Nathaniel Branden: A szakszervezetek védik meg a versenyszféra dolgozóit? Közkeletű tévhitek a kapitalizmusról

A szakszervezetek emelik az általános életszínvonalat?

Korunk egyik legelterjedtebb téveszméje, hogy az amerikai dolgozók a magas életszínvonalukat a szakszervezeteknek és a „humánus” munkaügyi szabályozásnak köszönhetik. A közgazdaságtan legalapvetőbb tényei és elvei állnak szemben ezzel a nézettel – olyan tények és elvek, amelyeket szisztematikusan kerülnek a szakszervezeti vezetők, a törvényhozók és az állami beavatkozást támogató értelmiségiek.

Egy ország életszínvonala – beleértve a dolgozók bérezését is – a munka termelékenységétől függ; a magas termelékenységet gépek, találmányok és tőkebefektetések alapozzák meg; ezek záloga az egyes emberek kreativitása, találékonysága; ezek pedig egy olyan politikai-gazdasági rendszerben tudnak kiteljesedni, amely megvédi az egyének jogait és szabadságát.

Munka és tőke – kéz a kézben, egymást erősítve

Önmagában a fizikai munka termelőértéke alacsony. Ha egy munkás ma többet állít elő mint egy ötven évvel ezelőtti társa, az nem a fizikai erőfeszítései miatt van – sőt, ma a munkájához jóval kevesebb fizikai erőt kell kifejtenie.

A mai munkás tevékenységének termelőértékét az általa használt eszközök és gépek sokszorozzák meg,

s ezek játszanak alapvető szerepet munkája gazdasági értékének meghatározásában is. Hogy illusztráljuk az elvet: gondoljuk el, egy lakatlan szigeten mennyi lenne egy ember gazdasági jutalma azért, hogy pár centire elmozdítja az ujját; és utána képzeljük el a bérét, ha ugyanő egy liftet kezel New York városában. Nem az izmok jelentik a különbséget.

Mint Ludwig von Mises megállapítja:

„A bérek azért magasabbak Amerikában, mint más országokban, mert nagyobb az egy fő dolgozóra eső befektetett tőke mennyisége, így a gyárak a leghatékonyabb eszközöket és gépeket használják. Amit amerikai életstílusnak neveznek, az annak a ténynek a következménye, hogy az Egyesült Államok kevesebb akadályt állított a megtakarítás és a tőkefelhalmozás elé, mint más nemzetek. Az Indiához hasonló országok gazdasági elmaradottsága pontosan abból a tényből fakad, hogy politikájuk meggátolja mind a hazai tőke felhalmozódását, mind a külföldi tőke befektetését. És mivel hiányzik a kellő tőke, az indiai vállalatok nem tudnak megfelelő modern berendezést alkalmazni, a dolgozók pedig kevesebbet termelnek óránként, így csak olyan béreket tudnak megengedni, amelyek az amerikai bérekhez viszonyítva megdöbbentően alacsonyak.”[1]

Egy szabadpiaci gazdaságban a munkaadóknak egymással versenyezve kell ajánlatot tenniük a munkavállalók szolgálataiért, pont ahogy minden más termelési tényezőért is versenyezniük kell egymással. Ha egy munkaadó alacsonyabb béreket próbál fizetni a dolgozóinak, mint amit máshol megkaphatnak, el fogja veszíteni őket, s arra kényszerül, hogy megváltozassa a politikáját, vagy kiszorul a piacról. Ha – minden egyéb tényező változatlansága mellett – egy munkaadó a piaci szintnél magasabb béreket fizet, a magasabb költségei versenyhátrányba juttatják a termékei eladása tekintetében, és ismét vagy megváltozatja a politikáját, vagy kiszorul a piacról.

A munkaadók nem azért csökkentik a béreket, mert kegyetlenek, és nem azért emelnek bért, mert kedvesek. A béreket nem a munkaadó szeszélyei határozzák meg. A bér az emberi munkáért fizetett ár, s mint egy szabad gazdaságban valamennyi árat, a kereslet és kínálat törvénye határozza meg.

Az ipari forradalom és a kapitalizmus kezdete óta a bérek folyamatosan emelkedtek – ez a növekvő tőkefelhalmozás, a technológiai haladás és az ipari terjeszkedés szükségszerű gazdasági következménye. Ahogy a kapitalizmus megteremtett számtalan új piacot, úgy hozta létre a munka folyamatosan bővülő piacát is: megsokszorozta az elérhető munkák számát és fajtáit, intenzívebbé tette a dolgozók szolgálatai iránti keresletet és versenyt, mindezek nyomán pedig emelte a béreket is.

A munkaadókat saját gazdasági önérdekük vezette arra, hogy emeljék a béreket, és csökkentsék a munkaórák számát – nem pedig a szakszervezetek nyomása.

A nyolcórás munkanapot a legtöbb amerikai ágazatban jóval azelőtt bevezették, hogy a szakszervezeteknek bármennyire is jelentős méretük vagy gazdasági hatalmuk lett volna. Amikor a versenytársai 2-3 dollárt fizettek naponta a dolgozóiknak, Henry Ford napi 5 dollárt ajánlott, magához csábítva az ország leghatékonyabb munkaerejét s így emelve a termelékenységét és a profitját is. Az 1920-as években, amikor a munkásmozgalom sokkal erősebb volt Franciaországban és Németországban, mint az USA-ban, az amerikai dolgozó életszínvonala volt messze a magasabb. Ez a gazdasági szabadság eredménye volt.

A szakszervezetek szerepe

Természetesen az emberek jogában áll szakszervezetbe tömörülni, már amennyiben ezt önkéntes alapon teszik, vagyis senkit sem kényszerítenek, hogy csatlakozzon.

Egy szakszervezet értékes lehet mint közösség, mint az információátadás eszköze a tagok számára az aktuális piaci körülményekről, vagy akár mint a munkaadóval való hatékonyabb tárgyalás eszköze – különösen kis, izolált közösségekben.

Lehetséges, hogy egy adott munkaadó olyan béreket fizet, amelyek – az egész piaci kontextus tükrében – túl alacsonyak; ebben az esetben egy sztrájk, vagy annak a fenyegetése rákényszerítheti, hogy megváltozassa a politikáját, ugyanis ez ráébresztheti, hogy nem kaphatja meg a megfelelő munkaerőt azért a bérért, amit kínál. Azonban az, hogy a szakszervezetek az életszínvonal általános emelését is elérhetik, csupán mítosz.

Ma a munkaerő-piac már nem szabad. A szakszervezetek sajátos kvázi-monopolisztikus hatalmat élveznek a gazdaság számos aspektusa felett. Ezt olyan törvények segítségével érték el, amelyek rákényszerített a munkavállalókat a szakszervezethez való csatlakozásra – akár akartak csatlakozni, akár nem –, a munkaadókat pedig arra kötelezte, hogy ezekkel a szakszervezetekkel tárgyaljanak – akár akartak velük tárgyalni, akár nem. Ennek eredményeképp a munkabéreket immár számos ágazatban nem a szabadpiac határozza meg: a szakszervezetek

képesek voltak a béreket jelentősen a normál piaci szintjük fölé emelni. Ezekért a „társadalmi vívmányokért” szokták a szakszervezeteket dicsőíteni. Valójában azonban a politikájuk eredménye nem más, mint (a) a termelés visszafogása, (b) széleskörű munkanélküliség és (c) a más ágazatban dolgozók, valamint a lakosság többi részének megkárosítása.

(a) A bérszínvonal mértéktelen emelésével akkorára nőttek a termelési költségek, hogy gyakran vissza kell fogni a termelést, túl drágává válnak az új vállalkozások, és gátat szabnak a növekedésnek. A megnövekedett költségek mellett a marginális termelők (azok, akik még éppen tudnának versenyezni a piacon) képtelenek fenntartani az üzletüket. A végeredmény: áruk és szolgáltatások, amiket máskülönben megtermeltek volna, nem jönnek létre.

(b) A magas bérek miatt a munkaadók kevesebb dolgozót tudnak felvenni; a termelés visszafogása miatt pedig kevesebb dolgozóra is van szükségük. Így a dolgozók egyik csoportja igazolatlanul magas béreket kap más dolgozók kárára, akik munka nélkül maradnak. Ez – a minimálbér-törvények mellett – az oka a széleskörű munkanélküliségnek.

A munkanélküliség a bérek szabadpiaci szint fölé való emelésének szükségszerű következménye.

Egy szabad gazdaságban, ahol sem a munkaadók, sem pedig a dolgozók nem állnak kényszer alatt, a munkabérek mindig egy olyan szint felé tendálnak, hogy akik szeretnének dolgozni, legyen rá valamilyen lehetőségük. Egy befagyasztott, irányított gazdaságban megtörik ezt a folyamatot. Az állítólag „munkavállaló-párti” törvénykezés és a szakszervezetek által élvezett monopolisztikus hatalom miatt a fel nem vett munkások nem versenyezhetnek szabadon a munkaerő-piacon azzal, hogy a jelenleginél alacsonyabb bérekért ajánlják fel a szolgálataikat; a munkaadóknak pedig nem áll szabadságukban felvenni őket. Egy sztrájk esetén, ha a munkanélküliek próbálnák – alacsonyabb béreket is elfogadva – betölteni a szakszervezeti sztrájkolók által elhagyott pozíciókat, gyakran érnék őket fenyegetések vagy fizikai erőszak a szakszervezeti tagok részéről. Ezek a tények legalább annyira szörnyűek, mint hogy szinte teljesen kimaradnak a munkanélküliségről szóló diskurzusokból – különösen, ami az állam képviselőinek megszólalásait illeti.

(c) Amikor a piaci körülmények olyanok, hogy a magasabb bérköltségekkel szembesülő vállalatok nem tudják megemelni az általuk eladott termékek árát, kénytelenek visszafogni a termelést, mint föntebb jeleztük; a népesség egésze pedig emiatt kénytelen beérni kevesebb termékkel és szolgáltatással. (Azt mondani,

hogy a termelők képesek „lenyelni” a nagyobb béreket „a profitjuk csökkentésével”, és máris nem kerül veszélybe a jövőbeli termelés, több mind közgazdasági naivitás: a profitok teszik lehetővé a jövőbeli termelést; a profit azon része, amelyet nem befektetésre, hanem a termelő személyes fogyasztására fordítanak, elhanyagolható

a gazdaság egészének a kontextusában.) Amennyiben viszont a piaci körülmények megengedik, a magasabb béreket fizető termelők kénytelenek növelni a termékeik árát. Ezzel a más ágazatban dolgozó munkások megélhetési költségei nőnek, hiszen immár magasabb árat kell fizetniük az általuk vásárolt termékekért. Ők ennek nyomán aztán béremelést követelnek a saját ágazatukban, ami újabb áremelkedéshez vezet, ami újabb béremelésekhez stb. (A szakszervezeti vezetők általában megbotránkoznak az áremelések hallatán; az egyetlen ár, aminek az emelését morálisan elfogadhatónak tartják, az a munkáért fizetett ár, vagyis a bér.) A szakszervezeten kívüli dolgozók, illetve általában

a lakosság többi része is szembesül a megélhetési költségek emelésével; rá vannak szorítva, hogy finanszírozzák a szakszervezeti dolgozók igazolatlanul magas bérét – így válnak ők a szakszervezetek „társadalmi vívmányainak” el nem ismert áldozataivá.

És az ember végül azt látja, hogy valaki, aki téglákat pakol, kétszer vagy akár háromszor annyi pénzt keres, mint egyes irodai dolgozók vagy professzorok.

A probléma nem a szakszervezet, hanem az állam

Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy nem önmagában a szakszervezetek léte, hanem az állami kontroll és szabályozás az, ami ezt az állapotot lehetővé teszi. Egy szabad, szabályozatlan gazdaságban,

egy olyan piacon, ahonnan kizárják a kényszert, egyik gazdasági csoport sem szerezhet olyan hatalmat, hogy azzal a lakosság többi részét feláldozhassa.

A megoldás nem az, hogy hozunk egy új törvényt a szakszervezetek ellen, hanem hogy eltöröljük azokat a törvényeket, amik a jelen visszásságait lehetővé teszik.

Azt, hogy a szakszervezetek képtelenek elérni a munkabérek valódi, széleskörű emelését – azaz az általános életszínvonal-emelkedést –, némiképp elfedi az infláció ténye. A deficitből való költekezés és hitelbővülés állami politikái évek alatt folyamatosan csökkentették a pénzegység – a dollár – vásárlóerejét. A nominális bérek sokkal inkább nőttek, mint a reálbérek, azaz a bérek tényleges vásárlóerőben mért értéke.

További félreértést szült, hogy a reálbérek valóban jelentősen nőttek a 20. század eleje óta. A szabad termeléssel és kereskedelemmel szembeni destruktív és egyre növekvő állami korlátozások ellenére jelentős haladást értünk el a tudomány, a technológia és a tőkefelhalmozás terén, mindezek pedig az életszínvonal általános emelkedését hozták. Tegyük hozzá, hogy ez a haladás kevesebb, mint ami egy teljesen szabad gazdaságban történt volna, és – ha tovább szigorodnak a szabályok – az ilyen fejlődés is egyre lassabb és ritkább lesz.

Érdemes belegondolni, hogy az üzletembereknek milyen akadályokkal kell megküzdeniük, hogy tovább termelhessenek – amikor valaki azt hallja, hogy a munkásmozgalmi vezetők felháborodva követelik a dolgozókat megillető „nagyobb szeletet” a „nemzeti össztermékből”. John Galt után szabadon: egy nagyobb szeletet – de kitől származik az? Néma csend.

A gazdasági fejlődésnek, ahogy a fejlődés minden formájának is csupán egyetlen, végső forrása van: az ember elméje – és csak annyiban létezhet, amennyiben az ember szabadon válthatja a gondolatait tettekké.

Aki azt képzeli, hogy a magas életszínvonal a szakszervezetek és az állami szabályozás eredménye, tegye föl magának a következő kérdést: ha lenne egy „időgépünk”, és visszaküldenénk Amerika egyesült szakszervezeti vezetőit, valamint hárommillió kormányzati bürokratát a 10. századba – ők képesek lennének a középkori parasztot ellátni árammal, hűtőszekrénnyel, autókkal és televíziókkal? Ahogy az ember belátja, hogy nem lennének képesek, onnantól érdemes végiggondolnia, hogy ki és mi teszi ezeket a dolgokat lehetővé.[2]

Utóirat: A fentiek befejezése után észrevettem egy cikket a The New York Times szeptember 8-i számában [1963-ban – a szerk.], amely túlságosan is idevág ahhoz, hogy ne említsem meg. A Damon Stetson által jegyzett cikkben, melynek címe „Az U.A.W. tíz vezetője szerint a szakszervezeti tagság egyre kevésbé lojális”, arról olvashatunk, hogy összeültek a United Automobile Workers vezetői, hogy beszéljenek a munkások egyre fogyatkozó hűségéről, amit a szakszervezeti vezetés és szolidaritás iránt tanúsítanak. Idézik az U.A.W. egyik képviselőjét: „Hogyan érhetjük el, hogy az egyén lojálisabb legyen a szakszervezethez? Mindent, amiért harcoltunk, már megadják a cégek a dolgozóknak. Amit tennünk kell, hogy más dolgokat találjunk, amit a dolgozók akarnak, de a munkaadók nem hajlandók megadni nekik, és ezek mentén felépíteni a programunkat, hogy ezekért érdemes a szakszervezethez tartozni.”

Kell ehhez bármi kommentárt fűzni?

Ez a cikk a Carl Menger Intézet munkaerő-piacról szóló sorozatának első része. A következő részben a munkások „kizsákmányolásának” marxi téziséről lesz szó.

Az eredeti írás Nathaniel Branden „Common Fallacies About Capitalism” c. tanulmányának részlete, mely a Capitalism: The Unknown Ideal c. könyvben jelent meg. Fordította Madlovics Bálint.

---

[1] Ludwig von Mises, „Bérek, munkanélküliség és infláció”, in Szabadság és tulajdon és más esszék, 105–106. o. Fordította Táborszki Bálint.

[2] Egy kiváló, bővebb kifejtésért lásd Ludwig von Mises Planning for Freedom c. könyvét, különösen a „Bérek, munkanélküliség és infláció” címet viselő fejezetet, valamint Henry Hazlitt Közgazdaságtan egy leckében c. könyvének a minimálbérről és a szakszervezetekről szóló fejezeteit.