Randall G. Holcombe: A demokrácia és a szabadság bonyolult viszonya (2. rész)

(Az első rész itt olvasható.)

Az amerikai demokrácia felépítése

A huszonegyedik századi amerikaiak demokráciának tekintik a kormányzatukat, és emiatt a demokrácia kritikája Amerika-ellenesnek tűnik számukra. Mégis, az USA alkotmányának vizsgálata azt mutatja, hogy

az amerikai alapítók olyan kormányzatot terveztek, amely szándékosan el volt szigetelve a közvéleménytől.

A Függetlenségi Nyilatkozat a szabadságot elidegeníthetetlen jognak nyilvánítja, ami demonstrálja az alapítók elkötelezettségét a szabadság mellett, de a demokráciáról semmit sem mond. A Függetlenségi Nyilatkozat azt is mutatja, hogy az alapítók a kormányt tekintették a legnagyobb fenyegetésnek a szabadságra nézve. A dokumentum nagy része az angol király elleni sérelmek felsorolása, többek között az, hogy különböző módon veszélyeztette a szabadságukat és a jogaikat.

Az Egyesült Államok Alkotmánya olyan kormányt kialakítását célozta, amely megőrizi a szabadságot és garantálja a polgárok egyéni jogait azáltal, hogy a szövetségi kormánynak csak az alkotmányban kifejezetten felsorolt, korlátozott hatásköröket engedélyeznek, minden továbbit pedig az államoknak vagy a polgároknak tartanak fenn. Az Alapítók az új amerikai kormányt nem úgy tervezték, hogy demokrácia legyen abban az értelemben, hogy a nép akaratát hajtja végre. A kormánynak korlátozott és felsorolt hatásköröket adtak. A demokrácia szerepét az amerikai alapítók szándékosan korlátozták, megakadályozandó, hogy a demokrácia veszélyeztesse a szabadságot (Holcombe 2019).

Kizárólag a képviselőház tagjai voltak közvetlenül a nép által megválasztott szövetségi tisztségviselők. Eredetileg a szenátorokat az állam törvényhozása választotta, hogy az államok kormányainak érdekeit képviseljék. Ez a helyzet a tizenhetedik módosítás 1913-as elfogadásával változott meg, amely a szenátorok közvetlen választását írja elő. Az igazságszolgáltatási ágat mindig is kinevezték, nem pedig választották, és az elnököt eredetileg egy elektori kollégium és a képviselőház választotta volna meg.

Az Alkotmány soha nem adta meg a polgároknak az elnökválasztás jogát. Mindig is az államoknak kellett meghatározniuk, hogyan választják meg az elektoraikat (elnökválasztóikat). Az alapítók úgy képzelték el, hogy a legtöbb esetben egyetlen jelölt sem kapja meg az elektorok többségének szavazatát, és ebben az esetben a képviselőház választja meg az elnököt az öt legjobb közül (a tizenkettedik módosítással a három legjobbra változtatták). Bár a rendszer soha nem úgy működött, ahogyan az alapítók gondolták, az volt a szándékuk, hogy az elektorok a jelöltek listáját továbbítsák a képviselőháznak, majd a Ház válassza ki az elnököt ebből a listából.

A szövetségi kormány alkotmányos kialakítása szándékosan választotta el a kormányzati hatalom birtokosait a polgárokkal szembeni közvetlen elszámoltathatóságtól. Csak a képviselőház tagjai voltak közvetlenül elszámoltathatók a választóknak, hogy a kormányzat nagy részét elszigeteljék a demokratikus nyomástól. A demokrácia korlátozott alkalmazása, valamint a szövetségi kormánynak az Alkotmányban adott korlátozott és felsorolt hatáskörök azt mutatják, hogy

az amerikai alapítók a szabadság megőrzésének szándékával direkt olyan kormányt terveztek, amely minimálisan demokratikus.

Az alapítók felismerték annak lehetőségét, hogy a demokrácia a szabadságot veszélyezteti, és ezért a kormány szerepét a demokrácia és a szabadság közötti feszültséget szem előtt tartva alakították ki.

A demokrácia mint ideológia

Az előzőekben kifejtettek azt mutatják, hogy a demokrácia mint a kollektív döntések meghozatalára szolgáló mechanizmus nem csak hogy nem alkalmas a szabadság megőrzésére és előmozdítására, hanem gyakran a szabadságot is veszélyezteti. Legalábbis azokon a döntéseken keresztül, amelyek korlátozzák az egyén szabadságát a saját döntései meghozatalára. A demokrácia szabadságra gyakorolt ideológiai hatása azonban valószínűleg nagyobb, mint a kollektív döntéshozatali mechanizmusként a szabadságra gyakorolt hatása. A demokrácia mint ideológia kétféleképpen érinti a szabadságot. Gyakran használják igazolásként a szabadság veszélyeztetésére, ami azon az elképzelésen alapul, hogy a demokratikus kormányok a polgárok akaratát hajtják végre. A demokrácia egy másik ideológiai víziója szerint a kormányzatnak a polgárok érdekeire kell reagálnia, és a demokratikus intézmények a polgárok számára biztosítják a jogokat arra, hogy leváltsák a kormányukat, ha az nem reagál, mint ahogyan azt az amerikai gyarmatosítók a függetlenségi nyilatkozatukkal tették. A demokrácia első ideológiai víziója a szabadságot veszélyezteti; a demokrácia második ideológiai víziója a szabadság növelésének lehetőségét rejti magában.

A demokrácia mint ideológia befolyásolja a szabadságot azáltal, hogy az emberek hogyan vélekednek a demokratikus kormányzásról.

Ha a demokráciát úgy fogják fel, mint a polgárok preferenciáinak azonosítását és megvalósítását, akkor a demokrácia a szabadságra nézve potenciálisan káros lehet. Ha a demokráciát olyan kormányzati formaként fogják fel, amely a polgárok érdekeit szolgálja (és nem a polgárok felelnek meg a kormányzat követeléseinek), akkor a demokrácia ideológiája potenciálisan erősítheti a szabadságot.

A felszínen a demokrácia e két különböző ideológiai víziója eléggé hasonlít egymásra ahhoz, hogy nehéz legyen megkülönböztetni őket. De eléggé különböznek egymástól a részleteikben, hogy a szabadságra nézve ellentétes következményekkel járnak.

Demokratikus intézmények és közakarat

Jean-Jacques Rousseau világos magyarázatot ad arra a nézetre, hogy a demokratikus döntéshozatali folyamat a nép akaratát mutatja meg. Ezt mondja:

„Az állampolgár beleegyezését adja minden törvényhez, beleértve azokat is, amelyeket az ellenállása ellenére fogadnak el, és még azokhoz is, amelyek büntetik őt, ha meg meri megszegni valamelyiket… Amikor a népgyűlésben törvényt javasolnak, a népet nem pontosan arról kérdezik, hogy jóváhagyja vagy elutasítja-e a javaslatot, hanem, hogy az megfelel-e az általános akaratnak, ami az ő akarata. Amikor tehát az én véleményemmel ellentétes vélemény érvényesül, az azt bizonyítja, hogy tévedtem, és amit én általános akaratnak gondoltam, nem az.” ([1762] 1973, IV. könyv, 1. fejezet, 2. sz. 2.)[1]

Ez a demokráciafelfogás a demokratikus kormányok döntéseit azzal az állítással legitimálja, hogy a demokratikus döntéshozatali folyamat eredménye megfelel a nép akaratának.

Rousseau demokráciáról alkotott elképzelése a huszadik és a huszadik században is megerősödött a progresszív demokrácia ideológiájában.[2] Az Egyesült Államok fennállásának első évszázadában az ország polgárai úgy tekintettek a kormányukra, mint ami a szabadság ideológiájára épült, amely a kormányzat szerepét abban látta, hogy megvédje az embereket. Ez megfelelt John Locke ([1690 [1960]) érvelésének, amiről a következő szakaszban lesz szó.

A tizenkilencedik század vége felé és a huszadik század elején a progresszivizmus ideológiája kezdte kiszorítani a szabadság eszméjét.

A progresszív ideológia magába foglalta a kormányzat szerepének kibővített vízióját: a kormányzat szerepe nem csak az egyéni jogok védelme volt, hanem az emberek gazdasági jólétéről is gondoskodnia kellett.

A progresszivizmus nagyrészt az egyre koncentráltabb gazdasági hatalom elleni reakcióként indult. Ahogy a nemzet iparosodott, az iparosok és pénzemberek, mint például Rockefeller, Vanderbilt, Carnegie és Morgan gyorsabban gyarapították vagyonukat, mint bárki más az emberiség történetében. Sokan úgy vélték, hogy gazdasági erejükre támaszkodva üzleti hatalmukat arra használják, hogy előnyöket élvezzenek azokkal szemben, akiknek kevesebb gazdasági hatalmuk van. progresszív politikák voltak a szabályozások, a – különösen a vasutakra vonatkozó – trösztellenes törvények, sőt bírósági döntések (Anderson és Hill 1980), amelyek azoknak a gazdasági jólétére vigyáztak, akiknek a gazdasági hatalma csekély volt.

A progresszivizmus kezdettől fogva újraelosztó jellegű volt. Ez indokolta terhek kirovását egyesekre mások javára. Az első időkben a progresszív politika költségeit elsősorban a nagyon gazdagok viselték – azok, akikről úgy vélték, hogy visszaélnek a jelentős gazdasági hatalmukkal.

Ahogy a huszadik században a progresszivizmus fejlődött, az ideológia egyre inkább indokoltnak tartotta, hogy a költségeket olyanokra is kiróják, akik nem tartoznak a nagyon gazdagok közé.

Nem azért, mert ők is kihasználnak másokat, hanem mint a célhoz vezető eszközt gazdasági előnyök biztosítására egy másik csoport számára. A progresszív jóléti állam az állampolgárok széles körére ró terheket, hogy növelje mások gazdasági jólétét. A progresszív szabályozás célja, hogy korlátozza az üzleti vállalkozások hatalmát a munkavállalók és a fogyasztók érdekében. A progresszív adózás célja, hogy a jövedelmet átcsoportosítsa a magasabb jövedelemmel rendelkezőktől. A progresszivizmus huszonegyedik századi ideológiája beépült a jóléti államba és a szabályozó államba, igazolja a költségek kivetését egyesek terhére és mások javára.

A progresszivizmus és a demokrácia ideológiáját egyesítve, a progresszív demokrácia legitimálja a demokratikus kormányzat tevékenységét. A progresszivizmus ideológiája igazolja, hogy mások javára egyesek számára költségeket rónak ki, és a demokrácia ideológiája azt mondja, hogy ha ezt egy demokratikus kormány teszi, akkor az a nép akaratát hajtja végre. A progresszív demokrácia ideológiája azáltal, hogy legitimálja a kormányzat jogát arra, hogy egyesektől elvegyen, hogy másoknak előnyöket biztosítson, veszélyezteti a szabadságot.

A kormányzati intézkedések leírására használt nyelvezet befolyásolja, hogy az emberek hogyan érzékelik ezeket a cselekvéseket. A „progresszivizmus” kifejezés azt a benyomást kelti, hogy a politikák inkább a közérdeket szolgálják, mint a szűk egyéni érdekeket, míg a „demokrácia” kifejezés olyan kormány benyomását kelti, amely a lakosság igényeire reagál.

Amit egyesek a többség zsarnokságának neveznének, azt mások progresszív demokráciának nevezik.

A demokratikus kormányok intézményei azonban nem mindig a többségnek kedveznek a kisebbség rovására. Ahogy a korábbi idézett Stiglitz is jelzi, gyakran a kisebbség jár jól a többség rovására. A progresszív demokrácia ideológiája legitimálja a demokratikus kormányok által végrehajtott összes intézkedést.

Az, hogy a progresszív politikák – definiálják őket bárhogyan – megfelelnek-e a közérdeknek, nem releváns a demokrácia és a szabadság közötti kapcsolat szempontjából. Ha a szabadságot úgy tekintjük, mint az egyének azon képességét, hogy maguk döntsenek, és ne mások döntsenek a szabadságukról, a progresszivizmus alapját képező újraelosztó politikák elveszik mindazok szabadságát, akiktől az erőforrásokat átcsoportosítják, és azoktól is, akiknek átutalják a forrásokat. A kedvezményezettek számára bővülhetnek a választási lehetőségek, de ezt a kibővített választási lehetőséget mások választották ki és tették lehetővé. Az ellenkezőjét állítani annyi, mint egyenlőségjelet tenni a szabadság és a gazdagság közé.

A demokrácia ideológiája rombolja a szabadságot, mert igazol és legitimál minden kormányzati intézkedést. A demokratikus intézmények a polgárok vágyait tárják fel a demokrácia ezen ideológiai szemlélete szerint, így a demokratikus kormányzat intézkedései igazoltak, mert azok a kormányzottak preferenciáit testesítik meg. Ha Rousseau e szakasz elején tett kijelentését nézzük, még csak nem is lehet ezzel az állítással vitatkozni – Rousseau szerint. Rousseau azt mondja, hogy az, aki nem ért egyet, az téved. Ez az ideológiai nézet, amely igazolja a demokratikus kormányzat cselekedeteit, egyértelműen veszélyezteti a szabadságot.

A vicc, miszerint a demokrácia az, amikor két farkas és egy birka szavaz arról, hogy mit egyenek vacsorára, találó kritikája a progresszív demokrácia ideológiájának.[3]

Azok, akiknek politikai hatalmuk van egy demokráciában, arra használhatják azt, hogy saját maguknak kedvezzenek mások kárára, és a progresszív demokrácia ideológiája azt mondja, hogy amikor ők ezt teszik, akkor a köz érdekében cselekszenek. Ha ez az általánosan elfogadott ideológiai nézet a demokráciáról, akkor a demokrácia ideológiája aláássa a szabadságot.

A demokrácia mint a kormányzati elnyomás alóli szabadság

A demokrácia ideológiája nem mindig egyezik meg a progresszív demokrácia ideológiájával, amely legitimálja a kormányzati cselekvést.

A demokráciát gyakran tágabb értelemben inkább olyan kormányzati formának tekintik, amely a kormányt elszámoltathatóvá teszi polgárai felé.

A demokratikus intézmények elősegítik ezt az elszámoltathatóságot, de a demokrácia olyan jellemzői, mint például a választások, nem garantálják ezt. A demokrácia e tágabb felfogásában a szavazás másodlagos jelentőségű; a demokratikus kormányzat elsődleges jellemzői a következők: elszámoltatható a polgárai felé, valamint szolgálja a polgárait és védi a szabadságukat. A demokratikus választások lehetővé teszik a polgárok számára, hogy némi beleszólásuk legyen abba, hogy ki gyakorolja a hatalmat, de a kormányzás hatókörét a demokrácia ezen elképzelése szerint a „szűk folyosóra” (Acemoglu és Robinson 2019) korlátozzák az anarchia és a Leviatán között (Buchanan 1975). A demokrácia ebben az értelemben azt jelenti, hogy a polgárok ellenőrzik kormányukat, nem pedig a kormányok ellenőrzik polgáraikat. Ez az elképzelés visszanyúlik legalábbis Locke-ig ([1690] 1960), és ahogyan azt már korábban említettük, megtestesül a Függetlenségi Nyilatkozatban is, amely létrehozta az Egyesült Államokat.

Néhány évtizeddel Locke értekezései előtt Thomas Hobbes ([1651] 1950) úgy érvelt, hogy a kormányzatra azért van szükség, hogy az emberek megmenekülhessenek az anarchiától, ahol az élet „mindenki háborúja mindenki ellen”. Az egyének tehát kötelesek betartani a kormányzatuk szabályait, hogy lehetővé tegyék a rendezett és produktív társadalom működését. Hobbes megfogalmazása szerint az emberek a kormánytól kapják a jogaikat, és kötelesek alávetni magukat a kormány politikájának. Locke abból indul ki, hogy az embereknek természetüknél fogva vannak jogaik, a kormányzat feladata pedig e jogok védelme. Ha a jelenlegi kormány nem tesz eleget annak a kötelezettségének, hogy megvédje polgárai jogait, akkor ezek a polgárok jogosan buktatják meg és váltják fel egy olyan kormánnyal, amelyik ezt teszi.

Hobbes tehát úgy látja, hogy a kormány ellenőrzi polgárait, bár mindenki javára. Van némi hasonlóság Hobbes víziója és a progresszív demokrácia ideológiája között abban, hogy mindkettő egy olyan kormányt ír le, amely megírja a szabályokat, és olyan polgárokat, akik kénytelenek engedelmeskedni nekik. Locke kormányzati víziója

azzal a feltételezéssel kezdődik, hogy az embereknek jogaik vannak, és a kormány feladata e jogok védelme. A kormánynak meg kell őriznie a szabadságot, és ha ez nem így van, a polgároknak joguk van ahhoz, hogy leváltsák a kormányukat.

A demokratikus intézmények olyan eszközök, amelyek lehetővé teszik, hogy hogy a polgárok ellenőrizhessék kormányukat. Ebben a felfogásban a demokrácia olyan kormányt jelent, amely elszámoltatható és az állampolgárok által ellenőrzött.

Bailyn (1967) megjegyzi, hogy az amerikai forradalmárok – akik a gyarmatok Nagy-Britanniától való függetlenségének kikiáltásáért agitáltak – kifejezetten hivatkoztak Locke eszméire. Az amerikai demokrácia ideológiája, ahogyan azt az alapítók látták, a szabadság volt, és az amerikai alapítók a kormányt tekintették a szabadságot fenyegető legnagyobb veszélynek. Ez az ideológia inkább az elszámoltathatóság koncepcióján alapul, mintsem a konkrét demokratikus intézményeken, amelyek lehetővé teszik az ideológia megvalósítását. Ez ellentétes a progresszív demokrácia ideológiájával, amely inkább a kormányzati ellenőrzésen, mint az állampolgári ellenőrzésen alapul.

Ez az ideológia, amely a demokráciát a kormányzat szabadságot megőrző és egyéni jogokat védő alkotóelemének tekinti, továbbra is erős, bár gyakran alulértékelt. Amikor az emberek általában egyetértenek a kormányuk tevékenységével, akkor hajlamosak a demokráciát inkább intézmények – választások, törvényhozás stb. – sokaságának tekinteni ahelyett, hogy a szabadság garanciájaként tekintenének rá. Ha a polgárok a demokráciát olyan kormányzati rendszernek látják, ami a polgárok által ellenőrzött és nekik felelős, hajlamosak tiltakozásul felkelni a kormányzat ellen, amikor az veszélyezteti a szabadságukat. Locke eszméinek az amerikai forradalomra gyakorolt hatását már említettük, de a kortárs példák is azt mutatják, hogy az emberek még mindig Locke eszméit vallják, még ha nem is ugyanúgy fejezik ki azokat.

Tudományos értelemben Acemoglu és Robinson (2019) elképzelése a szűk folyosóról, amelyen belül a kormányzat hatalma egyensúlyban van a polgárok hatalmával, ami szabadsághoz vezet, visszhangozza Buchanan (1975) elképzeléseit, aki azokat a kormányzati intézményeket kereste, amelyek elég erősek ahhoz, hogy megvédjék a szabadságot, de kellően korlátozottak ahhoz, hogy megakadályozzák, hogy a kormány sértse a szabadságot.

Ez az ideológia, amely a demokráciát a szabadság védelmezőjének és nem a többség akaratának előmozdítására szolgáló eszköznek tekinti, egyesíti a demokrácia és a szabadság eszméjét.

A közvélemény egyenlőségjelet tesz a demokrácia és a szabadság közé

A demokrácia mint ideológia gyakran legitimálja a kormányzat tevékenységét, mert – mint Rousseau írta – a kormányzati intézkedéseket a népi akarat kiterjesztéseként tünteti fel, ami demokratikus politikai intézményekben nyert kifejezést. A demokrácia, mint Murray Edelman (1964) megjegyzi, erős szimbolikus értékkel bír. De amikor a kormányok a hatalommal való nyilvánvaló visszaélésekben vesznek részt, a legitimitás látszata elhalványul, mert az emberek a demokráciát a kormány feletti állampolgári ellenőrzéssel azonosítják. Ha az emberek rájönnek, hogy ez a helyzet, akkor felhagynak Rousseau demokráciáról alkotott elképzelésével, és ellenállnak a kormányzati elnyomásnak. Bár a demokráciát a választásokkal hozzák összefüggésbe, a közvélemény a demokráciát a szabadsággal is egyenlővé teszi.

Amikor 1989-ben leomlott a berlini fal, a keleti blokk országainak polgárai fellázadtak, és a demokráciáért tüntettek a diktatúra helyett. Ahogy a falon át nyugatra tekintettek, a szavazati jog csak egy kis része volt annak, amit kerestek. Szabadságot akarták, amit a demokratikus Nyugaton láttak az általuk tapasztalt elnyomással szemben. Bár a demokrácia sok szempontból akadályozza a szabadságot, a demokrácia ideológiája erőteljesen támogatja azt, mivel a közvélemény azonosítja a kettőt. Bo Rothstein (2019) megjegyzi, hogy a polgárok fellázadnak a névlegesen demokratikus kormányok ellen, ha úgy gondolják, hogy ezek a kormányok a polgáraik érdekei ellen cselekszenek.

A demokráciát a szabadsággal egyenlővé tevő ideológia elegendő támogatást élvez ahhoz, hogy a polgárokat ösztönözze a kormányukkal szembeni kiállásra, illetve a jogaik követelésére.

Martin Luther King egy olyan vezető példája, aki a kormány ellen szólalt fel, diszkrimináció ellen, amely veszélyeztette az egyéni szabadságot. Egy másik példa a vietnámi háború elleni diáktüntetések. Az egyetemistáknak személyes okuk volt arra, hogy ellenezzék a háborút – a katonai behívó hatálya alá tartoztak, ami veszélyeztette a szabadságukat. Kinghez hasonlóan ők is tiltakoztak egy névlegesen demokratikus kormány ellen, amely a demokrácia tágabb ideológiáját sértette meg azzal, hogy rombolta az egyének szabadságát.

A 2011-ben indult Occupy Wall Street mozgalom egy további példát kínál. A 2008-ban kezdődött pénzügyi válság, az ingatlanpiaci buborék kipukkanása és az azt kísérő recesszió azt jelentette, hogy sokan nem tudták fizetni a jelzáloghiteleiket, és kilakoltatták őket otthonukból. A tüntetők úgy vélték, hogy a kormány politikája a leértékelődött jelzálogfedezetű értékpapírokat birtokló pénzügyi cégeket mentette meg, de az elárverezett lakástulajdonosokat magukra hagyta. A tiltakozók nyelvén szólva a kormány az egy százalékot támogatta, nem pedig a 99 százalékot – a polgárok nagy többségét. A kormányzati politika a bennfenteseket támogatta, ahelyett, hogy azt tette volna, ami a szélesebb közérdeket szolgálta volna. Az Occupy Wall Street tüntetők egy olyan kormány ellen tiltakoztak, amely meglátásuk szerint felforgatta a demokráciát azzal, hogy a keveseknek kedvez a sokak kárára.

Lehet vitatkozni a tüntetők követeléseiről, és egyesek azzal érvelnek, hogy a kormány politikai válasza megfelelő volt a helyzetre. De a lényeg az, hogy a tüntetők olyan politikák ellen tiltakoztak, amelyek szerintük ellentétesek voltak a demokrácia ideológiájával, mert nem a legtöbb polgár érdekeit szolgálta. Ahelyett, hogy elfogadták volna Rousseau nézetét, miszerint a demokratikus intézményeken keresztül kialakított politikák a nép akaratát fejezik ki, a tüntetők olyan politikák ellen tiltakoztak, amelyeket szerintük néhány haver alakított ki a saját klikkük hasznára. Kifejezetten elutasították azt az elképzelést, hogy a demokratikus kormányuk a közakaratot és a népakaratot támogatta volna. Úgy vélték, hogy egy demokratikus kormánynak a tömegek érdekében kell cselekednie, de ebben az esetben nem így történt.

2019-ben széles körű tüntetések voltak a kormányok ellen Hong Kongban és Iránban, pontosan azért, mert a tüntetők úgy érezték, hogy a kormányaik veszélyeztetik a szabadságjogokat. Mindkét esetben néhány tüntető meghalt a kormány erőszakos fellépése miatt a tüntetések során, ami azt jelzi, hogy hajlandóak voltak életüket is kockáztatni szabadságukat követelve az elnyomó kormányok elleni felkelés érdekében. Miközben ez a cikk készült, a tüntetések hosszú távú hatásait még nem lehetett megállapítani, de még ha a tüntetések kudarcot is vallanak, ezek példái annak, hogy az emberek egy olyan demokratikus ideológia alapján cselekedtek, amely a demokráciát a szabadsággal azonosítja. Ebben az értelemben a demokrácia azt jelenti, hogy a polgároknak joguk van ellenőrizni a kormányukat.

Ha a demokráciát olyan kormányzati rendszernek tekintjük, ahol a kormányzat irányítását átadják az állampolgároknak, hogy a kormány a polgárok, és ne az uralkodó elit érdekében cselekedjen, akkor a demokrácia ideológiája támogatja a szabadságot.

A fejezetben bemutatott példák azt mutatják, hogy amikor az emberek elfogadják a demokratikus kormányzatnak ezt a felfogását, akkor hajlandóak harcolni a szabadságukért. A demokrácia ideológiai összetevője fontosabb, mint az intézményi komponens. A demokrácia, mint kollektív döntések meghozatalának mechanizmusa, visszaéléseknek van kitéve, és veszélyeztetheti a szabadságot. Hasonlóképpen, a progresszív demokrácia ideológiája veszélyezteti a szabadságot, mert legitimálja az összes kormányzati tevékenységet. De még azok is, akik a progresszív demokrácia ideológiáját támogatják, azért teszik ezt, mert a kormányzati tevékenységet a közérdeknek tekintik, és amikor kiderül, hogy ez nem így van, az elnyomó kormányzat ellen fordulnak. Amikor az emberek ezt a demokráciafelfogást vallják, a demokrácia a szabadság védelmezője.

Következtetések

A demokrácia tág fogalom. Ha kormányzati formának tekintik, a demokrácia a kollektív döntéshozatal mechanizmusa. A demokrácia választásokat jelent azok számára, akik a politikai hatalom birtokosai, de más intézményekkel is jár, amelyek lehetővé teszik a demokrácia érvényre juttatását, a szabályok érvényesítését és a közjavak előállítását. Elemzésünk a demokráciáról, mint a polgárok preferenciáinak összegyűjtésére és megvalósítására szolgáló intézmények összességéről azt mutatja, hogy a demokrácia a legjobb esetben sem nem támogatja a szabadságot, sőt inkább a szabadság antitézise. A demokrácia azonban több mint mechanizmus vagy intézményrendszer: a demokrácia ideológia is. Mint ilyet, az emberek a demokráciát bizonyos célok eléréséhez vezető eszköznek tekintik. A demokrácia ideológiai összetevője bonyolult, mert nem mindenki ugyanazt a nézetet vallja a demokráciáról.

Ideológiai szempontból a demokrácia olyan mechanizmusnak tekinthető, amely a nép akaratát hajtja végre, vagy tekinthetjük a kormányzás olyan formájának is, amelyet a polgárok irányítanak, nem pedig amelyik a polgárokat irányítja. Felületesen a demokrácia e két különböző ideológiája látszólag sok közös vonást mutat, de ellentétes következményei vannak a szabadság megőrzése szempontjából.

Az a nézet, hogy a demokrácia a népakarat azonosításának és érvényesítésének mechanizmusa, igazolja és legitimálja a demokratikus kormányok tevékenységét, függetlenül azoktól a cselekedetektől. A demokrácia ideológiája, így szemlélve, lehetővé teszi azok számára, akik a politikai hatalom birtokosai, hogy a saját hasznukra fordítsák hatalmukat, mert bármit is tesznek, az egy legitim demokratikus politikai folyamat végeredménye. Ezáltal több hatalom kerül a hatalmi elithez, és csökken a tömegek szabadsága. Azzal, hogy minden kormányt legitimál, a demokrácia ezen felfogása veszélyezteti a szabadságot.

A huszonegyedik században a progresszív demokrácia ideológiája nagyon erőssé vált. A progresszív demokrácia a kormányzat szerepét nem csak az egyén jogainak védelmében képzeli el, hanem az emberek gazdasági jólétéről is gondoskodnia kell. A progresszivizmus mindig is újraelosztó jellegű volt, hajlandó volt egyesekre terheket róni mások javára. A demokrácia ideológiája azt mondja, hogy amikor ez demokratikus döntéshozatali folyamaton keresztül történik, akkor a kormány az emberek akaratának előmozdítása érdekében cselekszik. De a progresszív demokrácia ideológiája veszélyezteti a szabadságot, mert legitimálja a kormányzati cselekvést, ami egyesek számára terheket okoz, és ennek érdekében a kollektív döntéshozatalt helyettesíti az egyének szabadságát a saját döntéseik meghozatalára.

A demokrácia ideológiája azonban mélyebb gyökerű, és azt jelenti, hogy a kormánynak meg kell védenie polgárait, és hogy a polgárok végső soron ellenőrzik kormányukat. Ez a demokráciafelfogás lényegében egyenlőségjelet tesz a demokrácia és a szabadság közé. Demokratikus intézmények azok az eszközök, amelyekkel a polgárok gyakorolják az ellenőrzésüket. Ha az emberek úgy érzik, hogy a közpolitikák veszélyeztetik a szabadságukat, akkor visszavágnak, ahogy Martin Luther King Jr. tette az 1960-as években, ahogy a keletnémetek tették 1989-ben, és ahogy a hongkongi és iráni tüntetők tették 2019-ben. Az emberek azon ideológia alapján cselekszenek, amely a demokráciát a szabadsággal azonosítja.

Így nézve a demokrácia olyan intézmények összessége, amely lehetővé teszi és megőrzi a szabadságot. A szabadság azonban veszélybe kerül, ha az emberek a demokratikus intézményekre úgy tekintenek, mint a közérdek feltárásának mechanizmusára. A demokrácia utóbbi felfogása legitimálja a politikai hatalom használatát bármilyen célra, amelyet a hatalom birtokosai el akarnak érni. Ösztönzi a cimboraságot és a különleges érdekek mentén folytatott politikát, és igazolja a politikai hatalomhasználatát a szabadság korlátozására.

A demokrácia és a szabadság közötti kapcsolat valóban összetett. Nincs garancia arra, hogy a demokratikus kormányok megőrzik a szabadságot, és a demokrácia kritikátlan támogatása veszélyezteti a szabadságot.

Ahhoz, hogy a demokrácia megőrizze a szabadságot, a demokráciának többet kell jelentenie annál, hogy a választásokon eldöntik, kié a hatalom. Azt kell jelentenie, hogy a polgárok ellenőrzik kormányukat.

Az amerikai alapítók felismerték, hogy a polgárok csak akkor tudják ellenőrizni kormányukat, ha a kormány alkotmányosan korlátozott hatáskörrel és a kormányzati hatalommal való visszaélések megakadályozására szolgáló ellenőrző mechanizmusokkal rendelkezik. Az állampolgárok nem ellenőrizhetnek egy olyan kormányt, amelynek hatalmában áll, hogy bármit megtegyen, amit a politikai hatalmat birtokló elit akar. A legtöbb ember a szabadságot akarja, hogy hogy a saját életét irányíthassa, nem pedig azt, hogy a kormány ráerőltesse a saját preferenciáit az emberekre. Ahhoz, hogy ilyen szabadságot élvezhessünk, meg kell értenünk a demokratikus kormányzás természetét.

A szerző a Floridai Állami Egyetem DeVoe Moore professzora. Ebben a posztban egy tanulmány második részét közöjük, amely eredetileg angolul, „The Complex Relationship between Democracy and Freedom” címmel jelent meg a The Independent Review folyóiratban. Az első rész itt olvasható.

Fordította Némethné Pál Katalin.

Hivatkozások

Acemoglu, Daron, and James A. Robinson. 2019. The Narrow Corridor: States, Societies, and the Fate of Liberty. New York: Penguin.

Anderson, Terry L., and P. J. Hill. 1980. The Birth of a Transfer Society. Stanford, Calif.: Hoover Institution Press.

Arrow, Kenneth J. 1951. Social Choice and Individual Values. New Haven, Conn.: Yale University Press.

Bailyn, Bernard. 1967. The Ideological Origins of the American Revolution. Cambridge, Mass.: Harvard University Press.

Black, Duncan. 1958. The Theory of Committees and Elections. Cambridge: Cambridge University Press.

Bowen, Howard R. 1943. The Interpretation of Voting in the Allocation of Economic Resources. Quarterly Journal of Economics 58, no. 1 (November): 27–48.

Brennan, Geoffrey, and Loren Lomasky. 1993. Democracy and Decision: The Pure Theory of Electoral Preference. Cambridge: Cambridge University Press.

Buchanan, James M. 1954. Social Choice, Democracy, and Free Markets. Journal of Political Economy 62, no. 2 (April): 114–23.

———. 1962. The Relevance of Pareto Optimality. Journal of Conflict Resolution 6, no. 4 (December): 341–54.

———. 1975. The Limits of Liberty: Between Anarchy and Leviathan. Chicago: University of Chicago Press.

Buchanan, James M., and Gordon Tullock. 1962. The Calculus of Consent: Logical Foundations of Constitutional Democracy. Ann Arbor: University of Michigan Press.

Caplan, Bryan. 2007. The Myth of the Rational Voter: Why Democracies Choose Bad Policies. Princeton, N.J.: Princeton University Press.

Downs, Anthony. 1957. An Economic Theory of Democracy. New York: Harper & Row.

Edelman, Murray. 1964. The Symbolic Uses of Politics. Urbana: University of Illinois Press.

Friedman, Milton. 1962. Capitalism and Freedom. Chicago: University of Chicago Press.

Fukuyama, Francis. 1992. The End of History and the Last Man. New York: Free Press.

Hayek, Friedrich A. 1944. The Road to Serfdom. Chicago: University of Chicago Press.

Hobbes, Thomas. [1651] 1950. Leviathan. New York: Dutton.

Hochman, Harold M., and James D. Rodgers. 1969. Pareto Optimal Redistribution. American Economic Review 59, no. 4: 542–57.

Holcombe, Randall G. 2016. Advanced Introduction to Public Choice. Cheltenham, U.K.: Edward Elgar.

———. 2018. Political Capitalism: How Economic and Political Power Is Made and Maintained. Cambridge: Cambridge University Press.

———. 2019. Liberty in Peril: Democracy and Power in American History. Oakland, Calif.: Independent Institute.

Krueger, Anne O. 1974. The Political Economy of the Rent-Seeking Society. American Economic Review 64 (June): 291–303.

Landemore, Helene. 2017. Beyond the Fact of Disagreement? The Epistemic Turn in Deliberative Democracy. Social Epistemology 31, no. 3: 277–95.

Locke, John. [1690] 1960. Two Treatises of Government. Cambridge: Cambridge University Press.

McKelvey, R. D. 1976. Intransitivities in Multi Dimensional Voting Models and Some Implications for Agenda Control. Journal of Economic Theory 12, no. 3 (June): 472–82.

Mill, John Stuart. [1859] 1913. On Liberty. People’s Edition. London: Longmans, Green.

Mills, C. Wright. 1956. The Power Elite. Oxford: Oxford University Press.

Niskanen, William A. 1971. Bureaucracy and Representative Government. Chicago: Aldine Atherton.

Olson, Mancur, Jr. 1965. The Logic of Collective Action: Public Goods and the Theory of Groups. Cambridge, Mass.: Harvard University Press.

———. 1982. The Rise and Decline of Nations. New Haven, Conn.: Yale University Press.

Pareto, Vilfredo. 1935. The Mind and Society: A Treatise on General Sociology. New York: Dover.

Persson, Torsten, and Guido Tabellini. 2000. Political Economics: Explaining Economic Policy. Cambridge: Cambridge University Press.

Rand, Ayn. 1957. Atlas Shrugged. New York: New American Library.

———. 1966. Capitalism: The Unknown Ideal. New York: New American Library.

Rothstein, Bo. 2019. Epistemic Democracy and the Quality of Government. European Politics and Society 20, no. 1: 16–31.

Rousseau, Jean-Jacques. [1762] 1973. The Social Contract, or Principles of Political Right. Translated by G. D. H. Cole. At http://www.constitution.org/jr/socon.htm.

Samuelson, Paul A. 1973. Economics. 9th ed. New York: McGraw-Hill.

Schumpeter, Joseph A. 1947. Capitalism, Socialism, and Democracy. 2nd ed. London: George Allen & Unwin.

Stigler, George J. 1971. The Theory of Economic Regulation. Bell Journal of Economics and Management Science 2, no. 1 (Spring): 3–21.

Stiglitz, Joseph E. 2012. The Price of Inequality: How Today’s Divided Society Endangers the Future. New York: Norton.

Tullock, Gordon. 1967. The Welfare Cost of Tariffs, Monopolies, and Theft. Western Economic Journal 5 (June): 224–32.

———. 1971. The Charity of the Uncharitable. Western Economic Journal 9, no. 4 (December): 379–92.

———. 1981. Why So Much Stability? Public Choice 37, no. 2: 189–204


[1] Bár ez az eredeti francia fordítása, vegyük észre, hogy Rousseau az embereket egyes számban használja, tovább erősítve azt az elképzelést, hogy létezik egy általános akarat, amely meghaladja azok egyéni akaratát, akik akik a népet alkotják.

[2] A Progresszív és a Demokrácia kifejezéseket itt nagybetűvel írjuk, hogy jelezzük, hogy erre a speciális ideológiáról van szó, szemben a demokráciával általában.

[3] Harold Hochman és James Rodgers (1969) azzal érvel, hogy a jótékonysági tevékenység potyautas-problémát okoz, mivel azok az emberek, akik segíteni akarnak a kevésbé szerencsés embereken, mások adományait kihasználhatják. A kötelező újraelosztás leküzdheti a potyautas-problémát, mivel mindenkit kényszerít a részvételre, és így mindenki jobban jár. Ha tehát az újraelosztási programokra adót fizető embereket megkérdeznénk, hogy támogatják-e az alábbiakat ezeket a programokat, és nemmel válaszolnak, Hochman és Rodgers olvasója azt állíthatná, hogy ezek az emberek egyszerűen csak megpróbálnak ingyen élni, és a tagadásuk ellenére valóban jobban járnak.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: