását az emberi gazdaságra. (Vö. J. Prince Smith a berlini “Vierteljahrschrift für Volksw.u 1863, IV, p. 143 ff; 0. Michaelis, ibid. 1864, IV, p. 130 ff, 1865, V u. VI; K. Scholz, ibid. 1867, I, p. 25 ff, u. A. Emminghaus, ibid. p. 61 ff).
[7] Nincs annál gyakoribb eset, mint hogy egy monopólium a legellenségesebben védekezik egy versenytárs megjelenése ellen, de nincs annál gyakoribb sem, mint hogy a már megalakult versenytárssal egyezségre jut. Az ő érdeke az, hogy ne engedje a konkurenciát felmerülni. Ha ez utóbbi mégis megtelepedett, akkor gazdasági érdeke az, hogy vele együtt továbbra is enyhített monopóliumpolitikát folytasson, mindenütt, ahol a monopóliumpolitikának még a versenytárs megjelenése után is van tere. Ilyen esetekben az éles verseny általában mindkét gazdasági szereplő számára hátrányos, ezért az eredetileg egymás iránt oly ellenségesen viselkedő felek között általában gyors megegyezés jön létre.
[8] A fentiekben rámutattunk azokra az okokra, amelyek azt eredményezik, hogy a monopolista általában nem bocsátja árujának bizonyos mennyiségeit eladásra, és várja meg az ár kialakulását, mint egy árverésen, hanem a legtöbb esetben már a kezdetektől fogva rögzít bizonyos árakat egy árura, és várja, hogy ezek milyen hatással lesznek az értékesítésre. Ugyanez igaz akkor is, ha egy árunak több versengő eladója van. Itt is mindegyikük megszokta, hogy áruját egy bizonyos áron kínálja, és azt úgy kalkulálja, hogy valószínűleg a lehető legnagyobb bevételre tegyen szert. Tevékenységüket azonban e tekintetben az különbözteti meg a monopolista tevékenységétől, hogy az utóbbi, mint láttuk, gyakran úgy találja érdekét, hogy az árakat olyan magasra szabja, hogy a rendelkezésére álló mennyiségnek csak egy része jut el a fogyasztáshoz, míg az előbbit a verseny kényszeríti arra, hogy az árakat az ő és a versenytársai kezében lévő teljes mennyiségre vonatkozóan határozza meg, és az árak így – a gazdasági alanyok tévedésétől és tudatlanságától eltekintve – a kínálatban a versenytársak számára rendelkezésre álló teljes mennyiségek hatására alakulnak ki. Ehhez járul még az a körülmény, hogy a rendelkezésre álló árumennyiség, mint láttuk, jelentősen megnövekszik a verseny által, és ez az oka annak az árcsökkenésnek, amelyet a verseny eredményez.
Carl Menger Intézet 