Marcsó Kristóf: A klímaváltozás költségei

Ugyan a koronavírus árnyékában kissé háttérbe szorult a klímaváltozás ügye, mindezek ellenére továbbra is a közbeszéd egyik legmeghatározóbb témája. Továbbra is ellentmondásos, tele kérdőjelekkel – és ez konkrétan a koronavírus kapcsán is megmutatkozott a baloldali, piackritikus nyilatkozatokban.

Piac és piaci kudarc

Hazánkban is örömmámorban úsztak a szélsőbaloldali tömörülések: lám, lám, a klímaváltozást okozó kapitalizmus végre bukásra áll! Ha a kapitalizmust úgy definiáljuk, mint magántulajdonon, a szerződés és vállalkozás önkéntességén és szabadságán alapuló társadalmi rendszert és intézményrendszert, akkor elmondhatjuk, hogy a Szovjetunióban nem volt kapitalizmus, ellenben környezetszennyezés igen – ebből viszont az következik, hogy a környezetszennyezés problémája nem a kapitalizmus sajátja. Másodszor, a koronavírus miatti gazdasági visszaesés a környezetvédelem ügyének se használ feltétlenül. Vegyük a benzin példáját. Valóban visszaesett a kereslet a benzinre, és ezáltal csökkent a kibocsátás, ellenben hosszú távon ez már nem örömteli fejlemény. Ugyanis ha tartósan alacsony marad a benzin ára, akkor az emberek inkább ezt fogják felhasználni az alternatív energiahordozókkal szemben, ez pedig a legkevésbé kedvező forgatókönyv.

Vannak emberek, akik tagadják az összefüggést az emberi beavatkozás és a klímaváltozás között. Szeretném leszögezni, én nem tartozom ezek közé. A tudósok úgy gondolják, hogy az emberi tevékenység a metán és más üvegházhatású gázok légköri koncentrációjának a növekedéséhez vezet, melynek drámai hatásai lesznek az emberi életre. Gazdasági, társadalmi szempontból úgy lehet felfogni a helyzetet, hogy amikor az egyének vagy a cégek üvegházhatású gázokat bocsájtanak ki, nem veszik figyelembe azokat a károkat, amiket másoknak okoznak (ezt a jelenséget externáliának szokták nevezni). Nicholas Stern ki is jelentette, hogy a klímaváltozás „a valaha látott legnagyobb példa a piaci kudarcra”. A piaci kudarc esetén az egyes gazdasági szereplők racionális és önérdekkövető viselkedése nem vezet el a kívánt társadalmi-optimumhoz, így az államnak be kell avatkoznia a gazdaság működésébe.

A klímaváltozás kapcsán az állami beavatkozásnak két típusa ismert: az állam felső limitet szab a kibocsátásnak vagy szennyezési kvótákat bocsát ki, melyekkel lehet kereskedni. Bár a termelési kvóták piacbarát megoldásnak tekinthetőek a limithez képest, egy dolog közös bennük: az éghajlatváltozás elleni fellépés nagy alternatív költségekkel jár az elveszett áruk és szolgáltatások formájában. Magyarán a GDP és az egy főre jutó jövedelem alacsonyabb lesz, mint egyébként lenne.

Természetesen azt, hogy mennyivel csökkenne a GDP, nem lehet pontosan megmondani. Ha például az emberek gyors újításokat találnak ki, akkor a kvóták, adók mellett nem csökkenne olyan nagy mértékben a GDP, mert az emberek megtanulják, hogyan kell (és lehet) fosszilis tüzelőanyagok nélkül élni. Talán az sem elrugaszkodott feltételezés, hogy az állam a kvótákból és adókból befolyó pénzt nem környezetvédelmi célokra költené – az államnak saját érdekeltségei vannak, amelyek egybeeshetnek a társadaloméval, ám ez nem szükségszerű. Olyannyira nem, hogy ezek az érdekek sokszor ellentétesek.

A beavatkozás kudarca

Akadnak további gyakorlati problémák is a megvalósítással kapcsolatban. Feltételezzük, hogy kivetettek egy adót, amelyet úgy kalibráltak, hogy tükrözi a szén-dioxid társadalmi költségeit. Lássuk be, a „wishful thinking”-en kívül nincs semmi, ami garantálja, hogy az átállás zökkenőmentes legyen. Ennek következtében recesszió következhet be, akár hosszan elnyúló is. A világ egyes helyein emiatt kikényszerítik az ellenőrzés enyhítését. Hogy konkrétumot is mondjak, példának okáért Kína (ahol jelenleg is hatalmas szegénység van) felmenti a szabályozás alól a hazai iparvállalatokat. Ez viszont arra ösztönzi az üvegházhatású gázokat kibocsátó gazdasági szereplőket, hogy tevékenységüket szabályozatlan joghatóságok alá helyezzék át. És arról még nem is beszéltünk, hogy ez megnövelheti a távolságokat, ami több kibocsátott gázt jelent.

Ezen a ponton behoznék egy további fontos szempontot ezen modellekkel szemben. A már régen elhunyt Friedrich Hayek, az osztrák közgazdasági iskola és egyben a 20. század egyik legfontosabb gondolkodója beszélt a „színlelt tudásról.” Jobban belegondolva kissé abszurd arról vitatkozni, hogy egy adótípus kivetése vagy egy adókulcs megemelése milyen hatással lesz a globális átlaghőmérsékletre 2100-ban. Mégis, ezek a becslések, előrejelzések szolgálnak legitimációként a politikai döntésekhez. Ha őszinték vagyunk magunkkal szemben, akkor bevallhatjuk: fogalmunk sincs, hogy fog kinézni a gazdaság a 22. században. Ha a 19. század elején az emberek hasonlóan gondolkoztak volna, akkor felső korlátot vetettek volna ki a trágyára. Ez nem vicc, akkoriban az emberek még jellemzően lóval közlekedtek, amelynek volt egy ilyen kellemetlen hozadéka. Nyilván nem kell kifejteni, hogy ez mit jelentett a higiéniára és az emberek egészségére nézve. Akkor is voltak emberek, akik – nem is alaptalanul – aggódtak a környezeti problémák miatt. A rohamosan növekedő népesség nagy kihívást jelentett a nagyvárosoknak: a több ember nagyobb keresletet jelent a lovakra. A több ló pedig több trágya és ezáltal több szennyezés. Vajon mit szóltak volna hozzá, ha azt mondjuk nekik, hogy nem kell aggódniuk, mert Henry Ford korszakalkotó T-modellje alapjaiban változtatja meg a személyszállítást, bármiféle központi irányadás nélkül? Bizonyára elkönyvelték volna komolytalan álmodozásnak, pedig lám: nemhogy az Amerikai Egyesült Államokban, a világ szegényebb országaiban (így Magyarországon is) a kocsi a mindennapok része lett, nem a tehetősek úri kiváltsága.

Száz év fejlődés

A jövő generációnak minden bizonnyal sokkal olcsóbb eszközei lesznek a klímaváltozás költségeinek a kezelésére. A jelenlegi vitákban elfelejtődik a tény, hogy a jelenlegi erőfeszítések a jövő generációját célozzák meg, ők fognak profitálni. Tehát mielőtt iszonyatos költségekbe vernénk magunkat, hogy a jövő generációit ne fosszuk meg a tiszta környezettől, gondoljunk bele, hogy ők sokkal nagyobb életszínvonalon fognak élni, mint mi most: így sokkal több forrásuk is lesz a probléma kezelésére.

Afelől nincs kétség, hogy az üvegházhatású gázok és a hőmérséklet emelkedése között összefüggés van. Ez az összefüggés viszont a legkevésbé se feltételezi az agresszív állami beavatkozást.

Írta: Marcsó Kristóf.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: