David D. Friedman: Az áruló Robin Hood

Ne azt kérdezd, mit tud érted tenni az állam, inkább azt, hogy mit tesz veled az állam.[1]

A demokrácia logikája a többség, nem pedig a szegények megsegítése

Sokan, akik szerint a magántulajdon és a szabadpiac ideális intézmények, melyek révén mindenki követheti a saját céljait a saját erőforrásaival, elvetik a teljes laissez-faire rendszerét, mert úgy vélik, hogy igazságtalan – vagy legalábbis nem kívánatos – vagyoni és jövedelmi elosztást hoz létre. Elismerik:

az a rendszer, amelyben az emberek azzal fejezhetik ki, hogy mi kell nekik, hogy hajlandók fizetni érte – azaz a piac – sokkal érzékenyebben és hatékonyabban reagál az emberek igényeire, mint az, ahol az emberek azt, hogy mi kell nekik, szavazással fejezhetik ki – azaz a politikai rendszer.

De azt mondják, hogy a piac mégsem demokratikus, mert az egy személyre jutó „szavazatok” (azaz az általa elkölthető dollárok) számában hatalmas eltérések tapasztalhatók ember és ember között. Ezért – mondják – az államnak be kell avatkoznia a gazdaságba, hogy újraossza a vagyont és a jövedelmeket.

Akik így érvelnek, joggal feltételezik a szabadpiacról, hogy van egy belső logikája, ami különféle eredményeket, például egyenlőtlen jövedelemelosztást produkál, függetlenül a támogatói vágyaitól. A politikai rendszert viszont úgy kezelik, mintha annak nem lenne meg ugyancsak a maga logikája.

Azt hiszik, hogy politikai intézményeket létre lehet hozni bármilyen vágyott cél elérésére.

Tegyük fel, hogy valaki száz éve arról próbált volna meggyőzni, hogy demokratikus intézmények révén pénzt tudnánk újraosztani a lakosság zömétől a szegényekhez. Valami ilyesmit válaszolhattam volna: „A szegények, akiken segíteni akarsz, jóval kevesebben vannak, mint a társadalom többi része, akiktől el akarnád venni a pénzüket. Ha a nem-szegények nem elég nagylelkűek, hogy önként, magánintézményeken keresztül segítsék a szegényeket, akkor miért gondolod, hogy olyan ostobák lesznek, hogy megszavazzák majd, hogy az állam kényszerítse őket az adakozásra?”

Száz évvel ezelőtt ez egy meggyőző érv lehetett volna. Ma már nem az. Miért? Mert ma az emberek azt gondolják, hogy a társadalmunk élő cáfolata ennek az érvnek: hogy az állam jelenleg – és korábban is – jelentős pénzeket csoportosított át a nem-szegényektől a szegényekhez.

Ez azonban illúzió. Van néhány állami program, ami pénzt ad a szegényeknek, például a hátrányos helyzetű gyermekek családjának segélyezése. De az ilyen programokat

messze túlszárnyalják azok, amelyek ellenkező hatást érnek el – azok a programok, amik a szegényeket károsítják meg a nem-szegények javára.

A szegények csaknem bizonyosan jobban járnának, ha mind a támogatásaikat, mind pedig az adókat, amiket – direkt vagy indirekt módon – fizetnek, eltörölnénk. Nézzünk meg egy pár példát.

Társadalombiztosítás és nyugdíj – a gazdagabbak érdekében

A társadalombiztosítás minden bizonnyal a legnagyobb jóléti típusú program Amerikában; évente mintegy négyszer annyi pénzt költenek rá, mint az összes többi programra együttvéve.[2] Finanszírozásának alapja egy regresszív adó – mintegy 10 százalék minden jövedelemből egy bizonyos szintig, aztán afölött semmi. Azok, akik a kérdéses jövedelemszint alatt keresnek, és ennek megfelelően kevesebbet fizetnek be évente, később kevesebbet is kapnak vissza, de a támogatások nem csökkennek annyival, mint amennyivel kevesebb pénzt fizettek be.

Ha csak az adókat és a kifizetéseket kéne figyelembe vennünk, akkor a társadalombiztosítás enyhe jövedelem-újraelosztást jelentene a magasabb jövedelmű csoportoktól az alacsonyabb jövedelműek felé.

Van azonban két tényező, amelyek csaknem bizonyosan megfordítják a hatást. A legtöbb társadalombiztosítási kifizetés örökjáradék-formájú, egy bizonyos összeg havonta egy meghatározott kor – általában 65 év – fölött, egészen az illető haláláig. A teljes összeg, amit egy egyén kap, attól függ, hogy mennyi ideig él még 65 éves kora után. Valaki, aki 71 éves koráig él, 20 százalékkal többet kap (minden egyéb változatlansága mellett), mint aki csak 70 éves koráig. Mi több: az, hogy valaki mennyit fizet be a nyugdíjra, nemcsak attól függ, hogy mennyi az adó, hanem hogy hány éven keresztül fizeti. Ha valaki 24 éves korában kezd el dolgozni, 41 évig fogja fizetni a társadalombiztosítást; ha valaki 18 évesen, akkor 47 évig. Az első személy (minden egyéb változatlansága mellett) mintegy 15 százalékkal kevesebbet fog fizetni, mint a második, ugyanazokért a kifizetésekért. Az elmaradt befizetések a karrierje elején lesznek; mivel a korábbi pénznek több ideje van kamatot felhalmozni, mint a későbbinek, a tényleges megtakarítása még nagyobb. Ha évi 5 százalékos kamattal számolunk, az első személy befizetéseinek kumulált értéke 65 éves korára mintegy kétharmada lesz csak a második ember befizetései kumulált értékének.

A magasabb jövedelmű emberek várható élettartama hosszabb. A közép- és felsőbb osztályok gyermekei később (olykor sokkal később) kezdenek el dolgozni, mint az alacsonyabb osztályokból származó gyermekek. Mindkét tény afelé mutat, hogy a társadalombiztosítás sokkal jobb üzlet a nem-szegényeknek, mint a szegényeknek.

Tudomásom szerint senki sem végzett még körültekintő aktuáriusi elemzést ezekről a hatásokról, úgyhogy egyelőre csak becsléseket adhatunk.

Hasonlítsunk össze valakit, aki diplomázás után még két évig jár egyetemre, és 72 éves koráig él, valakivel, aki 18 évesen kezd el dolgozni, és 70 éves korában hal meg. Hozzáadva az egyharmadnyi megtakarítást a 30 százaléknyi nyereséghez a kifizetéseken (itt a kamathatás az ellenkező irányba hat, hiszen a hosszabb életért járó extra kifizetéseket csak a végén kapja meg), becslésem szerint az első egyén – ezek miatt a hatások miatt – mintegy kétszer annyit kap, mint a második. Nem tudok semmilyen ellenhatásról, ami elég nagy lenne, hogy ezt kompenzálhatná.

Állam a (nem-) szegények szolgálatában

A társadalombiztosítás messze nem az egyetlen olyan, nagy kormányzati program, ami elvesz a szegényektől, hogy aztán a gazdagoknak adja. Egy másik példa a farmprogram. Mivel ez leginkább olyan kormányzati intézkedéseket takar, amelyek magasan tartják a termények árát, részben adókkal fizetünk értük, részben pedig a magasabb élelmiszerárakkal. Sok évvel ezelőtt, amikor számításokat készítettem a Mezőgazdasági Minisztérium tevékenységeiről, az adataik alapján úgy becsültem, hogy

a magasabb élelmiszerárak jelentik mintegy kétharmadát az általam vizsgált farmprogram költségeinek. A magasabb élelmiszerárak olyanok, mint egy regresszív adó, hiszen a szegényebbek a jövedelmük nagyobb hányadát költik élelmiszerre.

