Nathaniel Branden: A szabadpiac monopóliumokat teremt? Közkeletű tévhitek a kapitalizmusról

Egy szabadpiaci kapitalista társadalomban mi gátolná meg, hogy kialakuljanak olyan hatalmas monopóliumok, amelyek az egész gazdaság felett átvehetik az irányítást?

Az egyik legrosszabb – Karl Marx által propagált és ma csaknem mindenki által elfogadott, még üzletemberektől is gyakran hallott – tévhit a közgazdaságtanban, hogy a monopóliumok kialakulása elkerülhetetlen és törvényszerű eredménye a szabad, szabályozatlan gazdaság (laissez-faire) működésének. Valójában pont az ellenkezője az igaz. A szabad verseny az, ami ellehetetleníti a monopóliumokat.

Elengedhetetlen, hogy világosan és pontosan definiáljuk, mit értünk „monopólium” alatt. Amikor az emberek – gazdasági vagy politikai kontextusban – a monopóliumról és annak a veszélyeiről beszélnek, amire gondolnak, az

a kényszerítő monopólium: a kizárólagos kontroll a termelés egy versenytől elzárt területén, ahol a terület irányítói önkényes termelési politikát és önkényes árakat is szabhatnak,

a piactól függetlenül s immunitást élvezve a kereslet és kínált törvényével szemben. Az ilyen monopólium – nagyon fontos látni – többet jelent, mint a verseny hiányát; a verseny lehetetlenségéről szól. Ez a kényszerítő monopólium alapvető jellemzője, és ez alapján lehet elítélni is.

A kapitalizmus teljes történelme során senki sem tudott kényszerítő monopóliumot létrehozni a piacon való versengés révén. Csak egyetlen módon lehet megtiltani egy ágazatba való belépést: törvénnyel. Minden kényszerítő monopólium, ami létezik, vagy valaha létezett (az USA-ban, Európában vagy bárhol a világon), az kizárólag állami segítséggel alakult ki és maradt fenn: koncessziók révén, engedélyekkel, támogatásokkal, olyan törvényi aktusokkal, amelyek különleges (a piacon nem megszerezhető) privilégiumokat juttattak egy embernek vagy emberek egy csoportjának, és megtiltották másoknak, hogy az adott piacra belépjenek.

A kényszerítő monopólium

nem a laissez-faire terméke; kizárólag a laissez-faire eltörléséből következhet,

és a vele ellentétes elv: az államizmus elvének a bevezetéséből.

Hazánkban a közműcégek kényszerítő monopóliumok: az állam működési engedélyt ad nekik egy számukra kijelölt területre, ahol senki más nem nyújthatja a kérdéses szolgáltatást; egy reménybeli versenytárs, ha áramot próbálna eladni, törvényileg nem engednék neki. A telefontársaság is kényszerítő monopólium.[1] A második világháború idején következett be, hogy a kormányzat elrendelte a két akkor létező távíró-társaság, a Western Union és a Postal Telegraph összeolvadását egy monopóliummá.

Az amerikai kapitalizmus mához képes szabad éveiben, a késői XIX. és a korai XX. században rengeteg kísérlet történt a „piac elfoglalására” számos árucikkel kapcsolatban (mint a pamut és a búza, hogy két híres példát említsünk) – igyekeztek a piacot elzárni a versenytől, és óriási profikat bezsebelni csillagászati árakat kérve. Minden ilyen kísérlet kudarcba fulladt. Azoknak az embereknek, akik megpróbálták, végül fel kellett adniuk – vagy csődbe mentek. Legyőzték őket, nem törvényi erővel, hanem a szabad verseny révén.

Gyakran kérdezik: Mi van, ha egy nagy, gazdag vállalat sorban felvásárolja a kisebb versenytársait, vagy kiszorítja őket az üzletből azáltal, hogy veszteséget elkönyvelve dömpingárat alkalmaz? Nem tudná megszerezni egy adott terület felett az irányítást, majd utána magasabb árakat szabni, és szabadon elkényelmesedni anélkül, hogy félnie kéne a versenytől? A válasz az, hogy: Nem, nem tudná. Ha egy vállalat súlyos veszteségeket könyvel el annak érdekében, hogy kiszorítsa a versenytársait, majd utána magasabb áron kezd kínálni, hogy behozza, amit elvesztett, az ösztönzőt jelent új versenytársaknak, hogy belépjenek a piacra, és ők fölözzék le a profitot, anélkül, hogy veszteségeket kéne kompenzálniuk. Az új versenytársak leszorítják az árakat azok piaci szintjére. A nagyobb vállalatnak fel kell adnia a tervét, hogy monopolárakat kérjen – vagy csődbe megy, olyan versenytársakkal szemben, akiket a saját politikája vonzott be.

Történelmi tény, hogy

semmilyen „árháború” sem vezetett sikerre, azaz monopolár eléréséhez vagy a piaci szint feletti árazáshoz, szembemenve a kereslet és kínálat törvényével. (Másfelől az „árháborúk” a gazdasági hatékonyság felé terelték a versengő vállalatokat – és így hatalmas előnyöket hoztak a nagyközönségnek olcsóbb és jobb termékek formájában.)

Amikor erről a kérdésről gondolkodnak, az emberek gyakran elfelejtik a tőkepiacok kulcsfontosságú szerepét egy szabad gazdaságban. Alan Greenspan írja a trösztellenes törvényekről szóló cikkében: Ha egy adott ágazatba való belépést nem gátolják meg állami szabályokkal, koncessziókkal vagy támogatásokkal, „a verseny végső szabályozója egy szabad gazdaságban a tőkepiac. Ameddig a tőke szabadon mozoghat, a tendencia az lesz, hogy a megkeresse a legnagyobb hozamot ígérő területeket.” A befektetők folyamatosan nézik, hogy hogyan tudnák a legprofitábilisabb módon felhasználni a tőkéjüket. Ezért ha valamely ágazat rendkívüli haszonnal kecsegtet (különösen, ha alacsony költségekkel szemben magas árakat lehet kérni), az üzletemberek és a befektetők szükségképpen odaözönlenek; és ahogy az adott termelés mennyisége megnő a rá vonatkozó kereslethez képest, az árak csökkennek. „A tőkepiac – írja Greenspan – az árak, de nem szükségképpen a profit szabályozójaként viselkedik. Meghagyja az egyéni termelőnek, hogy szabadon keressen, amennyit tud azáltal, hogy csökkenti a költségeit és növeli a hatékonyságát a többiekhez képest. Így [a tőkepiac] egy olyan mechanizmust jelent, amely mind nagyobb ösztönzőket generál a hatékonyság javítására, és – ennek eredményeként – az életszínvonal emeléséhez vezet.”

A szabadpiac nem enged hatékonytalanságot vagy tespedtséget – gazdaságilag büntetlenül – a termelés egyik ágában sem.

Vegyünk például egy elhíresült esetet az amerikai gépjárműipar történetéből. Volt egy időszak, amikor Henry Ford T-modelljének óriási részesedése volt az automobilok piacán. De amikor Ford vállalata megpróbált elkényelmesedni, és nem változtatott az autók dizájnján („olyan színű T-modelled lehet, amilyet akarsz, feltéve, hogy feketét szeretnél”), a General Motors a maga vonzóbb kinézetű Chevroletjével jelentős részt hasított ki magának a Ford piacából. És a Ford Company kénytelen volt megváltoztatni a politikáját, hogy versenyezni tudjon. Ennek az elvnek a működésére találhatunk példákat gyakorlatilag bármely ágazatnak a történetében.

Ha viszont vesszük a monopólium egyetlen olyan fajtáját, ami létezhet a kapitalizmusban – a nem kényszerítő monopóliumot –, rögtön látni fogjuk, hogy az árazási és termelési politikája nem független a tágabb piactól, amiben működik, hanem teljességgel köti a kereslet és kínálat törvénye; hogy semmi értelme vagy haszna a „monopólium” megnevezés használatának, ha valaki nem a kényszerítő értelmében alkalmazza; és hogy nincs racionális alapja, hogy elítéljük az ilyen „monopóliumokat”.

Például

ha egy kisvárosnak van egy darab drogériája, ami alig tud megélni, a tulajdonosra mondhatnánk, hogy „monopóliumot” élvez – kivéve, hogy senkinek nem jutna eszébe a fogalmat ebben a kontextusban alkalmazni. Nincs közgazdasági indok vagy piac egy második drogériára, mert nincs elég kereskedelem, ami fenntartaná.

De ha a település növekedne, az egy darab drogériájának nem lenne semmilyen módja vagy hatalma meggátolni, hogy további drogériákat nyissanak.

Sokan gondolják, hogy a bányászat különösen kitett a monopóliumok kialakulásának, hisz a földből kinyert anyagok csak korlátozott mennyiségben léteznek, és így – mondják – valamely cég megszerezheti a kontrollt egy adott nyersanyag összes forrása felett. De vegyük észre, hogy a kanadai International Nickel Company[2] termeli a világ nikkelének több mint kétharmadát – és mégsem kér monopolárakat. Úgy árazza a termékeit, mintha nagyszámú versenytársa lenne – és az igazság az, hogy van is nagyszámú versenytársa. A nikkel (mint ötvözetek és rozsdamentes acélok alapanyaga) versenyez az alumíniummal, és egy sor más anyaggal is. A ritkán felismert elv, ami ezekre az esetekre vonatkozik, hogy

egyik termék, árucikk vagy nyersanyag sem (lehet) nélkülözhetetlen egy gazdaságnak az árától függetlenül. Egy árucikk csupán relatíve lehet preferált más árukhoz képest.

Például amikor felment a feketekőszén ára (mert John L. Lewis kikényszerített egy közgazdaságilag igazolatlan béremelést), ez alapvető szerepet játszott az olajra és gázra való széleskörű átállásban számos ágazatban. A szabadpiac önmaga védelmezője.

Ha most egy vállalat képes lenne elérni és megtartani egy nem kényszerítő monopóliumot, ha el tudná nyerni az adott ágazat valamennyi fogyasztójának bizalmát, nem valamely állam által garantált privilégiummal, hanem tisztán a termelési hatékonyságával (a képességével, hogy az árait alacsonyan tartsa és/vagy jobb árut ajánljon, mint amit bármely versenytársa tudna), nem lenne semmilyen alapja, hogy elítéljünk egy ilyenfajta monopóliumot. Épp ellenkezőleg, a vállalat, ami ezt elérte, kiérdemelné a legnagyobb dicséretet és elismerést.

Erkölcsileg

senki sem hivatkozhat arra, hogy joga van versenyezni egy adott ágazatban, ha termelési hatékonyságban nem üti meg azt a mércét, amit a reménybeli versenytársai állítottak. Nincs rá ok, hogy az emberek rosszabb termékeket vegyenek alacsonyabb áron, csak azért, hogy a kevésbé hatékony cégek versenyben maradjanak.

A kapitalizmusban bármely személy vagy cég, amely túl tudja szárnyalni a versenytársait, szabadon megteheti. Ezért van az, hogy a szabadpiac a képességet díjazza, és mindenki előnyére működik – kivéve azokat, akik a meg nem érdemeltet akarják.

A közhely, amit ezzel kapcsolatban a kapitalizmus ellenfelei fel szoktak hozni, az öreg sarki fűszeres története, akit kiszorított az üzletből egy nagy áruházlánc. Mi az ellenkezésük egyértelmű üzenete? Az, hogy az emberek, akik az öreg fűszeres környékén laknak, továbbra is tőle kell vásárolniuk, hiába nyújt a nagy áruházlánc számukra jobb szolgáltatást alacsonyabb áron, és hiába spórolhatnának így. Más szóval mind az áruházlánc tulajdonosait, mind a szomszédságban lakó embereket büntetni kell – azért, hogy lehetővé tegyék a sarki fűszeres elkényelmesedését. Milyen jogon? Ha az a fűszeres nem tud versenyezni az áruházlánccal, akkor – helyesen – nincs más választása, mint hogy elmegy máshova, vagy egy másik üzletágba, avagy megpróbál munkát vállalni az áruháznál.

A kapitalizmus a természetéből fakadóan a folyamatos mozgásról, növekedésről és fejlődésről szól; senkinek nincs szerzett joga egy pozícióhoz, ha mások jobban is meg tudják csinálni, amit ő tud.

Amikor az emberek azzal bélyegzik meg a szabad versenyt, hogy „kegyetlen”, a tény, amit elítélnek, hogy a piacot egyetlen erkölcsi elv hajtja: az igazság. És ez az alapja a kapitalizmus iránt táplált gyűlöletüknek.

Csak egyetlen fajta monopólium létezik, amit joggal elítélhetünk – az egyetlen, aminek a kapcsán a „monopólium” meghatározás közgazdaságilag releváns: a kényszerítő monopólium. (Vegyük észre, hogy a fogalom nem kényszerítő értelmében minden embert „monopolistának” tekinthetünk, hiszen kizárólagos tulajdonosa a saját erőfeszítésének és termékének. De ezt senki sem tekinti gonosznak – kivéve a szocialistákat.)

A monopólium esetén – mint annyi más esetben is –  azért vádolják sokan a kapitalizmust, amit az elpusztítói követtek el: nem a szabadkereskedelem és a szabadpiac az, ami kényszerítő monopóliumokat hoz létre, hanem az állami törvénykezés, az állami tevékenység, az állami szabályozások. Ha az emberek aggasztónak találják a monopóliumok rémtetteit, hadd lássák, ki itt a valódi gonosztevő, és hogy mi a rémtettek valódi oka: a gazdaságba való állami beavatkozás. Lássák, hogy csak egyetlen módja van a monopóliumok felszámolásának: az állam és a gazdaság szétválasztása – vagyis azon elv lefektetése, hogy a kormányzat ne hozhasson a termelés és a kereskedelem szabadságát korlátozó törvényeket.

Ez a cikk a Carl Menger Intézet monopóliumról szóló sorozatának első része. A következő rész témája a Facebook és a techcégek állam általi feldarabolásának terve.

Az eredeti írás Nathaniel Branden „Common Fallacies About Capitalism” c. tanulmányának részlete, mely a Capitalism: The Unknown Ideal c. könyvben jelent meg. Fordította Madlovics Bálint.

---

[1] A szöveg Amerikában íródott az 1960-as években. (A ford.)

[2] A cég ma Vale Canada Limited néven létezik, miután a 2000-es évek elején csődbe ment, és felvásárolta egy brazil bányászcég. (A ford.)