Brittany Hunter: A 2008-as válság az osztrák közgazdaságtant igazolta

Visszatekintve elég sok embert ért meglepetésként a 2008-as pénzügyi válság. Úgy tűnt, a gazdasági fejlődés szinte megállíthatatlan, aztán egyszer csak eltűnt a talaj a lábunk alól: kisvállalkozások zártak be, emberek vesztették el a munkájukat, és rengeteg család feje fölül vitték el a házát. A helyzet pedig csak tovább romlott, ahogy a nagy pénzügyi cégek is kezdtek megroppanni.

A gazdaság hirtelen pokollá változott, és az emberek tudni akarták, miért – hogy hogy üthetett be egy ekkora válság minden látható előjel nélkül. És csupán egy közgazdasági iskola volt, amely valóban átlátta a helyzetet.

A főáram közgazdászainak a válság komoly fejtörést okozott. Nemcsak azt nem tudták, hogy mi ment igazából félre, hanem amikor megoldást kellett nyújtaniuk, akkor sem jutott eszükbe más, mint a még több szabályozás és állami költés. Mint só a sebbe, úgy jött az amerikai Kongresszus határozata a TARP mentőcsomagról, amely 700 milliárd adófizetőktől kicsikart dollárt adott azoknak a nagybankoknak, amelyeknél a válság először ütötte fel a fejét.

Az egész végtelenül korruptnak tűnt, a központi tervezés pedig nem látszott megoldani sem az adófizetők, sem pedig általában a gazdaság problémáját. De amikor már kezdett elveszni a bizalom és a hit az ország alapját képező elvekben, megjelent a színen egy a főáram által hosszú ideje figyelmen kívül hagyott csoport: az osztrák közgazdaságtani iskola.

Hayek visszatér

Közvetlenül a válság beütése után a Nobel-díjas osztrák közgazdász, F. A. Hayek Út a szolgasághoz c. könyvének eladásai megnégyszereződtek. A könyvet hasonló lelkesedés fogadta a második világháború után, amikor egy egész világ próbálta megérteni, hogy mi az a borzalom, ami rászabadult az emberiségre.

Hayek a központi tervezés lényegéből fakadó veszélyekre hívta fel a figyelmet, és rámutatott, hogy ezek zsarnoksághoz vezetnek. Hayek szembehelyezkedett azokkal az arrogáns politikusokkal is, akik azt hitték, eleget tudnak ahhoz, hogy megtervezzenek egy egész gazdaságot.

Ahogy mélyült a válság, és az emberek számára egyre nyilvánvalóbb lett a kormányzat felelőssége, az Út a szolgasághoz eladásai tovább emelkedtek. Ez egészen példa nélküli, tekintettel arra, hogy a könyvet a válság előtt 60 évvel írták. Sokévnyi stagnálás után a könyv egyszer csak elkezdett fogyni a polcokról.

Bruce Caldwell így magyarázta a jelenséget: „Végső soron azonban szerintem a fő ok, ami hirtelen felkeltette a Hayek iránti érdeklődést, hogy jól rezonált a közvélemény mély elégedetlenségére a politikusok ténykedéseivel szemben. Bush és Obama is hatalmasra hizlalták a központi költségvetést, illetve a deficitet, mégis alig csökkent a munkanélküliség. Világos volt, hogy valami nincs rendben.” Majd így folytatja: „Továbbá gyakran hallani a hírekben, hogy szemben azokkal a milliókkal, akik szenvednek, a politikához közel állók nagyon is jól állnak. Szinte mindenhol találni példákat az államilag kimentett pénzügyérek hatalmas bónuszaitól az állami szakszervezetesek vaskos nyugdíjaiig, vagy a tönkrementés helyett államosított autócégektől azokig a lobbizásban élenjáró vállalatokig, amelyek állami támogatást kapnak azokra a termékekre, amiket nem tudnának a piacon haszonnal eladni.”

Pontosan erről szólt a TARP mentőcsomag is. Az állampolgárok szenvedtek, míg a jó kapcsolatokkal rendelkező bankárok nyertek. És nem volt egyetlen párt, akit hibáztatni lehetett volna. Évek óta először a nagyközönség magában a kétpártrendszerben kezdett el kételkedni, ami részben meg is magyarázza a hirtelen jött keresletet Hayek könyve iránt, melynek ajánlása „valamennyi párt szocialistáinak” szól. Ez az üzenet különösen igaznak tűnt az ingatlanpiaci válságot követő környezetben.

De amellett, hogy Hayek segít rávilágítani a jelenlegi pénzügyi helyzetre,

más szabadpiaci munkái azt is megmagyarázzák, hogy hogyan is indult el a válság.

Az osztrákok tudták

1974-ben Hayek közgazdasági Nobel-díjat kapott az osztrák cikluselmélet terén végzett munkájáért. Az elmélet – melyet először Ludwig von Mises fogalmazott meg – arról szól, hogy

hogyan váltogatják egymást ciklikusan a fellendülések és az összeomlások, amikor a központi kormányzat beavatkozik a gazdasági folyamatokba – különös tekintettel a pénz- és hitelkínálatra.

Amikor az állam új pénzt önt a gazdaságba, mesterségesen lenyomja a kamatokat, ami gazdasági fellendüléshez vezet. Azonban ez a fellendülés fenntarthatatlan, hiszen nem létezik az a plusz megtakarítás, amire az alacsony kamatok alapján a gazdaság szereplői építenek. Ahogy a kamatok elkezdenek nőni a valós piaci helyzetnek megfelelően, a fellendülés összeomlásba vált. A beavatkozás megszűntével a piac elkezd alkalmazkodni, a légvárakra épített befektetések eltűnnek, és a tőke átármalik a fenntartható befektetésekbe. Az összeomlás fájdalmas, de egészséges, gyógyulási folyamat. Ellenben a kormányok igyekeznek megspórolni a fájdalmat, és még több hitelt bocsátanak ki, illetve nagyobb állami költekezéssel és mentőcsomagokkal reagálnak. Ezek pedig csak súlyosbítják a helyzetet, elnyújtva a gyógyulás periódusát.

Mivel az osztrák közgazdászok ismerték az elméletet, tudták, hogy az ingatlanpiac összeomlása nem „ha”, hanem „mikor” kérdése. És

amikor az ingatlanpiaci buborék kipukkadt, és pénzügyi elemzők hada kereste rá a magyarázatot, az osztrák közgazdászok már pontosan tudták, mi történt.

A válság csúcspontján, 2008 nyarán a FEE The Freeman c. kiadványában megjelent egy cikk Richard Ebelingtől, ami „A jelen gazdasági válság és az osztrák cikluselmélet” címet kapta. Ebeling rávilágított arra, hogy az osztrák közgazdaságtan hogyan segített megjósolni a gazdasági visszaesést. A legutóbbi visszaesésekkel kapcsolatban így fogalmaz: „Sok osztrák közgazdász az elmúlt két üzleti ciklus olyan volt – Yogi Berra szavaival –, mint egy újra átélt déjà vu.”

Az osztrák közgazdász Mark Thornton már a 2000-es évek elején számos alkalommal nyilatkozott az ingatlanpiaci buborékról, és nem is ő volt az egyetlen. Peter Schiff is, aki gazdasági újságíró és a Euro Pacific Capital társaság feje, sokszor megjelent a tévéképernyőn, és az osztrák cikluselméletet használta a közelgő krízis magyarázatára – évekkel azelőtt, hogy a buborék ténylegesen kipukkadt volna.

2003-ban, az ingatlanpiac szárnyalása közben egy másik osztrák közgazdász, a texasi képviselő Ron Paul figyelmeztetett: „A Fannie-nek és Freddie-nek adott különleges engedmények eltorzítják a lakáspiacot, olyan tőkét csatornázva feléjük, amit piaci körülmények között nem tudnának magukhoz csábítani… Mint minden mesterséges buborék, úgy a lakásárakban látott fellendülés sem tartható fenn örökké. Amikor az árak visszaesnek, a lakástulajdonosok komoly károkat szenvednek majd el, ahogy a jelzáloghitel-tulajdonosok is. Ezek a veszteségek pedig nagyobbak lesznek, mint lettek volna, ha az állam nem ösztönözte volna aktívan a lakáspiacba való túlzott befektetést.”

Pontosan ez történt öt évvel később, és miután Ron Paul republikánus párti elnökjelöltté lépett elő a 2008-as előválasztásokon, az osztrák közgazdaságtan és F. A. Hayek neve is bekerült a köztudatba.

Bezárni a FED-et

Az egyetemistáktól nem idegen a politikai aktivizmus. Miközben sokan olyan ügyek mellett állnak ki, mint a drogliberalizáció vagy a megfigyelő állam felszámolása, a monetáris politika nem igazán tűnik túl vonzó témának. És mégis szerte az országban több ezer fiatal volt, aki 2007 és 2012 között elment meghallgatni egy 80 éves orvos közgazdasági fejtegetéseit.

2008-ban a Republikánus Párt előválasztási vitáján a jelöltek főként a status quo szokásos védelmezői voltak, akik megnyerő, de üres mondatokkal próbálták magukhoz csábítani az embereket. Csak egy ember volt, aki nem volt hajlandó a szokásos játékot játszani. Amikor a válságról kérdezték,

Ron Paul képviselő az osztrák cikluselméletről kezdett el beszélni, és arról, hogy az amerikai jegybanknak (FED) milyen szerepe volt a pénz- és a hitelpiac manipulálásában. Ezek voltak a válaszok, amiket a frusztrált amerikaiak kerestek.

Nem jól csengő mondatokat akartunk, hanem az igazságot. Meg akartuk érteni, hogy mi történt, hogy utána képesek legyünk a problémát úgy helyrehozni, hogy az aztán később ne fordulhasson elő.

Laikusok előtt beszélve közgazdasági összefüggésekről, Paul képviselő így szólt: „Ha meg akarják érteni, hogy miért van ez a probléma, akkor meg kell érteniük a FED-et, mert az ok az üzleti ciklusokban keresendő. Nem azt kell kérdeznünk, hogy pontosan mit is tegyünk a visszaeséssel – miközben nyilván kell vele tennünk valamit. De nem adhatunk megoldást, nem tudjuk meggyógyítani a betegséget, ha nem ismerjük az okát. És az ok nem más, mint a fellendülés.

Ahol fellendülés van, és a fellendülést mesterséges, s olcsó hitelek táplálják (legyen ez a CRA vagy a FED miatt), ott buborékok fújódnak – történjen ez a tőzsdén vagy a lakáspiacon –, és a buborékok kipukkadnak. És amikor ez megtörténik, a hibákat korrigálni kell.

Ez a feladat áll most előttünk.”

A többi jelölt és a moderátor csak forgatták a szemüket, és kinevették Pault, hogy a FED-et jelölte meg ellenségnek, de a közönség megértette. Végre volt valaki, aki megadta a válaszokat a kérdéseikre.

Ezután országszerte vonultak utcára az emberek, és ezrek gyűltek össze, hogy hallják Ron Pault az osztrák közgazdaságtanról beszélni. Közben pedig a tömegek azt kiabálták: „Bezárni a FED-et!” Ron Paul nem pusztán kanalizálta a politikával szembeni indulatokat – rádöbbentette az embereket egy közgazdasági igazságra is.

2009 szeptemberében Ron Paul könyvet írt End the FED (Bezárni a FED-et) címmel. Ebben köszönetet mondott „nagy tanárainak”, elsősorban Ludwig von Misesnek és F. A. Hayeknek. Mindazok – magamat is beleértve –, akik fellapozták ezt a könyvet válaszok után kutatva, a köszönetnyilvánítás nyomán rögtön eligazítást kaptak a közgazdasági gondolkodás útvesztőjében, és rátalálhattak olyan gondolatokra, amelyekkel korábban nem találkoztak – olyan weboldalakon, mint a FEE.org és a Mises.org.

Paul akárhányszor felment a színpadra, megkérte a közönséget, hogy nézzenek utána az osztrák közgazdaságtannak, és minden alkalommal egyre többen figyeltek rá. Nem csupán Paul népszerűsége nőtt meg, de ez a „szokatlan” közgazdaságtani iskola is egyre több reakciót váltott ki.

Hétköznapi emberek kezdtek Misest és Hayeket olvasni. Sőt a közönséget annyira felcsigázta Hayek és az osztrák közgazdaságtan, hogy egy olyan videó is szárnyra kapott, amelyben Hayek az üzleti ciklust magyarázva rapcsatázik John Maynard Keynesszel. És ez, a jó közgazdaságtan iránti érdeklődés nem lankadt az után sem, hogy a választások lezajlottak, és Obama került a Fehér Házba.

Egy eszme, amelynek eljött az ideje

Ahogy teltek az évek,

az osztrák közgazdászok befolyása is egyre növekedett. Hasonló trendet mutatott egy nem osztrák, de mindenképp a mozgalommal szövetséges írónő, Ayn Rand népszerűsége is, akinek Veszett világ c. regényét kezdték el rohamos ütemben venni.

Nem ugyanilyen nézetekkel, de a Tea Party mozgalma is sokat merített a jó közgazdaságtan újjászületéséből. Mi több, azt mondják, hogy az első modern kori Tea Party rendezvény Ron Paullal kezdődött 2007 decemberében.

A 2012-es elnökválasztás idején a többi elnökjelölt megpróbált tőkét kovácsolni abból, hogy Ron Paul népszerűsítette az osztrák iskolát. Egy republikánus jelölt, Michele Bachmann egyenesen odáig ment, hogy bedobta Mises nevét egy vita során, hogy bevágódjon a közönségénél. Amikor azt kérdezték tőle, hogy milyen lenne számára egy ideális nyaralás – egy kérdés, aminek nem igazán van helye egy elnökjelölti vitában –, Bachmann azt válaszolta, hogy „Ha nyaralni megyek, kifekszem a partra, és von Misest olvasok.” Nem tudni, hogy a volt képviselőasszony tényleg olvas-e Misest, de a megjegyzése ennél többről szól. Ha Bachmann Misest használta népszerűségszerzésre, az azt mutatja, hogy a közvélemény drámaian megváltozott.

Az emberek nem akarták többé csak úgy hagyni a kormányzatnak, hogy ő vezesse a gazdaság szekerét, míg ők hátradőlnek és elszenvedik a következményeket.

Az ingatlanpiaci válság mély sebeket hagyott sok amerikai polgáron, ami arra ösztönözte őket, hogy megértsék a gazdaság működését, úgy, ahogy előtte nem tudták. Amit pedig felfedeztek, hogy a gazdaság túl összetett ahhoz, hogy néhány ember irányítsa – különösen, ha azok az emberek a kormánynak dolgoznak. És bár évtizedeken át a szélre szorították és kigúnyolták őket, az osztrák közgazdászokat végül igazolta az idő.

Ez a cikk a Carl Menger Intézet válságokról szóló sorozatának második része. Az első részben az 1929-33-as gazdasági válságról volt szó, a következő pedig a koronavírus-válság hosszabb távú hatásairól szól majd.

Az eredeti írás a FEE.org oldalán jelent meg, magyar fordítása korábban a Szabad Társadalom oldalán volt olvasható. Fordította Madlovics Bálint.