1. § A gazdasági csere alapjairól.
“Hogy az emberek hajlandósága a cserekereskedelemre, a kereskedelemre és arra, hogy egyik dolgot a másikért cserébe adják, az emberi természet egyik eredeti alapelve-e, vagy az emberek észjárásának és beszédkészségének szükségszerű következménye-e”, vagy milyen más okok késztetik az embereket arra, hogy kicseréljék a javakat, ezt a kérdést Adam Smith megválaszolatlanul hagyta. Csak annyi bizonyos – jegyzi meg a kiváló gondolkodó -, hogy a csere iránti vágy minden emberben közös, és nem található meg egyetlen állatfajban sem[1].
Tegyük fel most – hogy a fenti probléma tökéletesen világos legyen -, hogy két szomszédos gazdának egy kedvező termés után nagy feleslegük van ugyanolyan fajta árpából, és semmi akadálya nincs annak, hogy ténylegesen kicseréljék az árpamennyiséget. Ebben az esetben a két gazda korlátlanul élvezhetné a csere örömét, és például elcserélhetnék és újra elcserélhetnék az árpájukból egyenként 100 ezret, vagy akár bármilyen más mennyiséget. De bár nem lehet belátni, hogy miért ne cserélnének ebben az esetben is, ha a javak cseréje önmagában véve a cserélők számára élménnyel járna, mégis, úgy vélem, semmi sem biztosabb, mint hogy a fenti esetben tartózkodnának minden cserétől, és ha mégis ilyen cserét hajtanának végre, akkor fennállna a veszélye, hogy a többi gazdálkodó a csere ilyen élvezetéért egyenesen ostobának nyilvánítaná őket.
De tegyük fel, hogy egy vadásznak nagy bősége van állatbőrökből, azaz ruházati anyagokból, de csak nagyon kevés élelemmel rendelkezik, így a ruházati szükségletét teljes mértékben, de az élelmezési szükségletét csak nagyon hiányosan fedezné, míg a szomszédos szántóföldi gazdálkodó esetében ennek éppen az ellenkezője lenne a helyzet. Továbbá, ha feltételezzük, hogy még ebben az esetben sem lenne semmiféle akadálya annak, hogy a vadász élelmét teljes mértékben kicseréljék a földműves ruházatára, akkor nem kevésbé világos, hogy ebben az esetben e két alany között még kevésbé történne ilyen csere, mint a fenti esetben. Ha ugyanis a vadász elcserélné kis élelmiszerkészletét a gazda ugyancsak kis állatbőr-készletére, akkor a vadász ruházati anyagfeleslege és ezzel egyidejűleg a gazda élelmiszerfeleslege még valamivel nagyobb lenne, mint a csere előtt. Mivel azonban a vadász élelemigénye és a földműves ruházkodási igénye nem lenne kielégítve, és a cserélők gazdasági helyzete így lényegesen romlana, senki sem állíthatja, hogy ez a két gazdasági alany örömét lelné egy ilyen cserében. Ellenkezőleg, semmi sem biztosabb, mint hogy mind a vadász, mind a gazda a leghatározottabban ellenállna egy ilyen cserének, amely által jólétük határozottan romlana, talán még életük is veszélybe kerülne, és ha mégis megtörtént volna, nem lenne sürgősebb dolguk, mint azt visszacsinálni.
Az emberek csere iránti hajlamának tehát más oka kell, hogy legyen, mint maga a csere öröme. Ha a csere önmagában öröm, azaz öncél lenne, és nem inkább egy gyakran fáradságos, veszélyekkel és gazdasági áldozatokkal járó tevékenység, akkor valóban lehetetlen lenne előre látni, miért ne cserélnének az emberek a fenti és ezer más esetben is, sőt miért ne folytatnák a cserét korlátlanul, holott az életben mindenütt megfigyelhetjük, hogy a gazdálkodó emberek minden cserét előzetesen alaposan megfontolnak, és hogy végül minden időben beáll egy határ, amelyen túl két egyén nem folytatja a cserét.
Ha már bizonyos, hogy a csere nem öncélú az emberi lények számára, még kevésbé önmagában való élvezet, akkor most az lesz a feladatunk, hogy a következőkben megmagyarázzuk a csere természetét és eredetét.
Képzeljünk el – hogy a legegyszerűbb esettel kezdjük -, két gazdát, A-t és B-t, akik mindketten elszigetelt háztartást vezettek, és akik közül az előbbi egy kivételesen gazdag termés után olyan sok gabonát birtokol, hogy miután minden szükségletének kielégítéséről bőségesen gondoskodott, egy részét már nem tudná felhasználni saját maga és háztartása számára. A második gazda, B, aki az első szomszédja, ezúttal is olyan jó bortermést ért el, feltételezésünk szerint, hogy a tárolt régebbi bor egy részét, amely egy rosszabb évjáratból származik, ki kéne öntenie, mivel nincs elegendő tárolóedény, és a pincéje egyébként is tele van korábbi évjáratokkal. Ezt a bőséget egyfelől a legnagyobb hiány is ellensúlyozhatja másfelől. A gazdának, akinek bőséges gabonája van, teljesen nélkülöznie kell a bor élvezetét, mert egyáltalán nincs szőlője, a másik gazda pedig, akinek bőséges boráról hallottunk, élelemhiányban szenved. Míg az első gazda sok mérő hektáron gabonát hagyhat elromlani a földjein, addig egy vödör bor sok örömet okozna neki, amit most nélkülöznie kell; míg a második gazda nem egy, hanem több vödör bort fog hagyni elromlani, nagyon is jól tudna használni néhány mérő hektár gabonát a gazdaságában. Az első gazda szomjazik, a második éhezik, míg mindkét részen segítene a gabona, amelyet A hagy rothadni a földjein, és a bor, amelyet B ki akar önteni. Az első gazda így teljesen ki tudná elégíteni a saját és családja élelemszükségletét mint korábban is, de ugyanakkor megengedhetné magának a borivás élvezetét, míg a második gazda bőségesen mérhetne bort mint eddig, de nem kellene éheznie. Egyértelmű tehát, hogy itt egy olyan esettel állunk szemben, amikor az A konkrét javainak B-re történő átruházásával és fordítva, a B konkrét javainak A-ra történő átruházásával mindkét gazdasági alany szükségletei jobban kielégíthetők, mint ahogyan az ilyen kölcsönös átruházás nélkül történne.
Az imént leírt eset, amelyben a mindkét cserepartner számára értékkel bíró javak kölcsönös átadása révén, azaz minden gazdasági áldozat nélkül, az utóbbiak szükségletei jobban kielégíthetők, mint ahogyan az ilyen átadás nélkül történne, alkalmas arra, hogy a legtisztábban érzékeltesse velünk annak a gazdasági viszonynak a természetét, amelynek a hasznosítása a csere. Túl szűken látnánk azonban ezt az összefüggést, ha csupán azokra az esetekre korlátoznánk, amikor egy személynek olyan mennyiségű jószág áll rendelkezésére, amely még a teljes szükségletét is meghaladja, és ugyanakkor ez a személy egy másik jószágból is hiányt szenved, míg egy másik ember viszont ugyanolyan bőséggel rendelkezik az utóbbi jószágból, és ugyanolyan nagy hiányt szenved az előbbi jószágból. Éppen ellenkezőleg, ez a kapcsolat már jelen van a megfigyelésünk számára mindenütt, ahol olyan javak vannak egy ember birtokában, amelyek bizonyos mennyiségei általában alacsonyabb értékkel bírnak az adott személy számára, mint egy másik ember birtokában lévő másik javak mennyiségei, míg az utóbbi ember esetében a fordított kapcsolat áll fenn. Tegyük fel például, hogy a fenti esetben az első gazda nem aratott volna annyi gabonát, a második gazda pedig annyi bort, hogy az előbbi annak egy részét el tudta volna hagyni romlani a földjein, az utóbbi viszont a borának egy részét ki tudta volna önteni anélkül, hogy szükségleteinek kielégítésében kár esett volna; tegyük inkább fel, hogy a két gazda mindegyike a szóban forgó birtok teljes, rendelkezésére álló mennyiségét valamilyen módon hasznosan tudta volna felhasználni saját maga és háztartása számára.
Tegyük fel, hogy például azt az esetet, hogy az első gazda a teljes gabonakészletét úgy tudja felhasználni, hogy egy bizonyos mennyiséget a szarvasmarhák hizlalására használ fel, miután teljes mértékben gondoskodott az ezen termék iránti fontosabb szükségleteinek kielégítéséről, míg a második gazda nem rendelkezne olyan bőséges borral, hogy annak egy részét el kellene dobnia, hanem a rendelkezésére álló mennyiség éppen elegendő lenne ahhoz, hogy a rabszolgáinak munkájuk ösztönzésére részmennyiségeket adjon belőle. Kétségtelen, hogy egy bizonyos mennyiség, pl. egy mérő gabona az első gazda számára, egy bizonyos mennyiség, pl. egy vödör bor a második gazda számára, csak kis, de mégis valamilyen értékkel bírna, mert mindkét esetben a két gazdálkodó szükségleteinek bizonyos kielégítése közvetett vagy közvetlen módon függene ettől a mennyiségtől. De ha ilyen esetben egy bizonyos mennyiség, pl. egy mérő gabona, bizonyos értéket képvisel az első gazda számára, semmiképpen sincs kizárva, hogy egy bizonyos mennyiség, pl. egy vödör bor, ne képviselne számára nagyobb értéket (mivel az általa szerezhető élvezetek sokkal nagyobb jelentőséggel bírnának számára, mint a több vagy kevesebb bőséges gabona). Míg a második gazda számára egy vödör bornak van egy bizonyos értéke, de ez egyáltalán nem zárja ki annak lehetőségét, hogy egy mérő gabona ne bírna sokkal nagyobb értékkel számára, mivel bőségesebb táplálékot biztosít neki és családjának, sőt talán még az éhség kínjainak elkerülését is.
A kapcsolat legáltalánosabb változata, amelyet itt az emberi áruforgalom legfontosabb alapjaként mutatunk be, a következő: Egy A gazdasági szereplőnek olyan konkrét jószágmennyiségek állnak rendelkezésére, amelyek számára alacsonyabb értékkel bírnak, mint egy másik gazdasági szereplőnek, B-nek rendelkezésére álló bizonyos jószágok, míg az utóbbi esetében, ugyanazon jószágmennyiségek értékének megítélése tekintetében, fordított viszony áll fenn, tehát a második jószágnak ugyanaz a mennyisége alacsonyabb értéket képvisel számára, mint az A rendelkezésére álló előbbi jószágé.[2]
Ha ezen a kapcsolaton túlmenően fennáll
- az itt szóban forgó mindkét gazdasági szereplő ismerete, és
- a hatalma arra, hogy ténylegesen megvalósítsa azt a tulajdonátruházást, amelyről fentebb beszéltünk,
akkor megfigyelésünk szerint olyan viszony áll fenn, amelyben pusztán két gazdasági szereplő egybehangzó akaratán múlik, hogy szükségleteik kielégítéséről jobban vagy teljesebben gondoskodjanak, mint ahogyan az e viszony kihasználása nélkül történne.
Ugyanez az elv vezeti az embereket általában véve a gazdasági tevékenységükben, a szükségleteik minél nagyobb mértékű kielégítésére való törekvésben, ugyanaz az elv vezeti az embereket arra, hogy feltárják a külső természet hasznosságát, és azt a rendelkezésükbe vegyék, ugyanaz a gazdasági helyzetük javítására irányuló törekvés, most már arra is készteti őket, hogy a fenti feltételeket, bárhol is léteznek, a legszorgalmasabban feltárják, és kihasználják szükségleteik jobb kielégítése céljából, vagyis esetünkben, hogy a javaknak az átadása, amelyről fentebb beszéltünk, ténylegesen megvalósuljon. Ez az oka a gazdasági élet mindazon jelenségeinek, amelyeket a “csere” szóval jelölünk, amely kifejezés a tudományunknak sajátos értelmében sokkal tágabb, mint a szó köznapi, vagy különösen jogi értelmében, mivel az első értelemben magában foglalja a vásárlást és a gazdasági javak minden részleges átruházását is, amennyiben azok ellenérték fejében történnek (bérlet, haszonbérlet stb.).
Ha összefoglaljuk az eddig elmondottakat, az eddigi vizsgálatunk eredménye az, hogy az embereket a cserére késztető elv nem más, mint az, ami minden gazdasági tevékenységükben vezérli őket, vagyis a szükségleteik minél teljesebb kielégítésére való törekvés. Az emberek által a gazdasági csere során érzett öröm az az általános örömérzet, amelyet az emberek akkor éreznek, amikor valamilyen esemény révén jobban kielégítik szükségleteiket, mintha az esemény bekövetkezése nélkül.
Ez az eredmény azonban a javak kölcsönös átadása tekintetében, mint láttuk, három előfeltételhez kötött:
- Az egyik gazdasági szereplő rendelkezésére kell állnia olyan jószágmennyiségeknek, amelyek kisebb értéket képviselnek számára, mint más jószágok, amelyek egy másik gazdasági szereplő rendelkezésére állnak, míg az utóbbi esetében ugyanezen javak értékének fordított arányú értékelése történik.
- A két gazdasági szereplőnek rá kell jönnie erre az összefüggésre, és
- a hatalmukban kell álljon a fenti jószágcsere tényleges végrehajtása.
Ahol e három előfeltétel közül akár csak egy is hiányzik, ott a gazdasági csere alapjai hiányoznak, és így az ilyen csere az érintett gazdasági szereplők és javak tekintetében gazdaságilag kizárt.
2. § A gazdasági csere határai
Ha az egyes gazdasági szereplők minden egyes termékfajtából csak egyetlen, jellegét tekintve oszthatatlan jószággal rendelkeznének, akkor nem okozna nehézséget annak megállapítása, hogy milyen határig kell minden esetben csereügyleteket végezniük, hogy az adott körülmények között elérhető legnagyobb gazdasági hasznot érjék el. Tegyük fel, hogy A egy üvegpohárral és B egy ugyanabból az anyagból készült dísztárggyal rendelkezik, és hogy az előbbinek és az utóbbinak nincs egyéb, azonos tulajdonsága, akkor az előző fejezetben elmondottak szerint csak két eshetőség lenne képzelhető el: A két szóban forgó szereplő közötti gazdasági csere alapjai vagy megvannak a fenti két jószág tekintetében, vagy pedig hiányoznak. Az utóbbi esetben ezeknek a javaknak a cseréje gazdasági szempontból nem jöhetne szóba; az előbbi esetben azonban kétségtelen, hogy a fent említett két jószág tényleges cseréje természetes határt szabna az A és B közötti további hasonló jellegű cserének.
Más a helyzet ott, ahol különböző szereplők rendelkezésére olyan javak állnak, amelyek tetszőleges számú részmennyiségre oszthatók, vagy több konkrét darabból állnak, még akkor is, ha természetük vagy rendeltetésük szerint oszthatatlanok.
Tegyük fel, hogy A, egy amerikai faház tulajdonosa több lóval rendelkezik, de tehénnel nem, míg B, a szomszédja több tehénnel, de lóval nem. Nyilvánvaló, hogy egy ilyen esetben, ha A-nak szüksége van tejre és tejtermékekre, B-nek pedig igavonó állatokra, akkor a gazdasági csereügyletek alapjai jelen lehetnek. Ebben az esetben azonban senki sem fogja azt állítani, hogy például A egy lovának B egy tehenére történő cseréje már kimerítené az A és B közötti gazdasági csereműveletek minden létező alapját a szóban forgó javak tekintetében. Az is vitathatatlan azonban, hogy ezeknek az alapoknak nem feltétlenül kell teljes egészében jelen lenniük a fenti termékmennyiségek esetében. A, akinek például hat lova van, jobban ki tudná elégíteni a szükségleteit, ha egy, két vagy akár három lovát elcserélné B teheneire; de ebből semmiképpen sem következik, hogy szükségszerűen gazdasági haszna származna a csereügyletből, még akkor is, ha B összes tehenéért cserébe lemondana az összes lováról. Ebben az esetben előfordulhat, hogy bár a gazdasági helyzetnek megfelelően az A és B közötti gazdasági csereügyletek alapjai megvoltak, a túl messzire vitt csere miatt a csere végrehajtása után mindkét fél szükségletei még rosszabbul lennének biztosítva, mint előtte.
A fenti összefüggés, miszerint nemcsak egyes konkrét javak, hanem azok mennyiségei is az emberek rendelkezésére állnak, most már általában megfigyelhető az emberek gazdaságában, és így észrevételünk szerint ellentmondásosak azok az esetek, amikor két gazdasági szereplőnek különböző javak mennyiségei állnak rendelkezésére, a gazdasági csereműveletek alapjai is megvannak, de az ezek kiaknázásából származó haszon nem. Egyfelől csak hiányosan kerülne kiaknázásra, ha a két gazdasági szubjektum a szóban forgó javak túlságosan kis részmennyiségeit cserélné el egymás között, másfelől azonban ez a haszon ismét csökkenne, sőt teljesen megsemmisülne, sőt az ellenkezőjévé változna, ha csereügyleteiket túlságosan messzire vinnék, azaz a rendelkezésükre álló javak túlságosan nagy részmennyiségeit cserélnék el egymás között.
Ha azonban megfigyeléseink szerint vannak olyan esetek, amikor a “túl kevés” csere nem biztosítja az adott viszony kihasználásából nyerhető teljes gazdasági hasznot, míg a “túl sok” ugyanezt a hatást váltja ki, sőt nem ritkán a két cserepartner gazdasági helyzetének romlását eredményezi, akkor kell lennie egy határnak, ahol az adott viszony kihasználásából nyerhető teljes gazdasági hasznot már elértük, és minden további részmennyiség-csere kezd gazdaságtalanná válni. Ennek a határértéknek a meghatározása a következő vizsgálat tárgyát képezi.
Ebből a célból egy egyszerű esetet szeretnénk bemutatni, amelyben a legélesebben megfigyelhetjük az itt érvényesülő, másodlagos hatásoktól mentes kapcsolatot.
Tegyük fel, hogy egy őserdőben, távol a többi földtulajdonostól, él két rönkház-tulajdonos, akik békésen megvannak egymással, és akiknek szükségletei teljesen azonosak, mind mértékükben, mind intenzitásukban. Mindegyiküknek több lóra lenne szüksége a földje megműveléséhez, amelyek közül az egyik nélkülözhetetlen lenne, ha meg akarná termelni a szükséges mennyiségű élelmet saját maga és családja számára, a másik pedig ahhoz, hogy elegendő táplálékot biztosítson magának és családjának. Ahhoz, hogy a szükséges fát és tűzifát az erdőből a rönkházba hordja, hogy köveket, homokot stb. szállítson, és végül, hogy megműveljen egy olyan földet, amelyen némi élvezeti cikket tud termelni magának és családjának, a két gazda egy-egy harmadik lovat tarthat. Egy negyedik ló valószínűleg még mindig használható kedvtelési célokra; egy ötödik lónak csak annyi jelentősége lenne mind a kettő számára, hogy tartalékként szolgálna arra az esetre, ha a többi ló közül az egyik képtelen lenne teljesíteni, de egy hatodik lovat a két rönkház tulajdonosai közül egyik sem tudna használni a gazdaságában. Ráadásul a tej- és tejtermékszükségletének kielégítéséhez a két tömbház tulajdonosának öt tehénre van szüksége, az igények fontosságának e tekintetben azonos fokozataival, olyannyira, hogy egy hatodik tehénnel nem tudna mit kezdeni.
Ha most a jobb érthetőség kedvéért a fenti összefüggést számszerűen fejezzük ki, akkor a két rönkháztulajdonos számára a fenti igények fokozatos jelentőségét számtani arányban csökkenő számsorral[3] szemléltethetjük, pl. a következő sorozatokkal: 50, 40, 30, 20, 10, 0.
Ha most feltételezzük, hogy A-nak, a két rönkház-tulajdonos közül az elsőnek hat lova van, de csak egy tehene, míg B-nél, a második rönkház tulajdonosánál ez a viszony éppen fordítva lenne, akkor az alábbi táblázatban szemléltethetjük a két fent említett ember tulajdonjoga által biztosított szükségletek fokozatos fontosságát:
| A | B | ||
| Ló | Tehén | Ló | Tehén |
| 50 | 50 | 50 | 50 |
| 40 | 40 | ||
| 30 | 30 | ||
| 20 | 20 | ||
| 10 | 10 | ||
| 0 | 0 | ||
Az, hogy a gazdasági csereügyletek alapjai itt jelen vannak, a fejezet előző részében elmondottakból könnyen kiderül. Egy ló fontossága A számára 0, egy második tehén fontossága számára 40, míg fordítva, B számára egy tehén értéke 0, de egy második ló értéke 40 lenne. Ennek megfelelően mind A, mind B lényegesen jobban el tudja érni szükségletei kielégítését, ha A egy lovat ad B-nek, B pedig egy tehenet ad A-nak cserébe, és nem kétséges, hogy ha gazdasági szereplők, akkor ezt a cserét meg is fogják valósítani.
Ezen első csere után azonban a szükségletek kielégítésének jelentősége, amelyet a két fenti személy által birtokolt javak jelentenek, a következő módon mutatkozik meg:
| A | B | ||
| Ló | Tehén | Ló | Tehén |
| 50 | 50 | 50 | 50 |
| 40 | 40 | 40 | 40 |
| 30 | 30 | ||
| 20 | 20 | ||
| 10 | 10 | ||
Könnyen belátható tehát, hogy a fenti csere révén a két cserepartner mindegyike olyan nagy gazdasági előnyre tett szert, mintha vagyona egy olyan áruval gyarapodott volna, amelynek értéke mind a két érintett személy esetében 40-nek felel meg[4]. Ugyanilyen bizonyos azonban az is, hogy ezzel az első cserével a gazdasági csereműveletek alapjai korántsem merülnek ki. A számára egy ló még mindig sokkal kevesebbet ér, mint amennyit egy újonnan a gazdaságába kerülő tehén érne neki (10 az első, 30 a második), míg B számára fordítva, egy tehén csak 10-et érne, de egy újonnan a gazdaságába kerülő ló 30-at (azaz háromszor annyit). Ezért a két gazdasági szereplőnek gazdasági érdeke, hogy egy második csereügyletet is végrehajtson.
A második csere utáni helyzet a következőképpen ábrázolható:
| A | B | ||
| Ló | Tehén | Ló | Tehén |
| 50 | 50 | 50 | 50 |
| 40 | 40 | 40 | 40 |
| 30 | 30 | 30 | 30 |
| 20 | 20 | ||
és ezért nyilvánvaló, hogy e csere révén is mind a két említett ember gazdasági haszonra tett szert, és nem kevesebbre, mintha vagyonuk egy 20 értékű áruval gyarapodott volna.
Most vizsgáljuk meg, hogy a fenti állapotok mellett is megvannak-e még az alapjai a további gazdasági csereügyleteknek. Egy lónak A számára 20-as értéke van, egy újonnan hozzáadott tehénnek szintén 20-as értéke van, és ami B-t illeti, pontosan ugyanez a viszony áll fenn. Az elmondottakból azonban egyértelmű, hogy A lovának B tehenére történő cseréje ilyen körülmények között teljesen hiábavaló lenne, azaz semmilyen gazdasági hasznot nem hozna.
De ha most feltételezzük, hogy A és B mégis belemennének egy harmadik cserébe, akkor nyilvánvaló, hogy ha ennek megvalósítása nem követelne meg számottevő gazdasági áldozatokat (szállítási költségek, időveszteség stb.), akkor a két fél gazdasági helyzete nem romlana egy ilyen csere által, de nem is javulna[5]. Helyzetük e csere után a következőképpen alakulna:
| A | B | ||
| Ló | Tehén | Ló | Tehén |
| 50 | 50 | 50 | 50 |
| 40 | 40 | 40 | 40 |
| 30 | 30 | 30 | 30 |
| 20 | 20 | ||
Most kérdezzük tovább, hogy milyen gazdasági eredménnyel járna, ha még nagyobb mértékben cserélnénk el egy A lovát egy B tehénére:
| A | B | ||
| Ló | Tehén | Ló | Tehén |
| 50 | 50 | 50 | 50 |
| 40 | 40 | 40 | 40 |
| 30 | 30 | ||
| 20 | 20 | ||
| 10 | 10 | ||
Amint látható, a negyedik csere után a gazdasági helyzet mind A, mind B számára kedvezőtlenebb, mint előtte. A biztosan szerzett egy ötödik tehenet, és ezzel biztosította magának egy olyan szükséglet kielégítését, amelynek a jelentősége számára 10, de lemondott érte egy lóról, amelynek a jelentősége számára a szükségletek kielégítése volt, amit 30-ra becsülünk, és ezért gazdasági helyzete e csere után nem különbözik attól, mintha egy 20 értékű árut minden ellenszolgáltatás nélkül kivontak volna a vagyonából. De ugyanez figyelhető meg a B esetében is, és így a negyedik csereműveletből származó gazdasági hátrány kölcsönös. Így A és B ahelyett, hogy nyerne ebből a cseréből, gazdasági veszteséget szenvedne el.
Ha a két ember, A és B a negyedik csere után is folytatná a lovak tehenekre történő cseréjét, akkor az ötödik csere után a helyzet a következő lenne:
| A | B | ||
| Ló | Tehén | Ló | Tehén |
| 50 | 50 | 50 | 50 |
| 40 | 40 | ||
| 30 | 30 | ||
| 20 | 20 | ||
| 10 | 10 | ||
| 0 | 0 | ||
de a hatodik csere után a következő:
| A | B | ||
| Ló | Tehén | Ló | Tehén |
| 50 | 50 | ||
| 40 | 40 | ||
| 30 | 30 | ||
| 20 | 20 | ||
| 10 | 10 | ||
| 0 | 0 | ||
| 0 | 0 | ||
Könnyű belátni, hogy az ötödik csere után, amikor A lovait B tehenére cserélik, a két cserélő fél a szükségleteik kielégítésének teljességét tekintve oda jutna, ahol a csereügylet kezdetén állt, míg a hatodik csere után jelentősen tovább romlott volna gazdasági helyzetük, és nem tehetnének mást, mint hogy visszacsinálják az ilyen gazdaságtalan csereügyleteket.
Nos, amit itt egyetlen konkrét esetben bemutattunk, az mindenütt megfigyelhető, ahol különböző javak mennyiségei különböző szereplők birtokában állnak, és a gazdasági csereügyletek alapjai jelen vannak. Ha más példákat választanánk, akkor a járulékos körülmények tekintetében találnánk különbségeket, de nem a fenti viszony lényegét illetően.
Mindenhol, minden adott pillanatban érzékelnénk egy határt, ameddig két fél a kölcsönös gazdasági előnyök érdekében egymás között kicserélheti a javakat, egy olyan határt, amelyet azonban nem léphetnek túl anélkül, hogy ezáltal ne kerülnének kedvezőtlen gazdasági helyzetbe. Egyszóval mindenütt érzékelnénk egy határt, ahol a teljes gazdasági haszon, amelyet a jelen kapcsolat kihasználásból nyerhetünk, kimerül, és onnantól kezdve a folyamatos csereügyletek révén ismét csökken, azaz egy olyan határt, amelyen túl minden további részmennyiségek cseréje gazdaságtalannak tűnik. Ezt a határt azonban akkor érik el, amikor a két szerződő fél egyikének birtokában már nincs olyan jószágmennyiség, amely számára kisebb értékű lenne, mint a másik szerződő fél rendelkezésére álló másik jószágmennyiség, ugyanakkor az utóbbi személy esetében az értékelés fordított aránya áll fenn.
És így valójában azt látjuk, hogy a gyakorlati életben az emberek nem a végtelenségig és korlátlanul cserélnek, hanem, hogy bizonyos személyek minden adott pillanatban és adott javak tekintetében és minden konkrét gazdasági helyzetben eljutnak egy bizonyos határhoz, amelynél minden további cserével megállnak[6].
Az egyének, de még inkább egész nemzetek egymás közti érintkezésében azonban általában feltűnő az a körülmény, hogy a konkrét javak értéke az emberek számára állandó változásnak van kitéve, főként azért, mert a termelési folyamat révén az egyes gazdálkodó szereplők rendelkezésére újabb és újabb árumennyiségek kerülnek, és ezáltal a gazdasági illúziók alapjai folyamatosan megújulnak, és ezért a szemünk elé a csereügyletek folyamatos sorozatának látszata tárul. De még ebben az átviteli láncolatban is, pontos megfigyeléssel, mindig találhatunk olyan nyugvópontokat adott időpontokban adott szereplők és javak típusai esetében, amelyekben nem történik csere, mert annak gazdasági határa már bekövetkezett.
Egy másik, fentebb tett megfigyelésünk arra a fokozatosan csökkenő gazdasági hasznosságra vonatkozott, amely egy adott csere lehetőségének kihasználásából adódik bizonyos gazdasági szereplők számára. A gazdasági szereplők csereügyletekben való első érintkezése mindig a számukra gazdaságilag legelőnyösebb, és csak később hajlamosak kihasználni azokat a cserealkalmakat, amelyek kevésbé ígérnek gazdasági előnyt. Ez nemcsak az egyes emberek, hanem egész nemzetek közötti forgalomra is vonatkozik. Ha két nemzet, amelynek kikötői vagy határai eddig teljesen vagy legalábbis hosszú időre el voltak zárva a kölcsönös érintkezés elől, hirtelen megnyitja azokat a forgalom előtt, vagy akár csak a korábbi akadályok egy részét is elhárítják, azonnal nagyon élénk áruforgalom alakul ki, mert a kihasználható cserelehetőségek száma és az ebből származó gazdasági előnyök száma nagy.
Később az ilyen forgalom a rendes, hasznos üzletmenet pályájára kerül. Ha azonban egy ilyen friss érintkezés teljes haszna néha nem válik azonnal nyilvánvalóvá, ez annak köszönhető, hogy a gazdasági csere két másik előfeltétele, a csere lehetőségeinek ismerete és a gazdaságosnak elismert csereműveletek elvégzésének képessége rendszerint csak bizonyos idő elteltével áll a szereplők rendelkezésére. A kereskedelmi nemzetek egyik legbuzgóbb törekvése azonban az, hogy a két irányba történő mozgás minden akadályát leküzdjék (a kereskedelmi feltételek alapos tanulmányozásával, jó utak és egyéb közlekedési útvonalak építésével stb.).
Mielőtt befejezném ezt a tanulmányt a gazdasági csere alapjairól és korlátairól, szeretnék rámutatni egy körülményre, amelynek figyelembevétele nem kis jelentőséggel bír az itt bemutatott elvek helyes megértése szempontjából, utalok a gazdasági áldozatokra, amelyeket a csere műveletei megkövetelnek.
Ha az emberek és az általuk birtokolt javak (emberi gazdaságok) nem lennének térben elkülönítve, és ha a javak kölcsönös átadása az egyik gazdasági alany rendelkezése alól a másikéba nem járna rendszerint árumozgással és sok más gazdasági áldozattal, akkor a csereügyletből származó teljes gazdasági haszon, mint fentebb megállapítottuk, a két cserepartnerhez kerülne. Ez az eset azonban mindenesetre ritka. Elképzelhetőek ugyanis olyan esetek, amikor a csereügylet gazdasági áldozatai minimálisra csökkennek, olyannyira, hogy a gyakorlati életben nem is veszik őket figyelembe, de a valóságban nem lesz könnyű olyan esetet találni, amikor egy csereügylet teljesen gazdasági áldozatok nélkül valósítható meg, még akkor sem, ha ezek az időveszteségre korlátozódnak. A fuvardíjak, prémiumok, útdíjak, átlagdíjak, levelezési költségek, biztosítékok, jutalékok, közvetítői díjak, kocsiköltségek, raktározási költségek, raktározási díjak, a kereskedők[7] és általában a segédeik élelmezése, a pénzrendszer teljes költségei stb. nem mások, mint a különböző gazdasági áldozatok, amelyeket a csereügyletek megkövetelnek, és amelyek elnyelik a meglévő cserekereskedelmi lehetőségek kihasználásából származó gazdasági haszon egy részét, sőt, nem ritkán lehetetlenné teszik az utóbbit ott, ahol az még lehetséges lenne, ha ezek a “költségek”, a szó általános gazdasági értelmében, nem léteznének.
A nemzetgazdaság fejlődésének az a tendenciája, hogy ezeket a gazdasági áldozatokat csökkenti, és így a gazdasági cserék fokozatosan lehetővé válnak még a legtávolabbi országok között is, és általában ott, ahol korábban nem kerülhettek sorra.
A fentiek azonban egyúttal megmagyarázzák azt a forrást is, amelyből mindaz a több ezer ember, aki a forgalmat közvetíti, jövedelmét szerzi, noha közvetlenül nem járul hozzá az áruk fizikai gyarapodásához, és ezért tevékenységüket nem ritkán nem produktívnak tekintik. A gazdasági csere, mint láttuk, éppúgy hozzájárul az emberi szükségletek jobb kielégítéséhez és a cserélők vagyonának gyarapodásához, mint a gazdasági javak fizikai gyarapodása, és ezért mindazok a személyek, akik közvetítik azt – mindig feltéve, hogy a csereügyletek gazdaságosak – ugyanolyan produktívak, mint azok a személyek, akiket – nagyon egyoldalúan szemlélve – régóta kizárólag termelőnek neveznek, mert minden gazdaság célja nem a javak fizikai gyarapodása, hanem az emberi szükségletek minél teljesebb kielégítése, és a kereskedők nem kevésbé járulnak hozzá e cél eléréséhez.
[1] Wealth o. N. B. I, Ch. 2, Basil 1801, 20. old.
[2] Nevezzük a két érintett személyt A-nak és B-nek, az első áru mennyisége 10 a, amely A rendelkezésére áll, a második áru mennyisége 10 b, amely B rendelkezésére áll. Nevezzük most azt az értéket, amellyel az 1 a mennyiség A számára rendelkezik = W-nek, azt az értéket, amelyet 1 b jelentene számára, ha rendelkezhetne vele = W + x-nek; azt az értéket, amelyet 1 b B számára képvisel = w-nek, és azt, amelyet 1 a számára képviselne = w + y-nak. Bizonyos, hogy az 1 a-nak A birtokából B birtokába való átvitele, és fordítva, 1 b-nek B birtokából A birtokába való átvitele által az utóbbi x értéket nyer, míg B y értéket nyer, vagy más szóval, a csere után A ugyanabban a helyzetben találja magát, mintha egy olyan jószág, amelynek értéke számára egyenlő x-szel, B pedig mintha egy olyan jószág, amelynek értéke számára egyenlő y-val, újonnan hozzáadódott volna korábbi tulajdonához.
[3] A fenti számok, mint azt nem kell hangsúlyoznunk, nem azt a célt szolgálják, hogy a szóban forgó szükségletek fontosságának abszolút, hanem csak relatív nagyságát fejezzék ki. Ha tehát két különböző szükségletkielégítés fontosságát jelöljük meg, például 40 és 20 értékkel, akkor csupán azt fejezzük ki, hogy az előbbi kétszer olyan fontos az adott gazdasági szereplő számára, mint az utóbbi.
[4] Ha egyes írók (az újabb németek közül még mindig Lötz és Rau) tagadják a kereskedelem termelékenységét, ezt a fentiek teljesen megcáfolják. Minden gazdasági csere ugyanolyan hatással van mindkét cserepartner gazdasági helyzetére, mintha egy új tulajdontárgy kerülne a birtokukba, és ezért gazdaságilag nem kevésbé produktív, mint az ipari vagy mezőgazdasági tevékenység.
[5] Az ilyen közömbös csereügyleteket határozottan a gazdaságtalanok közé sorolom, mert itt az emberek előrelátó tevékenysége cél nélkül indul meg, eltekintve minden olyan gazdasági áldozattól, amelyet egy ilyen csere megkövetelhet.
[6] A nemzetgazdaság az egyének gazdaságaiból áll, ezért a fentiek nemcsak az egyes gazdasági szereplők, hanem egész népek egymás közötti kapcsolatára is érvényesek. Két nemzet, amelyek közül az egyik főleg mezőgazdasági, a másik főleg ipari tevékenységet folytat, sokkal teljesebben ki tudja elégíteni szükségleteit, ha termékeik egy részét (az előbbi mezőgazdasági termékeinek egy részét, az utóbbi ipari termékeinek egy részét) kicserélik. Nem fogják azonban a cserét a végtelenségig és a bizonytalanságig folytatni, hanem bármely adott pillanatban eljutnak egy olyan határhoz, amelyen túl a termőföld termékeinek ipari termékekre való további cseréje mindkét nép számára gazdaságtalan lenne.
[7] Ha Carey (Principles of Social Science XXXVII1, 4. §) a kereskedőket gazdasági parazitáknak állítja be, mert a gazdasági csereműveletek meglévő lehetőségeinek kihasználásából származó haszon egy részét maguknak követelik, ez a csere termelékenységéről alkotott téves elképzelésein alapul.
Carl Menger Intézet 