A magasabb árakon annál többet profitál egy farmer, minél több terményt ad el; a nagyobb farm tulajdonosa arányosan többet nyer, mint egy kicsié. Ezen kívül a nagyobb farmer inkább megengedheti magának a támogatás maximalizálásához szükséges adminisztrációt. Hírhedt tény, hogy a farmok vagy farmcégek jelentős számban egyenként évi több mint százezer dollárt kapnak, néhányuk pedig egymilliónál is többet [1970 körül, akkori árakon – a ford.], egy olyan programból, amit elméletileg a szegény farmereket megsegítésére indítottak el.

Így tehát a farmprogram egy enyhén progresszív támogatást jelent (ami több mint arányosan a magasabb jövedelműeknek kedvez), amit egy regresszív adóból fizetnek (ami kevesebb mint arányosan érinti a magasabb jövedelműeket). Összességében a hatása vélhetően az, hogy a szegényebbektől vesz el a kevésbé szegények támogatására – furcsa egy módja ez a szegények megsegítésének. Ismét, nem ismerek pontos számításokat, amik a teljes hatást megbecsülnék.

Hosszan sorolhatnánk tovább a hasonló programokat. Például az állami egyetemek a felsőbb osztályok gyermekeit támogatják, olyan pénzzel, ami jórészt a viszonylag szegény adófizetőktől származik. A városrehabilitációs programok

próbálják állami erővel gátolni a nyomornegyedek terjedését, amit néha úgy is mondanak, hogy meggátolni a városi enyészetet (urban blight). Azon középosztálybeli embereknek, akik az alacsonyabb jövedelmű övezetek határán laknak, ez értékes védelem. De a „városi enyészet” pontosan az a folyamat, aminek a révén több lakhatás válik elérhetővé az alacsonyabb jövedelmű emberek számára.

A városrehabilitáció támogatói azt mondják, hogy javítanak a szegények lakhatási helyzetén. Chicago Hyde Park körüli részén, ahol életem jelentős részében éltem, leromboltak nagy, olcsó bérházakat, és 30-40 ezer dolláros városi házakkal helyettesítették őket. Komoly javulás azoknak a „szegényeknek”, akiknek van 30 ezer dollárjuk. És ez a szabály, nem pedig a kivétel, ahogy arra évekkel ezelőtt Martin Anderson rámutatott a The Federal Bulldozer (A szövetségi buldózer) c. könyvében.

„Majd az én államom”…?

Természetesen nem tagadom, hogy a szegények valamennyit profitálnak az állami programokból. Mindenki profitál valamennyit valamelyik állami programból.

Maga a politikai rendszer is egyfajta piac. Akinek van mit felajánlania – szavazata, pénze, munkája –, az kaphat érte állami segítséget, de a segítség valaki másnak a kontójára megy.

Máshol azt állítom, hogy a nap végén csaknem mindenki rosszul jár.[3] Akár így van-e ez mindenkivel, akár nem, eléggé úgy tűnik, hogy a szegények – akik mindenki másnál kevesebbet tudnak a politikusoknak felajánlani – rosszul járnak.

Nem lehet csak úgy azt mondani, hogy „az állam segítsen a szegényeken!” „Változassuk meg a jövedelemadó rendszerét, hogy tényleg a gazdagok fizessenek!” A dolgok okkal vannak úgy, ahogy vannak. Az ilyen felszólításoknak pont annyi értelme van, mintha a szabadpiac védelmezője azt mondaná, hogy majd az általa bevezetett piac mindenkinek egyenlő béreket fog nyújtani.

Ez a cikk a Carl Menger Intézet szociálpolitikáról szóló sorozatának első része. A következő részben a hazai szociálpolitika évszázados tévedéséről lesz szó.

Jelen írás David D. Friedman The Machinery of Freedom c. könyvének egy fejezete. Fordította Madlovics Bálint.

---

[1] A mottó John F. Kennedy elnök híres mondására („ne azt kérdezd, mit tud érted tenni a hazád, inkább azt, hogy te mit tudsz tenni a hazádért”) utal. (A ford.)

[2] A számok az 1970 körüli viszonyokat tükrözik.

[3] Lásd a „The Economics of Theft, or the Nonexistence of the Ruling Class” c. fejezetet a The Machinery of Freedom c. könyvben. (A ford.)