Némethné Pál Katalin: Minimálbér, az örök gumicsont

Én tudom, hogy újra meg újra ugyanazt olvasni unalmas. Higgyék el, írni is. De mit lehet tenni, ha vannak kiirthatatlan témák, amik újra meg újra támadnak, mint most az európai minimálbér? Neki kell futni ismét.

A minimálbér közgazdaságilag úgy működik, mint az adó

Szerintem csak elefántcsonttoronyban élő tudósok és ifjú kormánytisztviselők képzelik azt, hogy a minimálbérnek bármilyen hatása van a lakossági jövedelmi helyzetére.

Akinek vannak ismerősei a (kisbetűs) való világban, az értesülhetett róla, milyen változatos módszerekkel kerülik meg a munkaadók és munkavállalók a szabályokat.

Segítségképpen egy szelídebb megoldás: dolgozót minimálbéren négy (két) órás munkaviszonyra bejelentik, fizetik a járulékot utána, a munkavállaló is adózik, és dolgozik tizenkét órát, esetleg valamit kap még zsebbe is. Durvább megoldás: csak az utóbbi. És a pihenőidőre vonatkozó szabályok, a szabadságkiadás, a többi bejelentett munkavállalót megillető jog szóba sem kerül. De nincs alacsony béren foglalkoztatva – jól megvédték!

A baj az, hogy a minimálbér előírása az adókivetéshez hasonlóan működik. Erről évekkel ezelőtt jelentett meg egy hosszú, alapos elemzést Erdős Tibor a Közgazdasági Szemlében, ezt is érdemes átfutni. Mivel elég hosszú, kiemelem a témánk szempontjából lényeges mondanivalót: az adók ún. „holtteher-veszteséget” okoznak. Attól függően, kire vetik ki őket, ez elmaradó termelést, illetve fogyasztást, vagy akár mindkettőt jelenthetnek.

A minimálbér arra kényszeríti a munkaadót, hogy a piaci árnál többet fizessen a munkaerőért. Az emiatt megnövekvő költségeit – részlegesen, amennyire a fizetőképesség engedi – át tudja hárítani a fogyasztókra, áremelkedés formájában.

A magasabb ár miatt a vevők kevesebbet tudnak vásárolni – ez az ő holtteher-veszteségük. A termelő kevesebbet tud eladni, miközben költségei emelkednek, ergo kevesebbet is termel – ez az ő holtteher-vesztesége.

Erre persze kínálkozik az ellenérv: a magasabb minimálbér növeli a lakosság fizetőképes keresletét, tehát többet is vásárol, a megnövekvő kereslet ellensúlyozza a holtteher-veszteségeket. Igen – zárt gazdaságban, az aggregátumok szintjén. Korántsem biztos azonban, hogy a minimálbér miatt megnövekvő lakossági kereslet azokat az árukat igényli majd, amelyek termelési költségét megnöveli. Sőt ha a fogyasztók importjavakat vásárolnak, akkor a megnövelt minimálbér más ország termelőinek jelent nagyobb fizetőképes keresletet. Naná, hogy a „gonosz” multik üdvözlik a magyar minimálbéremelést. Magas technológia- és alacsony munkaigényű termelési folyamatokkal az üzemeikben.

A minimálbér-emelés a szürke- és feketegazdaság felé tereli a vállalkozókat

A hazai kis- és középvállalatoknak a magas minimálbérek mellett két lehetőségük van. Az egyik, hogy mivel a méretgazdaságosság a nagyok oldalán van, valami mást – egyedi, a vevő igényeihez alkalmazkodó terméket, szolgáltatást – kell kínálniuk, ahol épp a kicsiségükből adódó előnyöket (rugalmasság, személyre szabott ügyfélkezelés, ilyesmi) tudják elfogadtatni a vevőkkel. Tudjuk: az úri szabóság nem a ruhagyárral versenyez. A gond ezzel az, hogy a speciális, egyedi termékek és szolgáltatások iránt szűkös a fizetőképes kereslet, ráadásul az ilyesmi helyhez is kötött. (Pesten nem készítenek öltönyt párizsi megrendelőnek. Hacsak nem tartózkodik éppen itt.) Ráadásul ehhez magasan képzett és még sokféle egyéb kiemelkedő képességgel rendelkező munkatársakra van szükség.

A másik lehetőség a nagyon olcsó, alacsony színvonalú – de azon belül persze stabil, megbízható minőségű – termék előállítása vagy szolgáltatás nyújtása, általában szintén szűk, helyi piacra. A ruha-példánál maradva: ilyen a javító, átalakító szabó, aki kifordítja a kabátot, felhajtja a nadrágot, beveszi a szoknyát. Ez nem magas presztízsű munka, nem is igényel speciális tudást, képességet, ezért nem lehet sokat elkérni, minden apró költséget le kell faragni ahhoz, hogy a valahogy elműködjön a bolt. Sarokházat a tulaj sem fog venni a jövedelemből, de itt alacsonyabb végzettségű, egyszerűbb munkák végzésére képes segédek kellenek a mester, a szakember mellé. Na, őket nem éri meg túl magas minimálbér mellett foglalkoztatni. Mi meg csodálkozunk, hogy hova tűntek a régi javító-szerelő kisiparosok.

Persze, megvannak azok, csak máshol, mint korábban. A fent említett be nem jelentett bérek kifizetéséhez be nem jelentett bevétel is kell. Ön mikor kért számlát a vízcsap megjavításért, vagy a kert felásásáért?

Minél magasabbak a vállalkozó nyakába rakott terhek, annál inkább lecsökken a regisztrált tevékenysége, és annál többet visz át a szürke-fekete zónába.

Sokan egészen eltűnnek ott: mára kiépült a legális gazdaság mellett egy alternatív gazdaság is, amiről nem születnek statisztikai adatok, nem követhető nyomon a társadalombiztosítási és adóbevallásokban. Akik éltek már a tervgazdasági időkben, még emlékeznek a második (harmadik) gazdaság fogalmára. A többiek kérdezzék meg a szüleiket, vagy nézzenek utána a Wikipédián! A lényeg:

szabályozhat a kormány tetszése szerint, a piacgazdaság utat tör magának.

Persze ahhoz, hogy a nem legális üzletek zavartalanul bonyolódhassanak, azért kell némi elnéző jóindulat a hatóságok részéről is. Ez a korrupció egyik táplálója, ki tudja, nem fontosabb-e, mint a sokat és joggal szidott pártfinanszírozás. De a hatósági elnézést sokszor a józan ész és a humánum táplálja:

ha fellépnének a feketegazdaság ellen, annak következménye még kiáltóbb nyomor volna.

A részmunkaidős foglalkoztatás arányának megnövekedése például nem a korszerű vállalati HR-technikák terjedését tükrözi, sokkal inkább a bérszabályok és a közterhek alóli menekülést. Az így olcsóvá tett termékek, szolgáltatások „sikeres” felszámolása pedig az alacsony fizetőképességűek számára elérhető kínálatot is csökkenti.

A szegénység társadalomtervezés nélkül is csökken

Az alábbi ábrán az látszik, hogy a magyar minimálbér a 2012. évi emelés után stabilan az átlagbér 45%-a körül maradt a koronajárványig. A részmunkaidős foglalkoztatás is elég stabilan 5%-on mozgott. Ami viszont igencsak figyelemre méltó: ez alatt az évtized alatt jelentősen és szinte azonos ütemben csökkent azok aránya, akik kényszerből voltak részmunkaidős foglalkoztatottak, és azoké a háztartásoké, amelyek súlyos anyagi nélkülözésben élnek (ez a nemeztközi sztenderdek szerint legalább 4 tényező hiányát jelenti egy tíztényezős listáról).

A minimálbér, az anyagi szegénység és a részmunkaidős foglalkoztatás alakulása (2011-2020, százalék). Forrás: Eurostat.

Az együttmozgás persze nem jelent oksági kapcsolatot. Az adatok mégis alátámasztani látszanak azt az állításunkat, hogy

ha külső erők nem avatkoznak bele a munkaerőpiaci folyamatokba, akkor a gazdaság és a társadalom magától elrendezi a problémákat.

Esetleg még jobban is, de legalábbis a résztvevők jobb megelégedésére, mint ahogy a társadalomtervezők tennék.

Aki a minimálbér emelése ellen szól, szociálisan érzéketlen?

El lehet a minimálbérről vitatkozgatni, logikai okfejtéseket, adatokat munícióként használva, megfontolva és/vagy cáfolva egymás érveit. Persze az adatokkal jó lesz vigyázni: szegény Piketty is milyen kínos magyarázkodásra kényszerült az általa választott adatsorok, alkalmazott szűrők és elemzési módszerek miatt. De hát ez már csak így van, ha gazdasági modellekkel dolgozik az ember. Mindez a szolid polgári véleménycsere keretei között maradhat, akár meggyőzzük egymást, akár nem.

Ami viszont már nem fér bele a vitába, az a személyeskedésnek nevezett, csalárd érvelési technika, amikor az állítás helyett az érvelőt támadják. Ebből kap rendszerint sokat az egész „neoliberális”, meg a libertárius szféra. Nem idézgetném az állításokat, bőségesen találhatók minden, a témához fűzött kommentben. A vádak nagyjából így szólnak: szociálisan érzéketlenek vagyunk, sorsára hagynánk a szegényeket, leszakadókat, az individuum előtérbe helyezésével tagadjuk a szolidaritást, stb. Ezek nem érvek, hanem minősítések.

Akkor most megint elmondom: nem, ezek nem a mi gondolataink, ezeket szellemi (?) ellenfeleink tulajdonítják nekünk. Mi úgy gondoljuk, hogy

mindenkinek meg kell kapnia a lehetőséget arra, hogy keresse a saját boldogulásának útját. És élesen tiltakozunk az ellen, hogy bármilyen e-, avagy túlvilági hatalom előírja neki, milyen utat járjon.

Ha ő maga választ egyet a neki ajánlott utak közül – legyen bár párt, egyház, filozófia, népszokás, vagy szociális munkás a javaslattevő –, az az ő döntése. Nem kényszerítheti senki arra, hogy azt válassza, de ha magától teszi, akkor viselnie kell a döntése következményeit. Ez nem jelenti azt, hogy az esetleges hibás döntést felismerve ne legyen esélye változtatni, letérni a céljaihoz nem vezető útról, sőt akár új célokat kitűzni. De ezt sem teheti meg helyette senki más: nem követelheti senkitől, hogy kimentse saját rossz döntéseinek következményeiből. Magának kell kiutat keresnie, amihez segítséget persze kérhet és kaphat is.

Mi a helyzet a szolidaritással? A fenti minimálbér példa azt is bemutatja, mihez vezet az a segítségnyújtás, amikor ideológiai alapon, általános szabályok szerint – és főként: mások zsebére – akarnak segíteni a rászorulókon.

Akiket meg akarnak védeni a túl alacsony bérek nyomorától, azok feketemunkásként nem jutnak több jövedelemhez, de még a szerződéses jogviszony jelentette védettségtől is elesnek, munkaadóiknak tökéletesen kiszolgáltatott helyzetbe kerülnek.

Ha választani lehetne, hányan döntenének a csicska állapot helyett az alacsony bérű, de bejelentett munkaviszony mellett? Ki is bántja itt a szegényeket? Az már megint vita kérdése, hogy jól gondoljuk-e, hogy ha szabaddá tennék a bérmegállapodásokat, akkor elindulna-e kellő számú képzetlen, csökkent munkaképességű, esetleg idős embert vagy kisgyerekes anyát foglalkoztató új vállalkozás, lenne-e több legális munka a számukra. Mert most az az egyik nagy gondunk, hogy kevés ilyen munkahely van, a családokban pedig már a harmadik generációra öröklődik a hátrányos helyzet, egyre mélyül a leépülés. Nem véletlenül fogadták akkora örömmel sok térségben a közmunkát: a semminél, a segélyen élésnél, az illegális munkaadótól való függésnél igenis jobb. (Ettől persze még nagy disznóságnak tartottam, amikor az országot lassan egy nagy közmunkatáborrá változtatta a kormány, a vállalkozási szabadság feltételeinek javítása helyett, de hát ez az én álláspontom.)

És akkor mi is van a másokon segítéssel?

Mélységesen tisztelek mindenkit, aki saját pénzét, tudását, munkáját rászorulók támogatására áldozza. És mélységesen megvetek mindenkit, aki mások pénzét, tudását, munkáját akarja elvonni és a szerinte rászorulóknak elosztani.

Ilyenkor ugyanis elsősorban mindig az elosztók járnak jól.

Ez a cikk a Carl Menger Intézet munkaerő-piacról szóló sorozatának negyedik része. Az első rész a szakszervezetek szerepéről szólt, a második rész a „kizsákmányolás” marxi téziséről, a harmadik rész pedig a munkahelyteremtő és -romboló állami beavatkozásokról. A sorozat ötödik, befejező részének témája pedig az lesz, hogy a modern munkapiacon fennáll-e a munkaadó és munkavállaló közötti hatalmi egyenlőtlenség.

A cikk szerzője Némethné Dr. Pál Katalin, közgazdász. Az írás – melynek aktualizált változatát közöljük – eredetileg a Kapitalizmus blogon jelent meg, amely azóta megszűnt.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: