A konzervatív organikus fejlődés nagy elméletének kidolgozása a közgazdaságtudományban a reakciós és szociális konzervatizmusokkal és a szocialista-etatista racionalizmussal szemben
Carl Menger 1840-ben született Galíciában, a Habsburg Birodalom egyik távoli, nemrég megszerzett tartományában. Apja nemesi rangú jogász volt, anyja pedig csehországi kereskedőcsaládból származott. Menger Prágában és Bécsben járt jogi egyetemre.
Az egyetem elvégzése után a bécsi kormánylap tőzsdei tudósítójaként dolgozott fél évtizedig. Itt figyelt fel arra, hogy az árak alakulása semmilyen viszonyban nincs a termelési költségekkel, ami az akkori közgazdasági gondolkodás, az angol klasszikus közgazdasági iskola egyik fő tétele volt. Menger az 1871-ben megjelent, A közgazdaságtan alapelvei című könyvében kimutatta, hogy az árak alakulásának mozgatórugója a vevők és az eladók szubjektív értékítélete a cserélendő termékek számukra fontos hasznosságáról, nem pedig az adott termék előállításának termelési költsége.
Menger könyvével hozzájárult a közgazdaságtudomány marginális forradalomához, ami nyomán új alapra helyeződött a közgazdasági gondolkodás. Azonban Carl Menger ma már csak emiatt él a tankönyvekben, úgy mint a közgazdaságtudomány marginális fordulatának egyik megalapozója.
Emellett maximum még egy mondatot írnak róla, hogy hozzá fűződik az osztrák közgazdasági iskola megalapítása. Az osztrák közgazdasági iskola az 1930-as évek közepéig az egyik legfontosabb tradíciónak számított, de a keynesi forradalom nyomán a közgazdaságtudomány partszélére szorult, s napjainkban a közgazdaságtudomány egyik legpiacpártibb irányzatának számít.
Menger alapműve többről szólt, mint az értékelmélet újra alapozásásáról, egy szaktudományos fordulatról. Menger igazi célja az volt, hogy kidolgozza a gazdasági fejlődés konzervatív organikus evolucionista nagy elméletét, amiben az egyén szubjektív értékítéletén alapuló értékmeghatározás és a marginalitás, azaz a “határhaszonra” való törekvés törvénye csak az egyik közbenső építő elem. Valójában Menger műve az egyike azoknak a nagy elméleteknek, amely az emberi társadalmi fejlődés menetét világítják meg.
Az eredeti mengeri konzervatív organikus fejlődés koncepció mára jórészt a feledés homályába merült. Az organikus evolúció gondolata jórészt Hayek nevéhez kapcsolódóan él tovább, aki az osztrák közgazdasági iskola harmadik nemzedékéhez tartozik.
Az, amit a gazdasági fejlődés konzervatív organikus evolucionista nagy elméletének nevezünk, nem azonos a politikai konzervativizmussal.
Különösen nem azonos azzal a konzervatívok politikai ellenfelei által gyakran terjesztett imázzsal, amely azonosítja a konzervativizmust a maradi, agrárius, klerikális érdekek képviseletével; és azzal a magukat konzervatívnak tartók által gyakran vallott politikai felfogással sem azonos, amely a nagyvárosok modernizmusával és dekadenciájával, avagy a tőke és a szocialisták osztályuralmával szembeni ellenállással azonosítja magát.
Annál is fontosabb ez az elhatárolódás a politikai konzervativizmustól, mert Menger elkerülte a politikai állásfoglalást, szinte sosem nyilvánított véleményt politikai kérdésekben. De személyes preferenciái is azt mutatják, hogy nem érdekelte a politikai reformkonzervativizmusnak az a formája sem, amely az “ősi értékekből” indul ki és azok konzervatív, szerves átalakulásra törekszik. Sose használta a nemesi rangját jelölő “von” kötőszót, s nem fogadta el a főnemesi rangot sem, amit – Rudolf trönörökös nevelőjeként – felajánlottak neki.
Az 1840-ben született Menger gondolatvilága olyan korban fogant meg, amikorra már az 1848-as forradalmak már megtörték a haladásellenes, reakciós feudális konzervatizmust, a régi arisztokratikus rendet megőrizni akaró eszmék uralmát Ausztriában. Menger ifjúkora egybeesett a császárság konzervativ liberális korszakával, az angol szabadkereskedelmi modell átvételével, az iparosodással, a polgárosodással. Az 1848 utáni modellváltás nyomán sosem látott fejlődés következett be, korábban ismeretlen lehetőségek nyíltak az egyéni előrehaladásra, a társadalmi mobilitásra. A fejlődés és a liberálisabb gondolkodás a korábban egymásnak feszülő erők békés kiegyezésének és kompromisszumos együttműködésének nyugalmát hozta magával a birodalomban, amelynek egyik eleme volt az 1867-es osztrák magyar kiegyezés is. Ausztria szellemi tekintetben is kinyílt 1848 után, amikor megszűnt a cenzúra. Ekkor jelenhetett meg végre Ausztriában is Adam Smith könyve, A nemzetek gazdagsága.
Adam Smith könyve volt az első olyan világsikerré vált írás, amely magyarázatot és receptet adott a kor gondolkodóinak és politikusainak a szabadkereskedelem előnyeiről, és segített megérteni azt, miként vált Anglia a világ legfejlettebb, leggazdagabb országává és legnagyobb hatalmává. Anglia arra is jó utat mutatott az iparosodás és a piacosodás felé tájékozódóknak, hogy miként lehet a gazdasági szabadság biztosításával párhuzamosan elkerülni a forradalmi robbanást és megőrizni a hagyományos arisztokratikus elitek társadalmi szerepét, s kiegyezni a feltörekvő polgársággal.
Emiatt az osztrák konzervatív közgondolkodásra általában jellemző volt az angol alkotmányosság csodálata. Az osztrák konzervatív gondolkodás, csak úgy mint az angol konzervatizmus, nem vetette el a polgári fejlődés útját. Angol hatásra az osztrák mérsékelt konzervatizmus kiegyensúlyozottabban, antropológiailag és ismeretelméletileg helyénvalóbban gondolkodott a szabadságról, tekintélyről, a hagyományról és az észről, mint a francia felvilágosodás gondolkodói, akik a racionális társadalomátalakítás lehetőségéről szóló filozófiai illúziónak adtak tápot.
Az osztrák konzervatív közgondolkodás különbözött a némettől is, ahol a francia forradalom és hódítások hatására, visszahatásként, egyrészt a reakciós, haladásellenes konzervatizmus, másrészt a tiszta ész hatalmába és az állam gondoskodó szerepébe vetett elképzelések váltak meghatározóvá.
Az osztrák konzervatív gondolkodás alulról indult ki, a létező valóság cserepeiből építette fel elméleti konstrukcióit, szemben a német filozófiával. Az osztrák filozófiai gondolkodásra az is jellemző – Arisztotelész nyomán -, hogy a világot megismerhetőnek és értelmesnek tartja, s ezért lehetségesnek tartja értelmezését, a belső törvényszerűségek feltárását. Ezzel szemben áll a német spekulatív filozófiával, amely a történelem nagy vonulatait próbálta kollektivista szellemben megmagyarázni.
Menger művét úgy is lehet tekinteni, mint a Burke által is megfogalmazott organikus fejlődés konzervatív gondolatának a közgazdasági megalapozását.
Menger – Burke-höz hasonlóan – hitt az organikus fejlődésben, a spontán intézményfejlődésben, s elvetette a racionális világformálás és -átakítás felvilágosodás-kori koncepcióját. Abban hitt, hogy az intézmények milliónyi egyéni akció hatására alakulnak ki és változnak meg.
Ha egyszer valaki vagy valakik felfedeznek egy hatékonyabb megoldást, amit mások az előnyszerzés reményében átvesznek, akkor az gyorsan elterjed, mintává válik, s intézményesedik az a bizonyos magatartásforma. Menger intézményformálódási koncepciójának kulcseleme, hogy azért jönnek létre intézmények, mert az emberek együttműködnek, s nem egyedül cselekszenek légüres térben. Éppen együttműködésük teszi szükségessé az együttműködés szabályainak kialakulását. Vagyis Menger nem tagadta a kollektív entitásokat, a közösséget formáló intézményeket, hanem meg akarta érteni létrejöttüket, s átalakulásukat.
Burke és Menger emberképe is közös: a reális szociológiai jellegű, empirikus tapasztalatokon nyugvó ember. Menger az emberközpontú közgazdaságtudomány megalkotására törekedett. Menger fia, Karl apja főművének második kiadásának előszavában azt emelte ki, hogy apja számára az emberi természet volt a kiindulópontja minden teoretikus tudományos vizsgálódásnak. Menger az egyént nem egyszerű elemnek tekintette, a társadalmi organizmus részecskéjének, aki betehető és besorolható egy skálába, aki alá van rendelve a gazdasági és társadalmi mechanizmusok működésének, a hatalmas és megváltozhatatlan intézmények által kijelölt keretnek. Menger közgazdasági világmagyarázatát a mindennapi életből ismert, valóságos, hús-vér, vagyis tökéletlen, de vágyakkal és tudásszomjjal rendelkező, újítani képes emberképre alapozta.
Menger számára az ember a maga ura, értelmes, akarattal bír, mindenki másnál jobban tudja mik a saját szükségletei, és képes és akar tenni a szükségletei kielégítése érdekében, javítani akar saját sorsán.
Képes környezetét megismerni, tanulni, új ismereteket szerezni, felfedezni, s emiatt javítani az életén úgy, hogy közben a környezetét is átalakítja. Emiatt nála az összes társadalmi intézmény alapja, létoka és végcélja az egyén. Ebből az emberképből kiindulva építette fel azt az oksági láncot, amely abból indul ki, hogy az ember biztonságra, vágyai kielégítésére törekszik s egyben képes tudását növelni. Menger kimutatja, hogy miként következik e két inherens emberi tulajdonságból a magántulajdon, a csere, az egymástól függetlenül termelők hosszabb-rövidebb termelési láncainak kialakulása, amelyek működésének feltétele a piaci alapon működő cserekereskedelem, a piacgazdaság kialakulása.
Menger organikus evolucionista nagy elmélete ugyanakkor nem azonos a Burke pragmatizmus konzervativizmusával minden hasonlóság és közös kiindulópont ellenére. Menger abban hitt, hogy a gazdaságban törvények uralkodnak, amelyek ok-okozati kapcsolatokon keresztül hatnak. Menger számára a közgazdaságtudomány teoretikus tudomány, amelynek feladata, hogy feltárja a gazdasági jelenségek közötti törvényszerűségeket, oksági kapcsolatokat.
Menger fő feladatának azt tartotta, hogy felfedje ezeket az általános törvényszerűségeket, a gazdasági fejlődés mozgatórugóit. Azt, hogy miként következnek ezek a törvényszerűségek az inherens emberi tulajdonságokból. Azt, hogy melyek azok a közgazdasági törvények, amelyek irányítják az ember gazdasági cselekvését és amelyek figyelembe vétele a legjobban szolgálja az emberek biztonságát, együttműködését és ebből fakadó jólétét.
Menger azt akarta kimutatni, hogy a zavartalan, organikus fejlődés esetén az emberi tudásvágy és igények nyomán fejlődő munkamegosztás és komplex termelési láncok logikája miként vezet el a piacgazdasághoz, a modern társadalom kialakulásához. Menger organikus evocionalizmus nagyelmélete a valóságos hús-vér emberből kiindulva mutatja ki a piacgazdaság szükségszerű kifejlődését.
Menger emberközpontú, a reális emberképből kiinduló újgondolása a közgazdaságnak azért volt időszerű és fontos a 19. század hetvenes éveiben, mert a gazdasági liberalizáció ellenhatásaként az angol és német szellemi életben egyre erősebb hangot kaptak azok a közgazdasági irányzatok, amelyek szembefordultak a szabad piacgazdaság angol modelljével, s az azt megalapozó klasszikus közgazdaságtannal, Adam Smith és David Ricardo elméleteivel. A szabadkereskedelem ellen érvelők kihasználták az angol klasszikusok racionális haszonszerzésre törekvő emberképének egyoldalúságát és értékelméletének alapvető hibáját, miszerint a piacon egyenlő értékek cseréje folyik, amely érték mércéje az adott áruk termelésének költsége.
Menger harmincegyéves korában, 1871-ben megjelentetett, A közgazdaságtan alapelvei című könyvében nem kora piacellenes nézeteit támadta, bár természetesen ellenük is irányult. De Menger fő célja az volt, hogy kijavítsa a smithi-ricardói klasszikus közgazdasági iskola két legfontosabb hibáját: (1) az egyoldalú, racionális emberképet, és (2) az értékelméletüket, ami szerint a piacon a termékek árát hosszútávon az előállításukhoz szükséges munka határozza meg. E kettő korrekciójával akarta újraalapozni a közgazdaságtudományt, s ezzel kimondatlanul is megcáfolni a különféle piackorlátozó és piacellenes közgazdaságtani elméleteket. Az volt a célja, hogy támadhatatlan és logikailag kikezdhetetlen legyen a klasszikus iskola legfontosabb üzenete: a piac, mint Isten láthatatlan keze, a lehető legjobb eszköze annak, hogy az emberek és a nemzetek gazdagodjanak és békében éljenek egymással.
A szabad kereskedelem lehetővé teszi, hogy a munkamegosztáson keresztüli együttműködés ezermillió szállal összekösse az egymástól távol élő embereket. Az emberek és emberi közösségek közötti zavartalan együttműködés a feltétele annak, hogy az emberiség kiemelkedjen a barbárság állapotából és a lehető legteljesebben ki lehessen elégíteni bárki biztonságra és vágyai kielégítésére való igényeit. Ennek kulcsa – ahogy azt Adam Smith is megfogalmazta – semmi más, mint a béke, az alacsony adók és a tolerálható szintű igazságszolgáltatás az állam részéről – a többiről a dolgok természetes folyása gondoskodik. Ha viszont a kormányok beavatkoznak a gazdasági életbe, akkor nemcsak megakadályozzák a fejlődést, de a kormányzás óhatatlanul elnyomó és korlátlanul önkényes, tirannikus hatalommá válik.
Menger azt akarta bebizonyítani, hogy a piac kialakulása és a piacra történő árutermelés logikus következménye az emberi tudásvágynak és biztonságra törekvésnek. A szabad piac a lehető legjobb eszköz minden ember vágyainak lehető leghatékonyabb kielégítésére.
A piaci fejlődés általános érvényű törvényszerűség, amely ok-okozati kapcsolatok nyomán óhatatlanul általánossá válik, feltéve, ha az állam nem akadályozza a piac logikájának kiteljesedését pragmatikus intézmények kikényszerítésével. Hiszen – Menger szerint – az állami piackorlátozó beavatkozás monopóliumokat eredményez. Az állam által kikényszerített monopólium következtében csökken a gazdasági fejlődés, korlátozódik a lehetőség minden egyes ember számára a lehető legteljesebb igénykielégítésre. Vagyis az általános jólét romlása következik be. Az állam által kedvezményezett vállalkozók szűk köre jár csak jól mindenki más kárára.
Menger könyve beletartozik azoknak a XIX. századi nagy világmagyarázó írásoknak a sorába, amelyek azt kívánták felfejteni, hogyan és miért alakult ki a modern piaci és ipari társadalom, s amelyek választ kerestek arra, miként lehet a legjobban működtetni ezt a szokatlan, új, állandóan változó s emiatt gyakran félelmetesnek tűnő világot. Menger azt is ki kívánta mutatni, hogy a piaci cserén alapuló kereskedelmi társadalom, a piac zavartalan működése esetén nem hoz létre olyan mechanizmust, amely sokak elszegényedéséhez, illetve kevesek mérhetetlen meggazdagodásához vezet. Éppen ellenkezőleg: a piac működése garantálja, hogy ne alakulhassanak ki mesterséges monopóliumok, amelyek védelmezik kevesek jólétét, s gátolják sokak felemelkedését. Emiatt Menger szerint
nincsenek olyan belső ellentmondásai a piaci társadalomnak, ami miatt a piaci társadalom óhatatlanul összeomlana. A mengeri világban az emberi fejlődés mozgatórugója az emberek és emberi közösségek közötti együttműködés,
szemben a Marx által leírt konfliktussal, az egymással antagonisztikus osztályok harcával.
Carl Menger Intézet 