David D. Friedman: Kizsákmányolás és kamat

A „kizsákmányolás” egy olyan szó, amit gyakran használnak, de ritkán definiálnak. Ha szó szerint vesszük – „kizsákmányollak”, vagyis kihasznállak, ha bármilyen módon hasznot húzok a létedből –, ez az oka az emberi társadalom létezésének.

Mindannyian hasznot húzunk egymás létéből. Mind „kizsákmányoljuk” egymást. Ezért működünk együtt egymással.

De amikor ezt a kifejezést használják, általában beleértik azt is, hogy az egyik fél a másik kárára jut előnyhöz, vagy legalábbis tisztességtelenül, a másik költségére. A fogalom ezen használata kötődhet Marxnak a munka kizsákmányolásáról szóló elméletéhez. Akár ez a gondolat eredete, akár nem, az elmélet cáfolatával megválaszolhatjuk a kizsákmányolásról szóló egyik leggyakoribb vádat, amit a kapitalizmus és a tőkések ellen fel szoktak hozni.

Csak a munkás termel?

Marx a következőképpen érvelt: A javakat a munkások állítják elő különféle eszközök használatával (gépek, gyárak, és így tovább). Magukat az eszközöket is – korábbi – munkások állították elő. Minden termelést a munkások végeznek, vagy a mostaniak, vagy a múltbéliek. Azonban a termelés hozamának egy részét elveszi a tőkés. Az indoka az, hogy ő biztosította a termeléshez használt eszközöket; ez nem igaz, mert az eszközöket valójában korábbi munkások állították elő. A tőkés, aki semmit nem tett hozzá a termeléshez, mégis elveszi a termék egy részét, nyilvánvalóan meglopja – kizsákmányolja – a valódi termelőket, a munkásokat.

Ezzel az érveléssel az a gond, hogy nem veszi észre, hogy

kifizetni az eszközöket ma, és éveket várni, amíg visszajön a pénz, maga is termelő tevékenység, és a tőkén realizált kamat az ezért járó fizetség.

Vegyünk egy konkrét helyzetet. Egy gyár, amit 1849 körül építenek, 1850 és 1900 között termel. Az egymillió dollárból felépült gyár évi százezer dollár jövedelmet hoz a tulajdonosának. Ez – Marx szerint – vagy olyan haszon, amit a gyárat építő munkások termeltek ki, s amit nekik kéne megkapni, vagy olyan, amit a gyárban dolgozó munkásoktól lopnak el, akik ez esetben kevesebbet keresnek, mint amennyit valójában megtermelnek.

Tegyük fel, hogy a gyárat építő munkásoknak odaadták az egymillió dollárt, az építés teljes költségét. (Az egyszerűség kedvéért figyelmen kívül hagyom a gyár kialakításának egyéb költségeit. Marx szerint az ilyen költségek is végső soron visszavezethetők más, korábbi munkások munkaerejének költségére.) A pénz, amit a tőkés fizetett, az első tíz évben megtérül. Ettől a ponttól kezdve a jövedelme – marxista szemszögből – tiszta kizsákmányolás.

Ez az érvelés azon alapul, hogy egymillió dollárt kifizetni 1849-ben, amikor befejeződött munka, ugyanannyit ér, mint egymillió dollárt kapni fokozatosan a következő tíz év során.

A munkások maguk ezzel nem értenének egyet; nem építették volna fel a gyárat, ha arra számítottak volna, hogy csak tíz év múlva kapják meg a fizetségüket.

Ha hajlandók és képesek lettek volna ezzel a feltétellel dolgozni, akkor a tőkésre tényleg nem lett volna szükség: a munkások maguk is felépíthették volna a gyárat, ingyen dolgozva, majd a következő tíz évben fokozatosan megkapták volna a fizetségüket, s további negyven évig élvezhették volna a gyárból származó jövedelmet.

A tőkés funkciója az, hogy előre fizesse a bért a szolgálataikért.

Ha nem lett volna ott, hogy fizessen, akkor a gyárat nem építették volna meg, és termékeket sem állítottak volna elő. Ő maga is költséget visel, hiszen ő is szívesebben használná a pénzét már 1850-ben, amire akarja, ahelyett, hogy leköti azt, és csak lassan kapja vissza egy hosszabb időszakon keresztül. Teljesen ésszerű, hogy kapjon valamit a hozzájárulásáért.

A kamat az a pénz, amit a lehetőségeink beszűkülésért kapunk

Más irányból is beláthatjuk ezt, ha a pénzre úgy tekintünk, mint különféle lehetőségek képviselőjére. Ha van most tíz dollárom, meghívhatom belőle a barátnőmet egy étterembe, vehetek belőle buszjegyet valahova, vagy … . A több lehetőség mindig kívánatos, mert akkor nagyobb az a paletta, amiről kiválaszthatom a számomra legvonzóbb alternatívát. A pénzt könnyű tárolni, úgyhogy nem kell akkor elköltenem, amikor megkaptam; a mai tíz dolláromat eltehetem holnapra, és költhetem a holnap rendelkezésre álló lehetőségek egyikére, de akár már ma is felhasználom, ha látok egy olyan lehetőséget, amit vonzóbbnak ítélek, mint bármit, amit csak később kapnék meg. Úgyhogy tíz dollár ma többet ér, mint tíz dollár holnap. Ezért léteznek kamatok: ezért van, hogy ha kölcsönkérek tőled tíz dollárt ma, akkor kicsivel több mint tíz dollárt kell visszaadnom holnap.

A ma rendelkezésre álló pénz előnye a holnap rendelkezésre állóval szemben csekély, akárcsak a kamat, amit tíz dollár egyetlen napra szóló kihelyezéséért kapok. Amikor viszont a kérdéses idő az ember életének jelentős részét teszi ki, az értékbeli eltérés is jelentősebb. Nem közömbös számomra, hogy ma tudok-e venni egy házat a családomnak, vagy csak tíz év múlva. És nem közömbös az embernek sem, aki most odaadja nekem a pénzt – és vár is ezért valamit cserébe.

A marxista téved, amikor a tőkés által realizált kamatot – vagy azt, amit egy adós fizet a hitelezőjének – lopott pénznek tartja. Valójában az fizetség, egy értékért cserébe.

Egy hasonló tévedésből fakadóan gondolják sokan az öröklést is igazságtalannak. Úgy gondolják, hogy ha az apa kiérdemli a pénzt, és ráhagyja a fiára, aki utána csak a kamatokból él, akkor valójában a körülötte lévők tartják el. Valaki, akivel erről vitatkoztam, egyszer úgy fogalmazott, hogy a tőkepiac – a részvények, a kötvények, a bankszámlák stb. – pusztán csak szimbólumok vagy díszletek: az embernek meg kell látnia mögöttük a valódi dolgokkal történő valódi mozgásokat. Ez a valóság pedig az, hogy van valaki, aki nem termel semmit, de fogyaszt valamit, és hogy valaki másnak kell ezért fizetnie.

Az apja az, aki fizet érte. Ha a fiú szó szerint az apja által termelt és felhalmozott ételt fogyasztaná, mindez nyilvánvaló lenne, és kevesen ellenkeznének. De a helyzet valójában ugyanaz, amikor az apja befekteti a vagyonát ahelyett, hogy elfogyasztaná, vagy ételt halmozna föl belőle. Azzal, hogy egy gyárat vesz ahelyett, hogy egy jachtot venne, növeli a társadalom termelékenységét. A gyárat használva a munkások többet képesek termelni, mint amennyit nélküle tudnának. Ez a többlettermelés az, amiből a fia enni tud.

A valódi egalitáriusnak, aki önmagában az egyenlőséget tekinti a legfőbb célnak, ez nem válasz. Az öröklés egyenlőtlen, tehát igazságtalan. Ez az a nézet, amivel nem tudok szimpatizálni. Hogy valaki halála esetén jár nekem egy rész a vagyonából, aminek a megtermelésében nem vettem részt: nem látom, miért lenne ez több mint szimpla kapzsiság. Ellenezni valaki szerencséjét, hogy nem általa megtermelt örökségben részesült: nem látom, miért lenne ez nemesebb mint szimpla irigység.

Ez a cikk a Carl Menger Intézet munkaerő-piacról szóló sorozatának második része. Az első rész a szakszervezetek szerepéről szólt, a következő részben pedig a munkahelyteremtő- és romboló állami beavatkozásokról lesz szó.

Jelen írás David D. Friedman The Machinery of Freedom c. könyvének egy fejezete. Fordította Madlovics Bálint.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: