Tóth István: A kalkulációs vita. Darabok egy kirakóshoz

Kornai János emlékére

Miként köztudott, Karl Marx és Friedrich Engels, a tudományos szocializmus német megalapítói nem dolgoztak ki a kommunizmus gazdasági berendezkedésére vonatkozóan működési elveket és módszereket; könyvespolcot betöltő prózai munkásságuk nélkülözi az általuk áhított szebb jövő valamennyire is konkrét leírását. Marx egyáltalán nem kívánt „recepteket írni a jövendő lacikonyhája számára”, miként azt A tőke 1874-es második kiadásának utószavában elismerte, hovatovább a kommunista társadalom jellemzésére irányuló kísérleteket egyenesen „ostobaságnak, rossz hatékonyságúnak”, sőt„reakciósnak” tekintette. Meglehet, ebből fakad, hogy Marx és Engels műveiben leginkább homályos, elszórt utalásokat és elvont frázisokat találni csak a kommunizmusról, polemikus formában, az általuk bírált kapitalista társadalom ellentéteként. Amennyire műveikből meg lehet ítélni, az eljövendő kommunista társadalom amolyan „szabad egyének közössége” lesz, ahol e közösség tudatosan fogja alkalmazni egyesített munkaerejét és a termelőeszközöket, és ahol az egyén „reggel vadászik, délben halászik, délután marhát terel, este irodalmi kritikát ír”. (Marx és Engels egymás szinonimáiként használták a „kommunizmus” és „szocializmus” szavakat, miként tették azt később követőik egészen az 1910-es évekig, és csak az 1920-as évek vége felé vette kezdetét a két szó — Sztalin által propaganda megfontolásból szorgalmazott — azon megkülönböztetett használata, miszerint a szocializmus a kommunizmusnak egyfajta „korai szakasza” volna.)

*

Ludwig von Mises, osztrák közgazdász írta 1920-ban: „A gazdálkodás mint olyan igen ritkán tűnik fel az utópisták által festett, derűs képeken. Azt mindnyájan elmondják, hogy a képzeletük szülte álomvilágban sült galambok fognak majd valahogy az elvtársak szájába repülni, de azt már nem közlik, hogy ez a csoda hogyan is fog bekövetkezni”.

*

Kommunista Kiáltvány című 1848-as pamfletjükben Marx és Engels előálltak némi szűkszavú instrukcióval a kommunizmus építését illetően. Legfőképpen a termelőeszközök centralizációjának szükségességével a proletárállam — az uralkodó osztállyá szerveződött proletariátus — kezében. Marx eleve úgy vélte, a tőke növekvő centralizációja a kapitalista gazdaság alaptendenciája, vagyis az idő előrehaladtával a termelőeszközök egyre nagyobb armadája összpontosul egyre kevesebb tőkés kézben, és ezáltal egyre kevesebb tőkés parancsnokol a társadalmi termelés felett. Azáltal, hogy a tőkecentralizáció növekvő mértékben kevés számú nagyvállalatba egyesíti a tőkésvállalatokat, akár teljes ágazatok kerülhetnek a kapitalizmusban központosított irányítás alá. A szabadversenyes kapitalizmus monopolkapitalizmussá történő átalakulása, vélekedtek a marxisták, előkészíti a teljes gazdaság egyetlen hatalmas társulássá való összefogását, mint a tudatosan tervezett szocialista gazdaság alapját. Emellett a tőke növekvő centralizációja előkészíti a „kisajátítók kisajátításának” (vagyis az államosításnak) a lehetőségét is, amennyiben hatalomra kerülve a proletariátusnak nincs más dolga, mint egyszerűen átvenni a marsallbotot a kevesek kezéből, minek következtében a kapitalista monopóliumokból az egész nép javat szolgáló, teljes ágazatokat átfogó szocialista nagyvállalatok lesznek, ami által azok meg is szűnnek kapitalista monopóliumok lenni. Idővel aztán a szocialista nagyvállalatok amolyan egységes kombinált trösztté alakulnak át, ahol az egyes vállalatok végül csupán e tröszt üzemeivé, részlegeivé lesznek, és a munka társadalmi megosztása egyszerű technikai megosztássá alakul. A 19. század végére a német szociáldemokraták, ezen logika mentén haladva, a szocialista gazdaságot végső fokon egy központilag irányított, zárt, önellátó üzemként fogták fel. Ahogy Karl Kautsky, az ortodox marxizmus pápája fogalmazott: „egy szocialista társadalom (…) nem egyéb, mint egyetlen óriási ipari üzem”.

­*

Az orosz bolsevikok, köztük Lenin, Buharin és Trockij, mindegyikük hivatásos forradalmár, osztották a német szociáldemokratáknak a szocialista gazdaság irányításáról vallott nézeteit. Lenin úgy vélte, a szocializmus a „kapitalista monopólium utáni következő lépés”. E történelmi dialektika szerint a monopolkapitalizmus „a termelés általános társadalmasítása felé visz (…) új társadalmi rendbe, amely átmenet a teljes szabadversenytől a teljes társadalmasításba”. Marxista teoretikusként Lenin úgy látta, a 20. század elejére a monopolkapitalizmus a maga trösztjeivel, szindikátusaival és nagybankjaival tulajdonképpen megteremtette a szocializmus számára a tervgazdálkodás módszereit. Lenin hangoztatta, miután forradalmi úton megváltozik az államhatalom jellege, a korábbi kapitalista gazdálkodási módszerek a szocialista gazdaság részévé válnak, pusztán kizsákmányoló jellegük szűnik meg azáltal, hogy a proletariátus ellenőrzése alá kerülnek. Azaz a proletariátus átveszi és tudatosan a maga javára fordítja a monopolkapitalizmus központosított gazdaságirányító intézményeit, amelyeket „még nagyobbá, még demokratikusabbá, és még átfogóbbá” tesznek. Ahogy Lenin fogalmazott: „Az egész társadalom egyetlen nagy gyár lesz (…) Minden állampolgár egyetlen nagy, összállami szindikátus alkalmazottja, illetve munkatársa lesz”.

*

Trockij 1918-ban tömören megfogalmazta a „szocializmus jelentését”: „A termelésnek egy univerzális terven alapuló szisztematikus megszervezése, és a javaknak egy racionális és gazdaságos elosztása”.

*

A nemzetgazdaság teljes centralizációjának szocialista víziója magában hordozza a gazdasági viszonyok naturalizálódását. Egyazon gazdálkodó szervezet különböző részlegei között ugyanis nincs piaci adásvétel. Azáltal, hogy a teljes gazdaság „egyetlen óriási ipari üzemmé” alakul, megszűnnek a piacok. A munkatárgyak az üzemen belül nem árukként, hanem termékekként forognak, következésképp nincs árupiac; de üzemen belül éppen úgy nincs munkaerőpiac vagy tőkepiac sem, helyettük a munkaerőnek és a termelőeszközöknek tervszerű központi hozzárendelése a különböző munkafolyamatokhoz. Mindennek eredményeképpen a pénz is elveszíti funkcióját. Ahogy Buharin fogalmazott: „A pénz az az anyagi-társadalmi kapocs, az a csomó, amely az egész fejlett árutermelési rendszert összefűzi. (…) Amikor az árurendszer, mint olyan megsemmisül, végbemegy a pénz ’öntagadásának’ folyamata”. A szocialista tervgazdaság „a társadalmat és részeit naturális formájukban veszi”. A bolsevikok úgy vélték, mivel a szocializmusban a társadalmi termelést egy naturáliákban elszámolt, tudatosan megvalósuló átfogó terv szabályozza, a gazdaság többé nincs kitéve a piac és a konkurencia vak erőinek („anarchiájának”), és mivel a javakat közvetlenül használatra, és nem profitot hozó értékesítésre termelik, az „árufetisiszta burkok felszakadnak”. Azt ugyanakkor mind Lenin, mind Buharin és Trockij tisztán látták, hogy a piacgazdaság felszámolása, a tervgazdaság bevezetése a munka „militarizálását” kívánja meg. Lenin és forradalmár társai nem csak Marxból, de a fejlett tőkés országokban, elsősorban Németországban (ún. Hindenburg-program) kialakult hadigazdálkodásból is merítettek inspirációt.

*

1920-ban jelent meg Ludwig von Mises Gazdasági kalkuláció a szocialista közösségben című tanulmánya, amit leginkább Otto Neurath, osztrák közgazdász és filozófus, az időben hangoztatott javaslata ellenében írt. Neurath úgy vélte, míg a békeidőben történő profitvezérelt kapitalista termelés visszatérő túltermelési válságokhoz és munkanélküliséghez vezet, addig a nem-profitvezérelt háborús hadigazdálkodás biztosítja a termelőkapacitások csúcsra járatását. Emellett a hadigazdálkodás másik jellegzetessége, hogy elnyomja az árrendszer működését, amit nagyrészt központosított természetbeni tervezéssel helyettesít. Neurath úgy látta, mindez túl jó ahhoz, hogy kizárólag háború idején alkalmazzák, ezért amellett érvelt, hogy a hadigazdálkodás során kialakított központi gazdaságtervezést békeidőben is folytatni kellene. Egy olyan „természetbeni elszámoló központ” felállításával, ami úgy működtetné a teljes gazdaságot, mint egyetlen hatalmas vállalkozást.

*

1920-as nevezetes tanulmányában Ludwig von Mises legfőbb ellenvetése kortársa, Otto Neurath javaslata, és általában a központilag szervezett tervutasításos gazdasággal szemben, hogy a terv készítői egyszerűen nem tudják, hogy a termeléshez rendelkezésre álló számos eltérő termelési tényezőt miként állítsák gazdaságos módon az elérendő célok szolgálatába. Hiszen a rendelkezésre álló nyersanyagokat, gépeket és eszközöket, valamint a munkaerőt számos cél érdekében számos eljárásra fel lehet használni. Ezek a tényezők mindazonáltal szűkösek abban az értelemben, hogy az egyes tényezők bármely konkrét felhasználása elvonja azt egyéb alternatív felhasználási módoktól és céloktól, azaz a termelési tényezők bármilyen felhasználása mindenkor az alternatív célok és módszerek szükségszerű feláldozása árán történik. A gazdálkodás kényszere, és egyben roppan feladata, éppen e szűkösségből fakad: megvalósítani a rendelkezésre álló termelési tényezőknek egy olyan elosztását a lehetséges termelési eljárások között, amely a leghatékonyabban — vagyis a gazdaság egészét tekintve a lehető legkisebb áldozattal — szolgálja az emberek különböző intenzitású céljait (magyarán: igényeinek kielégítését). A gazdálkodás e kényszerét a szocializmus sem kerülheti el. Ahogy Friedrich von Wieser, osztrák közgazdász a 19. század végén fogalmazott: „A szűkösség problémája, és az eltérő alternatívák relatív értékének számbavétele, ami a szűkösségből fakad, egyformán felmerül a kapitalizmusban és a szocializmusban”. Az egyetlen módszer pedig, állapítja meg Mises, ami által a rendelkezésre álló szűkös termelési tényezők hatékony elosztása lehetővé válik, a gazdasági kalkuláció. A kalkuláció iránytűje nélkül a tervkovácsok, Mises költői hasonlatával élve, csak „sötétben hánykolódnak a lehetséges és elképzelhető gazdasági kombinációk óceánján”. Más szóval, gazdasági kalkuláció hiányában„az emberi értelem képtelen lenne megtalálni az utat a köztes termékek és a termelési lehetőségek szédítő rengetegén keresztül”. Mindazonáltal nem lehetséges számba venni olyan termelési tényezők relatív értékét, amelyek kívül esnek a csereügyletek világán. Mises legfőbb érve a szocializmussal szemben éppen ez: mivel a szocializmusban a termelőeszközök közösségi tulajdonban vannak, így azoknak nincs piacuk. Viszont egy olyan gazdaságban, „ahol nincs szabad piac, ott nincs árazási mechanizmus; ha nincs árazási mechanizmus, nincs gazdasági kalkuláció sem”. Piaci árak nélkül a szocialista vezetőknek egyszerűen nincs olyan alkalmas mércéjük, amellyel a termelési tényezők relatív szűkösségét számításba vehetnék, és ezáltal racionálisan választhatnának a technikailag megvalósítható alternatívák közül. Ahogy Mises fogalmazott: „Nem tudunk gazdaságosan cselekedni, ha nem láthatjuk, mi a gazdaságosság”. Éppen ezért minden olyan lépés, ami a magántulajdon, a pénz és a piacok felszámolása, és ezáltal a központosított, naturális termelésirányítás felé mutat, elvezet a gazdasági racionalitástól. „A szocializmus a racionális gazdálkodás eltörlése”.

*

A szocialista tervgazdaság gazdálkodási problémája nagyban leegyszerűsödik, ha a termelés nem az emberek különböző intenzitású és eltérő igényeinek kielégítését hivatott szolgálni. Miként azt Maurice Dobb, angol marxista közgazdász, az 1930-as években világosan megfogalmazta: a fogyasztói szuverenitás (épp mint a demokratikus választások) koncepciója a „19. század burzsoá örökségének a része”; az „egyéni választás szentsége” indokolatlan feltevés egy szocialista rendszerben; a terveket teljesíteni lehet a fogyasztók rovására, illetve ha az emberi szükségletek inkább társadalmiak, mint veleszületettek, akkor a szocialista állam éppenséggel át is alakíthatja azokat; túlértékelt a piacok allokációs szerepe, ha az igények irányítottak. Otto Neurath hasonlóképp úgy vélte, hogy az általa elképzelt hadiszocializmusban a termelést az „objektíven meghatározott” szükségletek szerint tervezik, és nem holmi profitérdekek szerint. E koncepció ugyan — kétségtelenül — leszűkíti a rendelkezésre álló termelési tényezőknek a szocialista vezetők előtt tornyosuló felhasználási alternatíváit, és ezáltal a gazdasági kalkuláció szükségességét, viszont bizonyosan nem felel meg azon elképzelésnek, mely szerint a kommunista társadalom a „mindenkinek szükségletei szerint” elvét „írja a zászlajára”, miként azt Karl Marx a német munkáspárt 1875-ös programjához fűzött széljegyzeteiben megállapította. Nem mintha a munka „militarizálása” kifejezetten összhangban lenne a „reggel vadászó, délben halászó” szocialista ember elképzelésével, vagy a „szabad egyének közösségével”. Mindazonáltal Marx helyesen állapította meg, termelés és fogyasztás ugyanazon érme két oldala; ez esetben: a „militarizált” termeléshez „militarizált” fogyasztás tartozik. A maguk nézőpontjából Maurice Dobb és Otto Neurath nem tévedtek, ha a szocializmusban az embereknek azt a munkát kell végezniük, amit parancsba kaptak, illetve azt eszik, amit kapnak, akkor a racionális és hatékony gazdálkodás többé nem égető probléma.

*

Frédéric Bastiat, francia közgazdász 1850-ben megállapította: „A törvény nem szervezheti a munkát és az ipart anélkül, hogy ne szervezné az igazságtalanságot”.

*

Henry Dickinson, angol közgazdász egy 1933-ban megjelent írásában amellett érvelt, hogy — szemben Mises állításával — egy szocialista tervgazdaságban is megvalósítható racionális gazdasági kalkuláció, mivel bármely gazdasági rendszer leírható egy formális walrasi egyenletrendszerrel. Dickinson szerint a magas teória szintjén nincs különbség kapitalizmus és szocializmus között. A különbség köztük pusztán praktikus: a kapitalizmusban a piac „oldja meg” az egyenletrendszert, a szocializmusban viszont a tervezők. Lionel Robbins, angol közgazdász a Nagy Válságról írt 1934-es művében hasonlóképpen elismerte: ha adott volna minden egyes fogyasztási jószág keresleti függvénye, valamint adott volna minden egyes jószág minden lehetséges termelési függvénye, akkor „papíron” kiszámítható lenne a termelési tényezők egyensúlyi eloszlása, valamint az előállított javak egyensúlyi mennyisége. Mindazonáltal Robbins úgy látta, az efféle tervgazdálkodás praktikusan kivitelezhetetlen, hiszen „milliónyi szimultán egyenlet” megoldását igényelné; és még ha valamiképp kivitelezhetővé is válna az egyenletek megoldása, mire a szocialista tervezők a számítások végére érnének, addigra azok „az információk, amelyre az egyenleteket alapozták elavulnának, és a kalkulációt meg kellene ismételni”.

*

Vilfredo Pareto, olasz közgazdász írta 1906-ban a piaci egyensúlyt leíró walrasi egyenletrendszer kapcsán: „[H]a valóban ismerhetnénk mindezeket az egyenleteket, megoldásuk egyetlen emberileg lehetséges módja az lenne, hogy megfigyelnénk, hogy a piac milyen megoldást ad rájuk a gyakorlatban”.

*

Az 1960-as évek Szovjetuniójában a politikai vezetés felkérte Leonyid Kantorovicsot, a Szovjet Tudományos Akadémia Matematikai Intézet matematikai közgazdaságtannal foglalkozó részlegének fejét, a később — szovjet tudósként egyedüliként — közgazdasági Nobel-díjat nyert matematikust, hogy oldja meg a szovjet acéltermelés folyamatának szervezését. A feladat a hengerelt fém esetében éves szinten több, mint ötszáz felhasználót, egymillió rendelést, és több tízezer terméket jelentett; mint lineáris programozási feladat: több, mint egymillió ismeretlent és harmincezer korlátozó feltételt. Pusztán a szükséges adatok gyűjtése hat évébe került Kantorovicsnak és munkatársainak. Időközben a szovjet gazdaság igényei némiképp megváltoztak.

*

Marx szerint a kommunizmusban „minden egyszerű és átlátszó lesz”; Engels szerint a kommunizmusban „minden végtelenül egyszerűen fog végbemenni”. Lenin úgy látta, a gazdaság államosítását követően a bolsevikok legfőbb feladata valójában a kapitalizmusból megörökölt „kitűnő gépezetnek” a központosított és szakszerű működtetése lesz, ami nem okozhat majd különösebb problémát, hiszen „a kapitalizmus olyannyira leegyszerűsítette a számvitel és ellenőrzés problémáját (…) hogy bármely írni-olvasni tudó ember el tudja végezni”.

*

Enrico Barone, olasz közgazdász javasolta elsőként 1908-ban, hogy hasonlóan a kapitalizmushoz, a szocialista rendszerben is a próbálkozások és tévedések módszerével határozzák meg a gazdasági egyensúlyt, jóllehet nem fejtette ki annak pontos mikéntjét. 1936-37-ben Oskar Lange, lengyel marxista közgazdász volt az, aki — Fred Taylor egy 1929-es írásától inspiráltatva — két tanulmányában felvázolta az ún. „piaci szocializmus” első modelljét. Lange modelljében a munkaerőnek és a fogyasztási javaknak van piacuk, a tőkejavaknak és az egyéb termelési tényezőknek viszont nincs. Vagyis a munkavégzés és fogyasztás ugyan „demilitarizált”, ellenben minden egyéb központi irányítás alatt áll. Lange szocializmus-modelljében a gazdasági egyensúly egy iterációs folyamat eredményeképpen áll elő: indulásképp az ún. Központi Tervezési Bizottság véletlenszerűen megválasztott értékesítési árakat határoz meg az egyes vállalatok számára azzal az utasítással, hogy azok olyan kibocsátási szinten termeljenek, ahol a határköltségük egyenlő a diktált árral a termelési költséget minimalizáló termelési függvény mellett; az egyes termékek ily módon kialakuló mennyiségi kínálata vagy elmarad, vagy meghaladja a keresletet, és ennek megfelelően a Központi Tervezési Bizottság egy újabb – magasabb vagy alacsonyabb – árat határoz meg a vállalatok részére; e folyamat addig ismétlődik, amíg a gazdaság el nem éri a teljes egyensúly állapotát. Lange úgy vélte, elképzelésével megoldotta a racionális gazdálkodás problémáját a szocializmusban.

*

Paul Sweezy, amerikai marxista közgazdász egy 1949-es írásában úgy látta, Lange modelljének Központi Tervezési Bizottsága inkább egy furcsa árhivatalra emlékeztet, mintsem tervhivatalra. A termelésről a döntést a vállalatok hozzák, ami úgymond „a kapitalizmus legrosszabb tulajdonságait teremti újra, és nem használja ki a [központi] tervezésben rejlő konstruktív lehetőségeket”. Végtére: Lange iterációs módszere a fogyasztási javak túl- és alultermelésének kaotikus hullámzásán keresztül kívánja megteremteni a gazdasági egyensúlyt. Nehéz elképzelni, vélekedett Sweezy, hogy egy szocialista rezsim a nyílt tervgazdálkodás helyett inkább a piac efféle imitációjához folyamodjék. Máskülönben is nehéz elképzelni, hogy a szocializmusban a beruházási döntéseket ne központilag hozzák meg, ami viszont elkerülhetetlenné teszi az átfogó gazdasági tervezést. A gazdaság részleges tervezése ugyanis szükségképpen annak átfogó tervezéséhez vezet. 

*

Reagálva Lange modelljére, 1949-es főművében, a Human Action (Emberi cselekvés) című könyvben Mises — egyebek mellett — azt az ellenvetést fogalmazta meg, hogy Lange tévesen a vállalati ügyintézőt tekinti a piac főszereplőjének, miközben a piac valódi protagonistája a vállalkozó. Mert a vállalkozó az, aki a beruházási döntéseket hozza, azaz dönt a tőkeallokációról a különböző termékek és ágazatok között. Mises szerint rendkívül korlátolt elképzelés azt feltételezni, miként a Lange-modell esetében történik, hogy egy már működő vállalat kibocsátási volumenének meglehetősen mechanikus meghatározása az egyetlen érdemi piaci döntés. A gazdálkodás problémáját nem az jelenti, hogy egy adott vállalat adott termékéből sokat vagy keveset állítsanak-e elő, hanem az, hogy egyáltalán milyen javakat termeljenek, kiknek, milyen formában és minőségben, és legfőképpen milyen áron, azaz milyen más választási alternatívákról lemondva ezáltal. A kapitalizmusban az érdemi döntéseket azon a piacon hozzák, amely piac Lange modelljében nem létezik.

*

Miközben a Lange-modell megközelítőleg sem valósult meg sehol a maga elvont, tiszta alakjában, addig a „terv plusz piac”, azaz egyfajta hibrid gazdasági koordináció kialakításának gondolata nem maradt pusztán akadémikus elképzelés. A történeti szocialista rezsimek mindegyike idővel „piaci reformokkal” igyekezett enyhíteni a tervgazdaság sztalini modelljén: 1950-től az egykori Jugoszlávia, 1968-tól Magyarország, 1978-től Kína (tkp. a mai napig), 1981-től Lengyelország, 1985-től az egykori Szovjetunió. Miként a gazdaságtörténetből ismert, „Lange modellje” a gyakorlatban a szabályozó bürokrácia és a szabályozott vállalatok közti állandó konfliktust eredményezte (paternalizmus, tervalku, szabályozók kijátszása, mentességek politikai kijárása, puha költségvetési korlát stb.). Világos tanulsággal: nem lehet piacot játszani. A piac vagy valódi, vagy egyáltalán nem piac. Ahogy Kornai János egy 1991-es tanulmányában megállapította, míg a klasszikus szocialista rendszer koherens és — feltéve, hogy a „kellő” represszióval párosul — fenntartható, addig a „piaci szocializmus” fából vaskarika; történetileg nem egyéb, mint „a klasszikus szocializmus, amint éppen szétesőben van”.

*

Mises számos írásában megfogalmazta: valakinek döntenie kell arról, hogy a gazdaságban mit termeljenek. A fogyasztók választása alapján történő piaci koordináció egyetlen alternatívája egy kis csoport értékítélete alapján meghatározott szükségleteken alapuló termelési terv, ami bürokratikus utasítások által kerül megvalósításra. Más szóval, ha nem a fogyasztók döntenek a termelt javakról a piaci kereslet és kínálat útján, akkor a központi hatalom teszi a kényszer eszközével; egy vállalat vagy a fogyasztók kívánságának engedelmeskedik, vagy a tervhivatal utasításának. Mises egy 1950-es esszéjének szavaival: „A két alapelv közötti konfliktus kibékíthetetlen, és nincs lehetőség semmiféle kompromisszumra. Az irányítás feloszthatatlan. Vagy a fogyasztói kereslet piaci megtestesülése határozza meg, milyen céllal és hogyan használják a termelési tényezőket, vagy az állam dönt ezekről a kérdésekről”.

*

Friedrich von Hayek, osztrák közgazdász egy 1937-es írása szerint a szocialista tervezés szószólói — Taylor, Dickinson, Lange és társaik — nem vették észre: attól, hogy az elméleti közgazdász feltárja, mely ismeretek birtokában válik lehetővé, legalábbis elvben, tisztán matematikai, iterációs vagy egyéb módszerekkel a racionális szocialista gazdálkodás, ez még nem jelenti egyúttal azt, hogy ezek az ismeretek ténylegesen adottak lennének a szocialista tervezők, vállalatok stb. számára. Valamely gazdasági modell feltételezheti ugyan minden egyes fogyasztási jószág keresleti függvényének ismeretét, ám ebből még nem következik, hogy azok bárki előtt ténylegesen is ismertek lennének; a feltételezés éppenséggel lehet merő abszurditás. Ugyanígy egy termék előállítási költségét minimalizáló termelési függvény sem olyasmi, ami akárcsak egyetlen vállalat számára közvetlenül adott volna. A szocializmus misesi kritikája éppen azt állítja: a gazdaság aktorai számára a racionális gazdálkodáshoz nélkülözhetetlen tudást, legelemibb szinten az árak ismeretét, a piaci folyamatok hozzák létre. A Dickinson- és Lange-féle egyensúlyi modellek ellenben egyáltalán nem adnak számot arról, hogy a szocialista gazdaság aktorai számára mi hozza létre mindazon tudást, ami e modellek értelmében a racionális gazdálkodáshoz szükségesek, hanem egyszerűen adottnak veszik azok meglétét. Vagyis miközben Dickinson és Lange úgy vélték, cáfolatát adták Mises kritikájának, a lényeget illetően fel sem fogták azt. Dickinson és Lange valójában egyetlen dolgot bizonyítottak be: ha egy feladat megoldásához szükséges minden ismeret adott, akkor a feladat elvben megoldható, ami aligha több üres tautológiánál. Vagy ahogy Hayek ennek kapcsán 1945-ben fogalmazott: „Ha birtokában vagyunk minden szükséges információnak, ha kiindulhatunk egy adott preferencia-rendszerből, ha tökéletes ismeretekkel rendelkezünk a rendelkezésre álló eszközökről, akkor a fennmaradó probléma tisztán logikai”.

*

A szovjet blokk országai nemcsak a kapitalista országok termékeit, termelési módszereit és technológiáját másolták, de még a nyersanyagárakat is a Wall Street Journalból vették át saját gazdasági kalkulációikhoz. Egy anekdota szerint az SZKP utolsó főtitkárának, Mihail Gorbacsovnak a sajtófőnöke egyszer azt mondta: szeretné, ha a Föld összes országa szocialista lenne, kivéve Új-Zélandot. A kérdésre, hogy miért e kivétel, a sajtófőnök cinikusan azt válaszolta: valahonnan vennünk kellene az árakat.

*

Egy Hayekhez írt 1940. júliusi levelében Lange elismerte, 1936-37-es modellje pusztán az „elemzés módszertani eszköze”, és nem „valóságos politikai javaslat”, miként azt sokan tévesen gondolták; a magántulajdonon alapuló piaci versenyt fenn kell tartani, ahol csak lehetséges. Egy, a Chicagói Egyetemen elhangzott 1942-es előadásában, amit egy szocialista hallgatói csoportnak tartott, Lange hangsúlyozta, a szocialisták célja a szociális jólét, ami a kompetitív piaci elvek alkalmazását igényli. Egy 1967-es posztumusz megjelent írásában ugyanakkor, fellelkesülve a modern számítógépek számítási kapacitásán, Lange némiképp hetykén azt írta: „A válaszom Hayeknek és Robbinsnak [ma] ez volna: Hol a probléma? Csak tápláljuk be a szimultán egyenleteket az elektronikus számítógépbe, és egy másodperc sem kell ahhoz, hogy megkapjuk az eredményt”.

*

Salvador Allendét 1970-ben választották meg Chile elnökének. Allende szocialista tervgazdaságot kívánt létrehozni, melynek keretében nagyszabású kísérletbe kezdett: a CyberSyn Projektbe. A CyberSyn egy Burroughs-3500 elnevezésű központi számítógépből és több száz telexgépből kiépített kommunikációs hálózat volt, ami a gazdaság központosított irányításához szükséges döntéshozatalt volt hivatva szolgálni: napi információkat szállított a kormány és a gyárak között kibocsátásáról, nyersanyag áramlásról, munkaerő állományról és egyéb információkról. A vállalatok minden reggel 5 órakor elküldték telexen az adataikat, amiket aztán a santiagói központi számítógépbe táplálva délután 5 órára készen állt a napi jelentés; a jelentés alapján a kormány döntéseket hozott, amik aztán szintén telexen jutottak el a gyárakhoz. A CyberSyn irányítószobája úgy festett, mint egy science fiction-film űrhajójának irányító központja. A nagyszabású kísérlet katasztrofálisnak bizonyult, Chile gazdasága hamarosan összeomlott. Nota bene a nagyratörő államosítási program okozta káosz és a munkások növekvő elégedetlensége miatt vélhetően a CyberSyn Projekt nélkül is bekövetkezett volna a chilei gazdaság összeomlása.

*

Buharin 1920-as írása szerint a piacgazdaságból a tervgazdaságba történő átmenet során a nemzetgazdaság „szubjektum nélküli gazdaságból gazdálkodó szubjektummá változik át”. Mindazonáltal a nemzetgazdaságnak nincs szubjektuma. A szocialista tervezés teoretikusai valójában Buharin tévedésébe csúsznak: elméleti közgazdászként saját egyéni appercepciójuk egységét vetítik ki öntudatlanul a gazdaságra, mintha a nemzetgazdaság, mint afféle titokzatos alany, szintén rendelkeznék az appercepció hasonló egységével, amely áttekintéssel bír a gazdaság egésze felett, ezért képes integráltan igazgatni azt. Ám e titokzatos alany egyetlen gazdasági rendszerben sem létezik; nincs buharini „gazdálkodó szubjektum”, ami önnön belső szubjektivitásának egységében közvetítené a gazdaság egészének tudását és tevékenységét. Hayek hangsúlyozta: a közgazdászok nem keverhetik össze saját, elvben lehetséges ismereteiket azokkal az ismeretekkel, amelyek a gazdaság aktorai számára ténylegesen adottak lehetnek. Attól, hogy egy elméleti közgazdász például képes „papíron” felírni egy lineáris makrogazdasági modellt, még nem jelenti azt, hogy ténylegesen is létezne a gazdaságban olyan cselekvő szubjektum, mely számára ezek az egyenletek oly módon lehetnének együttesen adottak, mint magának a közgazdásznak. A piacgazdasághoz hasonlóan egy tervgazdaságban is több millió egyén között oszlik meg a tényleges termelés, a termelőeszközök kontrollja, és az ezáltal keletkező tudás. Ahogy Mises fogalmazott 1920-ban: „A gazdasági javak termelése feletti kontroll felosztása a munkamegosztáson alapuló társadalmi rendszerben egyfajta szellemi munkamegosztást is jelent”. Az egyének tevékenységének és tudásának összehangolása mindenkor koordinációs mechanizmusokat igényel, ami véletlenül sem azonos függvények deriválásával és egyenletek rendezésével. A gazdálkodás valódi problémáját éppenséggel a milliófelé szétszórt tudásnak és tevékenységnek a hatékony koordinálása jelenti.

*

A Szovjetunió 1918 és 1921 közötti — „hadikommunizmus” néven ismert — időszaka egy minden képzeletet felülmúló társadalmi kísérlet volt a kommunista utópia megvalósítására. A bolsevikok célja a gazdasági élet naturalizálásán (az áru- és pénzviszonyok teljes felszámolásán), az állami tulajdonon, az állam közvetlen rendelkezési jogkörének maximális kiterjesztésén, munkakényszeren, valamint a gazdasági tevékenység messzemenőkig központosított irányításán alapuló tervgazdaság létrehozása volt. Amit végre is hajtottak: a bolsevikok három év leforgása alatt államosították a földbirtokokat, a pénzintézeteket, a nagy- és kisipart, a nagy- és kiskereskedelmet, a külkereskedelmet, a szállítmányozást; betiltották a kötvény- és részvénykereskedést, a kamat- és osztalékfizetést; eltörölték a örökösödést; bevezették az általános munkakényszert; betiltották a gazdálkodó szervezetek közötti pénzbeli elszámolást; mindeközben a Népgazdasági Főtanács termelési utasításokat adott ki, hogy miből mennyit kell előállítani, amihez központi anyag- és eszközkiutalás társult; bevezették a városi munkások természetben történő bérezését, a fejadagokat és differenciált fejadagokat, az ellátási normákat, a jegyrendszert; közben eltörölték a házbéreket, a lakossági közüzemi díjakat, a postai díjakat, a közlekedési díjakat, és így tovább vég nélkül. Lenin és elvtársai pedig mindvégig őszintén hitték, hogy a Marx és Engels által megálmodott társadalmat építik. Az utópikus kísérlet — borítékolható módon — maga volt a totális katasztrófa: a piac állítólagos „anarchiáját” felváltotta a „tervezett káosz”. Teljes volt a gazdaság összeomlása: a gyáripari termelés a megelőző évek ötödére esett vissza, a villamosenergia-termelés negyedére, az acél- és nyersvas előállítás huszadára, de pl. számos termék (tégla, cukor stb.) termelése gyakorlatilag teljesen megszűnt, ahogy az export is; a városi munkások létszáma felére csökkent, mert az emberek elköltöztek vidékre; virágzott a feketepiac; milliók haltak éhen. „Ami Lenin és Trockij uralma alatt történik, az egyszerű pusztítás és megsemmisítés”, miként Mises fogalmazott jól értesülten 1920-ban. Ám Lenin egészen 1921 elejéig makacsul kitartott az általános államosítás, a centralizáció, a pénz megszűntetése és a kereskedelem állami monopóliuma mellett, míg végül aztán belátta: a kapitalizmusból megörökölt „kitűnő gépezetet” nem lehet egyszerű „írni-olvasni tudással” működtetni. A bolsevikok kénytelenek voltak szembesülni az igazsággal, hogy egy központi hatóság nem képes a gazdaság egészét irányítani. 1921-ben kezdetét vette az ún. „Új Gazdaságpolitika” (a NEP), ami alapvetően az árutermeléshez és pénzgazdálkodáshoz történő visszatérést jelentette. Még az év tavaszán a bolsevik vezetés visszavonta a kisipar államosítását kimondó rendeletét, megkezdődött az állami vállalatok bérbeadása, és a munkabéreket újra pénzben kezdték fizetni. 

*

A piac működésének leginkább zavarba ejtő, de egyúttal leginkább lenyűgöző tulajdonsága, hogy úgy képes sok-sok millió ember munkáját és tudását összehangolni, hogy azok közben külön-külön nagyon kis részét képesek csak áttekinteni a piacnak. Miként alakulhat ki a gazdaság egészében akárcsak megközelítőleg bármiféle összhang, ha az egyes piaci szereplők pusztán a maguk szűk sugarú perspektívájából látják a gazdasági folyamatokat? Miként alakulhat ki az egészben rend, ha nincs olyan mindentudó és mindenható „gazdálkodó szubjektum”, amely az egészet elrendezné? Hayek több művében rámutatott: a gazdaság nem azért viselkedik egységes piacként, mert bárki képes lenne azt átlátni és igazgatni, hanem mert léteznek intézményes mechanizmusok, amelyek képesek információkat közvetíteni a korlátozott tudású egyének között, akik ezáltal — próbálkozások és tévedések útján — összhangba tudják hozni tevékenységeiket. Mindenekelőtt maga az árrendszer ez az intézmény. Valójában az árrendszer az a nagy „egyenletmegoldó-masina”, ami hatékonyságban felülmúlja a szuperszámítógépeket és matematikus zseniket.

­*

1921 őszén, egy pártkonferencián Lenin a következőt mondta: „Ne féljünk a kereskedelmi elszámolástól, hanem értsük meg (…) Csakis a kereskedelmi elszámolás talaján lehet építeni a gazdaságot”. Trockij 1922 őszén, a Kommunista Internacionálé IV. kongresszusán, pedig egyenesen a következőt állította: „Az, hogy egy adott vasútvonal vajon hoz-e hasznot a gazdaságnak, csak a piac közvetítésével állapítható meg (…) Milyen gördülőállománnyal és milyen személyzettel kell egy adott vasútvonalnak rendelkeznie? Mennyit szállítson az állam saját szükségleteinek fedezésére és a szállítási kapacitás mely hányadát kell az egyéb szervezetek és magánszemélyek számára fenntartani? Mindezeket a kérdéseket a jelenlegi történelmi szakaszban csak szállítási díjakkal, pontos könyveléssel és kereskedelmi kalkulációval lehet megoldani”. Élete későbbi időszakában Trockij még határozottabban adott hangot azon véleményének, hogy stabil pénz és piaci árak nélkül nem lehetséges racionális gazdasági kalkulációt folytatni. 

*

A tervgazdaság defektje, vélekedett Hayek egy 1968-as tanulmányában, nem egyszerűen az, hogy a racionális gazdálkodáshoz szükséges szétszórt tudást nem képes egyetlen központba hatékonyan egybegyűjteni, hanem az, hogy egy tervgazdaságban egyáltalán nem is képződik meg ez a tudás. Maguk a piaci folyamatok tárják fel az emberek igényeit, a piaci folyamatok tárják fel, hogy egyáltalán mi tekinthető termelési tényezőnek, és mindezek fényében azok relatív szűkösségét; maguk a piaci folyamatok tárják fel, hogy mely termelési eljárások költséghatékonyak stb. A tervgazdaság legfőbb problémája nem az, hogy sokáig tart, ha nem éppen lehetetlen, begyűjteni a szükséges adatokat a racionális tervezéshez, az „együtthatókat” a szimultán egyenletekhez, hanem az, hogy piacok nélkül semmilyen adat és egyenlet nincs, amit be lehetne gyűjteni. Bármi, amit a gazdaságról tudunk, piaci folyamatok által jön létre, és e tudás nem választható el ezektől a folyamatoktól.

*

Murray Rothbard, amerikai közgazdász egy 1976-os írásában kifejtette, a Mises és Hayek által a tervgazdaság hatékony működésével szemben megfogalmazott szempontok a kapitalizmusra is alkalmazhatók: azaz minél inkább monopolizált a gazdaság, annál kevesebb tere van a racionális gazdálkodásnak. Ha egy végsőkig centralizált piacgazdaságban egyetlen tőkés kezében összpontosulna az összes termelési tényező, akkor e tőkés éppen úgy képtelen lenne azokkal racionális gazdálkodni, mint a szocialista tervezők. Rothbard ugyanakkor nem tartott attól, hogy bekövetkezhetne akárcsak megközelítőleg is ilyen mértékű tőkecentralizáció. A kapitalizmus és a szocializmus történetének ugyanaz a tanulsága: végül mindig a fogyasztók parancsnokolnak a gazdaságban.

*

A szűkös erőforrások racionális felhasználásának alternatívái általában helyhez és időhöz kötöttek, ezért azok felfedezése szintén helyhez és időhöz kötött; így ezen alternatívák kipróbálására egy, a decentralizált döntéseket támogató intézményrendszerben nyílik leginkább lehetőség. Kornai János több írásában megfogalmazta: szoros affinitás van bizonyos tulajdonformák és bizonyos koordinációs mechanizmusok között. Míg a piaci koordináció a decentralizált magántulajdonnal, addig a bürokratikus koordináció a centralizált állami tulajdonnal mutat affinitást. Mises és Hayek úgy látták, a racionális gazdasági kalkulációhoz szükséges tudást kizárólag a piaci folyamatok képesek létrehozni. Más szóval, racionális gazdálkodás nem lehetséges tetszőleges intézményi keretek között. Ott lehetséges, ahol a gazdaságban a decentralizált magántulajdon dominál.

*

Tűnjék bármilyen kontraintuitívnek, mind az elmélet, mind a történelem arra tanítanak, hogy egy gazdaságban egészen addig rend van, amíg azt senki nem próbálja meg nagyszabású tervekkel rendbe tenni, és amint megpróbálja valaki, káosz lesz. E gondolat kétségkívül zavaró lehet mindazok számára, akik nem tudják elképzelni, miként lehet, hogy egy problémát, amit tudatos tervezéssel hiába is próbálnának megoldani, megoldódjék tudatos tervezés nélkül.

Felhasznált irodalom

Boettke, Peter J. (2001) Calculation and Coordination: Essays on Socialism and Transitional Political Economy. London: Routledge.

Caldwell, Bruce (1997) Hayek and Socialism. Journal of Economic Literature, Vol. 35, No. 4.

Dickinson, Henry D. (1933) Price Formation in a Socialist Community. The Economic Journal, Vol. 43, No. 170.

Dobb, Maurice (1933) Economic Theory and the Problems of a Socialist Economy. The Economic Journal, Vol. 43, No. 172.

Hayek, Friedrich von (1948/1980) Individualism and Economic Order. Chicago: The University of Chicago Press.

Hayek, Friedrich von (1995) Piac és szabadság. Válogatott tanulmányok. [szerk. Madarász Aladár], Budapest, KJK.

Kirzner, Israel M. (1992) The Meaning of Market Process: Essays in the Development of Modern Austrian Economics. London: Routledge.

Kornai János (1989) Régi és új ellentmondások és dilemmák. Budapest, Magvető.

Kornai János (1993) Útkeresés. Budapest, Századvég.

Lange, Oskar (1936/1956) On the Economic Theory of Socialism. Minnesota: The University of Minnesota Press.

Lavoie, Don (1981) A Critique of the Standard Account of the Socialist Calculation Debate. The Journal of Libertarian Studies. Vol. 5.,No. 1.

Mises, Ludwig von (1920/2020) Gazdasági kalkuláció a szocialista közösségben. Carl Menger Intézet blog. https://mengerblog.com/2020/11/10/ludwig-von-mises-gazdasagi-kalkulacio-a-szocialista-kozossegben/

Mises, Ludwig von (1944/2020) Bürokrácia. Ellenpropaganda.

Mises, Ludwig von (1949/1963) Human Action: A Treatise on Economics. San Francisco: Fox & Wilkes.

Nove, Alec (1968/1971) A Szovjetunió gazdaságtörténete. Budapest, Kossuth.

Nove, Alec (1983/1990) A megvalósítható szocializmus. Budapest, KJK.

Robbins, Lionel (1934/1971) The Great Depression. New York: Books for Libraries Press.

Rothbard, Murray M. (1976/2011) Economic Controversies. Auburn: Ludwig von Mises Institute.

Sweezy, Paul M. (1949) Socialism. New York: McGraw-Hill.

Szamuely László (1979) Az első szocialista gazdasági mechanizmusok. Budapest, KJK.

Taylor, Fred M. (1929) The Guidance of Production in a Socialist State. The American Economic Review, Vol. 19, No. 1.

White, Lawrence H. (2012) The Clash of Economic Ideas: The Great Policy Debates and Experiments of the Last Hundred Years. New York: Cambridge University Press.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: